Latest Entries »

telthaz

Jövő héten a Kossuth Rádió Rádiószínháza minden hétköznap ebéd után brazil novellákat közvetít, hallgassátok, szeressétek.🙂

Esti kiruccanások – Válogatás brazil írók novelláiból
Közreműködik (azaz eljátsszák): Epres Attilla, Kiss-Végh Emőke és Széles Tamás
Összeállította: Pál Dániel Levente
Hangmérnök: Drobek Attila
Zenei szerkesztő: Hortobágyi László
Szerkesztette és rendezte: Zelki János

1. rész: 2016.08.08 (hétfő) 13:04 – 13:30
Afonso Henriques de Lima Barreto: Aki tudott jávaiul (fordította: Faragó Éva)

2. rész: 2016.08.09 (kedd) 13:04 – 13:30
Lygia Fagundes Telles: Gyere, nézzük meg a naplementét! (fordította: Pál Ferenc)

3. rész: 2016.08.10 (szerda) 13:04 – 13:30
Dimas Carvalho Muniz: A kézirat (fordította: Pál Zsombor Szabolcs)
Clarice Lispector: Titkos boldogság (fordította: Lukács Laura)
Márcio Barbosa: Újra élni (fordította: Borbáth Péter)

4. rész: 2016.08.11 (csütörtök) 13:04 – 13:30
Marina Colasanti: Jeffrey Curtam író új dimenzióba lép (fordította: Pilhál Zsófia)
Lygia Fagundes Telles: A szappanbuborék struktúrája (fordította: Kovács Lenke)

5. rész: 2016.08.12 (péntek) 13:04 – 13:30
Moacyr Scliar: Kapcs (fordította: Nagy Dóra)
Moacyr Scliar: Ballada a hamis messiásról (fordította: Gergely Veronika)

A Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt megrendelésére, az MTVA megbízásából készítette a Kaneta Produkció, 2016-ban.

én istenem, jó istenem
lecsukódik már a szemem
de a tiéd nyitva, atyám
amíg alszom, vigyázz reám

vigyázz minden itt lakóra
legyen füled minden szóra
öreg vagyok, el sem hiszem
elgyengültem, te vagy nekem

téged hívlak, mikor baj van
gyülekeznek a szomszédban
legyen bennem nagy alázat
meg se halljam, ha gyaláznak

tudod, hogy én nem jelentem
csak fölírom, ki hisz, ki nem
hisz manapság nehéz bízni
bárki lehet köztük spicli

későre jár már az óra
engedj engem nyugovóra
lecsukódik már a szemem
én istenem, jó istenem

Elhunyt Bárdos László

Az egyik legkedvesebb egyetemi tanárom volt, Weöres- és más versszemináriumát sok-sok szemeszteren keresztül felvettem. Egy dolgot bizonyosan tőle tanultam meg, méghozzá azt, hogy az össze-vissza olvasott irodalomelméleti alapszövegek hogyan néznek ki működés közben. Egy szóbeli rögtönzött verselemzést és -értelmezést is szét tudott szedni tagmondatokra: “ez az állítás strukturalista, ez az észrevétel inkább a késői hermeneutikára jellemző, ez olyan, mintha a korai Jauss mondta volna, a következtetése ellenben az önmagát meghaladó dekonstrukcióé – eklektikusságában meggyőző, összességében azonban kaotikus az érvelése”, valahogy így, s közben leesett a tantusz, még nekem is. Nyugodjon békében. (LINK)

Macskaboszorkány

Illés utca, hajnali óra, hamarosan kel fel a nap. Szél sípolt a fák között, kergetett egy papírzacskót, tépázta a celluxszal felragasztott, csimbókos aljú lakáshirdetéseket. Átfutott egy fekete szőrű macska az úton, jobbról balra, épp előttem iszkolt át a járdán, át egy régi, vaskos kapu alatt.

Megálltam, eldobtam a félig elszívott cigit, háromszor balra fordultam a tengelyem körül, átköptem háromszor a bal vállam fölött. A biztonság kedvéért hármat még hátra is léptem, majd rágyújtottam egy másik cigarettára.

Amikor a kapuhoz értem, az kinyílt, és egy sötét hajú, kecses termetű cigány lány lépett ki rajta.

– Szia, akarsz szexet?

– Kösz, most nem.

– Pedig tudok ám a gecidből jósolni is – szólt utánam, mire megtorpantam.

– Naaa…! Megmutatom – dorombolta.

– Gyerünk! – vágtam rá gondolkodás nélkül.

Megfogta a kezem, behúzott a kapualjba, leültetett a lépcső aljára, elém térdelt. Kívánatos volt, romlatlanul szép, főleg a szeme, ahogy néha-néha rám nézett, mikor elhalkult nyögdécselésem. A bőre olyan savanykás szagot árasztott, mint múlt héten az a döglött állat, amit végül a kukák mögött talált meg az egyik szomszéd. Nagy seb tátongott az oldalán, a szőre, a bajsza le volt égetve, a karmait tőből kitörték, a mancsait mintha gondosan egy tűvel szurkálták volna végig.

Belefeledkeztem a hajába, szétterült virító combomon. A fekete szálak közé egy-egy ősz tincs keveredett. Mikor befejezte, egy fehér hajszál a kezemben maradt, rátekeredhetett az ujjaimra, s ahogy kiegyenesedett, kitéphettem.

– De szép gecid van! – Köpte a tenyerébe. – Szerelmes leszel. Örökre. Így mutatja, itt-itt, látod? Azt mondja, megtalálod az igazit. A szemed hazudhat, a szíved hazudhat, a geci nem hazudik.

Megjelent: Irodalmi Jelen

Az álom kartográfiája

Hamarosan megjelenik José Jackson Coelho Sampaio Cartografia do sonho / Az álom kartográfiája című versgyűjteménye magyarul (Fordították: Pál Ferenc, Zalán Tibor és PDL)

Cartografia do sonho / Az álom kartográfiája

Cartografia do sonho / Az álom kartográfiája

Bekezdések egy halál után (RIP EP)

(1) „Nem tudjuk, mi lesz. Nem tudom, mi lesz. Én azért nyomtattam a XVII. századot, mert akkor most a tüdő felől váratlanul nagyszámú török csapat bukanna fel, mi, jó magyarok, bújnánk a zsombékosban, a májlebeny felől, lovaink meg-megbotolva az áttétekben – vagyis volna valami daliás a történetben. De nincs. Elsősorban dalia nincs. Szóval mégis jobb ez a század. A szerelem szempontjából mindegy, a történelem bármely időpontjában lehetséges szerelmesnek lenni, az esélyek, föltételek változnak, de az más kérdés; a hasnyálmirigy szempontjából viszont jobb ez a század.” Ezt Esterházy Péter írta Szüts Miklóssal közösen jegyzett A bűnös című könyvükben (Magvető, 2016).

(2) Meghalt Esterházy Péter, meghalt a magyar irodalom – jelentős szelete. Vagy így: „Meghalt” „Esterházy” „Péter”, „meghalt” „a” „magyar” „irodalom” – „jelentős” „szelete”. Nem kardozós változatban, nem Márk változatban, hanem minden lehetséges változatban. És az idézőjelek közé tett nyelv idézőjelek közé „zárt” szavainak minden lehetséges értelmében. Ezek az idézőjelek ugyanis nem zárnak – nála akkor sem, ha megvezet minket a tipográfia –, hanem kinyílnak. És kinyitnak. Az ő – Esterházy Péter – idézőjelei is kinyitnak, kinyitottak. Minden lehetségeset, de csak azt és annyit, ami a nyelvben és a nyelv szavaiban benne van, vagy az írás és olvasás pillanatában benne volt. Benne lehetett.

(3) 1986 volt. Vagy 1987. Július 14. Apámmal metróztunk, felszállt egy nagy hajú bácsi. Apám és a bácsi köszöntek egymásnak, pár megállón keresztül beszélgettek is egymással. A bácsi megállapította, hogy gyerek vagyok, megkérdezte apámat, olvasok e (igen) és szoktam e focizni (rugdossa a labdát). Megsimogatta a fejem, majd leszállt. Megjegyeztem a bácsi nagy haját, megsimogattam volna. Ötéves voltam.

(4) 1986 volt. Vagy 1987. Július 14. Apámmal metróztunk, felszállt egy nagy hajú bácsi. Apám és a bácsi köszöntek egymásnak, pár megállón keresztül beszélgettek is egymással. A nyolcvanas években – meg kilencven után pár évig – még szoktak egymással metrózni az emberek. Az írók is. Az értelmiségiek is. Megismerték egymást az utcán. Köszöntek egymásnak. Beszélgettek egymással. Egyszerű és bonyolult dolgokról: a politikáról (egyszerű) és a világról (bonyolult), az irodalomról (egyszerű/bonyolult – vö. a (8) ponttal) és a nőkről (bonyolult/egyszerű). Aztán valami megváltozott, végérvényesen, egyelőre visszacsinálhatatlanul. Ma már mindez elképzelhetetlen. Én akkor ötéves voltam, összemosódnak az emlékeim, megszépítik a gyerekkoromat. Végérvényesen. Jóvátehetetlenül.

(5) Ekkor találkoztam először és utoljára Esterházy Péterrel. A könyveit mind olvastam. A cikkeit is, az interjúit is, a publicisztikáit is. (Németül nem, nem tudok németül.) Faltam. Párszor láttam is, tévében, személyesen, közönségből, távolról. Nem úgy alakult, hogy focizzunk egymással (abbahagytam), vagy beszélgessünk (így alakult) vagy dedikáltassak vele (ki nem állhatok sorban állni).

(6) Amikor megjelent a Harmonia cælestis (2000, Magvető), azonnal megvettem. Elolvastam, és ahogy olvastam, elveszítettem valamit az irodalomból. Máig sem értem igazán, hogy mi volt ez a valami, hogy lehet megragadni, hogy lehet megérteni, csak arra emlékszem – élesen vagy még annál is élesebben –, hogy heteken keresztül azt éreztem, elveszítettem valamit – az irodalomról kialakuló zsenge és harmatos képemből, az irodalomból mint olyanból, ami éppen akkor posztmodern volt, így szerették hívni. Túlságosan valamilyen volt az a könyv, valamilyen, amit nem értem fel ésszel, nem értettem, noha a szellemes mondatait kiírtam, a jelenetezése lenyűgözött. Lehet, hogy ma sem érteném, nem fogom egy ideig újra elolvasni, majd ha 66 éves leszek.

(7) Két évvel később, 2002-ben megjelent a Javított kiadás. Nem vettem meg azonnal, hónapokkal később kölcsönkértem akkori csajomtól. Nekikezdtem az olvasásnak, és ahogy haladtam sorról sorra, valamit elkezdtem megérteni az irodalomból. „Az” „igazi” „magas” „irodalomból”. Meg a mondatok szerkezetéből. Meg a valóság referencialitásának nyomasztó terhéből. Meg a szavak súlyából. Meg az író felelősségéből. Hülyeség, abból szerintem nem értettem meg semmit! Inkább abból, hogy az írás valami olyasmi, ami fontos, és valami olyasmi, ami jócskán túlmutat nemhogy önmagán, de kontextusán is, nemhogy a leírtakon, hanem a könyvesboltban mellette lévő könyvek betűin, szavain és mondatain is. Térben nem, időben igen. Ez pedig egyszerre zár be és nyit ki. Zár be a nyelvedbe és nyitja ki előtted szélesre a nyelved, az anyanyelved kapuit és ablakait. Más nyelvet nem, vagy csak nagyon ritkán – vö. Beckett vagy Nabokov vagy stb. –, de az édesanyádtól (jobb esetben) tanult nyelvet igen. Erre képes. Azaz az írás végeredményben olyan, mint az idézőjelek (lásd fentebb a (2) pontot). És nem a tipográfia számít, hanem az elhelyezés: a sorrend és a vesszők (a pontok nem). Ez az írás. Ez az anyanyelved, ha akarod, ha nem: a sorrend és a vesszők. Az egymásutániság és a tagolás érzékletességei, eszközei, csodái. Ezt én Esterházy Pétertől tanultam meg.

(8) „Az irodalom bonyolult. Tandori szavával: bonyi. Nem gonosz posztmodernek vagy ásatag naturalisták bonyolítják, hanem eleve az. Nem túl bonyolult, hanem bonyolult. Ez a természete. A bonyolult ma szitokszó. Hessegetnénk el magunktól. Olyan bonyi az élet, és akkor még ez is! (Jelzem, mintha maga az irodalom is errefelé változnék, nem szereti a bonyolultat, vagyis önmagát, ami nem szokott jóhoz vezetni.) Az a bizonyos fürkészés teszi az irodalmat bonyolulttá, vagyis ő maga. Akkor is bonyolult, ha egyszerűnek hat, ezt olykor a nagy írók tudják, ez (is) a nagyságuk. A bonyolulttól nem kell félni, a zavarostól kell félni.” (A szavak csodálatos életéből, Mindentudás Egyeteme, 2003. szeptember 8., bővített változat)

(9) Az irodalommal ellentétben a halál egy nagyon egyszerű dolog. Bekövetkezik és annyi. Bonyolulttá legfeljebb a gyász miatt lesz. De a gyászt most hagyjuk.

(10) „Úgy remegsz, hogy veled remeg a tér. Minden, a szoba, a kert, a város, az ország (Magyarország), a világ. Nincs más, csak ez a remegés.” (2015. augusztus 6., csütörtök) … „De legalább a Nobel-díjjal nem basztatnak, mondhatnám elviselhetetlen gőggel, így aztán tényleg nem is mondom. Olyan volna, mintha valódi esély volna erre. Maradjunk az elgurult gyógyszerek poétikus, kézzelfogható (már ha elég gyors vagy) tényeinél.” (2015. október 6., kedd) … „Ha még egyszer valaki jótanáccsal lát el, előkapom a 38-as Smith & Wessonomat, és lelövöm, mint egy kutyát. Így kezdődött a nap.” (2015. október 10., szombat) … „Ez a hasnyál elsőre jó ötletnek látszott, följavította az emberiséget, részvét, szeretet (kis gyűlölet, de az nem számít), tapintat (és tapintatlanság, de az nem számít), megrendültség (és cinizmus, de az nem számít) nőtt a lába nyomában, de lassan az derül ki, hogy ez egy embernek mégis túl sok, hogy az ilyen világmegváltós projekteket (néha paródiát, de az nem számít) mégis rád kell hagyni, Uram. Tudod jól, nem vagyok nagyon okos, de ebből elsőre, kissé figyelmetlenül, nekem az jön, hogy legyél te hasnyálmirigyrákos.” (2015. október 12., hétfő) … „Szívesen hinném azt, hogy ha így süt a nap, akkor nincsen semmi baj.” (2016. március 2., szerda) – Hasnyálmirigynapló (2016, Magvető)

(11) „Nincsen” „semmi” „baj”. Az Úr magához vette gyermekét.

(Abstract) Using an abstract graph model we describe a hypothetical transformation of a literary entity through the active connections in the graph. First, we weakly define a set of transformations (“morphology”) over a particular entity as a series of the recent activities distinguishing them into categories according to their effect on the entity. Second, to our conjecture, the emerging paths of forms are slowly abandoning the original “birth context”, shaping a decreased, cleaned set of entities, to replace the gap with entities derived from the dynamic set of “recipient context”. Keywords: graph; literary entity; context morphology; morphological space-time dynamics; metatheory; interdisciplinarity.

(Resumo) Usando um modelo abstrato de grafos, descreveremos aqui uma transformação hipotética de uma entidade literária através das conexões ativas no grafo. Primeiro, definiremos, em sentido fraco, um conjunto de transformações (“morfologia”) ao longo de uma entidade particular como uma série de atividades recentes distinguindo-as em categorias de acordo com os seus efeitos sobre a entidade. Depois, segundo a nossa conjetura, os caminhos emergentes das formas vão abandonando lentamente o “contexto de nascimento” original, moldando um conjunto limpo de entidades para substituírem a lacuna com entidades derivadas do conjunto dinâmico do “contexto de receção”. Palavras-chave: grafo; entidade literária; morfologia contextual; dinâmica morfológica espaço-tempo; metateoria; interdisciplinaridade.

LINK > MATLIT 4.2. pp. 77–97.

A (szépirodalmi) szerzők egyik állandó panasza, hogy amikor befejezik remekművüket, és elküldik egy folyóiratnak vagy egy kiadónak, akkor nemhogy másnap nem kapnak választ – elutasítót vagy kedvezőt –, hanem sokszor hetekig-hónapokig kell várakozniuk tűkön ülve, hogy egyáltalán egy rövid hivatalos levélre méltassa őket a nagytiszteletű szerkesztő vagy még nagyobb megbecsülésű kiadó.

A szépirodalom területén dolgozó szerkesztők egyik állandó panasza, hogy annyi remekmű kézirata érkezik be hozzájuk hetente, hogy alig-alig tudnak megbirkózni a mennyiséggel. Nekik egyrészt ugye az a feladatuk, hogy a már elfogadott kéziratok nyers szövegeiből mű, illetve könyv legyen. Ehhez meg elsősorban idő kell, pepecselés, hosszas elmélázások, beszélgetések a szerzővel, dolgos jegyzetelések és váratlan tüneményes ötletek. Emellett kellene érdemben, rendesen, böcsülettel elolvasniuk a rengeteg beérkezett művet, és felfedezni a tömegben a kincset, a disznók közt a gyöngyöt.

Az irodalomhoz közeli emberek állandó panasza, hogy már mindenki ír, mindenki író akar lenni, de legalább könyv címlapján szerepelni, és ez a lelkesültség nemhogy alább hagyna, hanem egyre csak terjed, megállíthatatlanul.

Így egyre több a kézirat, egyre több a szépreményű mű, egyre több az olvasnivaló, egyre nagyobb mennyiséget kell ahhoz feldolgozni, hogy abból ki lehessen választani azt a párat, amiért érdemes ezt az egészet csinálni, végeredményben élni. Ugyanez igaz akkor is, ha egy szerkesztőségben ülünk, és bociszemekkel nézzük a befutó szöveganyagok nem csökkenő valós vagy virtuális bábeli tornyát, és igaz akkor is, ha egy valós vagy virtuális könyvesboltban állunk a szemet gyönyörködtetően sokszínű, hatalmas választék előtt, és csak annyit szeretnénk, hogy egy jó könyvet adjon valaki a kezünkbe.

Utóbbi esetben persze van segítség, a kifogástalan modorú, nagy műveltségű, bibliofil könyvesbolti eladók helyét lassan átveszik az ízlésünk minden kis apró rezdülését figyelő programok, amelyek rögtön olyan könyveket és egyéb termékeket ajánlanak nekünk, amilyeneket minden bizonnyal szeretnénk.

Kiismerik a kattintásainkat, figyelik minden mozdulatunkat, és amikor újra belépünk a (valós, de ez esetben inkább virtuális) könyvesboltba, pontosan azokat az olvasnivalókat dugják az orrunk alá, amelyeket mindig is el szerettünk volna olvasni – akkor is, ha erről két perccel korábban halvány lila fogalmunk sem volt.

Előbbi esetre – a túlterhelt szerkesztők nyavalyáira – ez eddig még nem volt orvosság. A kéziratokat ugyanis valakinek el kell olvasnia, meg kell ítélnie annak milyenségét, és ha megnyerő, akkor érdemeiről meg kell győznie előbb a főszerkesztőt, majd a kiadó vezetőit: érdemes az anyag, jó a szerző.

Ez edig nem volt, de aztán belefutottam a Flavorwire oldalon Jonathon Sturgeon rövid esszéjébe: The End of the Human Publisher? Introducing the First Novel to Be Chosen by an Algorithm (Az emberi könyvkiadás vége? Az első algoritmus által kiadásra érdemesnek talált regény bemutatása).

A cikk apropója, hogy még április végén a berlini székhelyű Inkitt vállalat bejelentette együttműködését a Tor Books kiadóval, ami nem más, mint annak a hagymázas álomnak a megvalósítása, hogy egy ember helyett egy prediktív algoritmus válassza ki a beérkező kéziratrengetegből a kiadásra érdemes remekműveket.

Emberi erőforrásra tehát ebben a nyűgös munkafázisban nincsen szükség, elég csak a számítógépet megetetni minden kézirattal, megnyomni a start gombot, és várni, amíg a szövegeket átszkennelő mesterséges intelligencia megnyitja a szerkesztő előtt a következő Nagy Mű nyersanyagát.

És a gép természetesen már meg is hozta első döntését, Erin Swan Bright Star (Fényes csillag) című young adult fantasyjére esett a választása. Ehhez még annyit érdemes tudni, hogy az Inkitt egy olyan írói közösségi oldal, ahová bárki feltöltheti írásait, a többiek hozzászólhatnak, kritizálhatják, dicsérhetik, fel- vagy lepontozhatják – jelenleg körülbelül félmillió aktív tagja van.

Rendelkezésre álló szöveg volt tehát bőven, elegendő volt csak szabadjára engedni a kis programot, az választott, és a regény hamarosan meg is jelenik.

„Ennek a könyvnek az esete is világosan jelzi, hogy könyvkiadás jövője a prediktív adatelemzés” – nyilatkozta Ali Albazaz, az Inkitt alapítója és vezetője, majd felvázolta további terveit, amelyek, bármennyire hihetetlennek tűnnek, de annyira azért mégis komolyan veendők, hogy az alig egyéves berlini cégről szakmai körökben már úgy beszélnek, mint az Amazon – és a Kindle Direct self-publishing modellje – egyik lehetséges és komolyan veendő kihívójáról.

Hogy igaza lesz-e abban, hogy az ügynökök és a kiadói munkatársak, szerkesztők helyét átveszi-e a mesterséges intelligencia, még nem tudhatjuk, ez a jövő zenéje. De arra nagyon kíváncsi vagyok máris, hogy mekkora siker lesz Erin Swan regénye – illetve regénysorozata –, egyezik-e a gép által összerakott esztétikai horizont az olvasók tömegének ízlésével.

És végül is arra megy majd a világ, amerre ez a tömeg szavaz – nem máshogy, hanem a legszentebb olvasói állásfoglalással: a vásárlással.

LINK

Ha nem csal az emlékezetem, akkor Roland Emmerich rendező és A függetlenség napja című filmje indította el a mozis nagyvárosrombolások legújabb, azóta is népszerű divatját. Ezek a borzongatóan szép képsorok a pusztítás esztétikájának egyszerre a közösségi szorongásainkat megcélzóan testközeliek, és a romok között kéjesen csámcsogó fantáziánkat vizuális orgiájukba bevonó élmények kettősségével ajándékozzák meg a nézőt.

Ráadásul nagyjából ugyanolyan struktúrájú dramaturgia és – a technikai arcpakolást leszámítva – nagyon hasonló kiváltott hatásmechanizmusok szerint, mint ahogy ez a sci-fi kezdeteitől jellemző, és ahogy ezt már Susan Sontag is összefoglalta 1965-ben megjelent A pusztulás képei című tanulmányában.
De ne menjünk ennyire vissza a gyökerekhez, elég, ha csak húsz évet ugrunk vissza az időben, az 1996-os A függetlenség napjáig.

Az a film akkor mindent bevetett a közönség meghódítására: a remek forgatókönyv tele volt egészséges mértékben adagolt áltudománnyal, humorral, emberiességgel, moralizálással és természetesen heroizmussal is. Amely utóbbi hiába volt vegytisztán amerikai, ezt mégis olyan módon egyensúlyozta, hogy minden földlakó szíve csordultig telt büszkeséggel.

Az alaphelyzet nagyon egyszerű volt 1996-ban: vagyunk mi, sokszínű földlakók, és egyszer csak megjelenik egy ellenszenves idegen faj, amelynek technikai fölénye pillanatok alatt elmossa kultúránkat, városainkat, gyűlölködéseinket és hadseregeinket. Egyedül a színes identitású egyéni hősiesség veheti fel ellenük a harcot, és fel is veszi, és győz is.

Az alaphelyzet most is nagyon egyszerű: vagyunk mi, sokszínű földlakók, akik egyfelől a legyőzött idegenektől elcsent szupertechnológiákkal felturbóztuk hübriszünket, másfelől közössé tett paranoiánkat az úgynevezett világbéke utópiájában véltük feloldani. Ide jutottunk a két film cselekménye és premierje közti két évtized során, és így vártuk a második eljövetelt is. És láss csodát, nem vártunk hiába, jön a második földönkívüli-roham, és technikai fölényük pillanatok alatt elmossa… innentől pedig minden ugyanaz.

Vagyis nem egészen ugyanaz, hanem minden sokkal-sokkal nagyobb! 1996-ban még elég volt néhány repülő tányéralátét, 2016-ban ez már kevés lenne: egy háromezer mérföld átmérőjű űrlepény tapad seperc alatt szeretett bolygónk egyik oldalára, és neki is áll annak szíve felé fúrni. Ám sajnos ahogy megnőttek az összetevők – a tűzerőtől kezdve az űrhajók méretén és a harcoló felek számán keresztül a film optikai tuningjáig és költségvetéséig –, úgy üresedtek is ki, fordított arányban a növekedéssel.

1996-ban majdnem szívszorító volt végignézni, ahogy egy halálsugár eléget egy nagyvárost, az intim és a grandiózus jelenetek váltakozásának mesteri kottája szerint. Most már mindez csak vágókép, töltelék és a csúcspont – a földgolyó felére rátelepedő sötét lepény képe – csak oda van biggyesztve, de nem vált ki semmit, alig sokkol, és alig tölt el a szorongás vagy a katarzis érzésével.

Ezzel együtt azért nem szórakozunk rosszul, főleg ha a két film szociológiáját összehasonlítjuk: mit változott a filmekben lecsapódó amerikai közgondolkodás két évtized alatt – kívülről nézve. Húsz éve a változatos faji és vallási identitás egysége kellett a végső győzelemhez. A Föld – vagyis az Egyesült Államok – lakosságának multikulturalizmusa ment szembe a földönkívüliek uniformizált közös tudatával.

A földlakókat férfiak vezették, férfiak lettek a hőseink, a nők pedig a romantikus és családbarát árnyalatokért voltak felelősek. Ezzel szemben 2016-ban ez már nem így működik: a faji és vallási különbözőség mellé bekerül a nemi is – a leginkább kidolgozott romantikus szál a két öreg homoszexuális tudós között bontakozik ki.

Emellett nekifutunk a nemi egyenlőség kérdésének is, ám ez véleményem szerint egyrészt rendesen félremegy, másrészt erős aktuálpolitikai töltetet is kap. A korábbi horizontális relációk (férj-feleség-gyerek családmodell, illetve bontakozó szerelmi szálak) helyét átveszik a túlerőltetett nosztalgiával feltöltött vertikális relációk (a szülő-gyermek kapcsolatok), amelyek mellett az esetlegesen behozott új érzelmek kibontása úgy van a forgatókönyvbe illesztve, ahogy egy gatyát próbálnánk ráerőltetni egy szteppelő tehénre.

A nők háttérfigurák, bármit is tesznek, bárhogy is igyekeznek őket férfiasítani, a háború a férfiaké marad, ahogy a dicsőség is.

És itt kerülhet a képbe az USA aktuálpolitikája is: A függetlenség napjának erőskezű és határozott amerikai elnök asszonya megnyerő magabiztossággal hozza egymás után a hibás döntéseket, amíg csúnyán le nem mészárolják az idegenek a teljes kabinetjével együtt a Cheyenne Mountain Complexben található szuperbiztos elnöki bunkerben.

A filmben eddig tartott ez a politikai korrektség által elvárt egyenlőségesdi, innentől ismét a férfiak kezében összpontosul minden, ami számít – legyenek akár életerős fiatalok, végtelenül ellenszenves generálisok vagy járni is alig tudó kényszerbeteg, szenilis exelnökök.

Akár ott van, akár csak a felszín alatt, de adja magát mindehhez az éppen zajló elnökválasztási kampány is: „Hillary nem lesz jó nektek, drága szavazók, lássátok be, ide férfi kell!

Ahogy a mellékelt ábra, A függetlenség napja: Feltámadás is mutatja, ha lenne még kétségetek!”.

LINK

Követem

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

Csatlakozz a 41 követőhöz

%d blogger ezt kedveli: