Archive for június, 2010


Kálmán C. Györggyel elindítottunk egy Facebook-csoportot, melynek célja, hogy összegyűjtse azokat az irodalmi (és művészeti) kezdeményezéseket, amelyek elsősorban a Facebookon jelennek meg, amelyek a közösségi portált mint forradalmi médiumot és/vagy kommunikációs teret használják az egyes szövegek, alkotások publikálására.

Célunk, hogy észrevegyük, gyűjtsük és naplózzuk ezeket az ötleteket, jelenségeket. A csoport nyilvános, ezért szeretnénk, ha mindenki, aki észrevesz ilyen kísérletet, olvas ilyen kísérletről (akár magyar, akár nemzetközi viszonylatban), megosztaná.

Reklámok

Kálmán C. György esszéjének (Az élő net-irodalom néhány változata, ÉS, 2010/23., jún. 11.) gondolatmenetét két irányba vinném tovább, egyúttal a jelenség bemutatására általa mozgósított tudományterületeket – pl. műfajelmélet, kommunikációelmélet, filozófia stb. – két újabb területtel egészíteném ki: az egyik a filológia, a másik a webkettes marketing.

Egy tavalyi tanulmányomban (Philologia 3.0. In: Quo Vadis Philologia Temporum Nostrorum? Tinta) a filológia több ezer éves tudományának korunk problematikáját feloldó aktualizálását „philologia 3.0″-nak (és/vagy kiberfilológiának) kereszteltem. A számítógépes programok verziószámadási szokását nevébe beidéző philologia 3.0 a legújabb, pár év alatt abszolút teret hódító médiumváltást jelöli. Gondolok itt többek között az SMS, a chat, az e-mail, a közösségi oldalak, blogok vagy a csiripelő-csatornák (Twitter, Google Buzz) felületén zajló kommunikáció megjelenésére, tömeges elterjedésére és az ezekkel járó olyan új kihívásokra, amivel egy filológusnak szembesülnie kell. Új kérdésfeltevéseket és kutatási módszereket kell majd kidolgoznia, ha a korunkban előforduló jelenségekkel, például a totális szóródással vagy anonimitással találkozik. Ehhez jön még a Kálmán C. által is felsorolt rendkívül sokféle paratextus, a Long tail hatásról nem is beszélve.

Száz év múlva, ha egy „kiberfilológus” éppen Falcsik Marit vagy Péterfy Gergelyt választja kutatási témául, vagy az ő kritikai kiadásukat állítja össze, akkor kihagyhatatlan lesz, hogy az illető szöveg első megjelenési helye a Facebook volt, akkor kihagyhatatlan lesz az ott szereplő kommenteket is szerepeltetni. Nagy kincs lesz – ahogy nagy kincs manapság egy-egy múlt század eleji kávéházi beszélgetésről írt naplóbejegyzés is. S kihagyhatatlan lesz az is, hogy Péterfy Gergely 2010. június 12-én 11 óra 8 perckor „Bloo for Android” segítségével, „Kép a képben: Facebook a Kert Könyvében. Készül a holnapi folytatás, 27. fejezet a Pannon Mesében” megjegyzéssel egy fotót tölt fel.

Nézzük mindennek a másik oldalát: a szerző online jelenlétét mint az általa tudatosan vagy ösztönösen produkált (ön)reprezentációt és (ön)recepciót, azaz (ön)marketinget. Példának vegyük Simon Mártont, akinek első kötete a könyvhétre jelent meg. Simon magyarországi kontextusban trendmutató ösztönnel kötetének rajongói klubot hozott létre a Facebookon. Így összeszervezte egyfelől azokat, akik szeretik a verseit (sok egymás számára ismeretlent, egyre több számára is ismeretlent), másfelől egy élő, már több száz fős közegben egyben tartja és folyamatosan frissíti a kötet történetét, recepcióját, mindez kiegészül olvasói véleményével és egy szubjektív réteggel, ami különbözik a „magánember” Simon Facebook-aktivitásától.

A csoportról én is úgy értesültem, ahogy bármely más Facebook-hullám eljuthat bárkihez: az üzenőfalon láttam, hogy közös ismerőseink csatlakoznak. Netre hálózott életterem rengeteg témája közt felbukkant ez is – diszkréten ismerőseim hangulatai és fotói között. Körülbelül úgy, mintha egy nagyobb társasággal beszélgetve fél füllel hallottam volna egy munkahelyi anekdota és egy meccs-elemzés között. Ehhez tudni kell, hogy a Facebookon minden aktivitásom naplózódik üzenőfalamon, megjelenik ismerőseim előtt a „közös” üzenőfalon. Azaz mindenki, aki szereti első kötetét, azonnal első kötete reklámfelületévé válik. Pont ez a megnyerő: visszahozza az egyik legősibb marketing-kommunikációs forma, a szájról szájra terjedő hír létjogosultságát.

Egy másik példát Csobánka Zsuzsa költővel együtt találtunk ki. Új könyvem dedikálását valós időben tudósítottuk a Facebookon. Lehetett volna a Twitter is, de „itt” „él” legtöbb ismerősünk. S így a jelen nem lévőket be lehetett vonni a hangulatba, a meginduló beszélgetéssel kontinensnyi távolságból is aktív részessé tenni. Ahogy lehet majd a könyvbemutató(ko)n is vagy pár év múlva majd pl. a könyvhét majd’ minden asztalánál… – érdekes virtuális szövegtér képződne.

Mi mindebből a konklúzió? Ami ma online aktivitás – legyen szó egy vers publikálásáról vagy egy könyv befogadástörténetéről vagy egy real-time irodalmi tudósításról – az egyszerre (ön)marketing, holnap már visszakereshető, azaz a recepciótörténet része, holnapután pedig kutatható, azaz a filológia tárgya lesz.

Élet és Irodalom, LIV. évfolyam 25. szám, 2010. június 25. (LINK)

Megjelent a Gyógypedagógiai Szemle 2010/2-es száma, a link mögött a tartalom, az összes cikk digitalizálva, angol absztraktok és a letölthető pdf.

José Saramago

Először nem értettem Saramagot. Kilencvenkettő augusztusa volt. Egész nap a tengerparton Brazília felé úszó nagy kövek között. Túl sok tengervizet nyeltem kagylógyűjtés közben, telehánytam egy lisszaboni utcát. Aztán vacsora Lukács Lauráéknál, össze-vissza rohangáltam a nagy ablakos körfolyosón, konyhától hálószobáig. A halakat frissen hozták a hálóból. Aznapi nagy halak rögtön a konyhapulton. Néztem, hogy ilyen is van. Álomfinom fagyit ígértek vacsora utánra, és egy portugál írót, valami szaramagút, meg a feleségét. Vannak gyerekeik? – kérdeztem. Nincsenek. Akkor minek vagyunk itt?

Nagy, szép asztal, kicsit ijesztő. Saramago az asztalfőn, körülötte Laura, Tamás, anyám, apám, öcsém meg én is. Pilar fiatal és gyönyörű… Tényleg ez a bácsi felesége? Nem értettem, hogy lehet, s azt sem, hogy ha a bácsi portugál, a néni spanyol, akkor hogyan beszélgetnek egymással. Nem beszélték a másik anyanyelvét, igen, de beszélték egymás nyelvét, a szerelmesek megértik egymást, magyarázta anyám is, Laura is – nem a nyelv a fontos, hanem amit úgysem tudsz elmondani, ahhoz nem kell a nyelv sem. Túl sok volt ez akkor nekem, emlékszem, még évekig eszembe-eszembe jutott.

Unatkozni kezdtem, beszélgettek, portugálul, főleg Saramago. Hosszan mesélt, vártam a fagyit, átvonultam a szomszéd szobába, onnan néztem, ahogy a bácsi magyaráz, néha tettem egy kört a felnőttek között, próbáltam érteni, nagyon odafigyelni, kimerített a tenger, a koncentráció, elaludtam a fotelbe gubózva, Saramago mesélt álomba.

Aztán faltam. Megkapta a Nobel-díjat, sorra jelentek meg a regényei, s az Európa egymás után kiadta, szép Odilon Redon képekkel a címlapon. A Vakságot talán háromszor, a Jézus Krisztus evangéliumát négyszer olvastam, más szerző hónapokig nem érdekelt, a felvételin kívülről tudtam öt-hat regényét. Ő volt az író. Ő volt a regény. S azok a két-háromszáz oldalas mondatok. Így is lehet párbeszédet, a párbeszéd is szöveg, nincsenek bekezdések, végtelen regényszöveg van, s a bűvölet, ahogy elmerülsz, ahogy kezded elölről, ahogy nem lehet abbahagyni.

Mennyi mindent elbír egy mondat, mennyire nem a mondat az alapegység, s ahogy regény és esszé, sujet és gondolat, történet és mágia együtt, egy világban, és az „Evangélium” zseniális ekphraszisza, ámultam, hogy ilyet is lehet… Ezek már egyetemistaként, irodalomelmélet és portugál irodalom órák hatása alatt. Akkor olvastam először eredetiben, egy óra olvasás hat-hét óra szótárazást jelentett. Megint nem értettem, nem tudtam összerakni a végtelenül kígyózó mondatokat, a rengeteg alá és mellérendelést, első lelkesedésem nem tartott ki egy regénye – akkor talán az O Homen Duplicado volt soron – befejezéséig sem.

Aztán fordítottam. Az ELTE dísztoktorává avatta, meghívták, először igent mondott, a Nagyvilág számot szentelt tiszteletére, kaptam három verset. Eddig talán nem is jelent meg tőle vers magyarul, én nem tudok róla, volt három napom három hosszú versre, három éjszaka pörgettem magam, nappal munka, éjjel Saramago. Ekkor jutott eszembe, valamelyik alig látok már hajnal, ahogy húsz évvel ezelőtt mesélt. Elkészült, megjelent, már egy interjút terveztem, a kérdéseken agyaltam, az „újratalálkozáson”, apámmal végigvitatkoztunk egy vasárnap délutánt, hogy a Káint le kell-e fordítani, miért, miért nem, majd Pilar lemondta az utazást, Saramago nem érzi jól magát, kimerítené, ha jönne, mert ha ide is, akkor Milánóba is el kellene mennie a Káin bemutatójára, s az már túl sok lenne, inkább egyik sem.

Aztán tegnap. Délután esett, nem esett, esett, fél szemmel a német-szerb meccsen, fél kedvvel a döcögő MTI-n, s a rövid, pár soros hír: „Az író kiadójától és a családtagoktól származó információk szerint a Nobel-díjas írót 87 évesen, a spanyolországi Kanári-szigeteken, Lanzarotén lévő házában érte a halál pénteken. Saramagót 1998-ban tüntették ki az irodalmi Nobel-díjjal. A leukémiás szerző délben, rövid rosszullét után halt meg.” Ennyi. Fájt. Kicsit jobban, váratlanabbul. A világ egyik legnagyobb élő írója halt meg.

A cikk eredeti megjelenési helye: PRAE.HU

Tótumfaktum

Tegnap a Tilos Rádió Tótumfaktum című műsorában először Gáspár Máté beszélt a Mnouchkine-beszélgetőkönyvről, majd engem kérdeztek az Ügyvezetőről.

A műsor meghallgatható itt: Teljes műsor

A 81. Könyvhét után az elsőkötetes Tallér Edinát és Simon Mártont faggattam erről-arról…

Az írás a harmadik verzió – Interjú Tallér Edinával

A Könyvhét forgatagában a virtuális térben értük el Tallér Edinát, akinek A húsevő című első prózakötete a Kalligram Kiadónál jelent meg idén. Írásról, kötetről, fontos könyvekről, tervekről és más ontológiai csecsebecsékről faggattam.

Beszélgetés a magasföldszint gangján – Interjú Simon Mártonnal

Simon Márton első verseskötete a Könyvhétre jelent meg a L’Harmattan Kiadó gondozásában. A Dalok a magasföldszintrőlfülszövegében Kemény István azt írja, hogy “Mindehhez képest szinte mellékes, hogy mennyien vártuk Simon Márton első kötetének a megjelenését. De sokan, az biztos.” Ez a sokan ott is volt a Váci utcai standnál, Marci dedikálásához hosszú, tömött sor vezetett.

Tarján Tamás levele

Tarján Tamásnak e hét szerdán – a szerencsés véletlennek hála két vizsgázó között, személyesen – vittem be az egyetemre egy dedikált példányt. Ma dél körül érkezett az e-mail, sok-sok jó kritikával, megjegyzéssel – alább olvasható teljes egészében, változatlanul, általam csak verslinkekkel kiegészítve.


Kedves DL,

köszönöm a megtisztelően dedikált, nem csak látszólag könyv-alakú-tárgyat! Eleve zárjuk ki a sosem gyümölcsöző közvetlen “valóság”-olvasatot – tehát nem a szunnyadó szervű nemzőapa öregedő barátjaként igyekszem megszólalni. A hátsó füllel sem vitatkozom; lehet, hogy ekként áll össze a négy fejezet. Nekem nem egészen, mert osztatlan benyomást kelt a kötet: az alapvetően epikus természetű, voltaképp filozofikus közelítést kívánó tárgy (“életélmény”) és a líraiságba csavarodó mindennapias beszédmód viaskodását látom és nyugtázom benne. Két egészen különböző érzéki felület egymásra íródásának termékeny disszonanciáját. Kiváló megoldások sokaságával. Tökéletes sor “a fáit lóbáló Klauzál tér” (aki akarja, ráképzelheti Gérecz Attila emléktábláját vagy mást), a “csutkára rágott az isten” szószerkezet, a Ha a sárga irigység a moziban lep el valamennyi mondata. Hívebben elszakadó nem is lehetne a Pilinszky-trip, mestermű a ha valakit megszeretnék s különösen az Ami, a menny–szenny rímmel. Akadna még példa bőven. A versalakítás minden téren felülmúlja az első kötet állományát; az erények és problémák azonban kontinuusak. Például fennmaradt a rímprobléma: a rímek komoly pozíciót nem tudnak kivívni, nem versalakító-versalkotó tényezők, erőtlenségük, csikartságuk mégis bír önálló poétikummal. A nyers (“alulretorizált?) fogalmazásban, szituálásban továbbra is inkább önterapeutikus összetevőket érzek, mintsem művészieket (de tőlem jöhetnek). A kötet jól építkezik, önmagát támogatja kívülről-belülről, bántóan gyenge pontja nincs, felhős humora jól illik és szükséges is a tragigroteszkbe.

Bár a disznóvérben könyvet áztató költő képénél semmivel sem szerencsésebb kritikusi vízió a műfaji jövő jósolgatása, most – ellentétben az öt évvel ezelőtti helyzettel, amikor alighanem a próza távlatát pedzegettem – a dramatikus elemek súlyossága (párbeszédes szövegek, belső monológ, és – nemegyszer: a vers mint instrukció) mondatja velem (meg a színészi-színházi ténykedésedről őrzött intenzív emlékek): szinte predesztinálva-provokálva vagy jelenleg a drámaírásra, valamely tördeltebb műfajban.

Első nekifutásra ennyit. A kötet jóval gyengédebb, sebzettebb, mint amilyen brutálisnak, sebzőnek írja le majd az első, második, sokadik kritikus. Szeretettel, megértéssel, beleérzéssel-távolságtartással olvastam, s a könyv is mozgott körülöttem: közelebb jött, elhúzódott, befagyott, olvadt.

Baráti kézfogással: TT

Megjelent egy ajánló és egy részlet, a Boszorkány című novella az ekultura.hu oldalon.

Itt lehet elolvasni: LINK

Marno János: A semmi esélye

Marno János: A semmi esélye

Marno János szándékos kívülállása ellenére a fiatal költőgeneráció meghatározó „elődje” tud lenni költői életművével. Idén a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díjban részesült. A semmi esélye címmel jelenik meg új verseskötete a 2010-es Ünnepi Könyvhétre, szombaton és vasárnap egyaránt 15 és 16 óra közt dedikálja kötetét a József Attila Kör standjánál. Június 16-án, 17 órától Dunajcsik Mátyás és Nemes Z. Márió mutatja be az Írók Boltjában.

A semmi esélye című kötethez készült egy könyvjelző, melyben maga a szerző világítja meg, miért ezt a címet választotta. „Azt hiszem, magamnak is mint olvasó(m)nak tartozom egy rövid magyarázattal, hogy miért inkább A semmi esélye, mint mondjuk a korábban fölvetődött, majd végül csak egy ciklus élére került Kész Nárcisz lett a jelen könyv címe. Mert sokáig szerettem én a Kész Nárciszt, úgy éreztem, ha Nárcisz készül, akkor annak nem maradhat el túl sokáig a fejleménye sem, nem lévén azonban derűlátó alkat, a kimerülése, vagyis a kimerültsége mellett voksoltam, amit a Kész Nárcisz visszhangzott a fülemben. Mint amikor vízzel eltömött hallójáratunk miatt kong a fejünk a saját szavunktól. Na de épp ezt kezdtem lassacskán megelégelni; ezt a kellemetlenné váló bensőségességet, a szó koponyaűri akusztikáját, a szóét vagy a köhintését vagy éppen a nyelését, illetve a zörgetését, amivel hiába próbálunk benyitni a labirintusba, a víz nem enged. (…) Jártam-keltem tehát, törtem a fejemet, átolvastam a ciklusokat, újrajártam a vers-színhelyeket, de semmi; sehol semmi esélye egy átfogóbb, az apróságokra is figyelő-figyelmeztető főcímnek.

PRAE.HU+Palimpszeszt, 2010. 176 oldal, 2.750 Ft


Ariane Mnouchkine: A jelen művészete – Beszélgetések Fabienne Pascaud-val

Ariane Mnouchkine: A jelen művészete

Ariane Mnouchkine a XX. század második felének egyik legjelentősebb, ráadásul a mai napig aktív rendezőegyénisége. Neve összefonódott az általa 1964-ben alapított Théâtre du Soleil-jével (Napszínház), amely nem csak hazájában, Franciaországban vált mára érettségi tétellé, de bemutatóit évtizedek óta kultikus tisztelet övezi világszerte.

A Mnouchkine által vezetett társulat társadalmi elkötelezettségéről, különböző tradíciókat egyesítő formanyelvéről és kollektív alkotási módszeréről vált ismertté. Fél évszázados színházi munkásságát, a műfaj alkotónemzedékeit inspiráló tevékenységét bemutató számos kiadvány közül az első magyar nyelvű a Krétakör gondozásában jelenik meg a 2010-es Ünnepi Könyvhét és a Pécsi Országos Színházi Találkozó alkalmából.

A közérthető, olvasmányos beszélgetőkönyv reményeink szerint hozzájárul ahhoz, hogy itthon is mind többen felfedezzék ezt az „élő klasszikust”, akiről – egy elhívatott újságírónő kérdéseire válaszolva – a kivételes művészen túl, a közvetlen, esendő, tiszteletre és szeretetre méltó ember képe bontakozik ki előttünk.

Ariane Mnouchkine radikális – majdnem 50 év tapasztalataival alátámasztott – nézeteket vall színházról, társulatról, a létről, az embert körülvevő világról.

A két éven keresztül zajlott beszélgetések nem csupán az előadásokról szólnak, hanem Ariane Mnouchkine-ról, az emberről, a nőről – egy olyan világban, amelynek tükrözésére a művész dolga adott keretek között a leghitelesebb formákat keresni.

A könyvet Fehér Anita, Khaled Abdo Szaida, Kőrösi Petra és Molnár Zsófia fordította, akikben az a közös, hogy tapasztalataik a magyarországi francia nyelvű színjátszásban gyökereznek. Kőrösi Petrának, akárcsak a könyvet gondozásba vevő Krétakör-producer Gáspár Máténak személyesen is volt alkalma a francia színház „nagyasszonyával”, Ariane Mnouchkine-nal együtt dolgozni.

Krétakör+PRAE.HU, 2010. 120 oldal, 2.500 Ft


Pál Dániel Levente: Ügyvezető költő a 21. században

Ügyvezető költő a 21. században

Négy történet, számos elbeszélő. Pál Dániel Levente első kötetében (Sortűz a körkörös éjszakára, 2005) felnőtt, most belevág. Otthagy minden értéket és mindenkit, akit szeretett vagy szerethetett volna. Közben ír, ír, ír és ír. Az elsőben egy orosz utcalány és egy paranoid skizofrén vamp között kergeti közepesen túlérzett sorsát. A másodikban gyerekekről ír, halálra ítélt sajátjáról és elveszített saját tündérországáról. A harmadikban még ennyi sincs – kocsmák vannak, ivások, csajok, magányok, gengszterek és boszorkányok. A negyedikben sok nő, aztán egy nő, aztán csak egy nő – akihez egy nagy zöld szem álmai folyamában csendben hozzásimul. Az Ügyvezető költő a 21. században című kötetet a szerző június 5-én, 16 órától dedikálja a JAK standjánál.

PRAE.HU+Palimpszeszt, 2010. 108 oldal, 1.500 Ft