Archive for január, 2011


Filológiai értelemben

Kétszáz évvel halála után
egy akadémiai székfoglaló
legnagyobb tanulságát,
majdnem zárógondolatát
neve említése nélkül
mégis neki köszönhette
illető irodalomtörténész,
mely tanulság szerint
a legjobb a szürke, színtelen,
semmilyen életrajz:
nem létezni – hogy létezzünk.

Két nap után végre kihajóztunk, megnyílt a tenger,
szótlanul álltunk a fedélzeten, az egyik halásznak
zöld szeme volt, azonnal megkérte a fehér lány
kezét, csak pirult, súgta neki, hívja fel, keresse meg,
vigye el innen, ahogy a bennszülött lányokat
az európai férfiak. Ekkor hánytam le a lábam,
a halászok röhögtek, összesúgtak, ahogy könnyes
szemmel megbántam megint a halászat ötletét,
kezembe nyomott egy fehér üveget, igyál, biztatott,
ittam, xixi de virgem, mondta, szüzek vizeletét
keverik pálinkával vagy szesszel, mikor hogyan.
Megveregette a vállam, létezik egy különös rák,
mondta, szerelemrák, azt már nem fogunk halászni, gyerekek,
az emberek mind kifogták, ahogy a teknősöket levadászták,
majd jött a Shell, sóhajtott, hálisten, bekerítette, vigyázza
az öblöket, szaporodjanak, éljenek, ússzanak, haljanak,
vigyáznak ránk is, hagynak halászni, szaporodni,
röhögött, ma vörös halak úsznak erre, ma vörös halakat
fogunk vacsorázni. Teltek az órák, a nap lüktetett, fogtam
a hálót, guvadtra néztem a szemem, vártam a vörös halakat,
pilledt a fehér lány, mellém zavarták, dolog volt,
rengeteg, ahogy ültünk, énekeltek, karmos hangjukkal
karcolták a tengert, várták a halakat. Mi csak fekete halakat
fogtunk, talán egy tucatot nagy sokára, fogyó lendülettel,
olyan formájuk volt, mint egy tágra nyitott szemnek,
röhögtek, gyerekek, ügyetlenek, legyintettek,
ők vörös halakat fogtak, nagy-kövér vörös halakat,
sokat, rengeteget, megtelt a hajó, jóllakottan recsegett,
ahogy indultunk zöldes szürkületben vissza, ittunk,
énekeltek, mintha beleszomorodtak volna, bámultam
a halakon remegő halakat, ittam, hogy öregedni nem
fogok, ahogy mások megöregszenek… Hogy felriasszon,
megbökött a halászok egyike, mutatta, dobáljuk vissza
a fekete halakat, néztem, miért, csalódás árnya vetült,
rám se nézett, globális felmelegedés előtti babona, mondta.

Olho azul

Születésük után az anyák, egyedül vagy közösen,
gyalog, ahogy ükanyjuk is, ide cipelik a sivatagon
és a kiömlött forró köveken át csecsemőjüket.

Ha a csecsemő belenéz, annyira elbűvöli
a sziklatorokban csillogó kék írisz,
hogy szemei azonnal elkékülnek.
Állítólag nem sírnak, nem nyögdécselnek,
csak bámulják gömbölyű szemekkel a kéket.

Amelyik anya este vagy hajnalban ér a hasadékhoz,
azoknak gyermeke zöldszemű lesz.
Itt a szigeten nem kel fel és nem nyugszik le a nap,
egyszerűen csak feljön és lemegy,
nincs más szín, csak szürke és zöld.
A zöldszemű gyerekek kevesebben is vannak,
mint ahogy rövidebb a reggel és az este,
mint az éjszaka vagy a nappal.

Azok pedig, akik esős évszakban születnek,
vagy anyjuk éjjel ér oda, vagy meghal vajúdás közben,
vagy oly messze laknak, hogy hiába indulnak el,
oda el nem érnek – öt nap általában,
ahány az ujjak száma az egészséges kézen –
az ő szemük sötét marad.

A nyelvfilozófus halála

A zöld pávaszemű lány tarkón lőtte
a B terminál utasellátójában,
arcra esett, sálja kicsit fojtotta,
nézte hosszú lábát, elgondolkozott,
hogy a nyelv alatti nyelv alatti nyelv
vajon micsoda, ha nem egy csokor virág,
nem megbocsátás, nem az ismeretlen,
vagy sikeres konferencia-előadás
a kortársak profi verseiről,
díszvacsora egy Nobel-díjassal,
többet ivott, felvitt egy egyetemista lányt,
kövek a szájban, ahogy érezte a nyelvét,
a nyelve alatti béna salakot,
a repülőúton vele álmodott,
a hiány költészete, a tárgyak formája,
ami a nyelv által válik mégis
elmondhatatlanból elmondhatatlanná,
a szinte tökéletes elemzés,
nagyon régen, amikor a szemöldökfába
verte a fejét, leesett a lóról,
napokig nem beszélt,
feküdt forró és puha tenyerén, nézte,
ahogy a csillogó vérből egy béka iszik
a mítosz narratívája szerint,
és a tök süket dédi napokig olvasott neki,
nem kellett volna két scotch-nál többet innia,
mintha emlékezett volna a lányra,
a második sorban ült, vicsorgott,
kiöltötte a nyelvét a ppt alatt,
éppen arról beszélt,
hogy a modern költészet, például Marno
a nyelv alatti nyelvet hogyan sajátítja el,
ez egy folyamat, a haldoklás folyamata,
ahogy a műtét előtt lezsibbad,
s minden sokkal élesebb, majd tompább,
s az igazi metafizika, ami ebben a nyelvben ölt testet,
az olyan, mint egy fejlövés utáni perc,
nincs katarzis, nincs megszentségesülés,
ezek nem metafizikai fogalmak,
s akkor kirobbant a taps,
működött a könyvtárteremben szokatlan hasonlat,
két ukrán professzor, egy házaspár
hosszan gratulált, az asszony
nem akarta elengedni a kezét,
a fia verseket írt, felakasztotta magát,
ő érti, jajj istenem, ő érti,
koccintottak, Karlhaus a fülébe súgta,
hogy számítson egy fél évre Linzben,
még nem hivatalos, két főre kap szállást, megoldjuk,
nincs két fő, mondta halkan,
nézte, ahogy ott topog
a műmárványon a két magas sarok,
anapesztus, jambus, két anapesztus,
és távolodott: – u – u – u u
a mítoszok nyelve, gondolta, a háború nyelve,
a háborús verseké, ezt értette Ady,
Apollinaire nem, de Pound, Ezra Pound,
máshogy Bernhard, és ha most ezt le tudná írni,
már csak a megfelelő példák kellenek,
és kész a félév, világirodalom, ahogy kérték,
belelopva egy-egy magyart is, saját fordítását,
ha tudná, hol a tolla,
felemelte a kezét, érezte a táska barna bőrét,
ez értelmetlen: a barna bőrtáskát,
hogy nem lehet messze, megpróbálta az árnyékát,
húzni az árnyékánál fogva,
elmosolyodott, ez lehetetlen,
megkérte volna a lányt,
elindult volna a dialógus felé,
töredékekből nem lehet életművet építeni,
mintha ez jutott volna eszébe,
belefújt a vérbe, buborékozott,
legyőzte a nyelvtelenség, ahogy majd a dédit,
a megértés miért akkor jön el,
amikor már semmit nem tud kezdeni vele,
gondolta, és miért ennyire olcsó
az utolsó gondolat.