(…)

A filológia digitális verziószámú szakaszának alapja tehát a médiumváltás, a korábbi papíralapú médiumról a digitális médiumra való áttérés. Ennek fő feltétele, hogy a kutatási anyag meg legyen digitális formában is, akár régi szövegek beszkennelt változata (az Országos Széchenyi Könyvtár például a Corvinákat 300 dpi-s TIFF formátumban RGB színrendszerben tárolja), akár bizonyos dokumentumokról készített digitális fotók, akár a bonyolultabb, szemantikus alapú keresőmotorok használatát is lehetővé tevő digitalizált szövegkorpuszok legyenek ezek. E fő feltétel teljesüléséhez két dologra van szükség: (1) olyan technikai (hardver) és informatikai (szoftver) háttérre, amely lehetővé teszi a digitalizálást, a digitális állomány rendszerezését és kiadását; (2) tömeges digitalizálásra (mass digitalisation). Ez a folyamat – tulajdonképpen a Philologia 1.0 alapfeltételeinek, a valaha keletkezett teljes szövegkorpusz megteremtése egy technikai szempontból új közeg rendszerében – a 90-es évek második felétől kezdve zajlik, Németországban például 1996, Magyarországon pedig 2003 óta az Országos Széchenyi Könyvtár felügyeletével, de ilyen a Projekt Gutenberg vagy a szerzői jogi botrányoktól hangos Google Books is.

(…)

A problematikát legjobban Manfred Thaller, a Kölni Egyetem professzora foglalta össze a fent említett edinburgh-i konferencián Is it more blessed to give than to receive? című előadásában.1 Kérdésfeltevése axiomatikusan kezel egy struktúraátrendeződést, amelyben a korábbi viszonyrendszerekhez képest a legszorosabb együttműködési háló a filológusok és az informatikusok között alakul ki – elég csak belegondolni az új médium kezeléséhez, karbantartásához és fejlesztéséhez a szükséges és elégséges feltételekbe. Két fő kérdést fogalmaz meg: (1) Vajon az informatikusok már kifejlesztettek mindent, amire nekünk, filológusoknak szükségünk van? (2) Vajon a filológusok (tágabban: humán tudományok képviselői) már kihasználják teljesen a számítástechnika kínálta lehetőségeket?

Retorikus kérdéseire rögtön két válasszal is szolgál. Az első választ intellektuálisnak nevezi: Vannak olyan dolgok, amelyekre nekünk, humán tudósoknak szükségünk van, és a számítástechnika még nem fejlesztette ki – a megoldás tehát: közös fejlesztés az igények szerint. A második, általa politikusnak nevezett válasz: Már megvan, amire szükségünk van, de a további közös munka mindenképpen értékes tapasztalatokkal fog szolgálni. S ha már közös fejlesztésről és közös munkáról beszél, akkor elgondolkodik azon a nem jelentéktelen ponton is, hogy az ilyen jellegű fejlesztésekben mi lehet a kölcsönös, azaz mit tudnak adni a humán tudósok vagy filológusok a számítástechnikai fejlesztésekért cserébe. Válasza egyszerűségében és a jelenlegi fejlesztési irányokat ismerve szinte magától értetődő és cáfolhatatlan: Az internet tökéletlen, strukturálatlan, ellenőrizhetetlen, kaotikus adathalmaz („imprecise, ambiguous, out-of-control DATA – that is the web”), melynek rendezéséhez, rendszerezéséhez, átláthatóvá tételéhez, azaz az egész káosz szemantikailag értékessé tételéhez a filológusok (és nyelvészek) több mint kétezer éves összegyűjtött, kiforrott tapasztalata és gondolkodása elengedhetetlen.

(…)

A teljes tanulmány a Prae 44. számában olvasható.