“Mintha kézzel tépték volna ki a manduláját, úgy tépte ki a tanáruk a há hangot a beszédükből, hogy ne mondjanak a gé helyett hát, a grasziasz helyett hrasziaszt.”  Mert a spanyol, portugál és a galego nyelv között elég sok, elég nagy különbség van. Az öntudatok között is.

Nézelődöm a könyvesboltban, sorozatok állnak hegyekben: huszadik századi osztrák novellák, latin-amerikai novellák, indiai,  kínai, skandináv, lengyel, cseh, jaj, még német és orosz novellák is. Tengeren innen és túli írók válogatásai egyen-kötetekben. Az arculati egység nyomasztó is lehet.

A XX. századi galego próza üdítő kivétel, még akkor is, ha szerzői közül többen haltak, mint élnek. Van rendes címe is: A pillangók nyelve. Elképzelem, milyen lehet a pillangók nyelve, érteném-e. Nos, “a pillangók nyelve igazából egy cső, amely úgy van összetekerve, mint az óra rugója. Ha valamelyik virág odavonzza magához, a pillangó letekeri ezt a csövet, beledugja a kehelybe, és elkezdi vele kiszívni a nektárt. Ha belemártjuk a nedves ujjunkat a cukorba, – közben szinte már érezzük is az édes ízt a szánkban, ugye? Mintha az ujjbegy lenne a nyelvünk hegye, az ujjunk pedig a cső… Hát így működik a pillangók nyelve.”

A novella hőse Veréb, aki most kerül iskolába, és galego létére meggyőződése, hogy ezt a pillangószerű nyelvét majd kitépik. Mert galegoul beszél, a galegok pedig csak megtűrt, szégyenletes népek. “Mintha kézzel tépték volna ki a manduláját, úgy tépte ki a tanáruk a há hangot a beszédükből, hogy ne mondjanak a gé helyett hát, a grasziasz helyett hrasziaszt.” Mert a spanyol, portugál és a galego nyelv között elég sok, elég nagy különbség van. Az öntudatok között is. A galegok (magyarban galjégók, én is így hallottam a Zorroban) különleges helyen, elzártan, Spanyolország északnyugati részén élnek, Galícia autonóm közösségben. A terület, hasonlóan Baszkföldhöz és Katalóniához, nyelvi autonómiával rendelkezik. A pillangók nyelvével.

A kötethez Bánki Éva, a  középkori és portugál irodalom szakértője  írt bevezetőt. Részletes történelmi hátteret ad az előző századok galego irodalmáról, rávilágítva a hétköznapokra, és a mítoszt vegyítő írásmódra, mely a kötetben szereplő írók zömének sajátja. A könyvben tizenhárom szerző huszonnégy novellája és rövidprózája található. Cunqueriro és Ferrín, a két húzónév több írással szerepelnek a kötetben. Finom ecsetvonások, a vidéki emberek mindennapjai, szerelmi szálak – ez Cunqueriro receptje; Ferríné pedig, Bánki Éva szavaival, “sosem hallott, Isten háta mögötti falvak királylánya, parafrazeált kelta hős, lágy szívű, óriás szarvasbogarak – bizony Ferrínhez hangulat, és főleg érzék kell…”

A szövegekből néha előszivárog a galegok megvetése, önsajnálata, múlt iránti szeretete, ezek az adalékok azonban jobbá, ízesebbé teszik őket. Cunqueriro is ezt vallja: „A történeteknek, amiként a nőknek vagy a húsoknak, fűszeres pácra van szükségük.” Egyetértünk. Mind megesszük, még Leiras süteményét is, a hetvenedik oldalról. Találunk ott őszibaracklekvárt, meggydarabkákat pörkölt mandulával, fahéjas cukorral. Az egész kötet ilyen. Egyszerű történetek, pici finomságokkal.

Reklámok