Archive for április, 2011


Gyógypedagógiai Szemle 2011/1

Gyógypedagógiai Szemle 2011/1

Már nyomtatásban és digitálisan is elérhető a Gyógypedagógiai Szemle2011/1. száma. A lapszámban többek között tanulmány olvasható Radványi Katalintól (A kompetencia alapú fejlesztés értelmezése a kognitív képességek jelentős elmaradása esetén) és Hirschberg Jenőtől(Orrhangzós beszéd), valamint egy WISC-IV teszttel végzett vizsgálatról és a közszolgálatokhoz való egyenlő esélyű hozzáférésről. (Részletes tartalom beljebb…

Reklámok

Fél órával a fesztiválzárás előtt vont mérleget a szervező MKKE elnöke. Barna Imrével Pál Dániel Levente készített interjút a XVIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon.

Forrás: prae.hu

(fotó: Bach Máté)
(fotó: Bach Máté)

A Könyvfesztivál egyik utolsó programja a Teátrum félsötét és hűvös nagytermébe összehívott Születésnapi Irodalmi Szalon. A színpadon, az ilyenkor kötelező pátosz és a manapság ritka apolitikusság fénykörében széles karéjban ülnek fiatalos nagyöregek. Az arcokon a 20. század, mely vagy alácsorgó üres árok, vagy örök kamasz, huncut-vagány.

A porondmester Tarján Tamás – csaknem minden mondata irodalomtörténeti allúziókra, intertextusokra, célzásokra épülő, a laudátor dimenzióját nem szem elől tévesztő humorral operál. Tarján gyors, pattogós ritmust diktál, udvariasan, de erőteljes jelenléttel szólít fel, kérdez vissza, vált a születésnaposok különböző stílusa, karaktere és beszédessége között.

Az első köszöntött Turcsány Péter (60), aki legszívesebben száz verset olvasna fel száz barátnak, de végül csak egyet, szép-nemes artikulációval. Követi Végel László (70), aki ha teheti, Újvidék főutcáján sétál föl és alá, a várossal együtt ünnepelve a nagy napot, február elsejét, egyikük születése, másikuk alapítása évfordulóját. Mondja még, hogy Gion Nándor is itt lehetne, de nincs, hiányzik, és a legszívesebben most nem itt ülne, hanem vele beszélgetne, mondjuk fociról, leginkább fociról.

Jankovics Marcell (70) megjegyzi, lehet, hogy nem a kérdésre fog válaszolni, mert nagyothall, de fontos, és elmondja, ő 70, aTragédia 150, a magyar animáció 50, felesége édes jelenléte 40 – mind kerek, mind fontos évforduló. Ungváry Rudolf (75) következik, tőle származik a fanyar és öngúnyos, általam is megkedvelt, noha fentebb tagadott „gerontológiai találkozó” szókapcsolat. Tarján sem ért egyet vele, s kiemeli, oka nem lehet a panaszra, úgy néz ki, mintha egy skandináv távfutóverseny rajtjához készülne állni, piros nadrágban, citrom pulóverben – valóban szálfa termet, egyenes gerinc, ruganyos mozgás.

Szakonyi Károly (80) Adáshibás kitérő után első cigarettáiról mesél, meg arról, hogy amikor 18 lett, s apja először kínálta meg cigarettával, úgy tett, mintha először lett volna cigarettával megkínálva. Komáromi Gabriella (70) meghatott zavarban mondja, hogy „szép volt élni, de szorongásból ötöst kaptam volna minden egyes nap”. Kőbányai János (60) széles mosollyal, de őszinte aggodalommal mondja, hogy „most már elkezdhetne valamit csinálni”, majd a mellette ülő Jankovicshoz fordul, hogy a zsidó költészet évszázadait bemutató versgyűjteményére még kis haladékot kérjen. Tarján: „Azt hittem, pénzt akarsz kérni.” Jankovics néma arcán derűs mosoly (ha hallotta, akár sem) – Tarján: „Melyikünk nem kért még pénzt tőled?”

Buda Ferenc (75) – mint mondja – manapság legalább annyit néz hátrafelé, mint körül, majd szaval, két rövidebb verset, fejből: „Ép elmével, ha megérném, / A belépőt visszakérném.” Barna Imre (60) meséli, a hatodik ikszet hogyan, például sztárvendég volt lánya együttesében, gitárral, énekhanggal. Majd felolvas, nem, nem a mobil mikrofonba, inkább az állványosba. Lehet? Lehet. Meséli, utoljára 1984. február 29-én olvasott fel pódiumon, egy Turcsány Péter szervezte szabad költői esten, a Fiatal Művészek Klubjában… nos, akkor amíg olvasott, valaki leült a helyére, ő lett a felesége.

Fenákel Juditot (75) és Bárdos Pált (75) egyszerre hívja táncba Tarján, a hölgy kikosarazza („Nem vagyok még 75.”), az úr kissé lerázza („Valamikor egyidősek voltunk Judittal, ma én tíz évvel idősebb vagyok.”). Kabdebó Lóránt (75) öt röpke percre jóféle egyetemi kollokvium-hangulatot teremt, majd idézi a róla vagy annak idején hozzá elmélkedő Szakonyit: „Ahol Szabó Lőrincnek gáláns kalandja volt – ezt Szakonyi nem ilyen finoman szokta mondani –, ott Kabdebó emléktáblát állított.”

Markó Béla (60) a fegyelmezett politikus mintaképe, újra ír, két kötete is megjelenés előtt, mert „úgy tűnik, hogy írni jobb”. Szakolczay Lajos (70) legnagyobb boldogsága az öregsége, innen nem tudja egy főnök sem kirúgni – és ha már fiatalság, akkor a talán legszebb emlék, az általa alapított 10 Ft-os József Attila-díj, melyet a hetvenes években olyan pályatársaknak adott a minisztérium legnagyobb megrökönyödésére, akik addig senkitől semmit, akiknek ez volt első díjuk, talán nem érdemtelenül, olyan nevek ők, mint – ha jól emlékszik – Mészöly, Kardos G., Csukás, Tandori.

Czigány György (80) jelenleg a korelnök – „Nemrég még 40 voltam, de azóta nem történt olyan sok minden, amihez 40 év kellett volna.” –, készül új kötete, elővesz egy fekete füzetet – „Ez nem az, ez csak a noteszem.” – elővesz a noteszből egy 5×6 centiméteres papírlapot, óvatosan kihajtogatja – „Ennyi készült már el a kötetemből.” –, és felolvassa.

Kukorelly Endre (60) nem oly fegyelmezett, nem is oly rég politikus, épphogy megérkezik, fociról kérdezi Tarján, s mondja, még bírja, lefutja a fiatalokat, nem fog áttérni a teniszre, mert amíg foci van, addig fiatal ő is, majd felolvassa az irodalmi esteken újabban mindig felolvasott Hallgat szépen ül című irodalmi esteken mindig felolvasott versét, ami az irodalmi estek és felolvasások mindig kedvelt darabja, mert minden irodalmi est és felolvasás görbe tükre lehetne minden irodalmi esten és felolvasáson ironizáló szövegvilága okán.

Végül újra Végel László, aki köszön egy furcsa új élményt, körbesétált a fesztiválon, kereste a kiadóit, ahol, de sehol nem találta saját könyveit, egyet sem, annyi nem sok, de nem keseredett, hanem elöntötte e furcsa élmény furcsa nosztalgiája: újra a szamizdat-időszakban érezte magát, ugyanígy nem találta sehol a könyveit a boltokban, a pultokon.

Ennyi, sötét, zene, betolnak egy elég nagy, könyv alakú tortát, ihletett sötét, valaki áttrappol a torta és a közönség között, idehallik a bocsánat-elnézést-bocsánat, majd újra fény, kikapcsolják a zenét, szeletelik a tortát, pezsgő, bor, fogadás, a húsz-harmincéves nem-beszélő-viszonyok szigorúan bekeretezett öt percekre feloldódnak, röhögés, tényleg őszinte hogyvagy-ok, régi-de-régi közös emlékek… Ha jól csináljuk, de legalább valahogy, akkor 30-40-45-50-stb. év múlva ez nekünk is kijár majd.

Eredeti megjelenés: prae.hu

Épphogy véget ér az ország egyik legnagyobb könyves rendezvénye, a XVIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, felhalmozódott rengeteg élmény, tapasztalat. Úgy érezzük, azon melegében érdemes lesz ezeket összegezni, átbeszélni, külfölddel összehasonlítani, jövőbe tekinteni, majd a felhalmozott energiákat kiereszteni, a fáradtságot kimulatni. Szeretettel vár minden már és leendő könyvszerető embert a PRAE.HU csapata a Könyvfesztivál Afterpartyn.

Könyvfesztivál Afterparty

Könyvfesztivál Afterparty

Hol? 

  • Műcsarnok (XIV. Hősök tere) … majd ?

Mikor?

  • 2011. április 20. (szerda) 19:00 – 22:00 … majd ?

Szépirodalom?

  • Nagypál István
  • Solymosi Bálint
  • Zerza Béla Zoltán

Fesztivál-körkép?

  • Balázs Eszter Anna (a PRAE.HU rovatvezetője)
  • Halmos Ádám (a Nyitott Könyvműhely vezetője)
  • Karádi Éva (szervező, Európai Elsőkönyvesek Fesztiválja)
  • Sárközy Bence (a Magvető Kiadó főszerkesztője)
  • Zentai Péter László (a Könyvfesztivál igazgatója)

Házigazdák?

  • Balogh Endre
  • Pál Dániel Levente

Seid Serdarević a 2002-ben alapított horvát Fraktura igazgatója. Kertész Imre és Esterházy Péter számos könyvét, Darvasi László, Nádas Péter, Bartis Attila és Dragomán György műveit is kiadták. Legutóbb Grecsó Krisztián Isten hozott című regényének horvát kiadási jogait vásárolta meg. Pál Dániel Levente beszélgetett vele, az operatőr Akar Péter volt. Zene: Danczi Csaba László.

Forrás: prae.hu

Luuk van Middelaar (fotó: Bach Máté)
Luuk van Middelaar (fotó: Bach Máté)

Luuk van Middelaar harmincnyolc évesen az Európai Tanács egyszemélyes ötletbányája, az Európai Unió első állandó elnökének, Herman Van Rompuynak hátteret biztosító kabinet tagja. Valahogy Európába című könyve – melyben szembe száll az Európa hivatalos arcára közönnyel tekintőkkel – a Könyvfesztiválra jelent meg.

Miért Machiavelli a példaképe, mint ahogy frissen magyarul is megjelent könyve borítóján is áll?

Talán azért kíváncsi, mert Machiavellinek nagyon kétes híre van. A filozófus vagy gondolkodó Machiavellinek azért lehet ilyen negatív reputációja, mert nagyon kellemetlen vagy kínos dolgokra mutat rá. Én leginkább azért szeretem, mert nem immorális, hanem amorális. Machiavelli nem a morális közmegegyezés terminológiája szerint gondolkodott, hanem analizálni akarta a politikát, úgy, ahogy az valójában működik. És nagyon szerette szülővárosát, szülővárosa szabadságát, bár ezt el szokták felejteni vele kapcsolatban. A legtöbb ember csak A fejedelem című művét ismeri, ami a zsarnokokról, mai szóhasználattal a diktátorokról szól, de szerintem nem ez a legfontosabb és legjobb könyve, hanem azÉrtekezések, ami a köztársaságkori Róma szabadságáról szól, és arról, hogy ez a politikai szabadság hogyan előlegezi meg és készíti elő a különböző társadalmi csoportok közötti harcot – ez az a gondolata, amelyik a leginkább hatással volt rám.

Ha lenne egy Machiavelli típusú gondolkodó vagy politikus a mai Európában vagy az Európai Unióban, az jobb lenne nekünk vagy rosszabb?

Én Machiavelliről úgy beszélek, mint filozófusról, nem pedig úgy, mint politikusról – és ehhez a Machiavelli-képhez én is közel érzem magam, több szempontból is. Ő úgy írt a politikáról, a politika működéséről, hogy azt belülről ismerte. Firenzében született, ami az akkori Itália egyik legerősebb városállama volt, és majdnem tizennégy évig a város egyik legbefolyásosabb főtisztviselője volt, előkészítője és vezetője számos nemzetközi tárgyalásnak. Aztán a Mediciek kisöpörték Firenzéből a demokráciát, Machiavelli pedig vidékre költözött, és rengeteg ideje lett olvasni, írni. Tehát ő nem könyvekben összegyűjtött tudásra, hanem saját tapasztalataira építette politikai, társadalomfilozófiai gondolatait – tudta belülről, hogyan működik a politika, hogyan kellene sok esetben inkább működnie, ezt írta le. Én ugyanerre teszek kísérletet a könyvemben. Nagyon fontosnak tartom magát a gyakorlati politikai tapasztalatot, és azt a szemléletmódot, hogy a politikát az idő és az események kontextusában kell vizsgálni – főleg akkor, amikor egy váratlan helyzetet azonnal meg kell tudni oldani –, mert a politika nagyon is része a történelemnek, és amikor alakítod a politikai folyamatokat, rájössz, hogy ez az egész sokszor csak arról, hogy alkalmazd a szabályokat és törvényeket, nem pedig arról, hogy részese legyél az időben látható történéseknek, amiben pedig Machiavelli nagyon is jó volt.

Könyvében Európa és az európai politikai hagyomány múltjáról, jelenéről és jövőjéről ír. Ön szerint hogyan gondolunk mint európaiak saját magunkra rosszul, milyen pontokon rossz az önmagunkról alkotott kép? Jelenleg Magyarország az EU soros elnöke, és ebben a pozíciónkban, ha figyelembe vesszük ezeket a gondolkodási áramlatokat vagy rossz beidegződéseket, akkor hogyan alakíthatnánk egy kicsit jobb irányba az Európai Uniót?

Szerintem a legfontosabb az a tagállamok számára, hogy megértsék, Európa a mi részünk, a belőlünk, a mindannyiunkból összetevődő egész. Az európai politika nem egy olyan valami, ami Brüsszelben vagy Brüsszelből kiindulva van, hanem amire minden tagország gondolkodása hatással van, befolyásol. Nincs olyan, hogy ők, hanem mi van, mert Európa a mi részünk.

A hazám, Hollandia hat éve elutasította az európai alkotmányt, mindössze egy évvel Magyarország csatakozása után. Akkoriban még aktívan politizáltam, és ebben a közegben nagyon meglepődtem, hogy az emberek úgy érzik, Brüsszel nagyon messze van tőlük. Nem értettem, hogy miért gondolkodnak így, ezért akartam megérteni és leírni, hogy hogyan és miért vagyunk közösen benne ebben a sztoriban, ami az EU – és ami egyben közös jövőnk is.

Ha Európában vagy az Európai Unióban sokkal erősebb nemzetek lennének, akkor Európa vagy az egész Európai Unió is sokkal erősebb lenne?

Azt gondolom, igen. Ez könyvem talán legfontosabb üzenete is. Európa nem a nemzeti államok ellen van, hanem azért épült fel, hogy megvédje a nemzeti államokat, és csak akkor tud erős lenni és maradni, ha az Unió – sok esetben egymástól is – különböző tagjai erősek.

A politikai közbeszédben vagy az egyetemi tananyagokban Brüsszel sokszor a jó és a nemzeti államok a rosszak, ők azok, akik meg tudják gyengíteni az egységes európai konstrukciót. Az emberek pedig sokszor éppen ellenkező előjellel gondolkodnak, azaz Brüsszel rossz, és Brüsszel rájuk akarja erőszakolni az akaratát. Úgy gondolom, mindkét megközelítés hibás, mert Európa nem más, mint egy politikai projekt, melynek az a célja, hogy együtt jobbá tegyünk bizonyos dolgokat.

Mit érez, könyve valamiképpen hatással tud lenni az unió polgárainak gondolkodására, valahogy fel tudja majd nyitni az európai politikusok szemét? 

Ez lenne az alapvető célja. (nevet) Azt gondolom, hogy a Valahogy Európába egy új, másfajta szemüveg. Néha gyerekek játszanak különböző színű szemüvegekkel, és egy-egy újabb színű lencsén nézve új formákat, új alakokat látnak – olyanokat, amiket addig nem. Ezt szeretném én is elérni, felkínálni egy újfajta látásmódot, hogy az olvasók megértsenek bizonyos politikai folyamatokat, értsék, hogyan működik Európa.

Eredeti megjelenés: prae.hu

Teodora Dimova (fotó: Bach Máté)
Teodora Dimova (fotó: Bach Máté)

„Magukra hagytuk gyermekeinket, elfelejtettünk foglalkozni velük, nem adtunk nekik szeretetet. Sebezhetővé váltak, saját elkeseredettségünknek szolgáltattuk ki őket, nem tanítottuk meg nekik az örömöt, a jóságot, a nevetést, az az igazság, hogy nem tápláltuk őket szabadsággal. Mi tettük őket ilyenné.” Teodora Dimova bolgár írónő hét 14 éves történetét írta meg Az anyák című szociomágikus regényében, a bemutatón vagyunk.

Dimova mély tekintetű, élesen látó őszinteségben megszépülő arca nem oly sötét tónusú, mint a regényszöveg, nem oly elkeseredett, mint hinnénk, ahogy lapozzuk a könyvet, elmerülünk a majd 180 oldalas balladai és szociológiai elemeket sűrűn összeszövő regényben, nem is regényben, inkább szabadversben, ha szabad ilyet mondani, írni. Dimova mosolyog, gyakran, sok arccal, szeretettel.

Genát Andrea fordító, most moderátor kifeszíti a hálót, legelőször is a szerző köré, bemutatja a tehetséges drámaíróból talán még tehetségesebb prózaíróvá alakult Dimovát, s mielőtt az ismeretlen nyelven elhangzó laudálás alatti mosoly rabul ejtene nézőt, közönséget, félbehagyva a szócikk tömörségű sorolást, rákérdez, miért volt a váltás, miért jött a regény. Szinte magától értetődő, szinte közép-európai módon metaforikus, vagy azzá is olvasható: a színházi szöveget vastörtvények kötik, a próza szabad, a regény a szabadság.

Egy rántás megint az életrajzi hálón, Dimova édesapja Dimitar Dimov, az egyik legnagyobb 20. századi bolgár író, ismerhetjük mi is, magyarul is megjelent a Dohány című remek könyve, kacsint ki Genát Andrea, nem-baj-ha-nem-ismerjük huncutsággal vár eszmélésnyi hatásszünetet. Szóval a lánya, egyrészt genetika mint életrajzi elem, de nem is ezért fontos ez, inkább a memetikai örökség miatt, az apa átörökített mém-állománya miatt. Volt ugyanis Dimitar Dimovnak egy kézirata, halála után egyik fiókjában találtak rá, senkinek nem beszélt róla, senki nem tudta, hogy ezen is dolgozik, mindössze 136 oldal, a legérdekesebb résznél ér véget, szó szerint a mondat közepén. Ezt fejezte be lánya, ebből lett az Adriana, ahogy mondja: „ez a könyv egy vallomás az édesapám iránt érzett szeretetről.”

Itt lépünk egy nagyobbat, egy majdnem előzmény nélkülit – véletlen, de szép véletlen, hogy Szondi György kiadóvezető is most érkezett, most kerülnek ki könyvek a beszélgetők elé, most kapja meg tervezett díszletét a beszélgetés rögtönzött színpada –, és Az anyák kerül a hálóba. Újsághír volt a genezis magja, gyermekek által elkövetett erőszakos cselekmények rendőrségi rövidhíre. Aktuális, szomorú téma – Dimova szerint az írónak legyen röntgenszeme, tárja fel a sebeket, turkáljon a fekélyes, mély sebekben, mondja ki azt, amit elhallgatnak, ahogy csak az irodalom tudja, noha hatása, ha annyi társadalmi szervezetnek vagy alapítványnak sincs, hatása az nincs a társadalomra.

Az anyák nehéz regény, de sikeres, fogy, fordítják – a szociológiai elem miatt. Bűnösök vagyunk, vétkeztünk vagy a szüleinkkel vagy a gyermekeinkkel szemben, mert… mert a szeretetünk egoista, nem figyeljük, nem tudjuk, nem akarjuk tudni, hogy gyermekeinknek a teljes szeretetünkre van szüksége, és ha nem kapják meg, hisz nincs még védekező mechanizmusuk, ha nem kapják meg, kezdődnek a problémák, mert minden gyerek egy lecsupaszított idegvégződés, érzékeny és ha falakba vagy közönybe vagy a szeretetlenség színtelen elmondhatatlanságába ütközik, utat keres, ami az agresszió vagy önmaga, vagy szülei felé.

Az anyák hét 14 éves történetét meséli el, vagy ha akarjuk, akkor egy nemzedék történetét, kiútkeresését, ahol a színpad egy másik, egy előző nemzedék történetének maradványelemei között épült fel. Félbetört életek gyerekvállalása… ölelésre, szeretetre képtelen, önző és közönyös szülők nemzedéke után mi lesz? Hol van a szociográfia, a pszichológia magyarázata arra, hogy amit mint szülők véglegesen és jóvátehetetlenül elrontottunk, annak következményei vannak vagy lesznek, de mindenképpen lehetnek? Amikor azt vesszük észre, de nem vesszük észre… amikor azt vehetnénk észre, hogy gyermekünk „csendesen be fogja csukni otthonuk ajtaját, ahol az anyja és az apja buzgón készülődnek a futball-vb döntőjének közvetítésérere, tánclépésben lemegy a lépcsőn, minden lépcsőfordulóban megállva, a meglőtt madár mozdulatait keresi, ahogyan lassan aláereszkedik.”

De Dimova nem hagy minket a kétségbeesésben, az önvádban, a hálóból mint okosan felépített retorikai térből kibújik, súlyos dolgokról ír, kemény állításai vannak, szemben a közönnyel, szemben a társadalom egészével, szemben nemzedékével – de csak mosolyog, amikor arról beszél, hogy könyvét eddig olvasói is, kritikusai is félreértették, noha ennek a félreértésnek köszönheti a váratlan nagy sikert, nem vették észre a mélyebb rétegeket, azt, amelyik kérdés nagyon régen foglalkoztatja, amit ő tulajdonképpen meg akart írni, és mosolyog, dehogy szomorúan, hanem szeretettel, majd szinte mindenkit megölel, akinek dedikál.

Eredeti megjelenés: prae.hu

John F. Deane kötetbemutatója (fotó: Árvai András)
John F. Deane kötetbemutatója (fotó: Árvai András)

John F. Deane Hódolat a Madárembernek című versantológiáját a Kráter Műhely Egyesület jelentette meg a Könyvfesztiválra. A kötetet bemutató beszélgetésen Pál Dániel Levente, Tornai József, Turczi István és Turcsány Péter beszélgetett az ír költővel. 

Pál Dániel Levente rövid bemutatásában megemlíti John F. Deane hatalmas életművét, s hogy a négy fordító milyen kötetek közül válogatott. PDL messziről indít, finoman táncolja körbe Deane-t: az ír valóságról és az abban lakó ír néplélekről kérdezi. Deane a beszélgetés során aztán egyre gyakoribbá váló whoops… felütéssel indít. „Én csak egy költő vagyok, olyan valóságban élek, ahol nem történnek nagy dolgok. A gazdasági helyzetről nem beszélhetek, mivel csak annyit tudok, hogy borzasztó, hogy mindannyian 25 ezer euróval tartozunk a bankoknak saját hibánkon kívül” – mondja kaján mosollyal. “A gazdasági nehézségekhez már volt időnk hozzászokni, már 800 éve így vagyunk, és túléltünk már sokmindent: a brit birodalmi terrorizmus idejét, azt, hogy az angolok ellopták (gael) nyelvünket, angolul írunk és beszélünk , esetenként jobban mint az angolok” – sorolja, s mintha minden mondata, szava mögött ott bujkálna egy-egy idézőjel, mint valami kacsintás a közönség felé.

PDL megjegyzi, érdekes, hogy három különböző nemzedékhez tartozó költő fordította a mostani kötet verseit, s valahogy mégis konszenzus alakult ki közöttük abban a tekintetben, milyen versek kerüljenek a válogatásba. “Egy kis szigeten élek, ami egy másik, kicsit nagyobb sziget mellett fekszik” – játszik az Ireland és island szavakkal Deane, s még tovább menve hozzáteszi, ezt a szigetszerű (isolated) költészetet szeretné a világ számára is hozzáférhetővé tenni. Egyébként műfordítóként ő is számos költeményt jegyez: svédből, románból, olaszból is fordított verseket, holott egyik nyelven sem beszél. PDL első kérdésére igazából most felel: a versek fordításakor nem a nyelvismeret elsődleges, a legfontosabb a lelket elkapni.

„A költészet számomra az egyik legfontosabb dolog, a feleségem után.” Kicsit gondolkodik, majd helyesbít: „talán a feleségemnél is fontosabb. Ehhez hozzátartozik az is, hogy talán én vagyok az egyetlen olyan költő, aki költészetből él meg: most vettem egy új zakót – szép, ugye?”

Rókaisten (The Fox God) című vers felolvasása után adódik a kérdés: az emlegetett keresztény kultúrkörhöz hogyan is kapcsolódik ez a szereplő? Deane az angol és az írországi rókaélet sanyarú voltát ecseteli: szegény rókák a szántóföldekre rejtett mérgek elől a városi kukák szemetéig menekülnek. Az üldözött róka dacos élniakarásáról és a lélek túléléséről szól a Rókaisten éneke.

Ezután a fordítók kapnak szót: Tornai József Deane fordítása kapcsán az istenkeresésről beszél, valamint arról az ismerős érzésről, amely az ír költőt a XX. századi magyar költészettel köti össze. Turczi István John Donne-t, Joyce-ot, Yeats-et említi Deane költői elődjeiként, illetve kiemeli új barbarizmusát és annak összefonódását a liturgiával.

Turcsány Péter A tengerész Jézus című verset olvassa fel, amely Budapesthez köthető. Deane bőséges háttérinformációval szolgál. „2009-ben jártam először Budapesten, beleszerettem a városba. Mindennap átsétáltam azon a szép zöld hídon, amely alatt ott folyik a Duna. Valaki korábban említette, hogy a Duna alatt fel nem robbant világháborús bombák vannak, s elképzeltem, mi lenne, ha felrobbanna az összes híd, hogyan is mennénk át a túlpartra. Átsétálnánk a vízen? Egy kis whisky vagy pálinka (spirit) elég lenne hozzá. Spirit-walking: valahol mindannyiunkban fájdalom lakik.”

„Az is Budapesten történt, hogy egyik este egy bárban néhány amerikai társaságába keveredtem. Hangosan Bushról és a számukra igencsak szimpatikus jobboldalról próbáltak engem meggyőzni. Provokálni kezdtem őket: megkérdeztem tőlük, vajon nem lenne csodás, ha itt teremne Jézus és átsétálna előttünk a vízen? Ne beszéljen Jézusról, főleg ne ilyen módon – mondták. Én pedig boldog voltam.”

Innen már tényleg csak egy ugrás vagy vízen járás, hogy saját nevéből: John Francis Deane etimológiai trükkökkel és némi gael nyelvből vett magyarázattal levezesse: John The Divine – ezt a titkot rejti átlagosnak tűnő neve.

A beszélgetés végén Deane köszönetet mond a fordítóknak, amiért épp a Madárembert emelték a címbe, vagyis Ikaroszt, a vágyainak engedő, halálba repülő figurát. „Ikarosznak kell lennünk, nem pedig unalmas Daidalosznak – remélem, én az előbbi vagyok” – zárja a bemutatást.

John F. Deane: Hódolat a Madárembernek

John F. Deane: Hódolat a Madárembernek

Deane legfőbb költői témái: a vallás, a hit, a részvét, a szülőföld lelkisége, az elkorcsosuló korszellem kritikája. Tagja az Aosdána elnevezésű ír Művészeti Tanácsnak és 1996-ban megválasztották az Európai Költészeti Akadémia főtitkárává. Díjai: O’Shaughnessy Díj (1998), Nagy Nemzetközi Költészeti Díj (Románia, 2000), Marten Toonder irodalmi Díj (2000). Megkapta a T. S. Eliot-díjat és a The Irish Times Költészet MOST-díját. Verseit Roberto Cogo fordította olasz nyelvre, s 2002-ben megnyerte Az Év Legjobb Külföldi Költészete Díjat Olaszországban. 2007-ben a francia kormány neki ítélte a “Chevalier de l’ordre des Arts et des lettres” kitüntetést.

John F. Deane Hódolat a Madárembernek (Kráter Műhely) című, válogatott verseit tartalmazó kötetét április 15. pénteken 16:30–17:30 között a Kner Imre teremben mutatják be a költő társaságában fordítói: Tornai József, Turczi István, Turcsány Péter és Pál Dániel Levente.

Előadás a Jedlik-héten (a csepeli Jedlik Ányos Gimnáziumban) az internet születéséről, lehetséges szerkezeti felépítéséről, topológiájáról és topográfiájáról, majd két lehetséges haláláról, melyből az egyik az unalom, a másik csak metafora.