82. Ünnepi Könyvhét

Ünnepi Könyvhét

A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése sajtótájékoztatót tartott a 82. Ünnepi Könyvhét és a 10. Gyermekkönyvnapok alkalmából 2011. május 31-én, kedden 11 órától a Petőfi Irodalmi Múzeum Dísztermében. Az Ünnepi Könyvhét sajtópartnere a prae.hu általános művészeti portál.

Minden a 82. Ünnepi Könyvhétről és a 10. Gyermekkönyvnapokról ITT!

Facebook-csoport ITT!

11 kortárs magyar költő románul

11 poeţi maghiari contemporani

11 poeţi maghiari contemporani

A bukaresti Bookfest 2011 könyvfesztiválra jelent meg a 11 poeţi maghiari contemporani (’11 kortárs magyar költő’) című antológia George Volceanov válogatásában és fordításában, a Paralela 45 Kiadó gondozásában.

A költői tizenegy: Tolnai Ottó, Petri György, Rácz Péter, Bogdán László, George Szirtes, Zalán Tibor, Visky András, L. Simon László, Demény Péter, Pál Dániel Levente és Zentai Adél.

Az antológiát május 28-án, a bukaresti Bookfest 2011 Arena színpadán mutatta be George Volceanov, Bretter Zoltán és Cosmin Perţa.

Pankrátorok Oli sörkertjében

Icarus (HCW)

Icarus (HCW)

Az utóbbi pár évben három ember állította határozottan – amit Roland Barthes francia teoretikus is egy talán kevéssé ismert esszéjében –, hogy a pankráció nem ocsmány sport vagy szadista szórakozás, hanem művészet: Darren Aronofsky filmrendező, Mickey Rourke színész és Bajtai András költő. A Hungarian Championship Wrestling Áttörés című gáláján jártunk.

Agyfüllesztő hőségben ballagunk a Hungária és Egressy út sarkán lévő, a volt Aquincum Orgonagyár, egy csupa üveg irodaház és vasúti sínek határolta szinte senki földjére, „Zugló szívébe”, Oli Nyári Sport és Sörkertjébe. Az alaphangulat minden összetevője adott, szerencsés egybeesés. A helyszínválasztás és az időjárás remek, egyszerre érezhetjük az illegális viadalok rozsdavárosi hangulatát és a Barthes által is kiemelt szabadtéri látványossághoz szükséges elengedhetetlen szikrázó napsütést, a ringre tűző „verőfény nyers vertikalitását” – ahogy talán annak idején egy ógörög színházban vagy római gladiátor-arénában.

Korán érkezünk, már tele a nézőtér, egy-egy itallal letelepszünk egy kevéssé zsúfolt kőlépcsőn, nézegetjük a közönséget, és hamar rájövünk, nem lehet tipizálni. Szemüveges vagy alternatív egyetemisták, motorostalálkozókról ismerős, tűsarkú cipőben egyensúlyozó cicababák, szakközepes tanulók lelkes, egyenpólós csapatai, kigyúrt macsók, csatolmányuk és a középgeneráció legváltozatosabb képviselői ácsorognak a szaladgáló, türelmetlen kiskölykök és -csajszik zsizsegésében.

A gála csupán pár perc késéssel, váratlanul erős felütéssel kezdődik. A ringbe vonulnak a szervezők és menedzserek, és hozzák amit kell, sőt: nemcsak ők, hanem – és ez az igazán meglepő – a közönség is. Gyalázó vagy rajongó feliratokkal megírt táblákat lóbálnak, állandóan bekiabálnak, kórusban hurrognak és anyáznak, vagy éljeneznek, mikor milyen impulzus (amiből jön is percenként tucatnyi) érkezik a ringből, a különböző szerepeket következetesen játszó show-csinálóktól. Kölcsönös a provokáció, erős az interakció, és még arra is jut fél perc állva-csendben tiszteletadás, hogy megemlékezzenek az előző nap tragikus autóbalesetben elhunyt Randy „Macho Man” Savage-ről, aki ha máshonnan nem, akkor a 2002-es Pókemberből mindenki számára ismerős lehet.

Következik az első szám, az eredetileg meghirdetett ‘handicap match’ (kb. több a kevesebb ellen csapatharc) helyett inkább egy ‘2 on 2 tag team match’ (csapatonként csak egy pankrátor tartózkodhat a ringben, pacsival cserélhetnek) –, ha jól emlékszem a szabályokra. Két újonc is bemutatkozik: a maszkos, arctalan Poison és nevével a TNT-n sugárzott, szép emlékű sorozatra utaló Nitro. (Úristen, ezt éveken át néztem apámmal a kilencvenes évek második felében!) Náluk látszik a legjobban, hogy milyen összetett és nehéz is az előadóművészetnek ez a válfaja: a szemfényvesztő mozdulatok koreográfiája még bizonytalan, a szerepben játék még kizökkenős, inkább túlkoncentrált, talán még lámpalázas is – de tehetségesek és ügyesek, kíváncsi leszek rájuk fél-egy év múlva.

A hirtelen fölénk robbanó sűrű tavaszi zápor szünetet kényszerít, reménykedve toporgunk a nyikorgó ponyva alatt, de fél óra sem telik el, kitisztul, szépen szárazra törölgetik a ringet, és jön a második szám: Renegade és PG Hooker ‘street fight’-ja, a gála legbrutálisabb és talán leginkább a commedia dell’arte hagyományaiból táplálkozó része. Renegade a csapat legmeggyőzőbb és legjobban felépített komédiása. Amikor megjelenik, azonnal tudod, ki ő: szépfiú arc, félhosszú haj, bőr cowboy-kalap, indián-motoros nadrág, gyakran meghúzott üveg Jack Daniel’s és dögös, szupersexy csaja, Jessy. PG Hookerrel ők ketten mutatják be a legmozgalmasabb műsort: kidobálják egymást a ringből, végigverekszik székekkel és WC-ülőkével a nézőteret, nem spórolnak a (mű)vérrel (?), ráadásul az ő játékukban van a legtöbb, egyértelműen jelzett és azonnali hatással működő „drámai” momentum: sértődések és kis bosszúk, sajátos szerelmi háromszög, lovagiasság, gazemberség és a nyújtott whiskey-s üveg sportszerű gesztusát fejberúgással aljasul felülíró jelenetezés. (Itt tűnik fel, hogy egy fontos show-elem mégis nagyon hiányzik, nincs folyamatos hangos kommentár egy mindent látó szupernézői helyről. Amikor kikerülnek a látótérből, csak nyújtózkodunk, elveszítjük az élményt.)

Az utolsó és fő műsorszám Icarus és J-Hawk ‘2 out of 3 falls’ típusú harca (az győz, aki három bírói döntésből, pinfallból vagy submissionből kettőt megszerez). Ők a csapat legprofibb pankrátorai, a küzdelem – minden szükséges szenvedés-játékelemmel, görcsös vagy kipurcant fetrengéssel és fájdalom-mimezistől eltorzult arccal együtt – esetükben majdnem sport-látvány, sok rutinossá gyakorolt akrobatikus elemmel és egészen a meccs végkimeneteléig fokozottan jelen lévő bírói ítéletek keltette feszültséggel. Jó nézni őket, duettjük lehet az igazi példaképe a ring körül extázissal szurkoló és majd az edzőterembe lemerészkedő kölyköknek.

Külön hatalmas piros pont jár azért, hogy a pankráció Aronofsky által is hangsúlyozott „ősi”, a szenvedést és megszégyenítést középpontba állító (krisztusi) szimbolikáját nem felejtik el a szervezők az utolsó felvonás dramaturgiájában, a maga módján katartikus fináléban: a legyőzött és megalázottan utolsókat pihegő, fekvő Icarus hátára egy neoncső-feszületet raknak, majd székkel egy újonnan érkező epizódszereplő szétzúzza azt: így lesz a pankrátor veresége – ahogy Barthes írja – nem végeredménye a küzdelemnek, hanem épp ellenkezőleg, a küzdelem szerves része, kiteljesedése. Jó, hogy ilyen apróságra is volt tudatos vagy ösztönös figyelem. Hajrá HCW! Öt év múlva Papp László Sportaréna? Nem lenne rossz…

(A Roland Barthes szöveg forrása: Roland Barthes: Üsd-vágd, nem apád! in: Mitológiák (ford. Ádám Péter). Európa, Budapest, 1983. 9–26.)
Eredeti megjelenés: prae.hu

Hány bőr van Jack Sparrow arcán?

A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken

A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken

Eddig négy, ha csak a trilógiát és a jelen filmet számítjuk. Viszont az a kérdés már egyáltalán nem ennyire egyszerű, hogy mennyi nőhet még, ahogy az sem, hogy mekkora a valószínűsége egy – már lebegtetett – újabb Sparrow-mozinak. (Rob Marshall: A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken)

Valahogy próbáljuk a matematika felől megragadni ezt az egészet, például a klasszikus valószínűségi mező segítségével. Véges eseménytérben a valószínűség-számítás egyik alapelve az, hogy az eseményekhez valószínűségük egy valós számmal kifejezhető mértékét rendeljük hozzá, ahol a nagyobb mérték a bekövetkezés nagyobb valószínűségét jelenti. A véges eseménytér alkalmazása szemlélet kérdése, attól függ, hogy Johnny Depp elválasztható-e Jack Sparrow alakjától. Ha igen (ahogy például Batman sem köthető hozzá egy színészhez), akkor felejtsük el ezt gondolatmenetet –, ha viszont nem, akkor az első film (vagy mindig az utolsó film) bemutatójának dátuma és mondjuk Depp halála határozza meg majd a számítgatásaink mikéntjét.

Más oldalról pedig a véges eseménytér egy lehetetlenül leírhatatlan tényezőtől, mégpedig szubjektív (esztétikai vagy emocionális) horizontunk aktuális állapotától függ: unjuk-e már a figurát és a sztorit vagy pedig epekedve várjuk újra meg újra. Ez az elhanyagolható – mert az egyéni ízlés és fejlődés számlájára írható – szempont viszont abban a pillanatban hangsúlyossá válik, hogy mi mint a nézőtömeg része, azaz a nézőtömeg, azaz a bevétel indokolja-e egy újabb film létrejöttét. Így alakul ki a számunkra mint egyén számára kedvező vagy kedvezőtlen történésből (egy újabb Sparrow-bőr lehúzásából) a stúdió számára kedvező vagy kedvezőtlen feltételrendszer egy újabb epizód előkészítése során.

A képlet a következő: P(A) = k/N – azaz ‘A’ esemény valószínűsége = (kedvező esetek száma) per (összes esetek száma). Hogy is értsük ezt? Egy hat oldalú dobókocka feldobásakor például a lehetséges kimenetelek egyforma valószínűségűek, azaz minden elemi esemény valószínűsége egy a hathoz, egy 32 lapos kártyapakliból kijelölt 2 lap kihúzásának esélye 2 a 32-höz. Esetünkben a képlet egy kicsit bonyolultabb: az ‘A’ esemény természetesen a következő Karib-tenger kalózai-mozit jelenti, melynek valószínűségével vagy valószínűthetőségével teszem próbára most az Olvasó tűréshatárát.

A számlálóban lévő ‘k’ egy bonyolult folyamat vagy képlet – melyet befolyásol az aktuális, jelen esetben negyedik rész marketingjének sikere a nézőszám, a jegyárak (beleértve a 3D-s emelt jegyárakat) és díjak (én már technikai Oscart sem adnék…) vonatkozásában mint napról napra változó képletek szerint szakaszolható, de a szummát figyelve örökösen növekvő függvény, valamint az alkotók egy, de szerepükben fontos részének időbeosztásának és kedvének ismeretlenjei – végeredményeként létrejövő egyes vagy nulla, attól függően, hogy a stúdió hogyan tervez kufárkodni egy blockbuster-esélyes franchise-zal, azaz csak egy bináris döntés kérdése: igen vagy nem. A nevezőben lévő ‘N’, azaz az összes lehetséges eset száma hasonlóan – ha nem még inkább – bonyolult, sok összetevős és sok ismeretlenes számítás eredménye, értéke majdnem 0 (0 ugye nem lehet) és végtelen között bármi lehet, a felsorolástól (vagy csak nekiveselkedéstől) most eltekintenék…

A fentebbi képlet tehát valahogy így nézhet ki: P(a következő Karib-tenger kalózai-mozi) = 1 / N; vagy így: P(a következő Karib-tenger kalózai-mozi) = 0 / N – ahol N = {1, 2, …, n}. Hogy is értsük ezt? Nagyon leegyszerűsítve úgy, hogy bármi lehet, fogalmam sincs. Ugyanezt válaszoltuk volna 3650 karakterrel fentebb is?

A film egyébként szórakoztató, családdal, gyerekkel, pasival, csajjal, egyedül, egyszer nézhető koranyári szupermozi, ügyesen adagolt humorral, akcióval, kikacsintásokkal (a kedvencem a londoni menekülés utalása volt Gene Wilder zseniális Sherlock Holmes okosabb bátyjának kalandjai című filmjére, vagy a dzsungeles víztaposás Polanski Kalózok-allúziója) és még ügyesebben adagolt, azaz könyörületet és narratívát nem ismerő Sparrow-jelenléttel.

Ja, és aki szereti az ilyet, ülje végig a tíz perces stáblistát, kap egy bónusz-jelenetet.

Eredeti megjelenés: prae.hu

Szemhéj alatt marad a só, közelítő-távolító

Fotó: Bach Máté

A szöveg faragása közben is tudtam, hogy a könyv egyenetlen, de el kellett vállalnom, hogy az ember elgyengül, megbicsaklik, elveszti hangjának hevét – mondja Bíró Yvette. A Magvető gondozásában megjelent Futó című könyvének bemutatóján jártunk a Kino moziban, 2011. május 3-án.

Egy pesti moziban ülök, egy könyvbemutatón. Ha máshová írnék, illene említenem a sorban érkező író- és humán celebeket… dehogy celebeket, olyan beérkezőket (és beérkezetteket), akiknek – ki, mint vet, úgy olvas – valahogy köszönhetjük az elmúlt mondjuk negyven év sírásait, örömeit, rácsodálkozásait, mondatait és könyveit: azt, hogy milyen volt, milyen lett, milyen legyen a 20. század vége, és itt már a miért, hát ez az örökös miért nem kérdés. Az ő szavaik vannak – nyalva, máskor falva vagy utasítva, tolva, de mégiscsak vannak –, szavaik és szövegeik, és általuk vagyunk mi, mert valahol tagadhatatlanul csak általuk lehet lenni – ha olvasunk, ha olvastuk őket. Közéjük tartozik Bíró Yvette is – ha pár éve-évtizede olvastuk valamijét, vizsgáztunk belőle, ha megérintett egyszer is elméletalkotásának szárnyaló pontossága. Ha nem, akkor nem egy pesti moziban ülünk éppen, nem egy könyvbemutatón.

Borbély Szilárd moderál, nem áll jól neki a szerep, túl felkészült, túl zavart, önjogán-e vagy önmagát ebbe kényszerítve, nehéz eldönteni. Talán – ha sejthető – inkább nem moderálna, inkább beszélgetne, de leginkább csak ülne Yvette közelében hallgatag csendben, s ha jobban pislogunk harmadik szemünkkel, pillanatokra értjük is, miért. Dehogy értjük, csak amögé bújunk, mintha értenénk – túl sok a túl rövid idő alatt kifeszülő lelki szál köztük, ez bolygókat terelne más irányba, el fizikától, el törvényektől, el kelltől, ha lehetne, tehetné, de ez nem az az alkalom. Borbély közeledik-távolodik, keresi a megszólítás, az értelmezés nyelvét – hiába, mert kettejük között a megszólítás a tekintet, az értelmezés a csendes figyelem lenne.

Péczely Dóra beszélget még, ő a harmadik, ő szerkesztette a kötetet, mintha ő sem találná a helyét. Bújik egy harmadik nyelv mögé – a kiadót képviselő szerkesztő szerepének nyelve mögé. Közeledik ő is, távolodik ő is. Robbanna talán többször ki az őszinteség, a vágy a teljes és pucér őszinteségre, szavaival boldog-rajongó gyerekként ugrana Yvette nyakába, ha … ha nem jönne be újra és megint a felnőtt udvarias visszafogottsága, tartózkodó el- és feléhúzódása – szem és száj mást mond, érti, ki érti, érti, ki látja.

Az ember nem meri leírni, amit nem tud feldolgozni – mondja Yvette, és azt, hogy általában az ember élete során nem találja meg az identitását, de ebben a könyvben kétszer is meg kellett. Igen, szétszedhető mind e két állítás, hosszan el nem hihető, vitatható. Igen, ha – örökös ha – ezek nem egy olyan regény tapasztalatai lennének, mely közel sem tökéletes regény (l. fentebb), csak sors – olyan sors, mely leírva, szövegbe faragva egy regény előtti, egy archaikusabb gondolkodás tárgya inkább.

És bújás is, elbújás – gesztusaiban, koncepciójában és szövegezésében is. Nem egyértelműen – mert most ebben a pesti moziban még nem tudom, milyen sejtésemet igazolja vissza erőltetetten vagy hozzám simulva a könyv –, de megfogalmazott szerzői intenciókban: csalásból (sic!) zárlatnak tett Pilinszky-vers, egyes szám első személytől harmadikba konvertált távolság, és még annyi finom és intellektuális áthangolás – melyekhez sors kell, hogy értsük, vagy európai-görög-zsidó kultúrában szocializált tudat, hogy kihalljuk, mint például a példázat (Borbély Szilárd szép és súlyos szava) szerűség és a trauma-feldolgozás aktusa között.

És így maradok, indulok el zavaros-tiszta elmélyült, mélynek érzett hazaúton, várva magát a kinyitott könyvet, a válaszok esélyét, valami fel nem oldozó feloldozást a gúzsból, távoli halál közelségét, valami mégis távolító megértést, könnytelen könnyeket, szemhéj alatt maradó sót törölgető álmot, létezést, szöveget.

Eredeti megjelenés: prae.hu

Az online kritika kritikája

Az online kritika helyzetéről folyt a vita a minap a Ráday Képesházban, három irodalmi portál részvételével:

A prae.hu képviseletében Benedek Anna és Pál Dániel Levente jelent meg, a litera.hu-tól Szegő János és Szekeres Dóra – aki a Könyvesblog szerkesztője is egyben – vett részt a vitában, az ujnautilus.info küldöttei pedig Dobás Kata és Vincze Ferenc voltak. A beszélgetést Orbán György, a Ráday Könyvesház tulajdonosa moderálta, aki a vitát mint párbajt vezette be, ennek ellenére kötetlen, baráti beszélgetésre került sor, amelybe aktívan bekapcsolódott a közönség is. Két és fél óra múlva alig lehetett a társaságot szétkergetni, a beszélgetés egy sörözőben tovább folytatódott. A barátságos és közvetlen hangnem azért is nagy érdem, mert annyira különböző hátterű irodalmi orgánumokról van szó. A Prae és a Litera az online irodalmi világ „nagyágyúi”, a Nautilus egy spontánul szerveződő – évekig teljesen önfenntartó – egyetemi alkotóközösség honlapjából kinőtt irodalmi lap.

Miért is tekinthetjük ezt a beszélgetést úttörőnek? A 2000-es évektől kezdve forradalmi változásokat hozott az a mediális robbanás, melynek következtében széles körben elterjedt az internet; megjelent az ezzel együtt járó anonimitás és szólásszabadság, s ez a jelenség az irodalmi életre sem maradt hatás nélkül. A medialitás előtérbe kerülésének jelentős eredménye az irodalomtudomány területénaz online kritika megjelenése. Az addig főleg megszilárdult tekintélyeken alapuló és általuk uralt kritikai éra beszédmódja az internet közegében megváltozott, fellazult. Minderre a vita résztvevői is reflektáltak: Pál Dániel Levente példaként idézte Urfi Péter kritikáját, amelyben a szerző lehülyézte Nádas Pétert.

A nagy nevek, idolok, bevett formák és attitűdök mellett a fiatalság bontogathatja szárnyait a világhálón. Ilyen módon a különböző médiumok különféle olvasóközönséget is vonzanak magukhoz. Az érdeklődők könnyebben hozzáférnek az online tartalmakhoz, mint a kis példányszámban megjelenő lapokhoz. Szegő János vetette fel azt a kulturális élet egészét érintő problémát, miszerint ma Magyarországon nem létezik egy olyan művelt felső-középosztály, amely képes lenne el- és fenntartani a kulturális szférát.

A vitapartnerek mindegyike áttörésként értékelte, hogy a szubkultúrák, a különböző művészeti területek, sőt még az olvasói vélemények is helyet kapnak a portálokon. A szakmai elitizmus és a közbeszéd ilyen módon együttesen érvényesül az értékítélet diskurzusában, ám  – miként erre Vincze Ferenc is reflektált – ettől csak nő a szakadék a zsurnál kritika és az értekező, elemző kritika között. Egyáltalán milyen szerkesztői beavatkozást igényel az internetes kritika? Kell-e a kritikákat szerkeszteni? Az irodalmi honlapok gyakorlata különböző. Dobás Kata – aki nem mellékesen egy kritika-kurzust is vezet –, a szerkesztés fontosságát hangsúlyozta.

Minthogy egyre több fórum ad lehetőséget a megszólalásra az interneten, egyre gyorsabbá válik az információ áramlása, egyre szélesebb réteget lehet így megszólítani. A virtualitás számtalan lehetőséggel kecsegtet, ám ezt mintha nem használnák ki az irodalmi élet szereplői. Pál Dániel Levente hangsúlyozta, hogy a hipertext és a hiperlinkek alkalmazásával az egymás létezéséről sokszor nem is tudó kritikai hangok egymással is diskurzusba léphetnének, ezzel pezsdítve fel a kulturális vérkeringést. A dialógus az online közegben egyszerűbb, gyorsabb és intenzívebb lehetne, mint valaha – ám ezek a próbálkozások még gyerekcipőben járnak.

Bár a papíralapú irodalmi folyóiratok továbbra is alacsony példányszámban jelennek meg, a hierarchiában egyértelműen a nyomtatott lapok állnak magasabban a portálokkal szemben. A kritikaírás még mindig a tanulmányírás kisiskolája, a névszerzés, a debütálás színtere, ahol a presztízslapokban való publikálást megelőzően tapasztalatot lehet szerezni a tudományos diskurzusban. Benedek Anna nehezményezte, hogy kevesen maradnak a szakmából kritikusnak, a legtöbben egyfajta szükséges rosszként tekintenek a feladatra, amolyan mellékvágánynak a „komolyabb felkészülés” mellett.

A függetlenség témáját csak óvatosan merték felvetni a vita résztvevői. A netes kulturális fórumok szerkesztőire mint szabad szellemű, bátor, fiatalokra gondolunk, de ők is ugyanúgy függnek a „pénzosztó helyektől” (NKA), az irodalmi élet csoportosulásaitól, mint a nagyobb, nyomtatott irodalmi lapok. Pál Dániel Levente vetette fel a kérdést, hogy vajon merhet-e egy szerkesztő lesújtó kritikát hozni egy NKA-kurátor művéről vagy jobban teszi, ha óvatos marad?

A vitázó felek és a közönség abban a kérdésben is összecsaptak, hogy az internetes kritikaírás vajon megváltoztatta-e az irodalmi publicisztika nyelvét? Született-e egy új nyelv, vagy a kritikaírás „forradalmárai” csak a Magyar Narancs stílusforradalmának folytatói? Lenne-e igény egy másfajta, másképpen könnyed kritikai stílusra?

A vitatkozók a mai kritika mibenlétét igyekezték meghatározni; hogy milyen helyet foglal el a kulturális életünkben ez a műfaj – legyen szó akár a virtuális, akár a nyomtatott változatról. A jelenkori kritika helyzetét körüljárva, számos aspektusra rávilágítva olyan kérdések is terítékre kerültek, amelyek a zsurnál kritika és az elemző értekezés kapcsolatát járták körül az adekvát beszédmód(ok) mentén; felmerült a tekintélyelvűség problémája is, ennek a kapcsán pedig az, hogy ki, mit írhat meg kiről, és milyen stílusban – esztétikai szempontok alapján. A lényegi kérdés mégis az, hogy a kritikus elsődleges feladatának tekinthető-e, hogy mintegy „reklámozza” az adott szerző adott művét – az esetleges „viszontreklám” reményében, vagy inkább az irodalmi élet intenzivitása és dialogicitása a cél?

Utolsó békakirály

Orkesztika Alapítvány – Mozdulatművészeti Stúdió

2011.05.06. 20:00

RIP!