Archive for május, 2011


82. Ünnepi Könyvhét

Ünnepi Könyvhét

A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése sajtótájékoztatót tartott a 82. Ünnepi Könyvhét és a 10. Gyermekkönyvnapok alkalmából 2011. május 31-én, kedden 11 órától a Petőfi Irodalmi Múzeum Dísztermében. Az Ünnepi Könyvhét sajtópartnere a prae.hu általános művészeti portál.

Minden a 82. Ünnepi Könyvhétről és a 10. Gyermekkönyvnapokról ITT!

Facebook-csoport ITT!

11 poeţi maghiari contemporani

11 poeţi maghiari contemporani

A bukaresti Bookfest 2011 könyvfesztiválra jelent meg a 11 poeţi maghiari contemporani (’11 kortárs magyar költő’) című antológia George Volceanov válogatásában és fordításában, a Paralela 45 Kiadó gondozásában.

A költői tizenegy: Tolnai Ottó, Petri György, Rácz Péter, Bogdán László, George Szirtes, Zalán Tibor, Visky András, L. Simon László, Demény Péter, Pál Dániel Levente és Zentai Adél.

Az antológiát május 28-án, a bukaresti Bookfest 2011 Arena színpadán mutatta be George Volceanov, Bretter Zoltán és Cosmin Perţa.

Icarus (HCW)

Icarus (HCW)

Az utóbbi pár évben három ember állította határozottan – amit Roland Barthes francia teoretikus is egy talán kevéssé ismert esszéjében –, hogy a pankráció nem ocsmány sport vagy szadista szórakozás, hanem művészet: Darren Aronofsky filmrendező, Mickey Rourke színész és Bajtai András költő. A Hungarian Championship Wrestling Áttörés című gáláján jártunk.

Agyfüllesztő hőségben ballagunk a Hungária és Egressy út sarkán lévő, a volt Aquincum Orgonagyár, egy csupa üveg irodaház és vasúti sínek határolta szinte senki földjére, „Zugló szívébe”, Oli Nyári Sport és Sörkertjébe. Az alaphangulat minden összetevője adott, szerencsés egybeesés. A helyszínválasztás és az időjárás remek, egyszerre érezhetjük az illegális viadalok rozsdavárosi hangulatát és a Barthes által is kiemelt szabadtéri látványossághoz szükséges elengedhetetlen szikrázó napsütést, a ringre tűző „verőfény nyers vertikalitását” – ahogy talán annak idején egy ógörög színházban vagy római gladiátor-arénában.

Korán érkezünk, már tele a nézőtér, egy-egy itallal letelepszünk egy kevéssé zsúfolt kőlépcsőn, nézegetjük a közönséget, és hamar rájövünk, nem lehet tipizálni. Szemüveges vagy alternatív egyetemisták, motorostalálkozókról ismerős, tűsarkú cipőben egyensúlyozó cicababák, szakközepes tanulók lelkes, egyenpólós csapatai, kigyúrt macsók, csatolmányuk és a középgeneráció legváltozatosabb képviselői ácsorognak a szaladgáló, türelmetlen kiskölykök és -csajszik zsizsegésében.

A gála csupán pár perc késéssel, váratlanul erős felütéssel kezdődik. A ringbe vonulnak a szervezők és menedzserek, és hozzák amit kell, sőt: nemcsak ők, hanem – és ez az igazán meglepő – a közönség is. Gyalázó vagy rajongó feliratokkal megírt táblákat lóbálnak, állandóan bekiabálnak, kórusban hurrognak és anyáznak, vagy éljeneznek, mikor milyen impulzus (amiből jön is percenként tucatnyi) érkezik a ringből, a különböző szerepeket következetesen játszó show-csinálóktól. Kölcsönös a provokáció, erős az interakció, és még arra is jut fél perc állva-csendben tiszteletadás, hogy megemlékezzenek az előző nap tragikus autóbalesetben elhunyt Randy „Macho Man” Savage-ről, aki ha máshonnan nem, akkor a 2002-es Pókemberből mindenki számára ismerős lehet.

Következik az első szám, az eredetileg meghirdetett ‘handicap match’ (kb. több a kevesebb ellen csapatharc) helyett inkább egy ‘2 on 2 tag team match’ (csapatonként csak egy pankrátor tartózkodhat a ringben, pacsival cserélhetnek) –, ha jól emlékszem a szabályokra. Két újonc is bemutatkozik: a maszkos, arctalan Poison és nevével a TNT-n sugárzott, szép emlékű sorozatra utaló Nitro. (Úristen, ezt éveken át néztem apámmal a kilencvenes évek második felében!) Náluk látszik a legjobban, hogy milyen összetett és nehéz is az előadóművészetnek ez a válfaja: a szemfényvesztő mozdulatok koreográfiája még bizonytalan, a szerepben játék még kizökkenős, inkább túlkoncentrált, talán még lámpalázas is – de tehetségesek és ügyesek, kíváncsi leszek rájuk fél-egy év múlva.

A hirtelen fölénk robbanó sűrű tavaszi zápor szünetet kényszerít, reménykedve toporgunk a nyikorgó ponyva alatt, de fél óra sem telik el, kitisztul, szépen szárazra törölgetik a ringet, és jön a második szám: Renegade és PG Hooker ‘street fight’-ja, a gála legbrutálisabb és talán leginkább a commedia dell’arte hagyományaiból táplálkozó része. Renegade a csapat legmeggyőzőbb és legjobban felépített komédiása. Amikor megjelenik, azonnal tudod, ki ő: szépfiú arc, félhosszú haj, bőr cowboy-kalap, indián-motoros nadrág, gyakran meghúzott üveg Jack Daniel’s és dögös, szupersexy csaja, Jessy. PG Hookerrel ők ketten mutatják be a legmozgalmasabb műsort: kidobálják egymást a ringből, végigverekszik székekkel és WC-ülőkével a nézőteret, nem spórolnak a (mű)vérrel (?), ráadásul az ő játékukban van a legtöbb, egyértelműen jelzett és azonnali hatással működő „drámai” momentum: sértődések és kis bosszúk, sajátos szerelmi háromszög, lovagiasság, gazemberség és a nyújtott whiskey-s üveg sportszerű gesztusát fejberúgással aljasul felülíró jelenetezés. (Itt tűnik fel, hogy egy fontos show-elem mégis nagyon hiányzik, nincs folyamatos hangos kommentár egy mindent látó szupernézői helyről. Amikor kikerülnek a látótérből, csak nyújtózkodunk, elveszítjük az élményt.)

Az utolsó és fő műsorszám Icarus és J-Hawk ‘2 out of 3 falls’ típusú harca (az győz, aki három bírói döntésből, pinfallból vagy submissionből kettőt megszerez). Ők a csapat legprofibb pankrátorai, a küzdelem – minden szükséges szenvedés-játékelemmel, görcsös vagy kipurcant fetrengéssel és fájdalom-mimezistől eltorzult arccal együtt – esetükben majdnem sport-látvány, sok rutinossá gyakorolt akrobatikus elemmel és egészen a meccs végkimeneteléig fokozottan jelen lévő bírói ítéletek keltette feszültséggel. Jó nézni őket, duettjük lehet az igazi példaképe a ring körül extázissal szurkoló és majd az edzőterembe lemerészkedő kölyköknek.

Külön hatalmas piros pont jár azért, hogy a pankráció Aronofsky által is hangsúlyozott „ősi”, a szenvedést és megszégyenítést középpontba állító (krisztusi) szimbolikáját nem felejtik el a szervezők az utolsó felvonás dramaturgiájában, a maga módján katartikus fináléban: a legyőzött és megalázottan utolsókat pihegő, fekvő Icarus hátára egy neoncső-feszületet raknak, majd székkel egy újonnan érkező epizódszereplő szétzúzza azt: így lesz a pankrátor veresége – ahogy Barthes írja – nem végeredménye a küzdelemnek, hanem épp ellenkezőleg, a küzdelem szerves része, kiteljesedése. Jó, hogy ilyen apróságra is volt tudatos vagy ösztönös figyelem. Hajrá HCW! Öt év múlva Papp László Sportaréna? Nem lenne rossz…

(A Roland Barthes szöveg forrása: Roland Barthes: Üsd-vágd, nem apád! in: Mitológiák (ford. Ádám Péter). Európa, Budapest, 1983. 9–26.)
Eredeti megjelenés: prae.hu
A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken

A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken

Eddig négy, ha csak a trilógiát és a jelen filmet számítjuk. Viszont az a kérdés már egyáltalán nem ennyire egyszerű, hogy mennyi nőhet még, ahogy az sem, hogy mekkora a valószínűsége egy – már lebegtetett – újabb Sparrow-mozinak. (Rob Marshall: A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken)

Valahogy próbáljuk a matematika felől megragadni ezt az egészet, például a klasszikus valószínűségi mező segítségével. Véges eseménytérben a valószínűség-számítás egyik alapelve az, hogy az eseményekhez valószínűségük egy valós számmal kifejezhető mértékét rendeljük hozzá, ahol a nagyobb mérték a bekövetkezés nagyobb valószínűségét jelenti. A véges eseménytér alkalmazása szemlélet kérdése, attól függ, hogy Johnny Depp elválasztható-e Jack Sparrow alakjától. Ha igen (ahogy például Batman sem köthető hozzá egy színészhez), akkor felejtsük el ezt gondolatmenetet –, ha viszont nem, akkor az első film (vagy mindig az utolsó film) bemutatójának dátuma és mondjuk Depp halála határozza meg majd a számítgatásaink mikéntjét.

Más oldalról pedig a véges eseménytér egy lehetetlenül leírhatatlan tényezőtől, mégpedig szubjektív (esztétikai vagy emocionális) horizontunk aktuális állapotától függ: unjuk-e már a figurát és a sztorit vagy pedig epekedve várjuk újra meg újra. Ez az elhanyagolható – mert az egyéni ízlés és fejlődés számlájára írható – szempont viszont abban a pillanatban hangsúlyossá válik, hogy mi mint a nézőtömeg része, azaz a nézőtömeg, azaz a bevétel indokolja-e egy újabb film létrejöttét. Így alakul ki a számunkra mint egyén számára kedvező vagy kedvezőtlen történésből (egy újabb Sparrow-bőr lehúzásából) a stúdió számára kedvező vagy kedvezőtlen feltételrendszer egy újabb epizód előkészítése során.

A képlet a következő: P(A) = k/N – azaz ‘A’ esemény valószínűsége = (kedvező esetek száma) per (összes esetek száma). Hogy is értsük ezt? Egy hat oldalú dobókocka feldobásakor például a lehetséges kimenetelek egyforma valószínűségűek, azaz minden elemi esemény valószínűsége egy a hathoz, egy 32 lapos kártyapakliból kijelölt 2 lap kihúzásának esélye 2 a 32-höz. Esetünkben a képlet egy kicsit bonyolultabb: az ‘A’ esemény természetesen a következő Karib-tenger kalózai-mozit jelenti, melynek valószínűségével vagy valószínűthetőségével teszem próbára most az Olvasó tűréshatárát.

A számlálóban lévő ‘k’ egy bonyolult folyamat vagy képlet – melyet befolyásol az aktuális, jelen esetben negyedik rész marketingjének sikere a nézőszám, a jegyárak (beleértve a 3D-s emelt jegyárakat) és díjak (én már technikai Oscart sem adnék…) vonatkozásában mint napról napra változó képletek szerint szakaszolható, de a szummát figyelve örökösen növekvő függvény, valamint az alkotók egy, de szerepükben fontos részének időbeosztásának és kedvének ismeretlenjei – végeredményeként létrejövő egyes vagy nulla, attól függően, hogy a stúdió hogyan tervez kufárkodni egy blockbuster-esélyes franchise-zal, azaz csak egy bináris döntés kérdése: igen vagy nem. A nevezőben lévő ‘N’, azaz az összes lehetséges eset száma hasonlóan – ha nem még inkább – bonyolult, sok összetevős és sok ismeretlenes számítás eredménye, értéke majdnem 0 (0 ugye nem lehet) és végtelen között bármi lehet, a felsorolástól (vagy csak nekiveselkedéstől) most eltekintenék…

A fentebbi képlet tehát valahogy így nézhet ki: P(a következő Karib-tenger kalózai-mozi) = 1 / N; vagy így: P(a következő Karib-tenger kalózai-mozi) = 0 / N – ahol N = {1, 2, …, n}. Hogy is értsük ezt? Nagyon leegyszerűsítve úgy, hogy bármi lehet, fogalmam sincs. Ugyanezt válaszoltuk volna 3650 karakterrel fentebb is?

A film egyébként szórakoztató, családdal, gyerekkel, pasival, csajjal, egyedül, egyszer nézhető koranyári szupermozi, ügyesen adagolt humorral, akcióval, kikacsintásokkal (a kedvencem a londoni menekülés utalása volt Gene Wilder zseniális Sherlock Holmes okosabb bátyjának kalandjai című filmjére, vagy a dzsungeles víztaposás Polanski Kalózok-allúziója) és még ügyesebben adagolt, azaz könyörületet és narratívát nem ismerő Sparrow-jelenléttel.

Ja, és aki szereti az ilyet, ülje végig a tíz perces stáblistát, kap egy bónusz-jelenetet.

Eredeti megjelenés: prae.hu

Fotó: Bach Máté

A szöveg faragása közben is tudtam, hogy a könyv egyenetlen, de el kellett vállalnom, hogy az ember elgyengül, megbicsaklik, elveszti hangjának hevét – mondja Bíró Yvette. A Magvető gondozásában megjelent Futó című könyvének bemutatóján jártunk a Kino moziban, 2011. május 3-án.

Egy pesti moziban ülök, egy könyvbemutatón. Ha máshová írnék, illene említenem a sorban érkező író- és humán celebeket… dehogy celebeket, olyan beérkezőket (és beérkezetteket), akiknek – ki, mint vet, úgy olvas – valahogy köszönhetjük az elmúlt mondjuk negyven év sírásait, örömeit, rácsodálkozásait, mondatait és könyveit: azt, hogy milyen volt, milyen lett, milyen legyen a 20. század vége, és itt már a miért, hát ez az örökös miért nem kérdés. Az ő szavaik vannak – nyalva, máskor falva vagy utasítva, tolva, de mégiscsak vannak –, szavaik és szövegeik, és általuk vagyunk mi, mert valahol tagadhatatlanul csak általuk lehet lenni – ha olvasunk, ha olvastuk őket. Közéjük tartozik Bíró Yvette is – ha pár éve-évtizede olvastuk valamijét, vizsgáztunk belőle, ha megérintett egyszer is elméletalkotásának szárnyaló pontossága. Ha nem, akkor nem egy pesti moziban ülünk éppen, nem egy könyvbemutatón.

Borbély Szilárd moderál, nem áll jól neki a szerep, túl felkészült, túl zavart, önjogán-e vagy önmagát ebbe kényszerítve, nehéz eldönteni. Talán – ha sejthető – inkább nem moderálna, inkább beszélgetne, de leginkább csak ülne Yvette közelében hallgatag csendben, s ha jobban pislogunk harmadik szemünkkel, pillanatokra értjük is, miért. Dehogy értjük, csak amögé bújunk, mintha értenénk – túl sok a túl rövid idő alatt kifeszülő lelki szál köztük, ez bolygókat terelne más irányba, el fizikától, el törvényektől, el kelltől, ha lehetne, tehetné, de ez nem az az alkalom. Borbély közeledik-távolodik, keresi a megszólítás, az értelmezés nyelvét – hiába, mert kettejük között a megszólítás a tekintet, az értelmezés a csendes figyelem lenne.

Péczely Dóra beszélget még, ő a harmadik, ő szerkesztette a kötetet, mintha ő sem találná a helyét. Bújik egy harmadik nyelv mögé – a kiadót képviselő szerkesztő szerepének nyelve mögé. Közeledik ő is, távolodik ő is. Robbanna talán többször ki az őszinteség, a vágy a teljes és pucér őszinteségre, szavaival boldog-rajongó gyerekként ugrana Yvette nyakába, ha … ha nem jönne be újra és megint a felnőtt udvarias visszafogottsága, tartózkodó el- és feléhúzódása – szem és száj mást mond, érti, ki érti, érti, ki látja.

Az ember nem meri leírni, amit nem tud feldolgozni – mondja Yvette, és azt, hogy általában az ember élete során nem találja meg az identitását, de ebben a könyvben kétszer is meg kellett. Igen, szétszedhető mind e két állítás, hosszan el nem hihető, vitatható. Igen, ha – örökös ha – ezek nem egy olyan regény tapasztalatai lennének, mely közel sem tökéletes regény (l. fentebb), csak sors – olyan sors, mely leírva, szövegbe faragva egy regény előtti, egy archaikusabb gondolkodás tárgya inkább.

És bújás is, elbújás – gesztusaiban, koncepciójában és szövegezésében is. Nem egyértelműen – mert most ebben a pesti moziban még nem tudom, milyen sejtésemet igazolja vissza erőltetetten vagy hozzám simulva a könyv –, de megfogalmazott szerzői intenciókban: csalásból (sic!) zárlatnak tett Pilinszky-vers, egyes szám első személytől harmadikba konvertált távolság, és még annyi finom és intellektuális áthangolás – melyekhez sors kell, hogy értsük, vagy európai-görög-zsidó kultúrában szocializált tudat, hogy kihalljuk, mint például a példázat (Borbély Szilárd szép és súlyos szava) szerűség és a trauma-feldolgozás aktusa között.

És így maradok, indulok el zavaros-tiszta elmélyült, mélynek érzett hazaúton, várva magát a kinyitott könyvet, a válaszok esélyét, valami fel nem oldozó feloldozást a gúzsból, távoli halál közelségét, valami mégis távolító megértést, könnytelen könnyeket, szemhéj alatt maradó sót törölgető álmot, létezést, szöveget.

Eredeti megjelenés: prae.hu

Az online kritika helyzetéről folyt a vita a minap a Ráday Képesházban, három irodalmi portál részvételével:

A prae.hu képviseletében Benedek Anna és Pál Dániel Levente jelent meg, a litera.hu-tól Szegő János és Szekeres Dóra – aki a Könyvesblog szerkesztője is egyben – vett részt a vitában, az ujnautilus.info küldöttei pedig Dobás Kata és Vincze Ferenc voltak. A beszélgetést Orbán György, a Ráday Könyvesház tulajdonosa moderálta, aki a vitát mint párbajt vezette be, ennek ellenére kötetlen, baráti beszélgetésre került sor, amelybe aktívan bekapcsolódott a közönség is. Két és fél óra múlva alig lehetett a társaságot szétkergetni, a beszélgetés egy sörözőben tovább folytatódott. A barátságos és közvetlen hangnem azért is nagy érdem, mert annyira különböző hátterű irodalmi orgánumokról van szó. A Prae és a Litera az online irodalmi világ „nagyágyúi”, a Nautilus egy spontánul szerveződő – évekig teljesen önfenntartó – egyetemi alkotóközösség honlapjából kinőtt irodalmi lap.

Miért is tekinthetjük ezt a beszélgetést úttörőnek? A 2000-es évektől kezdve forradalmi változásokat hozott az a mediális robbanás, melynek következtében széles körben elterjedt az internet; megjelent az ezzel együtt járó anonimitás és szólásszabadság, s ez a jelenség az irodalmi életre sem maradt hatás nélkül. A medialitás előtérbe kerülésének jelentős eredménye az irodalomtudomány területénaz online kritika megjelenése. Az addig főleg megszilárdult tekintélyeken alapuló és általuk uralt kritikai éra beszédmódja az internet közegében megváltozott, fellazult. Minderre a vita résztvevői is reflektáltak: Pál Dániel Levente példaként idézte Urfi Péter kritikáját, amelyben a szerző lehülyézte Nádas Pétert.

A nagy nevek, idolok, bevett formák és attitűdök mellett a fiatalság bontogathatja szárnyait a világhálón. Ilyen módon a különböző médiumok különféle olvasóközönséget is vonzanak magukhoz. Az érdeklődők könnyebben hozzáférnek az online tartalmakhoz, mint a kis példányszámban megjelenő lapokhoz. Szegő János vetette fel azt a kulturális élet egészét érintő problémát, miszerint ma Magyarországon nem létezik egy olyan művelt felső-középosztály, amely képes lenne el- és fenntartani a kulturális szférát.

A vitapartnerek mindegyike áttörésként értékelte, hogy a szubkultúrák, a különböző művészeti területek, sőt még az olvasói vélemények is helyet kapnak a portálokon. A szakmai elitizmus és a közbeszéd ilyen módon együttesen érvényesül az értékítélet diskurzusában, ám  – miként erre Vincze Ferenc is reflektált – ettől csak nő a szakadék a zsurnál kritika és az értekező, elemző kritika között. Egyáltalán milyen szerkesztői beavatkozást igényel az internetes kritika? Kell-e a kritikákat szerkeszteni? Az irodalmi honlapok gyakorlata különböző. Dobás Kata – aki nem mellékesen egy kritika-kurzust is vezet –, a szerkesztés fontosságát hangsúlyozta.

Minthogy egyre több fórum ad lehetőséget a megszólalásra az interneten, egyre gyorsabbá válik az információ áramlása, egyre szélesebb réteget lehet így megszólítani. A virtualitás számtalan lehetőséggel kecsegtet, ám ezt mintha nem használnák ki az irodalmi élet szereplői. Pál Dániel Levente hangsúlyozta, hogy a hipertext és a hiperlinkek alkalmazásával az egymás létezéséről sokszor nem is tudó kritikai hangok egymással is diskurzusba léphetnének, ezzel pezsdítve fel a kulturális vérkeringést. A dialógus az online közegben egyszerűbb, gyorsabb és intenzívebb lehetne, mint valaha – ám ezek a próbálkozások még gyerekcipőben járnak.

Bár a papíralapú irodalmi folyóiratok továbbra is alacsony példányszámban jelennek meg, a hierarchiában egyértelműen a nyomtatott lapok állnak magasabban a portálokkal szemben. A kritikaírás még mindig a tanulmányírás kisiskolája, a névszerzés, a debütálás színtere, ahol a presztízslapokban való publikálást megelőzően tapasztalatot lehet szerezni a tudományos diskurzusban. Benedek Anna nehezményezte, hogy kevesen maradnak a szakmából kritikusnak, a legtöbben egyfajta szükséges rosszként tekintenek a feladatra, amolyan mellékvágánynak a „komolyabb felkészülés” mellett.

A függetlenség témáját csak óvatosan merték felvetni a vita résztvevői. A netes kulturális fórumok szerkesztőire mint szabad szellemű, bátor, fiatalokra gondolunk, de ők is ugyanúgy függnek a „pénzosztó helyektől” (NKA), az irodalmi élet csoportosulásaitól, mint a nagyobb, nyomtatott irodalmi lapok. Pál Dániel Levente vetette fel a kérdést, hogy vajon merhet-e egy szerkesztő lesújtó kritikát hozni egy NKA-kurátor művéről vagy jobban teszi, ha óvatos marad?

A vitázó felek és a közönség abban a kérdésben is összecsaptak, hogy az internetes kritikaírás vajon megváltoztatta-e az irodalmi publicisztika nyelvét? Született-e egy új nyelv, vagy a kritikaírás „forradalmárai” csak a Magyar Narancs stílusforradalmának folytatói? Lenne-e igény egy másfajta, másképpen könnyed kritikai stílusra?

A vitatkozók a mai kritika mibenlétét igyekezték meghatározni; hogy milyen helyet foglal el a kulturális életünkben ez a műfaj – legyen szó akár a virtuális, akár a nyomtatott változatról. A jelenkori kritika helyzetét körüljárva, számos aspektusra rávilágítva olyan kérdések is terítékre kerültek, amelyek a zsurnál kritika és az elemző értekezés kapcsolatát járták körül az adekvát beszédmód(ok) mentén; felmerült a tekintélyelvűség problémája is, ennek a kapcsán pedig az, hogy ki, mit írhat meg kiről, és milyen stílusban – esztétikai szempontok alapján. A lényegi kérdés mégis az, hogy a kritikus elsődleges feladatának tekinthető-e, hogy mintegy „reklámozza” az adott szerző adott művét – az esetleges „viszontreklám” reményében, vagy inkább az irodalmi élet intenzivitása és dialogicitása a cél?

Utolsó békakirály

Orkesztika Alapítvány – Mozdulatművészeti Stúdió

2011.05.06. 20:00

RIP!


John F. Deane Hódolat a Madárembernek című versantológiáját a Kráter Műhely Egyesület jelentette meg a Könyvfesztiválra. A kötetet bemutató beszélgetésen Pál Dániel Levente, Tornai József, Turczi István és Turcsány Péter beszélgetett az ír költővel.

Forrás: prae.hu

A kritika hálójában

Krizis, Kreténizmus, Kritika – beszélgetés a kortárs online és print kritikáról, ezek voltak a sarokpontjai a 9. Europoetica Fesztiválon megrendezett beszélgetésnek a Ráday Képesházban, amelyen az Újnautilus, a Prae és a Litera szerkesztői vettek részt. – Kassai Zsigmond beszámolója.

Hálás feladat a netes és print kritika viszonyáról beszélgetni, leginkább azért, mert még mindig sok a tisztázatlan probléma körülötte. Majdnem szűz terület, mondhatnám Bacsó Péter filmcímét idézve (a film egy prostituáltról szól), habár némiképp sántít a dolog, hiszen netes kritika már tíz éve is volt, nem is beszélve a neten terjedő/terjeszkedő költészeti, irodalmi csoportosulásokról. Volt rengeteg éles – és sokszor a szakmaiatlanság vádjával illethető – vita is. Ezek körül, elég csak a Telep-vitára gondolni, amiben éppen egy netes orgánum, a Könyvesblog játszott kulcsszerepet. Vagy ott van Dunajcsik Mátyás sokat vitatott esszéje, az Az olvasó lázadása, amely szintén inkább csak felveti a kérdéseket, minthogy választ találna rájuk. Egy szó mint száz, jó téma ez, csak veszélyes is, hiszen könnyen zsákutcába futhat. Krizis, Kreténizmus, Kritika – beszélgetés a kortárs online és print kritikáról, ezek voltak a sarokpontjai a 9. Europoetica Fesztiválon megrendezett beszélgetésnek Ráday Képesházban, amelyen az Újnautilus, a Prae és a Litera szerkesztői vettek részt.

A moderátori szerepet Orbán György, a Ráday Könyvesház vezetője látja el. Nincs könnyű dolga, mert olyasmiről kell kérdeznie, amihez csak külső nézőpontja van. Ez persze nem feltétlenül baj, hiszen a gyanútlan kívülálló gyakran igen éleslátó kérdéseket is feltehet. Bár amikor a beszélgetés elején arról esik szó, hogy a kritikák nagy részemegrendelésre készül, és erre naivan rácsodálkozik, mondván, jé, akkor ez valamitudatosságot feltételez, nos, akkor bizony mosolyogni támad kedvem. Persze, hogy van tudatosság, egy netes folyóirat kritikai rovatának közléspolitikája jó esetben éppen annyira tudatos, mint egy nyomtatott folyóiraté, a kettő közötti különbség tehát nem itt keresendő. Csak hát akkor hol is?

Pál Dániel Levente a Prae.hu szerkesztője szerint például a kritikák terjedelmében. Olvasásszociológiai kutatások igazolják, hogy a képernyőn olvasó embernek más a tűréshatára, rövidebb szövegeket vár el, és ezért a neten közölt kritika jó, ha rövidebb valamivel. Míg egy folyóiratban le lehet hozni tíz-tizenkétezer karakteres kritikákat, addig a neten – hiába szabad a pálya – érdemes öt-hétezer karakternél megállni. Félő hogy az olvasó nem fogja végigolvasni.

Hogy a netes kritika megszólalásmódja úgy általában eltérne a print kritikáétól, nos, ez sokkal bonyolultabb kérdés. Mennyire éles például a netes kritika, mennyire enged meg véleményformálást, ahelyett, hogy pusztán elemzésként működne – kérdezi Vincze Ferenc, aki az Újnautilus képviseletében érkezett. Szegő János erre azt mondja: kritikusa válogatja. Másképpen szólal meg Bán Zoltán András vagy Radics Viktória, akik talán ismertségükből adódóan élesebb véleményeket is megfogalmaznak, és megint másként egy kevésbé ismert, szerző. Persze arra is van precedens, hogy egy fiatalabb kritikus üt meg élesebb hangot. Legendás példa Urfi Péter Praen közölt kritikája Nádas Péter Hátországi napló című esszékötetéről. Ott írja le azt a sokat ostorozott, ám egy kultusz lebontását (és egy kritikusi karriert) előlegező mondatát, miszerint: „Nádas Péter hülye”. Szóval lehet kultuszdöntögető szövegeket írni, és ez bizony a neten könnyebb, ám a megszólalást itt is mindig inkább az teszi érvényessé, hogy mennyire képes érvekkel alátámasztani az észrevételeit.

A beszélgetők kitérnek arra is, hogy vajon általában mi engedhető meg, és hogy van-e úgynevezett független kritika? Pál Dániel Levente erre behozza az esztétikai protekcionizmus (lásd fent: prostitúció) fogalmát. Arról beszél, hogy a kritikus gyakran kétszer is meggondolja, hogy a fontos kuratóriumokban ülő szerző pocsék könyvéről írjon-e ledorongoló kritikát. Vagy inkább szépeket írjon róla, és akkor a folyóirata nagy valószínűséggel továbbra is megkapja a működéshez nélkülözhetetlen állami dotációt. Más megközelítésből: a független kritikusnak, aki sorozatosan megírja a rosszalló véleményét, számolnia kell azzal, hogy előbb-utóbb kevesebb munkája akad. Annak ugyanis, aki folyton csúnyákat irkál, hiába hozza a szövegeit a Jelenkor vagy a Holmi, egy idő után nem szívesen adnak könyvet a kezébe. Itt azért Szegő János megjegyezte, hogy nem árt csínján bánni az általánosításokkal, mert szerinte ahogyan igenis vannak független kritikusok, úgy vannak elfogulatlan kurátorok is.

Ami az internetes kritika nyelvét illeti: erről aligha lehet általánosan beszélni. A netes folyóiratoknak ugyanúgy van sajátos karaktere, mint a nyomtatottaknak, ezt pedig nagyrészt a szerkesztők és szerzők személye adja.

Szekeres Dóra szerint a Könyvesblog például azért tud olyan laza lenni, mert oda bárki bármit megírhat, a szerzőnek egyáltalán nem kell ismertnek lennie. A Könyvesblog szerkesztősége sokszor olvasóknak is kioszt könyveket, a szerzőik egy részét pedig éppen ezért nem is ismerik személyesen. Az egyetlen kritérium tehát, hogy legyen jó a szöveg. Van ugyanakkor olyan kritikus is, mondja Szekeres Dóra, aki a Könyvesblogon közölte az első szövegét, ma pedig már tekintélyes folyóiratokban publikál.

Vincze Ferenc azt mondja, az is fontos, hogy kinek szól a kritika. Tapasztalata szerint a közép-európai és a magyar kritikus hajlamos szakmai igényű elemző szövegeket írni kritika gyanánt, míg ellenben Franciaországban, vagy Luxemburgban nagyobb teret kapnak a személyes véleményeknek. Ami itthon ahhoz vezet, hogy a sok szaktudományos terminus között elvész a köznapi olvasó. Pál Dániel Levente erre a könyvajánló műfajával hozakodik elő, és megemlíti az Amazon.com rendszerét is, ahol az olvasók maguk értékelhetik, véleményezhetik a könyveket. Szerinte egyébként, amíg a különböző orgánumokon megjelent kritikák és kritikusok nem folytatnak egymással párbeszédet, aligha lehet elvárni, hogy szélesebb körű párbeszéd alakuljon ki az olvasók között. Szekeres Dóra szerint a Litera által működtetett Könyvkolónia, amely a Libri könyvközösségi oldala éppen arra példa, hogy a hazai olvasókban is megvan igény és kedv az önálló véleményformálásra.

Fentebb zsákutcát emlegettem, íme: Tapasztalatom szerint, ha irodalmárok ülnek össze beszélgetni, előbb utóbb szükségszerűen megállapítják, hogy az emberek bizony nem olvasnak. Ebből aztán mindig vicces dolgok sülnek ki, például olyan mondatok, amit az egyik hallgató fogalmazott meg, hogy persze, mert az Egri csillagok követhető mintákat kínál az olvasónak, megmutatja, hogyan kell férfinak, hősnek lenni stb., bezzeg a kortárs irodalom ilyen mintákkal nem tud szolgálni. A másik jellegzetes zsákutca az irodalomfinanszírozás kérdése. Erről is lehet panaszkodni, a beszélgetők majdnem meg is tették, ám ezúttal azért ennél komolyabb vélemények is hangot kapnak. Szegő János arról beszél, hogy a netes orgánumok finanszírozása problémásabb, mint a print folyóiratoké. Egy regionális folyóirat például túl azon, hogy NKA támogatást is kap, hozzájuthat települési önkormányzati vagy megyei közgyűlések által kiutalt támogatásokhoz is. Egy netes folyóirat viszont, amelyiknek nincs lokális jellege, az ilyen pénzektől alapból elesik. A harmadik jellegzetes zsákutca a kulturális elit kettéosztottságáról való beszéd. A résztvevők valami miatt ebbe is beleszaladnak. Persze, igaz, nagyon rossz, hogy az irodalom intézményrendszere átpolitizált, még rosszabb, hogy két párhuzamos intézményrendszer működik egymás mellett, és ez kihat a folyóiratkultúra működésére is. Csakhogy, amint Szegő János mondja, éppen itt lenne az ideje lebontani ezeket a korlátokat. Netes irodalom, netes kritika, pluralizmus és szólásszabadság: talán ez lehet a megoldás erre a problémára is.

Megváltoztatta-e az online irodalomkritika terjedése a hagyományos bírálat stílusát? Beszélhetünk-e internetes irodalomkritikáról, egyáltalán kritikáról a műfaj klasszikus értelmében, vagy az feloldódni látszik a különféle online műfajok, a publicisztikai témák és blogok vegyülékében? Az internetes kritikának vajon sikerült-e legalább részben segíteni a kortárs irodalom alacsony olvasottságán?

Ezek voltak a vasárnap délután, a 9. Europoetica Nemzetközi Költészeti-Művészeti Fesztivál keretében rendezett vitadélután legfontosabb kérdései. Elméletileg az Újnautilus elnevezésű irodalmi portál hívta szellemi „párbajra” két társlapját, a Prae és Litera képviselőit, ám az érvek szigorúan vett összeméréséből csakhamar mindenre kiterjedő, kötetlen beszélgetés kerekedett. Olyan technikai részleteket is megtudtunk például, hogy az olvasói tűréshatár valahol 5000 leütés környékén húzódik: ennél kisebb terjedelemben komolytalan, ennél nagyobban viszont reménytelen írni, hiszen a kattintó csakhamar tovább libben. A kötetlen terjedelemről szóló mítosz így a múlté, ám az online portálokra jellemző előnyök továbbra is élnek: a gyorsaság és a viszonylagos demokrácia (minden szerző egyenlő). A bárki írhat bármiről szabadságát leginkább a könyvesblogok (a legismertebb könyvesblog egyébként a Litera kistesvére) képviselik, ám a minőség itt is megmarad a legfőbb szerkesztői elvnek, így lehet, hogy a gyakorta csak dobbantónak tekintett fórumok végül elvezetnek a komoly folyóiratokban való, immár terjedelmesebb és komolyabb hangvételű közlésekig. További előny, hogy tematikailag sokkal tágabb teret nyithat az olvasmányélményeket megosztó felület: akár egy patológus is írhat önmaga örömére kiváló szöveget egy krimiről vagy vámpíros könyvről. Ráadásul ebben az esetben egynéhány egybecsengően kedvező véleménynek akár piaci hatása is lehet. Ez a kortárs irodalomban, a már eleve kis példányszámok miatt, alig mérhető. És nem is várható el ilyesmi a kritikustól, hiszen ő nem a reklámgépezet apró fogaskereke. Az ő dolga, hogy a művet elhelyezze az irodalmi kánonban.

Veszélyes viszont, hogy a klasszikus folyóiratok hol nyílt, hol burkolt lenézése miatt sok pályakezdő kritikus csak gyakorlótérként kezeli az internetes felületet. Egy helynek, ahol be lehet futni. Talán ezért is születhetett meg Urfi Péter „legendás” kritikája Nádas Hátországi naplójáról, amely az igen egyszerű, ám hatásos mondattal nyitott: Nádas Péter hülye. A nem öncélú szobordöntögetés, a szent tehenek profán döfködése más helyeken komoly problémákat jelentene (sőt, nagyon valószínű, hogy Urfi a mondatot sem írhatta volna le más közegben), az interneten viszont nagyon is a helyén lehet, sokkal élénkebb vitát generálhat Más kérdés, hogy a tabudöntögetés funkcióját korábban a kevésbé jelentős lapok munkatársai végezték el. A rugalmasságáról híres közeg sem kerülhette el viszont minden szabadság rémét, az intézményesülést. Bár az irodalmi portáloknak sosem lesz olyan intézményi háttere, mint amilyennel a klasszikus folyóiratok rendelkeztek a hetvenes, nyolcvanas években, a „merevedés” már elkezdődött, csakhogy ez nem járt együtt a támogatási rendszer átalakulásával. Míg egy vidéki folyóirat több helyről kaphat támogatást (önkormányzat), addig egy portál csak a fővárosi NKA-ban bízhat, miközben a papíralapú lobbi érdekérvényesítése továbbra is nagyon erős.

További veszély, amit Pál Dániel Levente, a Prae szerkesztője esztétikai protekcionizmusnak hív. Vagyis a pályakezdő kritikus azért ír kedvező méltatást az idősebb pályatárs köteteiről, hogy az később díjakban fejezze ki a háláját. Vagy támogatásban. Hiszen könnyen megeshet, hogy a negatív kritika miatt a „megtámadott” kuratóriumi tag a portálnak megítélhető támogatás ellen szavaz… A független kritikus viszont könnyen abba a helyzetbe kerülhet, hogy a kiadók, tartva a véleményétől, nem adnak neki recenziós példányt. Ezért is jegyezte meg valaki, hogy a függetlenség ott kezdődik, hogy a kritikus maga veszi meg a megítélni vágyott művet. Mert megengedheti magának…

S bár több kérdés körül élénk polémia bontakozott ki, abban egyetértettek, hogy a jelenlegi helyzetben legnagyobb hiány a kritikát befogadó vagy megcáfoló közönségben mutatkozik. Az a felső középosztály tűnt el, amely elmegy az előadásra, megveszi a kortárs regényt. Vagyis lábbal szavaz. És büszke is arra, hogy tartalmas szórakozásban volt része, és nem hagyta magát rábeszélni a kereskedelmi csatornák diktálta értékrendre.