Archive for június, 2011


A pillangók nyelve – XX. századi galego próza

A pillangók nyelve – XX. századi galego próza

A Spanyolország területén élő kisebb népek ismertségéről az utazási irodák és a terrorakciók gondoskodnak. A galegók nem tartoznak ide, ők nem robbantanak, mint a baszkok, nem gazdagok, mint a katalánok, és nem is döngetik büszkén a mellüket. Épp ettől olyan szerethetőek. FÜRTH ESZTER ÍRÁSA.

„Hogy mi dolgunk nekünk a galegókkal?” – áll a kötet fülszövegében a kérdés, legnagyobb kíváncsiságunk ellenére megválaszolatlanul. És tényleg, vajon mi? Lássuk be, ha az átlag magyar honpolgárnak azt mondom: galego, rávágja, hogy Asterix és Obelix, pedig ők gallok, nem pedig galegók. A káoszt fokozza az említett képregényhősök Galliája, valamint a közép-európai, történelmi Galícia (Halics, Gácsország) és az ibér Galicia nevének zavarba ejtő hasonlósága. Ne csodálkozzunk hát, ha az egyszeri olvasó a XX. századi galego prózakötetet kezébe véve hirtelen nem tudja eldönteni, miféle nép, miféle kulturális identitásának megőrzéséről van is szó. Szóval az első dolgunk a galegókkal az, hogy elhelyezzük őket Spanyolország észak-nyugati ficakjában, utána meg az, hogy belefeledkezzünk meséikbe, fanyar humorukba, és felfedezzük megtépázott, de élő nemzeti identitásukat.

A grammatikájában a portugálra, kiejtésében a spanyolra hasonlító galego nyelv a középkorban a magaskultúra nyelve volt, még a kasztíliai király is galegóul írt szerelmes éneket, majd több évszázadon át az egyszerű emberek, a földművesek által használt nyelvjárásként élt a köztudatban. A romantika, majd a XX. század számukra is a nemzeti identitás keresését jelentette, de nem agresszív formában. A galegók nem idegenkednek attól, hogy spanyolul beszéljenek, hiszen szeretnék megmutatni az arra járóknak, tudnak ők „rendesen” is beszélni, nem csak az egyszerű földművesek nyelvén. A „nacionalista” étterem itt mindössze galego nyelvű étlapot jelent, mint ahogy irodalmukban is a legfőbb „lázadást” maga a nyelv jelenti. A Pillangók nyelvecímű kötet szerzői sem hozakodnak elő semmiféle hangsúlyozott nemzetőrzéssel, nem kiabálják önfeledten, hogy márpedig ők nem spanyolok, hanem galegók. Viszont épp ettől válik olyan szerethetővé ez a kis népcsoport, meg az a bizonyos identitásőrzés.

Persze túlzás lenne azt állítani, hogy a kötetben semmi nem utal a szerzők galego származására. Ahogyan Bánki Éva is kifejti az előszóban, a nemzeti romantika korának vívmánya volt például a nép keltákkal való rokonítása, ami az elbeszélések tematikájában is megmutatkozik. A kötet egyik legjelentősebb alkotója, Cunqueiro egész novellafüzért szentelt Merlinnek és udvartartásának, újraírva a kelta rokonság gondolatát, el is játszva ezzel az irodalmi hagyománnyal. A kelta és breton mondák megidézése nemcsak a romantikus eredetkereséssel hozható összefüggésbe, hanem a galego irodalom középkori virágzásával is. A trubadúrlíra szerelmes énekei az Ibér-félszigeten galegóul láttak napvilágot, csakúgy, mint a helyi sajátosságnak számító barátdalok és csúfolódó énekek. A szerelmes költészet a mai Dél-Franciaországból érkezett ide, amiben nagy szerepet játszott a Santiago de Compostelába vezető zarándokút is. Az udvari szerelem énekeivel és történeteivel összefonódnak az okszitán irodalom lovagi erkölcséből és a kelta hagyományból táplálkozó legendái, amelyekre Cunqueiro elbeszéléseiben is rábukkanhatunk.

Merlin és családja című elbeszéléskötetből több szöveg is bekerült ebbe a válogatásba. Erre ugyanakkor semmi nem utal, és csak némi utánajárással deríthető ki, hogy a Merlin udvara, az Elimas történetei és az Esmelle erdeje egy kötetből származik. Cunqueiro novelláskötetének darabjai eleve lazán kapcsolódnak egymáshoz, itt a kötetben pedig csak sejthető az összefüggés a csodás történetek közt. Az Ezeregyéjszaka meséire hajazó, nagymesélő Elimast egyébként is inkább Cunqueiro másik művének főhőséhez, Szindbádhoz kötnénk szívünk szerint, ha az meg nem ösztökélné olyan hevesen a magyar olvasót a mi, Krúdy-féle hősünkkel való összeolvasásra. A kötetben megjelent részlet a Ha az öreg Szindbád visszatérne című könyvből a nőket és a jóféle ételeket kedvelő, emlékről emlékre lendülő, valós és fiktív világokat összemosó figurát állít elénk, mintha Krúdy Szindbádja bújt volna galego bőrbe.

A galego népre egyéb tematikai elemek is utalnak. Itt vannak mindjárt Cunqueiro egy másik elbeszéléskötetéből, az Emberek innen-onnan című munkájából származó részletek (amelyek szintén forrásmegjelölés nélkül, elszórva kaptak helyet a kötetben). A részletekben egy-egy mókás vagy kesernyés helybéli sorsát ismerhetjük meg, mint például a tárgyak füttyentését meghalló Amadeo de Sabresét, vagy Rellóét Pontemilből, aki egy halott embernek gyűjti a híreket. A furcsa, fanyar humorú galego emberről a kötet elején található Castelao-elbeszélés meséli el a legtalálóbb történetet. Az üvegszem – egy csontváz vallomásai a kötet talán legkiemelkedőbb szövege, és egyike azon keveseknek, amelyek ebben a kötetben láttak először napvilágot magyarul. A cím nem metafora, valóban egy csontváz vallomását olvashatjuk, aki beavat minket a temető mozgalmas életébe. Igazi galego világ ez, ahol spanyolul nem is lehet beszélni, hiszen gége nélkül nem lehet erős ’h’ hangot ejteni. Alhas nélkül pedig nevetni képtelenség, így a csontvázak jobb híján ugrándoznak, ha mókás dolgot észlelnek, ami pedig gyakran megesik, hiszen „egy csontváznak jó humorérzéke kell legyen, s egy galego csontváznak még annál is inkább.”

Kópé figurák és kópé történetek sorakoznak a kötetben, amelyek egy kissé a székelyek komoly arccal tréfálkozó, mindig furfangosan gondolkozó mentalitását idézik. Nincsenek nagy hősök (a forradalmi szórólapot terjesztő fiút is csak az apja náspángolja el otthon), vannak viszont szirének, akik az egész nép anyjává emelkednek. Na meg humoros csontvázak, akik igen sokat ugrándoznak.

Eredeti megjelenés: Revizor Online

A Magyar Tudományos Akadémia Modern Filológiai Társasága éves konferenciáját az ELTE BTK Gólyavárában tartotta, 2011. június 21-én és 22-én. A konferencia A szótól a szövegig címet viselte.

(…)

Pál Dániel Levente előadásának címe Szövegparadigmák – vektorok, hálózatok, önhasonló alakzatok volt. A bevezetőben a Mi kell az olvasáshoz? – kérdést járta körül. A válaszok: kíváncsiság (mind az analóg, mind a digitális kommunikációban szükség van rá), olvasni tudás (mást jelent a Gutenberg-korszakban és a digitális kommunikációban), fény (az analóg korszakban alapvető volt, a digitális eszközök ezt áramból generálják). Mi okozhatja az internet-korszak végét? Az áramhiány, a digitális dzsungel is lehet a sötét középkor áram nélkül. Az unalom, megunjuk az internetet, mindig új technika-eszköz kell. Erre példa az iwiwről a facebookra való tömeges váltás. Az önhasonló alakzatok, a fraktálok egy új korszak eljövetelét jelzik.

(…)

Forrás: Filológia.hu

Előadásomban a szövegelméletek, illetve hypertext-elméletek paradigmaváltására ráépülő lehetséges folytathatóságot, a paradigmaváltás kiterjeszthetőségét mutatnám be röviden. Feltevésem szerint egy szövegelmélet (vagy filológiai módszertan) mindig egy technikai és egy műveltségi/kulturális tengely által meghatározott parciális leképezésen (függvényen) mozog – akár az antikvitásban, akár a 20-21. században keletkezett (vö. Miller, Thaller, Foucault). A könyvnyomtatás előtti, a Gutenberg utáni és a digitális korszak elméleti paradigmái a szöveget és a szöveg létét alapvetően meghatározó, átalakító technikai változásokkal együtt alakultak ki és finomodtak (vö. Kernan vagy Kahle).

A technikai fejlődés és elméleti eredmények jelen fázisát nagymértékben átszövő hypertext-elmélet (vö. Landow) kortárs teoretikusai úgy váltanának paradigmát, hogy „ráolvassák” a 20. század alapszövegeit (pl. Bahtyin, Derrida, Barthes vagy Bush, Nelson) a technikai lehetőségek villámsebességű szaporodására, több vonalon is, melyek rafináltságuk mellett sok apró kritikával bírálhatók.

Előadásomban szeretném röviden továbbgondolni a szövegelméletet, elfelé és szembemenve azzal az elképzeléssel, hogy a szöveg a „digitális fázisban” csak egy egyre tökéletesített hypertext-aximóma és tulajdonságcsokor alapján írható le. Az előadás zárógondolataként pedig azt szeretném bemutatni, hogy a lineáris (vagy vektoriális) és/vagy hálózatos szövegtartományok mellett harmadikként milyen szövegtartomány létezhet és létezik (vö. Trishank Karthik, Fu Lee Wang, C. C. Yang) – egyelőre a technikai fejlődést megelőzve, pusztán matematikai-logikai alapon.

A szótól a szövegig c. konferencia teljes programja itt található.

 

Nincs időnk, nem hallod?

Nincs időnk, nem hallod?

A Magyar Cochleáris Implantáltak Egyesülete komoly aggodalommal szemléli a cochleáris implantátumok és processzorok beszerzésének elhúzódását. Évente eddig mintegy 68 készüléket és műtétet finanszírozott az Országos Egészségbiztosítási Pénztár. A 2010-ben kiírt készülék-beszerzési tendert azonban az OEP 2011 májusában semmisnek nyilvánította. Alább olvasható Dr. Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszternek írt nyílt levél. Kérjük, aláírásával támogassa, segítse a hallássérült gyermekek és felnőttek normális élethez való jogát. (Az aláíráshoz nem kell regisztrálni! További információ: info@macie.hu)

A petíciót itt lehet aláírni.

Irodalmi Peep Show a Könyvhéten

Irodalmi Peep Show a Könyvhéten

Németh Zoltán Boldogságtelep, vetélőgépben – Csáth szeretője című verseskötetét az idei Ünnepi Könyvhétre időzítette a Kalligram Kiadó. Budapesti bemutatója június 1-jén, szerda este volt a Cseh Centrumban. Az alább olvasható szöveg ott hangzott el.

Németh Zoltán mindent tud, mondjuk, a mindentudás teoretikusan tiszta értelmében a költészetről, pontosabban: a kortárs költészetről. Soroljam, miért? Minek. Nem ebben a minőségében van most – illetve sajnos nincs – jelen. Ránéz az ember, ha van efféle perverz érdeklődése, az életrajzára: és elhiszi, kénytelen elhinni, hogy tud mindent a kortárs költészetről, ha meg még beszélget is vele bárhol és bármikor, még inkább kénytelen elhinni, tud mindent – aztán most a kezemben fogom a verseskötetét, címe: Boldogságtelep, vetélőgépben.

Ha innen, mármint a költészetről való mindent tudás felől indulunk a verseskötet olvasása felé, Németh Zoltán verseinek értelmezése és talán egyre jobb értése felé, önkéntelenül eszünkbe juthat egy párhuzam, elég távoli, de talán van benne igazság. Nekem tegnap este hazafelé – már sötétedett a Józsefvárosban – jutott eszembe, megosztom. A párhuzam értéséhez és körülrajzolhatóságához azonban először fogadjunk el axiomatikus minőségben egy sejtést és e sejtés által megmozgatott előfeltevéseket. A költészet, a versírás, a költői lét, ennek az egésznek a csinálása valami módon harc, folytonos és végeérhetetlen harc. Kinek mivel. Kinek mi ellen. Kinek amiért. Ez már (ön)interpretátori vagy (ön)történetírói vagy (ön)irodalomelméleti problematika, hagyjuk most részleteiben, csak soroljunk fel párat a lehetséges harcba kényszerítő ontológiai és episztemológiai minőségek közül. Ilyen például a halál, a szerelem, nőknek a férfiak, férfiaknak a nők, más férfiaknak férfiak, más nőknek nők, politikai vagy erkölcsi igazságérzet, a kultúra állapota fölött érzett különböző előjelű rágörcsölések, változatos parák, betegségek, lelki és testi nyomorúság, Isten, haza, anya vagy apa, test, szellem és végül a talán legfontosabb és leginkább kedvelt: ÖNMAGUNK – csupa nagybetűvel.

Tehát harc, és így aki költő lenne, annak bele kell mennie ebbe a harcba, minden szép és nem szép következményével együtt.Visszautalnék most Németh Zoltán mindent tudására: ő korábbi (elméletet középpontba állító) könyveiben és tanulmányaiban mindent megtanult e harc működési mechanizmusáról, hosszan tanulmányozta sok költő (magas labda: harcostárs) egyéni vagy csoportos vagy generációs harcának folyamatát, kimenetelét, kontinuitását és folytathatóságát, valamint sok költészet – diakron vagy szinkron – együtt élését, egymással folytatott párbeszédét – legyen az, volt az békés vagy békétlen. Így és e mellett írt, szépirodalmat: verseket. Talán egyfajta gyakorlásként, talán a jobb megértés egy evidensen lehetséges másik megközelítéseként. Mindegy. A lényeg, hogy végül jött a tett, az igazi szövegaktus: például e kötet.

Németh Zoltán: Boldogságtelep, vetélőgépben

Nos, korábban egy párhuzamot készítettem elő. Mielőtt rátérnék és kibontanám, még engedjék meg, hogy idézzek csapongva Németh Zoltántól. Csodaszép sorokat, olyan sorokat, amiket nemcsak olvasni jó, hanem amiért néha élni is – ha nem is érdemes, de – jobb lesz. Például: „A század első felében egy nő / Kizárólag a testével tudott kommunikálni. A férfiaknak tetszettek nagy melleim…” És: „De Kosztolányi csak beszél, beszél. / Egyedül a női test képes versenyezni a nyelvvel, / Valami ilyesmit mondhat…” És: „A vonat lágy, írtad olvashatatlanul, de rögtön átfirkáltad. / A női test túl kemény egy nőnek.” És: „Halkan szitál a tört fény / A bordélyszobában. / A feleség kiszolgáltatottsága, / Ahogy a férj folyton bámulja. / Mindenki elérhető, aki boldogtalan.” És: „…ahogy feküdtél alattam szétvetett, magasra rakott lábakkal, / sarkad a laptopon avantgarde verset írt…” És: „Kétségbeesett vagyok, mondtam már. / Az utcán mindenki megbasz az arcával, a mozdulataival.” És egy szakasz az Iszonytartályból: „A felejtés mint statisztikai adat:/ A meddig bírod nélkülem úgy aránylik a meddig bírom nélküledhez, / Mint a semmi egy másik, egészen másik semmihez.” És egy sorpár az Élvezőautomatából: „És amikor újra lefeküdtünk, / Akkor tulajdonképpen már ráélveztem az előző élvezetre,” És még egy utolsó, a Senkiföldje című versből: „Mindig azt hiszem, amit épp elhitetek magammal. / Az idióta, aki körbetekeri nyálával a világot, hogy megízlelje. / De te megszelídítettél, kidobtál a senkiföldjére, / viszont az ízemet elvitted a nyelved hegyén.”

Most esett le – szóban és írásban –, szóval most esett le, hogy sikerült éppen olyan részekbe szeretnem bele, amelyek valahogy és valahol igazolják a fentebbi, a költészet harc utáni hevenyészett felsorolásom elég sok elemét. Így talán nagy biztonsággal kijelenthető, hogy a Németh Zoltán névvel fémjelzett líra is harc, néha belső, néha külső valami ellen, de nem hiteltelenül, hanem átélve és személyesen és jelen lévő módon, harc a szó legjobb hagyományokat folytató legjobb értelmében – ahogy manapság mondani szokták: van költészetének tétje, Németh Zoltán költészetének tétje van.

És akkor a párhuzam, jobban már nem tudom előkészíteni. A helyzet tehát az, hogy van az elméleti felkészültség totalizálása, aztán meg a tényleges tett, ebben a sorrendben, hangsúlyt téve az elméleti felkészültséget követő tett kifutásának egyáltalán nem biztosított, az előkészítéssel, annak idejével és milyenségével nem biztosítható sikerére. Nem olyan ez, mint az Egyesült Államok terror elleni harca? Mindent tudnak a terrorizmusról, a pénzek mozgásáról, az elektronikus levelek és titkos üzenetek metaforáiból kirajzoló szándékadatbázisról, műholdjaik látják az utolsó kiképzőtábor vagy eldugott barlangrendszer minden négyzetcentiméterét, kémeik és besúgóik minden falon keresztül minden beszélgetést kihallgatnak, egyszóval náluk van a mindent tudás, egyszerre időben és térben, eredetében és folyamatában. Igen, pontosan úgy, ahogy a költészetről való minden tudás Németh Zoltánnál. Aztán a sok év alatt, a lehető legjobban előkészített, elpróbált, minden mozdulatig és betűig megszerkesztett tett következik, és pontosan ez Németh Zoltán költészetének tétje is: a mindent tudás elegendő-e ahhoz, hogy önmagában és nekünk, olvasóknak felfedje a költői világa mögötti létre kérdezéseket, meg tudja-e adni (az ötödik kötetében megint) az ehhez szükséges kulcsot, azaz el tudja-e kapni a szavak és mondatok afgán hegyei közt bujkáló ontológiai Oszama bin Ládent – ennek minden pozitív és negatív következményével együtt.

Aaron Blumm: Biciklizéseink Török Zolival
Biciklizéseink Török Zolival

Aaron Blumm: Biciklizéseink Török Zolival – Sinkovics EdE rajzaival

Aaron Blumm Biciklizéseink Török Zolival című prózakötete a vajdasági szerző harmadik könyve. A korábban blogként olvasható rövid történetek a kötetben összeolvasódnak, a történetek mellett álló illusztrációk segítségével sajátos hangulatú utazásra hívják az olvasót.

„Olykor azt hiszem, hogy Zolit csak álmodom. Pedig minden pillanatban érzem az ízét a számban, és minden pillanatban érzem a keménységét a lábam között. És érzem a nyelvét is, ahogy simogat, a fogait, ahogy néha finoman, néha durván belém harap, de leginkább a tekintetét érzem magamon, pedig tudom, hogy más nem is láthatja, hogy látom: a szemével követi minden mozdulatom.”

Köszönet a könyv szerkesztésében vállalt munkájáért Orcsik Rolandnak.

JAK+Symposion+PRAE.HU, 2011.


Deres Kornélia: Szőrapa
Szőrapa

Deres Kornélia: Szőrapa

Deres Kornélia Szőrapa című verseskötetének megjelenése sokak által várt esemény. A Puskin utca című folyóirat szerkesztőjeként és a Telep-csoport egyetlen női tagjaként feltűnt Deres Kornélia nemzedéke egyik legkiválóbb költőnője. A Szőrapa című kötet egy apa-történet kibontása és folyamatos újrafogalmazása, amely az elbeszélhetetlenség, a tragikum, a mítosz és az irónia határán egyensúlyoz. Az apa figurája köré mítikus világot épít, hol zsarnok, hol áldozat, hol fenséges, hol hitvány figuraként látjuk feltűnni. A kötet egésze akár egyfajta verses regényként is olvasható, melynek narratív mozgásait az elbeszélő és az apa figurájának örökké változó hierarchiája és párbeszédkészsége befolyásolja.

Köszönet a könyv szerkesztésében vállalt munkájáért Pollágh Péternek.

JAK+PRAE.HU, 2011.


Szabó Marcell: A szorítás alakja
A szorítás alakja

Szabó Marcell: A szorítás alakja

Szabó Marcell A szorítás alakja című verseskötete a fiatal költő első könyve. Márton László így ír Szabó Marcell költészetéről a litera.hu-n: „Ezek a versek a garas letevéséről, a mindenkori utolsó szavakról szólnak. A költői megszólalás tárgyát felvillantják, egyszersmind monásszá is alakítják. Így lesz a bonyolult vergődésből homályos engedmény, az összetett fahasábból egynemű végszó. Amikor a versben megszólaló Én azt mondja, hogy: «Egész életemben csak üres akartam lenni», akkor ebben nemcsak a telítettség indirekt állítását vesszük észre, hanem a középkori misztikusok elgondolását is a teremtés aktusáról, vagyis, hogy a teremtő a világ létrehozásakor kiüresíti magát. Ebben a szándéknyilatkozatban nem a homo faber gőgje szólal meg, hanem annak egyszerű, de messzire vezető tudása, hogy a költői aktus egyszersmind létesítés, az pedig áldozathozatal.”

Köszönet a könyv szerkesztésében vállalt munkájáért Varga Mátyásnak.

JAK+PRAE.HU, 2011.


Friss dió – A Műhely Kör antológiája
Friss dió

Friss dió – A Műhely Kör antológiája

Friss dió a Műhely Kör antológiája. Márton László utószavában ezt írja a körről: „A Műhely nincs hivatalosan bejegyezve. Nincs postacíme. Nincs pecsétje. Nincs vezetősége, nincs választmánya, nincs hivatalos tagnévsora. Értelemszerűen tagdíjbevétele sincs. Nincs szabályzata, legfeljebb íratlan illemszabályai vannak. A találkozókról nem készül sem jegyzőkönyv, sem hang- vagy videofelvétel. A Műhely egyszerűen csak van. Működik.”

Köszönet a könyv szerkesztésében vállalt munkájáért Benedek Szabolcsnak.

JAK+PRAE.HU, 2011.