Archive for július, 2011


Ismerős tájakon járunk. Olykor nem is tudjuk, honnan olyan ismerős, de mégis, mintha már olvastunk volna valami hasonlót. Lehet, hogy sose hallottunk a galegókról, mert diszkrétebbek, mint a katalánok és a baszkok, de az El Caminót csak el tudjuk helyezni a térképen, mióta újjáéledt a középkorban annyira népszerű, zarándoklattal egybekötött turizmus. Nos, az El Camino Santiago de Compostelába vezet: és ott bizony galegók élnek.

Van egy érdekes sajátságuk ezeknek a népeknek: az ő nyelvük, amely valahol a kasztíliai (spanyol) és a portugál között lebeg, hol erre, hol arra billen, illetve billentik: főleg a politikusok és a feltörekvő, öntudatos galego fiatalság. Ha azonban mondjuk Santiago utcáin galegóul kívánna az ember beszélni, könnyen hülyének nézhetik, és csakis spanyolul fognak válaszolni. (Katalóniában pedig a spanyolul próbálkozónak válaszolhatnak angolul. Ilyen is van …)

A galego nyelvvel ugyanis az a helyzet, hogy nem igazán nagy a presztízse. A középkorban volt neki bőven, mert a galego-portugál számított a líra nyelvének (ekkor a galego és a portugál nem vált még szét, és némelyek szerint ez máig nem történt meg), aztán körülbelül fél évezredig az észak-nyugat-spanyolországi Galícia tartományban legfeljebb konyhanyelvként élt tovább a helyi idióma: se a templomban, se az iskolában, se a hivatalokban nem lehetett használni.

Nem akarunk most belemenni a galego nyelv és irodalom történetének hosszas tárgyalásába, de elkerülhetetlen, hogy erről is szót sejtsünk, mikor az antológiáról beszélünk, hiszen egy „ismeretlen” nép ismeretlen irodalmának néhány darabját kapjuk meg szép magyarsággal a fiatal fordítóktól és szerkesztőtől: de az ismeretlenség mégiscsak inkább látszólagos, mint valódi. Európában vagyunk, no meg egy kicsit Dél-Amerikában is. Merthogy rengeteg galego tántorgott ki Dél-Amerikába, talán ezért is szüremkedett be annyira a mágikus realizmus a galego irodalomba.

A galego írók spanyol írók is. Ahogy a katalán írók is spanyolok, köteteik gyakran mind a két nyelven megjelennek. Mikor saját nyelvükön alkotnak ezek a művészek, egyfajta aszkézist is gyakorolnak, galegóul vagy katalánul írni elhivatottság, tán hazafiság kérdése is. Mert nagy tömegeket nem lehet ezzel megcélozni. De az irodalmat életben kell tartani. A galegót a romantika élesztette fel tetszhalálából, de egy 500 évig csak családi körben használt nyelvet modernizálni nem kis feladat. És ez ma is meglátszik a nyelven – vagy mondhatnám úgy is, a galegóhoz tartozó dialektusok összességén. Mert amolyan igazi, standard galego nyelv nincs is – illetve van, de senki nem érzi sajátjának. Merthogy műanyag.

De térjünk rá magára a kötetre, melyben hosszabb-rövidebb elbeszélések kínálkoznak, összesen tizenhárom szerzőtől: közülük Álvaro Cunqueiro (1911-1981) és Xosé Luís Méndez Ferrín (*1938) a legnagyobb nevek, ami persze nem jelenti azt, hogy az „átlag” magyar olvasó, vagy fogalmazzunk úgy: az ibériai irodalmakat egyébként nem ismerő olvasó számára ezek a nevek mondanának valamit. Noha az előszót jegyző Bánki Éva szerint a kortárs spanyol (vagy mondjuk úgy: hispániai) irodalom legnagyobbjai közé tartoznak, mivel nem az általában mindenütt jelentősebb ismertséget biztosító regényírói pályát választották, külföldön nem igazán váltak népszerűvé. A galego irodalomra egyébként is a kis műfajok jellemzőek inkább, így ez a novelláskötet nagyon jó keresztmetszetet ad róla.

Ez a lírához és a kis műfajokhoz való vonzódás talán a nyelv középkori szerepére is visszavezethető, de ennél talán többről van szó, és a galegók ebben is nagyon hasonlítanak az észak-portugálokra, nem csak a beszélt nyelvük szókincsében és kiejtésében bukkanhatunk meglepő párhuzamokra: szegény, de kis földdel, házzal rendelkező népesség jellemzi ezeket a tájakat, egyik faluból a másikba átmenni külön kaland, az alapélmény a bezártság és nem a nagy puszta szabadsága, talán ezért nem is honosodott meg az epika … Finom megfigyelések, cizellált leírások, fanyar humor, abszurd helyzetek, kísértetek és legendák mindenütt. Galícia a kelta, keltibér gyökerekre büszke, és középkori irodalmuk ilyetén kötődése, az Artúr-mondakör mindenütt tapasztalható jelenléte kapóra jön, ha a földhözragadt paraszttársadalmat mítoszok ködébe, vagy éppen fényébe akarja felemelni az író. A XX. században azonban már nincs igazi funkciójuk a XII-XIII. századi lovagregény-hősöknek, rájuk sem ismerünk, csak a nevükről rémlik valami: Merlin, Ginevra, Galván … (Hozzáteszem, a középkori irodalmat kevéssé ismerő magyar olvasó számára ezek a nevek talán nem is mondanak semmit, esetleg nem ártott volna néhány lábjegyzettel megvilágítani, ki kicsoda.)

Ahogy Bánki Éva is említi, az elbeszélések nagy részében alig történik valami, vagy éppenséggel semmi nem történik, az idő is meglehetősen képlékenynek tűnik, olykor, mintha nem lenne világos, melyik korban járunk, de nem is számít igazán, ennek a félig szendergő, félig ébredező, cseppet sem dinamikus népnek a tagjai nem sietnek sehová, és nem reménykednek semmiben, nem is nagyon bánják, ha nem jutnak el oda, ahová elindultak. Halottnak vagy élőnek lenni se nagy különbség, ahogy CastelaoAz üvegszem – Egy csontváz vallomásai című írása bizonyítja, amely egyébként az észak-portugál António Nobre verseinek világát idézi fel bennem.

Mivel számos rövid és érdekes, olykor borzongató, olykor megható, olykor csak gyönyörködtető elbeszélés szerepel a kötetben, és mindről lehetetlen írni, hármat emelnék ki, mint számomra legemlékezetesebbet: a Castelao-féle, ugyancsak középkort idéző A kristálykád és az ördög című történetet (vajon miben fürödtek az apácák?), a Cunqueiro által jegyzett Ta pura mikala című, az állatok titkos nyelvéről szóló írást, és a Márquez világát felidéző A bakót Méndez Ferrín tollából: mind a három csattanóval végződő történet, ezért a tartalmi elemzésükre most nem is kerítek sort.

Ami a kötet címét illeti, az ugyan költőire sikeredett, és ebből a szempontból illik is a benne szereplő elbeszélésekhez, de nem mondhatnánk, hogy igazán ütős lenne. Pedig akár lehetett volna ennél karakterisztikusabbat is választani. Persze, értem én, a nyelv kettős jelentéstartalmával játszik a címadó, mégis úgy érzem, szerencsésebb lett volna erőteljesebb cím mellett dönteni. Az Egy csontváz vallomásait például jóval többen levették volna a polcról – szerintem.

A fordítók (Bata Péter, Gergely Veronika, Jablontzay Katinka, Kovács Lenke és Szelényi Zsolt) teljesítménye nem csupán azért tiszteletreméltó, mert szép magyarsággal sikerült visszaadniuk a jobbára költői, sok leírással, hangulatfestéssel operáló, olykor kifejezetten nehéznek számító prózaszövegeket (ez persze a szerkesztő, Pál Dániel Levente érdeme is), hanem azért is, mert, ahogy ugyancsak galego szövegek, esetemben versek fordításánál megtapasztalhattam, igazán megbízható szótár se nagyon létezik, és minden író kicsit másfajta nyelvet használ, olykor valóságos rejtényfejtéshez hasonlít a fordítási folyamat.

Bánki Éva előszavában nem hazudtolja meg saját medievista mivoltát, sem azt a törekvését, hogy valahogy mindent közelebb hozzon a magyar kultúrához: én nem hiszem, hogy erre feltétlen szükség lenne. A magyar olvasó nem azért fog a kezébe venni egy külföldi novelláskötetet, hogy párhuzamokat keressen a maga irodalmi hagyományával, inkább épp a másra, az eltérőre kíváncsi. Ha nem tudjuk meg, mi közünk van a galegókhoz, az sem tragédia, bár a Cunqueiro-féle Szindbád kapcsán Krúdy mindenképpen eszünkbe fog jutni.

A kötetben szereplő írások válogatásért (és az életrajzokért) Marga Chao galego irodalmár és a portugál irodalom ismerője, sőt, jeles fordítója, Pál Ferenc felelnek, igazán szép és sokszínű antológiát állítottak össze. A rövid műfaj kedvelőinek mindenképpen ajánlom!

Eredeti megjelenés: Lazarillo.hu

Reklámok

Több hónap kemény munka után végre megy a nyomdába a gyökeresen átsminkelt print Prae!

Téma: Dark Fantasy

Hamarosan az újságosoknál!

Prae045: Dark Fantasy

Prae045: Dark Fantasy

Gyógypedagógiai Szemle 2011/2

Gyógypedagógiai Szemle 2011/2

Már nyomtatásban és digitálisan is elérhető a Gyógypedagógiai Szemle2011/2., szometopedagógiával foglalkozó száma. A lapszámban többek között tanulmány olvasható Benczúr Miklósnétól, Kullmann Lajostól, Berényi Marianne–Katona Ferenctől, Lénárt Zoltántól, valamint a DIS-QOL életminőség vizsgáló eljárás hazai eredményeiről. (Részletes tartalom beljebb…

A Színláz Teremben érdekes programnak lehettek részesei, akik lemerészkedtek a homályos folyosókra. A Debreceni Egyetem Irodalmi Kör szervezésében az alkotók online folyóiratuk legújabb számának ismertetése mellett egyik szerzőjük drámájának színpadi adaptációját isbemutatták, záróakkordként pedig egy nem szokványos beszélgetést hallhattunk a Prae és a PRAE.HU szerkesztőjével, Pál Dániel Leventével.

(…)

A műsor utolsó harmadában Pál Dániel Leventével Farkas Evelin, az Amúgy egyik szerkesztője beszélgetett. Szokatlan és érdekes megoldásként a kérdező a hallgatóság tagjait kérte egy-egy kiosztott cetli szövegének felolvasásával arra, hogy bevezessék a kifejtésre váró témákat. A többek közt költőként, szerkesztőként, sőt korábban performansz-művészként is tevékenykedő meghívott vendég sokszínű munkássága révén egy valóban szerteágazó, izgalmas, eleven beszélgetés bontakozhatott ki. Felmerült a kortárs magyar irodalom és a gimnáziumi nemzedék kapcsolatának problémája. Érdekes eszmefuttatást hallhattunk az említett korosztály érintettségéről, megszólíthatóságáról különféle, számukra is releváns témák kapcsán, továbbá a dalszövegek és a szövegbeli műfajok befogadhatóságának és hallgató/olvasó általi elsajátíthatóságának különbségeiről és összefüggéseiről, végül az egymásba átívelő művészeti próbálkozásokról. Megemlítésre került Pál Dániel Levente egy korábbi Literás netnaplója és performanszrendezései is, amelyből az alkotó kiemelte a látvány és a hangzás hatásának elemeit. Szó volt a Prae irodalmi folyóirat és a PRAE.HU szerkesztői munkásságáról, ezzel kapcsolatban pedig a Kötelező rovat „beavatási” jellegéről, amely – mint megtudtuk – bárkinek lehetőséget ad arra, hogy munkáit megossza másokkal és megméresse olvasóközönsége előtt.

Az idő rövidsége miatt a meghívott beszélgetőpartner saját írásművészetéről keveset hallhattak a megjelentek, de talán ez egy következő beszélgetés első témáját nyújthatja majd a jövőben. A résztvevők számára jó hangulatban és könnyedén telt ez a hétfői estbe áthajló irodalmi rendezvény, amely sokrétű programjával hálálta meg a hallgatók érdeklődését.

Amúgy

Amúgy

Az Amúgy online irodalmi folyóirat nyári lapszámát mutatják be Debrecenben. A program:

Ízelítő az aktuális szám tartalmából.

A DEIK Teátrum pop performansza Somogyi Tibor Hápé című drámája alapján.

Beszélgetés Pál Dániel Leventével, a Prae szerkesztőjével és a prae.hu főszerkesztő-helyettesével.

Debreceni Egyetem – Színláz terem, Egyetem tér 1., alagsor, 31-es terem


Alább olvasható a Magyar Gyógypedagógusok Egyesületének készített féléves jelentés egyszerüsített, rövidített változata, mely röviden és statisztikai adatokkal megerősítve bemutatja a Gyógypedagógiai Szemle Online eddigi történetét, a laparculat bővülését, az olvasószám emelkedését, illetve röviden kitér a jövőre, a tervekre is.

A teljes anyag ide kattintva olvasható.

Lélekfa-lélek

Méz volt a csókja, hogy sötétségbe magával rántott-rángatott,
meredély szélén álltam, zuhantam sziklák függönyei között,
csontjaim porrá zúzta, fülemben dobogott nagy-nagy nyugalom,
kívántam, hogy a fájdalom örökkévalóságig tartson,
varázsbáj meg ne törjön, csókja el ne szakadjon, de megszakadt,
mintha halottak közül tértem volna vissza, csodálkozva láttam
a napot fejünk fölött, ahogy felhőket gyújt, szelídít,
pedig csak dél volt, s órák teltek el, hová reggel óta?
Egy udvaron álltam, egyszer jártam itt, akkor a hideg futkosott
a száraz fenyőágak között, fenyő voltam, engem evett a jég,
zúzmara viselt hadat örökzöld magányaim között,
most a nap égette kopár udvaron, minden kihalt, forró hideg
futkosott hátamon csorgó mézgás izzadságcseppjeim közt
cikázva egyre feljebb gerincem vonalán, tarkómat hamar
elérve, minden idegszálam maga alá hajlítva lebegett
tudatom maradéka felett. Ott egy halott növény, szemem előtt
pusztulnak el a fák, görcsbe tekerednek a levelek, megszürkülnek,
olyan fájdalomtól, amit csak növények, virágok, fák érezhetnek,
sejtem, hogy ez emberésszel felfoghatatlan, földben mélyen
gyökerező rettenet, s ahogy látom, bár fejem nehezen emelem körbe,
csak egy fa bírt dacolni, életben maradni, csillámló pajzs vette körül,
törte az átkot, a fényt, azon semmi áthatolni nem tudott,
gyantakör vette körül, háromrétegű, varázslat, mint a csóké,
bűbáj, mely nem a földbe verte gyökerét, hanem minden halandóba,
akinek szeme volt látni egyszer is, ahogy belém is azon a télen,
mikor a hideg futkosott száraz ágaim között, és evett a jég,
zúzmara viselt hadat örökzöld magányom lidérces éjszakáin ellenem,
akkor éreztem először, és azóta napra nap minden áldott és átkozott percben,
hogy gyökerei lassan benövik lelkem, tekeregnek, barátságban beleimmel,
óvón ölelve körül gyomromat, s szívva lassan az erőt, hamis képekkel
zavartak, s elültették, hogy vágyjam ide vissza, ahová csak a sötétségbe
magával rántó-rángató csók méze tud visszahozni, ha akarom, ha nem,
de ellent nem tudok állni, s íme, itt vagyok, s nézem tehetetlen,
hogy ezeregy lélek erejéből, kik elhulltak, nem számítanak, dúsan hajt,
szinte virágzik, levelei zöldek és egészségesek, törzse színe vér,
s akkor bevillant, mint ahogy oszló vihar rojtos vége alól
előtünedeznek a csillagok, ki kell tépnem a fát gyökerestül,
százszor is, ha százszor újra nő, s ha ezer lélekben kell lemetszenem,
hát ezer lelket sebzek halálra, s ha már csak életet tőlem szürcsöl
kaján tekervényein át, akkor én-lelkemet is addig szeletelem, amíg
valami össze nem szorítja gyilkos kedvemet utolsó leheletem könnyű
ujjai közt, s ahogy jött az elhatározás, nem kétségbeesett,
de megállíthatatlan szándék, mint szakadó gát után a mindent elnyelő iszap,
megérezte a veszélyt, mely rá leselkedik, indák törték át a föld
bőrét, hogy bokámra szoruljanak, halott ágak zuhantak koponyámra,
és ahogy egyre közelebb, lépésről lépésre haladtam, gyengeség vett rajtam erőt,
magas volt a fa, de törzse nyurga, könnyedén átöleltem, s egy pillanatra,
ahogy megrebbent szemhéjam, fojtott a sírás, láttam, ahogy ölel ő,
ölelem én, s a végtelen ölelésben méz volt a csókja, hogy sötétségbe
magával rántson, zuhanjak sziklák függönyei között, s vesszek el,
maradjon ő, de törzsére kulcsoltam kezem, s a fa megvonaglott,
megvetettem lábam, nagy erővel, mintha belőle szívtam volna, tekerni kezdtem,
elpattant egy gyökér, aztán egy másik, aztán hirtelen engedték el magukat,
mind egyszerre, ahogy a szavak ingoványában merülő beszélő
hirtelen megáll, hogy kiszabaduljon a talpalatnyi csendben,
és hátraestem, recsegve rám zuhant, az ágak beborítottak teljesen
és a levelek, de láttam horgolt mintájukon át a diadalmas kék eget,
és éreztem, hogy a nap forrón süt arcomba, haragos, vörös fénnyel,
égette szemem, pislogtam, folyt a könnyem, befeketedett a kék,
elvakított a győzelem, s a lelkemet ezer szállal fogó, beleimmel
násztáncot tekergő, gyomrom óvón ölelő, erőmön velem osztozó,
igazságot megmutató, tiszta képeket nem sajnáló fa az életet
már csak tőlem szürcsölte kaján tekervényein át, de sorsra sors,
és halálra száz halál, nem sokáig, mert súlya lassan összenyomta,
szorította gyönge testemet utolsó leheletem könnyű ujjai között.

Megjelent: Alföld 2011/július