Archive for augusztus, 2011


Csobánka Zsuzsa: Belém az ujját

Csobánka Zsuzsa: Belém az ujját

Csobánka Zsuzsa: Belém az ujját

Kevés dolog bosszant annyira olvasás közben, mint amikor egy regény minden mondatából érzem, hogy ezt nő írta. Vagy férfi. Csobánka Zsuzsa az egyik ritka kivétel. (Ő nő.) Sokkal mélyebben nő, mint akiknél írás közben ez az istennek se tud evidenciává válni, és vagy rejtegetik, vagy mutogatják a nőségüket, férfiságukat. Természetesnek lenni annyi, mint hitelesnek lenni. És Csobánka Zsuzsa hitelességéhez, legalábbis számomra, nem fér kétség. Az irodalomban pedig hitelesnek lenni a legnehezebb. (Bartis Attila) 

JAK+PRAE.HU, 2011.

Reklámok

Molyolás a Szigeten

A storytelling vagy storymothing népszerű eseményének hazai újrahonosításának kísérlete a Szigeten! Az írók életük egyik meghatározó (vicces-szomorú, különleges stb.) történetét adják elő improvizatív jelleggel, erősen alkalmazkodva a Szigethez, a helyszín hangulatához és a közönséghez. Az előadás kétnyelvű és megismételhetetlen, ráadásul egy jelbeszélő (Tempfli Kátya) is könnyíti majd a megértést.

A mesélők: Babarczy Eszter, Falcsik Mari, Karafiáth Orsolya, Zilahy Péter, Barta András és Triceps (Lantos László).

Zenei átvezetés: Vázsonyi János, szaxofon.

Sátorgazdák: Balázs Eszter Anna és Pál Dániel Levente

A program a Szépírók társaságának a Könyv utóélete című programja támogatásával jön létre.

Ügyvezető költő a 21. században

Ügyvezető költő a 21. században

Pál Dániel Levente kötetének címszereplője az első, még ciklusokon kívül álló tételben teremtődik meg – alakja azonban valahogy körüllengi az egész kötetet már messziről. Nehéz lenne megmondani, hogyan, vagy hogy miért is. Hiszen a szerzőportré helyén álló kép nemigen azt a keménygalléros-mandzsettás alakot illusztrálja, aki a napját percre pontosan megtervezve költő. A könyv mégis rávall pedig: gondosan négy, évszámmal is jelzett ciklusba rendezett versek, a fülszöveg ígérete szerint négy történet, számos elbeszélő – vagyis csupa olyasmi, amire a koncepciózusság bélyegét rá lehet sütni – tervezett, szervezett munka, ahol a versek helye nem véletlenszerű, sőt, talán maguk a darabok is kilépnek a költőknél tételezettesetlegességi mezőből (azt írok, ami érdekel, ami épp rám jött, stb.), azt sugallva: ebben a kötetben nem azért szerepelnek ezek a versek, mert a költő most (akkor) ezeket írta, nem – hanem mert ezeket kellett írnia ebbe a (nyilván előre) kitalált vázba.

Ez a tervezettség az, amelynek szépen alájátszik a prológ-vers eredetien eltalált figurája, a menedzser-költő. Ezentúl a fül említett, beidézett ígéret-részlete már csupa olyasmit „árul”, amit se menedzser-, se semmilyen más „típusú” költőtől nem várunk feltétlenül: történet(ek)et, elbeszélőket. Hogy az egész valamiféle narratíva-felé mutatna, ami úgy sajátja a mai verseskönyvek nagy részének, hogy így közvetlenül deklarálva egy kicsit talán gyanús is: olvasó, ne várj magukban feltétlen megálló erős, ütős verseket – ez narratív szerkezet, a versek együttműködnek, ha külön-külön nem is szólnak nagyot, csak azért van, hogy együtt majd…

Az ügyvezető költő a 21. században c. nyitódarab radikális ellentétpárokat helyez egymás mellé, rendez egy kifejezésbe, a szórend s a markáns szöveg sikeresen el is fedi, hogy egymástól fényévnyire eső dolgok tételeződnek ugyanabban a paradigmamezőben. Éppen csak részvényeket nem jegyez. A tételszerű sorjázás természetesen a Csáth-naplókat idézi, bár persze annak látványos kifordítását adja (az egyszem összekötő kapocs a kábítószer, de hát ami itt van, enyhébb fokozat, illetve természetesen ahhoz képest súlytalan, hiszen a Csáth-szöveg mégiscsak napló, nem játék). Felvetődik viszont, hogy a bizonyos négy történet elé emelt írás milyen pozícióba helyezkedik a történetekkel szemben. És hogy azok (el)beszélőihez képest hogyan is áll ez a bizonyos ügyvezető? Kívül áll azokon, azért került előre, vagy épp ő a főszereplő, s az előrehelyezés épp a bemutatás aktusa volna? Radikális megoldásként a két szerzői megnyilvánulás keretként való olvashatósága is adódhat: az első ez a vers, a második viszont a már említett, hátsó fülön szereplő kép, mely éppenséggel nem nevezhető klasszikus értelemben vett szerzőportrénak – annál inkább befogható a történetekben beszélő főszereplő megmintázásaként. Itt a két ellentét – a szöveg és a kép válasza a szerep és a megszólaló dilemmájára. Az olvasó természetesen ennek megfelelően ingázhat a két pólus között: nemcsak hogy engedélyt, de egyenesen „parancsot” kap rá.

Ha pedig már szélsőségek: a versek egyik szembetűnő vonása a szexus eltúlzott, gyakran karikatúrába illően torzított jelenléte. A férfi-nő viszony gépies-animális, említésszintű, felszínes és túlerőltetett jelenléte nyilván tudatosan szervezett dolog, hiszen a kötet igen jelentékeny vonulatát képezik az ide sorolható darabok. Az ügyvezető költő világában a férfi-nő kapcsolat naptárbejegyzésszerű aktusokban bonyolódik (megint Csáth), és bár a rendre ugyanazzal a névvel illetett szereplők keresik-kutatják egymást, hogy beszéljenek érzésekről ezekben a beszélgetésekben, csevegésekben nem esik szó. A beszélő-szereplőnek van valamely, az olvasó számára nem feltétlen megmutatkozó tulajdonsága, mely az általa használt nők számára azt jelzi, hogy valamiféle biztos pont ő az életben. Talán mert jól használja őket? A nőalakok sematikussága, az olvasó számára láthatatlan férfihoz való fordulása érzésem szerint épp azt kezdi ki, amit a trükkös fülszöveg szerint a szöveg és/vagy a szerkesztés ki akarna hozni belőle: a történetet. Az valahogy nem tud számottevően megképződni. Szó van valami történetről, ezek a versnyi csevelyek utalnak valamire, ami a versek, mint időbeli jelenségek közötti időbeli térben, a szóbeli kimondás eseményei között történnek, történtek, de hogy mi az, arról csak nagyon homályos fogalmai lehetnek az olvasónak. Amit a szó tetté válásakor lát, azok legfeljebb történések, vagy más szöveghelyektől elzárt történetek.

A versbeszéd sokszor átlépi a monológforma lehetőségeit és dialógusok töltik fel a versek szövegterét. Ilyen az első ciklus (Mara és Szonyecska) nyitódarabja, a Beszélgetés anyával, apával, vagy a hosszú, önmagában zárlatot exponáló, vagyis mindenképp epikus szerveződés felé mutatóSzonyecska és én, én és Szonyecska c. tétel több számozott része – ezek külsőre drámaformát idéznek (a dialógus mellett még kvázi-instrukciók is megtalálhatók), egy szövegen belül többen szólnak, szólalnak meg, akiknek elkülönülését a név jelzi, s a nevek közül az egyik mindkét szövegben az én. Ennek a bizonyos én­-nek egyfajta sajátos visszavonásaként is olvasható ez az eljárás, hiszen miközben mintegy alanyiságot deklarál (még akkor is, ha természetesen nem tételeződik problémaként, hogy ez az én felülírható-e a könyvborítón szereplő szerzői névvel/személlyel, hiszen az alakzat teljesen független ettől), vagyis éppenséggel nagyon is előtérbe kerül, a terep jelentős részét más beszélőknek engedi át, őket a versbe emeli/hívja, ezáltal megosztja saját megszólalását, bár természetesen az olvasó fenntarthatja magának a kétkedés jogát, hogy a megszólalók, megszólalások szervezése talán mégiscsak az én munkája.

Az épp említett Szonyecska és én… a kötet vegyesműfajúságának másik regiszterét is példázza már: míg egyes szakaszai dialógusformájúak, addig más részei próza-alakot öltenek magukra. Innentől kezdve egyre gyakoribbak a prózaszövegek, és bár egy-kettőnél ez talán csak tördelési kérdés, máshol valóban inkább prózával van dolga az olvasónak (pl. Kishúgunk, vagy a kötet egyik erős darabja, az Egy lövés emlékiratai). Mindezek a megszólalásmódok és formák-alakzatok egy(néhány) fékezhetetlen (el)beszélőt feltételeznek, akinek a megfelelő kifejezésmód utáni szenvedélyes kutatása végül nem lesz más, mint a kifejezés maga.

Éppen rárímelve fönt vázolt, narratívát alkotó, vagy annak látszatát kelteni akaró verskötetekre vonatkozó megjegyzéseimre, azokat a tételeket érzem erősebbnek a kötetből, melyek a történeteket alkotó darabok közé annyira nem is illenek, szétfeszítik kissé talán a kereteket – bár versekből megalkotandó narratívák esetében tán sosem lehet elég tág keretekről beszélni. Így például a kötet legerősebb darabja feltétlenül a gyerekek szanaszét ciklus felütése, a Pilinszky-trip. Repetitív, folyamatosan táguló (koncentrikus?) körökben kibomló mantra. Teremtés és megsemmisülés szinkronicitásában, az éppen a világba-vetés pillanataiban vagyunk, miközben a külvilág baljós előjelekben megtestesülve szemlél (Egy nagy fej sok szemét figyeli / odújából a bámuló madárhad (…) Indulok. A madarakkal / a kifordított égen.”), s azután mégsem születés – annak helyén már-már brutális nyers aktusok („Fekszem, ahogy megnyitják anyuka / testét (…) Kidarabol / egy kedves arcú doktor”), s bár a vége tulajdonképp csak abból tudható meg (ha megtudható), hogy van, aki beszél, mégis a zárás inkább melankolikus (lehajtja fejét egy sokszemű virág) – a gyerekistent világra vágták, nem fából ugyan, de ugyanúgy késsel.

Pál Dániel Levente második kötete nagy kísérlet – beszédmódokkal, formákkal, alakzatokkal, eseményekkel. Valóban olyan, mint egy kutató laboratóriuma. Mondható, hogy sok az írás, hiszen az olvasó enciklopédiaszerűen sokfelé nyúlhat a tételek között, de éppen öt év telt el a debütáló kötet óta, vagyis éppen mennyiségi túlzásokkal semmiképp sem vádolható a költő. Talán több tétet tartó, önmagában erős darab látványosabban tud helyzetet, történetet teremteni, mint szétszórt, sokszor esetleg túlbeszélt darabok, de tulajdonképpen ha ötévente egynéhányÜgyvezető költő…, Pilinszky-trip vagy épp Egy lövés emlékiratai szintű szöveggel számolunk csak, már akkor is jól áll a szerző. Pál Dániel Levente a fiatal líra egyre karakteresebb alakja, noha e karakter határai, kintje és bentje érzésem szerint még épp annyi szóval írható csak le hozzávetőleg pontosan, mint ahány e kötetében van. Az olvasó bízik a letisztulásban, az egyre több önmagában is megálló, erős versben. Ki tudja, lehet, csak a bátorság hiányzik hozzá.

Eredeti megjelenés: Kántás Balázs: Kísérleti trip. A Vörös Postakocsi, 2011/tavasz

Vörös Postakocsi

A Vörös Postakocsi

 

A versek itt olvashatók.