Archive for október, 2011


Prae046: Budapest

Prae046: Budapest

Prae046: Budapest

A borítót whoisnot készítette, Tinou Bao Creative Commons 2.0 (by) licensz alatt közzétett fotójának felhasználásával.

A szám vendégszerkesztője: Juhász Anna

Ismerős, amikor munkahelyeden nem bízhatsz senkiben? Amikor úgy érzed, mindenki figyel? Azt hiszed, a titkárnő lehallgatja a telefont? A kedves, örökké fecsegő kollegina mindent, ami kicsúszott a szádon, továbbfecsegi ebédszübetben az egyik középvezetőnek? A joviális főnök épp akkor játszik ellened, amikor megkinál egy pohár itallal és elismerően megveregeti a hátad? A bizalmaskodó karbantartó pedig véletlenül akkor tűnik fel, és suttog a füledbe valamit, amikor már megbántad, hogy rossz helyen és rossz időben kezdtél egy mondatba, és nem volt elég lehalkítanod a hangod? (Bergendy Péter: A vizsga)

A cégnek vagy a rendszernek kiszolgáltatott kisember – legyen elfojtó-jelentéktelen vagy tehetséges-tisztességes – ábrázolása időről időre kedvelt témája a narratívával rendelkező alkotásoknak. Kezdve például Kafkától, a hidegháborús időszak paranoia moziain át egészen a Mátrixig vagy a Sorsügynökségig – és akkor még nem beszéltünk egy-egy diktatúra traumáit allegorikusan, történeti hitelességgel vagy más módon feldolgozó jobb-rosszabb, de a kollektív lelkiismeret és az újrafogalmazott nemzeti/közösségi identitás számára létfontosságú munkákról.

Ezen filmek kulcsa az azonosulás. Akkor működnek, ha a néző gyomra jelenetről jelenetre egyre idegesebben ráng – ha kísért a szörnyű, kimondatlan, kimondhatatlan emlék –, vagy ha szíve torkában dobog, izzadó tenyérrel azon veszi észre magát, hogy drukkol, vágyja a hétköznapok nyomorúságából kiszakadni bátor hős harcának fináléját, a megnyugtató vagy felemelő, éppen ezért szinte irracionális happy endet.

A vizsga című filmben hőseink szimpatikus, a nézői azonosulás lehetőségét magukban hordozó emberek: a tehetséges és tisztességes arcú eminens fiatalember (Jung András); szerelme, az 56-os fotón puskával pózoló, érzéki-érzékeny csellistalány (Éva); az európai történelem egy korábbi zavaros időszaka, a spanyol polgárháború színpadán élő legendává avanzsáló kvázi apafigura (Markó Pál); és a beteg kislányát egyedül nevelő-ápoló, hebehurgya, szeretetéhes kisember (Kulcsár Emil).

Köréjük épül, körülöttük szálazódik a cselekmény. Az ügyes forgatókönyvnek, a finom váltásokkal építkező színészi játéknak és a hatásos zenének köszönhetően mi el is kezdünk velük azonosulni, legalább az egyikükkel. Legalább egyikük iránt szeretnénk rokonszenvet érezni, drukkolni neki, vagy elhinni, hogy ő mégsem az, aki valójában, hanem akinek mi, nézők eddig megismertük, meg szerettük volna ismerni – hiszen rendelkezünk, azt hisszük, rendelkezünk legalább ekkora, legalább ehhez elegendő emberismerettel.

Bergendy Péter filmje ezt a zsánerhez kötött elvárásrendszert, ezeket a sztereotípiákat fordítja ellenkezőjére. A legegyszerűbb és legkegyetlenebb módon: a kontextussal. 1956 októbere után vagyunk, 1957. december 24-én, karácsony napján. Jung tartótiszt, Markó alezredes, Éva hadnagy, Kulcsár kiképző „tanár” az Államvédelmi Osztály kötelékében. Szimpatikus hőseink a diktatúra hűvös logikáját kérdések nélkül kiszolgáló, trágyalelkű rohadékok. Gecik.

Nem lázadnak, hanem végrehajtanak, kötelességük és a fenntről kapott, egyszerre precíz és megfoghatatlan parancs szerint („Mindenki csak annyit tud, amennyit feltétlenül muszáj tudnia.”). Figyelik a diktatúra civiljeit, őrzik a törékeny rendet, munkájukkal biztosítják a frissen megszilárdult kádári korszak békes hétköznapjainak nyugalmát. És figyelik egymást, mindenki mindenkit bizalom és részrehajlás nélkül – hiszen ez a nap hűségük, megfelelőségük, lojalitásuk vizsgája.

Jung az egyik első jelenetsorban – mely szerintem sokat köszönhet Gervai András feltáró munkája hatásának – német korrepetálásnak álcázva, a magabiztos és fáradhatatlan hivatalnok rutinosságával fogadja a hozzá érkező beszervezett értelmiségi elemeket: rendezőt, irodalmárt és papot. Pislogás nélkül hallgatja a kétségbeesés verbális kapálózását vagy a gasztronómiailag is érdektelen vacsora menüjének körülményesen részletes bemutatását. Dolgozik. Ahogy a szomszéd ház cigarettafüstös félhomályában is az őt figyelők, a vizsgabizottság.

Rendben is mennének a dolgok, az ügynökök lassan indulnának haza karácsonyozni, ám megjelenik a titokzatos nő, felmegy Junghoz, és a film talán legizgalmasabb, ugyanakkor legironikusabb jelenetében szenvedélyesen egymásnak esnek.

Ez a jelenet – és muszáj még egyszer leírnom: magyar filmtől szokatlanul erős, sűrű és több szálon önmagánál jóval többet elmondó jelenet – a forgatókönyv katalizátora. Utána felpörög a cselekmény, az ötvenes évek álmos (ügynök)világának bemutatása helyett egy bő egy órás (Bourne-szerű) thrillerbe csöppenünk, magával rántó zenével dolgozó gyors vágásokkal, rengeteg fordulattal, noiros hangulatokkal, rossz és rosszabb apró döntések sorozatával, és annak a folyamatos, kényszerű, újra meg újra arcon csapó beismerésével, hogy jobb a forgatókönyv, mint aminek minden hozott tudásunkkal felvértezve ellen tudnánk állni, működik az azonosulás, az izgalom, a drukk – akkor is, ha nem akarjuk. És akkor is, ha másnap munkahelyünkön dicséretet, jutalmat vagy előléptetést éhezve bratyizunk a kisfőnökkel, kihallgatunk egy elkeseredett elégedetlenkedést, ügyeskedünk, taposunk vagy undorodunk az egésztől, az egész rohadt és embertelen rendszertől.

Eredeti megjelenés: prae.hu

Robert Rodriguezből a közkeletű vélekedés szerint kettő van, és a kettő között minimum generációs szakadék tátong. Melyik az ismertebb? Ha megkérdezzük a közelmúlt filmtörténetében jártas óvodás ismerősünket, más választ kapunk, mintha a B-filmek reneszánsza fölött örömködő, már egy ideje a komoly filmesztétikai beszélgetésekben sem perifériára szoruló haverunkat faggatjuk. (Robert Rodriguez: Kémkölykök 4D – A világ minden ideje)

A csokis sütit majszoló little buddy minden bizonnyal a neveléselméleti és családegyesítési rétegeket sem nélkülözőKémkölykök-sorozatot, míg a sörhabot a szájáról épp letörölni is elfelejtő dude ever a vérben és mocsokban, pergő dialógusokban és B-megoldásokban tocsogó, utalás(fasírt)okkal (káposzta)sündisznóvá szúrkált tizennyolcaskarikás remekeket fogja említeni, vagy akár hosszan hivatkozni.

Hagyjuk is ezt a vonalat. Hogy mi a papa mozija, és mi a baba mozija, nem most szeretnénk eldönteni. Lényeg, hogy szombat reggel, ideális késő őszi matinéidőben útnak indultunk megnézni a legfrissebb Kémkölykök-mozit, a majd’ egy évtizede rohamtempóban leforgatott trilógia (2001, 2002, 2003) negyedik részét. Mire számítottunk? Rengeteg gyerkőcre a nézőtéren, bájos megoldásokra, cukiság-faktorra, fordulatokra és kalandokra, az egyre kiábrándítóbb látványvilággal jelentkező 3D-re, és a kíváncsian várt a 4D-re.

Nemrég, a Könyvfesztivál egyik gyerekelőadása alatt megjegyeztem az éppen beszámolót író feleségemnek, hogy majd lesz egy olyan (legalább) tíz év az életünkben, amikor ilyen programok fogják kitölteni szabadidőnk 90%-át. Az első években sofőrök, személyi testőrök, társalkodó(nő)k és a mesefranchise kellékeinek otthoni barkácsolói leszünk szórakozni vágyó, apró termetű parancsolóink körül, majd, amikor már ők is aktív részesei lesznek a törpevilág szórakoztatóiparának, akkor a felserdülő csodagyerekek és miniprimadonnák szinte teljes produkciós hátterévé válunk.

Belépve a moziterembe, és gyorsan végigpásztázva a gyerekek közül kitűnő apukák és anyukák arcát, pontosan ilyen érzések kerítettek minket is hatalmukba, vagyis ezeknek az érzéseknek egy korai, még felelősséget és feladatot nem magába foglaló fázisa, ha akarjuk, akkor egyfajta előszele. Ezzel nincs is semmi baj. Hogy is lenne! Miért is lenne?! Békésen tudomásul vettük, és speciális szemüvegünket, illetve a negyedik dimenzióért felelős „Aromascope” lapocskánkat szorongatva leültünk, lehetőleg egy olyan helyre, aminek környékén megfelelően sok gyerek helyezkedik el, hogy majdani kritikánkba be tudjuk csempészni azokat a kihallgatózott kuncogásokat és félmondatokat is, amelyek kognitív percepciójára mi már nem vagyunk képesek.

A film egy rövid használati utasítással kezdődik. Ha jól emlékszem, akkor a Game Over című harmadik rész is hasonlóan indult, akkor a 3D-s szemüveg használatára okított minket a gondos rendező, most pedig a 4D-s „Aromascope” technikába kapunk egy rövid, akár szellemesnek is nevezhető bevezetőt. A lényeg, hogy amikor a vásznon elkezd villogni egy szám, akkor kezdjük el kapargatni kis kartonlaunkon a megfelelő számot: így az oda tömörített illateszenciákat kiszabadítjuk, és még jobban benne leszünk a film világában. Remek, de nekem nem sikerült, nem éreztem szagokat! Vagy én rontottam el a hatvanas évek hírhedt Smell-O-Vision kísérleteire való utalásként is értelmezhető, film- és valós világ közti határokat elmosni igyekvő újítás használatát, vagy Rodriguez fifikásan és nagy hype-pal megtámogatva átejti az egész glóbuszt.

Mindegy, a dolog amúgy működik. Amikor villogni kezd a szám, a nézőtér egy emberként kapar és szaglász. S nemcsak működik, hanem egyre szellemesebb is, amikor például (spoiler!) a kis hőseinket segítő robotkutya pukizik egy nagy zöldet, a füstből kivillan egy következő szám. Én talán ekkor vigyorogtam leginkább: az altesti humorral – amibe ezúttal a bébi kaki-pisi-hányás-rottyantás élmény- és esztétikai horizontja is belekerül – oly nagy kedvvel és lendülettel operáló ouvre választás elé állítja az orrával már interaktív játékba hozott közönséget: a totális élmény kedvéért vállalja-e az ebfing szagát.

A film egyébként ilyen és hasonló kérdésfeltevésekkel dolgozik, családbarát megoldásokat kínálva olyan valóban komoly, és a nézők egy részét biztosan érintő problémákra, mint a mostohaanyaság, mostohagyerekség, családi titkok és hazugságok, az apa szerepe és frusztrációi, az új gyermek, a kicsik közé születő csecsemő érkezése körüli érzelmi és logisztikai felfordulás. S válaszokat is ad, fantáziadús humorban fürdetett érzékeny és pozitív válaszokat, és talán – nem kétséges! – kicsit hitelesebb és érvényesebb válaszokat, mint egy Disney- vagy Animax-mese.

Arról nem is beszélve, hogy a film utolsó, nem kicsit nézőkre kikacsintó jelenete egy olyan megoldással teszi minden kis nézőjének gyerekszoba-képzeletében élővé és valóságossá a film fikcióját, ami egyrészt minden bizonnyal működik – ha csak a saját gyerekkorom Lego-világban folytatódó filmélményeire gondolok –, másrészt a maga módján szépen metaforizálja a vizualitás és a gyermeki elme működésmechanizmusa közti, felnőtt ésszel felfoghatatlan kölcsönhatásait.

Eredeti megjelenés: prae.hu

Gyógypedagógiai Szemle 2011/3-4

Gyógypedagógiai Szemle 2011/3-4

Már nyomtatásban és digitálisan is elérhető a Gyógypedagógiai Szemle2011/3-4., logopédiával foglalkozó dupla száma. A lapszám szerkesztését is ez az inter- és intradiszciplinaritás határozta meg. Elsősorban olyan eredeti közleményeket kívántunk publikálni, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy a határtudományok kutatásai – például a nyelvészeti, fonológiai irányultságú kutatások (tipikus, atipikus egy- és kétnyelvű gyermekek esetében – Sebestyénné Tar Éva és Bóna Judit tanulmányai), a pszichológia (Lajos Péter), a foniátria (Szamosi Tímea–Mészáros Krisztina–Nagy Éva– Banai János) vizsgálati eszközei – hogyan gazdagítják a logopédia elméletét, válnak nélkülözhetetlen tudássá nemcsak a tudomány, de a szakma számára is. (Részletes tartalom beljebb…)

A Magvető Kiadó 2011. október 12-én a világháló nyilvánossága előtt rendezi meg Balla D. Károly Tejmozi című, most kiadott regényének rendhagyó online bemutatóját, amely egyben sajtókonferencia is. Megszólalnak a szakma jeles képviselői, olvashatók és hallhatók lesznek részletek a könyvből, mód nyílik kérdések feltevésére és megválaszolására – a kiadó képviselői és a szerző két órán át állnak az újságírók és az érdeklődők rendelkezésére. A Magvető most tart először internetes könyvpremiert; helyszínül a kiadó Facebook-oldalát választották.

Akik a könyvről kisfilmen beszélnek:

Csobánka Zsuzsa, Grecsó Krisztián, Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos, Zalán Tibor, Závada Pál

Akik szintén megosztják véleményüket:

Benedek Szabolcs (Népszabadság), Dömötör Ágnes (origo.hu), Jánossy Lajos (litera.hu), Juhász Katalin (Új Szó, Pozsony) Károlyi Csaba (Élet és Irodalom), Király Levente (Magvető Kiadó), Laik Eszter(Nők Lapja), Pál Dániel Levente (Prae.hu), Sántha József (revizor.hu), Szabó Róbert Csaba (Látó, Marosvásárhely)

Az eseményre 2011. szeptember 12-én 15 órai kezdettel kerül sor az interneten, a Magvető Kiadó Facebook-oldalán.

A parlament alsó kövén ültem,
hogy legyen anyámnak
vagy nem anyámnak
számadásféle a dunaféle
partján vagy nem a partján.

Itt benn minden stimmel,
vagy nem stimmel minden,
másnak elég lenne, ami
már bennem sem ég el,
nehéz, de még annyi sem,
hogy vers legyen, mennék
haza.

Kinek van jó melle ebben
az országban, tehetném
fel, és/de cukrot rakok a
kávéjába, nincs jó melle,
de ez nem az az épület, helyzet stb.
ahol ezt szóvá lehetne
vagy kellene tennem,
megissza a kávét, elkezdek
beszélni, halál
általánosságokat, hogy
kellene vagy lehetne csinálnunk
valamit, ha/de visszamegyünk
szavazni.

Nem ért egyet, ez egy ilyen
műfaj, nem kell egyetérteni
vagy egyet kell érteni,
nagyon mennék haza,
ez itt nem
tisztességes.

Így. Ki tudok még ebből
hozni vmit vagy hátrálni
vagy szimpatikussá írni,
szeresse a szív, ami itt
vagy ne szeresse,
vagy hagyjuk a szívet,
vagy hagyjuk az egészet, amit
itt nem lenne helyes.

Ha szavazok, akkor ne
hívogassál, mert ki vagyok
kapcsolva, én se
hívogatlak ekkor meg
akkor, csak úgy.

Anyám nem érti, amit írok,
ez nem baj, ez majdnem
így lehet jó, anyám
kérdezi, ez az irodalom,
ez, mondom, mint a fia,
mint fiú az anyának.

Anyám nem érti, amit
felszólaltam, ebben az
épületben, itt, az irodalomról,
ez baj, ez nagyon baj,
ha valaki, pl. a képviselő, pl. én,
aki az ügyért, ezt a részét tudjuk,
felszólal, ha az ő anyja se,
ez baj.

Erről itt többet tehát nem
fogok beszélni, anyám
miatt vagy nem anyám miatt,
vagy mert ez, meg az erről val-
ló beszéd stb.
mégiscsak összefügg
bizonyos jó mellek jelen
létével.

Felolvasnak: Csobánka Zsuzsa, Kele Fodor Ákos, Marno János, Pál Dániel Levente, Sopotnik Zoltán, továbbá elhangzik Kukorelly Endre tükörverse.

Helyszín: Milleniumi Kávéház (Szeged)

Időpont: október 7. 18:30

Részletes program ITT.

A pankráció se nem sport, se nem cirkusz, valahol a kettő között helyezhető el. A pankráció gálái sem sportesemények vagy cirkuszi show-k, inkább népünnepélyek – táncosokkal, zenészekkel, celebritásokkal, hoppmesterekkel, gyönyörű nőkkel, hős harcosokkal és aljas ellenségekkel, a maga sajátos világában értelmezett, egyértelműen jelzett és karakteresen jelen lévő commedia dell’arte szereplőkkel.

Adott tehát egy különös és titokzatos világ, melyben bizonyos időközönként ünnepeket rendeznek, a nyers és önfeledt szórakozás közösségi ünnepségeit. Egy szemiotikus számára pedig ez az igazán izgalmas: hogyan épül fel, milyen koreográfia szerint működik ez az egész – honnan táplálkozik, miből merít egy-egy szereplő, az ünnep berendezett terei vagy maga a tradíció és kulturális örökség pixeleiből összeálló teatralitás.

Az előadás a Magyar Szemiotikai Társaság “Semiotica Agriensis 9. Emlékezet – ünnep – fesztivál” című éves konferenciáján hangzik el. (Részletes program itt.)