Archive for április, 2013


Viccel a fiú. Már nem fáj, hirdeti félhomályban szempilláit rezegtetve a főként fiatal nők alkotta közönség előtt. Nagyon fáj pedig. Tudja, hogy tudjuk. Dönti le a pálinkákat, építi az új kártyavárat. Kicsit modoros – vagy csak tűnődően természetes? Buja SMS-ekből kreál játékos költeményt, kurválkodásból katedrálist. Billeg a borderline-on. De hát a határok azért vannak, hogy meghágjuk őket – tartotta egykor a merész alkotó.

A fiatalnak mondott Pál Dániel Levente – performansznak nevezett – emlékidéző felolvasás keretében mutatta be Hogy éltünk, nem hiába című, a FISZ-könyvek sorozatban megjelent verseskötetét a Kazimir bisztróban, április 16-án. Első hallásra ugyanazt adja a szerző, mint azÜgyvezető költő a 21. században (Palimpszeszt, 2010) című könyvében, csak a kábítószer helyett az alkohol és a fojtott érzelem lett több. A drog helyére beült a széplélek, torzítva a „klasszikust”.

Rögtön egy melankolikus, de mellbevágó költeménnyel kezd: szerelem, pöcs, ondó – ahogy megszoktuk tőle, mégis üt. A közönség együtt zümmögi vele, hogy „A szerelemnek múlnia kell”. Rezignáltan, előzékenyen tépi ki szívét, és nyomja az arcunkba. Szétnéz merengve és fanyar fejével biccent. Nem pöcsöl. Elmeséli a Műalkotás születésének némely ihlető elemét, de mivel szülei is részt vesznek az esten, erősen szelektál, csak olyan élményt oszt meg, melyre egyedül ő emlékezhet. Nehogy ellentmondásba kerüljön, tréfálkozik. Talán ez a baj, hogy szórakoztatni akar, megnevettetni, miközben a verseivel sorra viszi be a jobbegyeneseket. Örömet szeretne okozni azoknak is, akiket a művész szelleme helyett csak a teste izgat – vagyunk így jó páran –, ezért kedélyesen boncolva magát sztorizik.

Megtudjuk, hogy lisszaboni chatpartnere annyira behálózta hét-nyolc éve, hogy férjeként utazott el a Zöld-foki szigetekre, mert házaspároknak nagyon kedvezményes utazási lehetőséget kínált egy portugál iroda. Akkor még fiatal s bohó művészünk otthon azt mondta, elutazik a szakdolgozatához könyvtárazni, aztán a portugál fővárosból Afrikába indulás előtt megüzente az érte esetleg aggódóknak, hogy miért nem lesz elérhető egy hétig. A tengerparti bungaló franciaágyát ugyan kénytelen volt megosztani a feleségeként bejelentett hölggyel, de valahogy túljutott ezen a traumán. Ott találkozott sok kék vagy zöld szemű, fekete bőrű helybelivel, akik az Olhu azul ihletőjévé váltak, s ott táncolta át az éjszakát egyedüli fehérként – rendőri biztosítással – egy diszkóban. Tavaly tavaszig megtett bármit gátlástalanul, ha úgy hozta kedve. A vakmerőség és a merészség határa neki valahol a libanoni-szíriai határon húzódik. Ahol haditudósító haverjával együtt visszafordította ugyan a szír hadsereg, ám a fegyvercsempészekkel majdnem megállapodtak, hogy fizetnek száz dollárt, ha a kocsi csomagtartójában átviszik őket egy hegyi ösvényen. Egy terrorszervezet és a hadsereg által felügyelt területek közti senkiföldjén. Rosszarcú üzletfeleik és az eleredő eső miatt végül inkább lemondtak a megnézni tervezett szufi szertartásról. Másnap a hírekből megtudták, éjjel egy tankhadosztály szétlőtte a települést, így helyette végül a byblosi tengerparton söröztek.

Megfontoltabb lett azóta? Elmúlt harminc. Már nem indul be minden mell láttán a szopóreflex, de a reggeli merevedés még reményt kelt. „Ülsz és iszol.” Túl a csúcson. Túl jón, és…

Szép szerelmes verseket szaval, Pilinszky-parafrázist (Az ágy közös), forradalmi lángolást (Földrengés után). Undorítóan optimista időnként. Művei érzékenyek, magával ragadóak, ragacsosak. Úgy hiányzott ez a könyv már a hazai palettáról, mint egy jó szopás. Befejezetlen, nagy felejtésmunkája „kurvára kell mindenkinek” – dalolhatnánk a Költővel. De hagyjuk a lírát, az úgyis megvásárolható a Fiatal Írók Szövetségétől, mint az alkalmi szerelem. „Miért nem a Facebookon időnként közönségessé tett, kurvás életképeit jelentette meg?” – kérdik gyakorta. Ősszel arra is sor kerül valószínűleg, összegyűlt már ötven mikrotörténet. Szókimondó, mocskos szájú imidzsét erősítendő ízelítőt ad belőle, miként akarják a nyolcadik kerületben hazafelé tartva gyakran leszopni, csak mert olyan ábrándos tekintetű poéta. Mint az új kötet borítóján is látható, mely nyilvánvaló rájátszás a már fiatalon is militáns címeket használó humanista, Jászberényi Sándor Próbalövés című alapmunkájára. A cikluscímmé lefokozottVörös halakat vacsoráztunk helyett egyébként azért lett a Hogy éltünk, nem hiába a kötet címe, mert egy jóképű hal túl nagy konkurenciát jelentett volna a saját fényképe mellett, tréfálkozik. Néhányan nevetnek, örül neki, versei hallatán viszont az arcokra fagy a mosoly.

Háborús övezet a lélek, de élni kell a szakadék szélén is. Pál Dániel Levente hirdeti: a szerelem minden. Zsákmányát viszi át fogában tartva Alexandriába, s lesi a Boszporusznál az új ígéretet. Majdnem meggyőz. „Várom haza, ha hazája én vagyok, / várom, hazája én legyek.” (Vonaton ül, útlevél nélkül)

Eredeti megjelenés: kulter.hu

MAGYARKÁK

MAGYARKÁK

Nem hiába jöttek el, akik vették a fáradságot, és kedd este meglátogatták a Kazimír emeletét. Egyedüli eseménynek lehettek tanúi. Nem csak azért, mert harmadik PDL kötetbemutató csak egyszer van az életben, hanem mert a szerző hirtelenjében feltalálta a „stendápirodalom” műfaját. De ne szaladjunk előre, építsük fel szépen ezt a beszámolót.

Lehetne olyan szépen, mint ahogy Pál adagolta a verseket és az előadást a kérdéses estén. Ezzel a kijelentéssel mindjárt a kötetre is kitérünk, mivel (az utólagos elolvasás során kiderült), a szerző gyakorlatilag a teljes kötetet felolvasva vezette végig a közönséget annak történetén. Mesélőkedve sem veszett el közben, akár két versszak közé is beszúrt egy-egy rövid sztorizást. Aki netán ismerte már PDL-t, annak kötetlen lett így a beszélgetés. Aki nem, annak humoros.

Hogyan beszélhetett ennyire szabadon? Amint a közönség (barátok, ismerősök, sajtó és irodalomkedvelők) egyenként megérkeztek az eseménynek, a szerző egymagában fogadta őket, mindenkihez volt egy szava. Borbáth Péter megnyitója után is ő vette át a szót, egyedül. Egyedül van-e ezzel, nem valószínű, ám e sorok írója nem emlékszik a közelmúltban olyan eseményre, amelyen egy kortárs költő ennyi feladatot vállalt magára. Az ő szavaival: volt már néző, szervező, kérdező, miért ne csinálhatná egyszerre mindezt, és mi mással, mint a saját kötetével? És ha már így teszi, miért ne lehetne egy performansz (a fél közönség felnevet). „Sokféle kötetbemutató létezik” folytatja, ő ezeket halál unalmasnak tartja, sok ember mond túl sok jót az ünnepelt szerzőről. PDL máshogy ünnepel, valahogy közelebb ahhoz, amit a kötete is képvisel.

A biztonság kedvéért zsebéből előkerül a telefon, az idő végett. A színpadon tehát egy újabb eszköz, valamikor el kell sülnie. Aztán belevág. Legyen nyers, mondja, de azonnal kanyart vesz, versek helyett a köszöneteket mondja el. A kötet bűvös háromszögét: egy szerelem, egy barát és egy keresztapa között. Legyen meglepetés az olvasóknak. Eztán következhet a megváratott vers, elsőként a ciklusokból kiszakadt Szerelmes vers. Itt álljunk meg egy szóra! Ebből a versből ugyanis tökéletesen kitűnik PDL költészetének stílusjegye. Képzeljen el a kedves Olvasó egy verset, ami az említett címet viseli. Ha megvan, akkor jöhet az a két sor, hogy: „a szomszéd cigánylányok kis kemény/pöcsöm fogdosták csillogó szemmel”. Szerepelt az Ön szerelmi lírájában ilyen sor? Ha igen, akkor talán mégsem olyan különleges, de a hallgatóságára azon a kedd estén üdítő hatással volt. Nem botránkozik senki sem, minden sor, minden szó tökéletesen ül a helyén: ettől a mástól lesz szép.

És folytatja, immár a ciklusokkal, és egy majdnem címadó verssel. Egyszerű, miért nem: a Vörös halakat vacsoráztunk könyvcímhez triviális egy nagy, vörös hal, aminél jobban mutat a szerző portréja a címlapon. Így készült el a borító fotója a „cd-kötethez”, Napba hunyor-mosoly, cigi, galamb. Homok. PDL belenéz a szerelem romjaiba, és hiába égeti a retináját, ő csak röhög. Nem úgy a hét évvel ezelőtti szerelem történetén, és a Zöld-foki szigetek zöldszemű feketéin. Feltűnnek a kulturális különbségek (Olho azulLélekfa-lélek), ami persze mindig jó ötlet a megdöbbentésre. PDL meg „csakazértsem” használja ki, csupán a kulcsot adja a kézbe (a Lélekfa-lélek versben), magától értetődően és szinte mellékesen: „sejtem, hogy ez emberésszel felfoghatatlan”. Mindjárt el is kezdi a háttértörténetet, és sorban kiderül, hány világot utazott már át a költő. Így lehet a Zöld-foki szigetekről egyenesen elhajózni (nem felejteni el a halászatot!) egy vonatra (Vonaton ül, útlevél nélkül), schengeni határokkal tűzdelt Törökországba, ahonnan már csak egy köpésre van a ház, benne egy házassággal( Kis esti gyors, A törékeny mosdó alatt, Az ágy közös), és ha már azt is megunja ez a nyughatatlan lélek (Felesleges), hát Pest utcáira megy a szabadságért, ha úgy akarja köztársaságot dönt (Földrengés után), ha úgy, akkor kiruccan Alexandriába. És PDL úgy lubickol mindenhol, mintha egész életében ezt tette volna. Élt. Megint előre rohantunk, hiába, ennyi élménnyel és csodával nehéz tartani a tempót. Nem is akarja senki, ki Szíriában, ki Keszthelyen ragad, és közben robban a korábban előkészített telefon, legalábbis Pál Dani megnézi, megköszöni a figyelmet. Ő felépítette a szerelem romjait, takaros gúlába, innentől az Olvasóé a főszerep.

Csak két sláger mellett nem lehet elmenni erről a Greatest Hits könyvből (ezzel csupán kedved csinálva Önnek, leendő Olvasó): az egyik sorai ott csengenek a közönség közt üldögélő tudósító fülében, ahogy a vendégeknek kijáró pálinkát iszogatja, „Ülsz és iszol”, s bár közel sincs a harminchoz, mégis beültette PDL a hintába. A másik vers pedig olyan, mint szerzője szerint a szabad ember: történetei éltek és mindent megtehettek. Most él, és csak az a kérdés, mennyi mindent tehet meg?

Nem hiába.

Könyvbemutató, Kazimir Bisztró, emelet plusz FISZ, 2013. április 16., este 7.

Kazinczy utca, magassarkúban kockázatos macskakő, belekarolás nélkül sziszifusz a végigséta. Esti drapp minden, járda és házfalak, kötethez díszlet, mintha hozzá tervezték volna a borítót. Pál Dániel Levente is ugyanúgy áll rajta, mint itt az ajtóban, csak most nincs micisapka, és garbó helyett csíkos ing van, viszont pont ugyanúgy mosolyog, cigivel a szájban. Idefelé azon gondolkodom, hova lesznek azok a nagy szeretések, amibe még belehalni is jó volna, mi lesz velük. Hogy éltünk, nem hiába,új verseskötet, ez lesz belőlük például.

Önálló performansz lesz, semmi dialóg, csak a felvezetés Borbáth Pétertől. Aztán marad Pál Dani egyedül, nagy, barna faasztal mögött ül, az asztalon két mécses. Nem tudom eldönteni, melyikünk ki, védőügyvédeket és elítélteket képzelek hasonlóképpen beszélőn, ez a barna félhomály, halvány lobogás. Vagy mint egy régi festmény, jó kis van Meytens ezerhétszázból. Sokféle tudósítás létezik, ez most olyan, hogy magára hagyom a költőt a saját szavaival, ha már nem kér a máséból, csak néha szólok közbe. PDL (Pál Dániel Levente): Sokféle kötetbemutató létezik, többnyire valaki beszélget a szerzővel, sok jót mond a szerzőről. Még akkor is, ha én moderáltam, általában halálra untam magam, udvariasan megvártam a végét, kevéssé udvariasan a pulthoz vonultam. Itt egyedül én fogok beszélni arról, mi van a könyvben, mi miért van benne. Nem akarom, hogy valaki mellettem üljön, és kérdezzen, akár előre megbeszélt, irányított kérdéseket. A verseket is olvashatta volna gyakorlott felolvasó, egy színművész, de úgy a legnyersebb, ha ezt is én teszem. Ha pedig nem sikerül, máskor, másként újracsinálom, és újra és újra.

Kicsike rémület, hogy oké, menjen így, csak valahogy olyan védtelen. Pedig pont azt szeretné, hogy ne támadják meg, ne értsék félre, ne kérjenek rajta semmit se számon. Előveszi a telefonját az óra miatt, hogy figyelni tudja, mert nem akar sok lenni. Tessék, hiába vagány, laza, huszonegyedik századi, a költő az könnyen sérülő költő marad.

PDL: Bonyolult koreográfiát találtam ki, végiglapozom a könyvet, felolvasok és hozzáfűzök ezt-azt. Három ember bűvkörében alakultak ezek a szövegek, az általuk rajzolt háromszög által nyernek értelmet. Egy szerelem, egy keresztapa és egy barátság, kétharmaduk nem lehet itt, ugyanis egyikük Afrikában, másikuk Ázsiában van. Nekik ajánlom a könyvet az elején, rögtön utána a ciklusba nem tartozó Szerelmes vers következik. Valóságos elemeket tartalmazó, alternatív valóságokkal feldúsított emlékek ezek. Saját mitológiát építek, szórakoztatni akarok, vagy egyszerűen csak úgy szeretném beállítani magamat, ahogy.

Vörös halakat vacsorázunk,
 az első cikluscím, ez lett volna a kötetcím is, de akkor kellett volna valami hatalmas vörös hal a borítóra, nem mutattunk volna túl jól együtt.

A második vers hét-nyolc évvel ezelőttre vezet vissza. Egy portugál lány fölvetette, látta egy utazási irodában, hogy házastársi kedvezménnyel el lehet jutni a Zöld-foki szigetekre. Elintéztük a szükséges dolgokat, itthon azt mondtam, kimegyek Lisszabonba a szakdolgozatomhoz könyvtárazni, majd egy körímélben megírtam, itt hagyom Lisszabont, és elmegyek a Zöld-foki szigetekre, nem kell aggódni értem, mert békés vidék. El is mentünk, kénytelenek voltunk elviselni a közös bungalót közös ággyal egy hétig. Fekete bőrű embereket láttunk meglepő kék vagy zöld szemmel, különös genetikai adottságuk eredettörténetéről szól ez a vers: Olho azul.Mert könnyebb csak egyet lapozni, jöjjön a Lélekfa-lélek.Fogalmam sincs, miről szólhat ez a vers, talán arról, hogyan tépi ki a szívéből az egyik szerető ember a másikat.

PDL tovább: Versek egy házasságból a következő ciklus. Vonaton ül, útlevél nélkül, valaki másnak előbb, Ázsiába, majd pedig: kevesebb fával, növénnyel egy házasság, hogy milyen. A törékeny mosdó alatt, Az ágy közös, aztán történt ez-az, kiderül, mi, és hogy kivel: Felesleges.

Amikor kiposztoltam, hogy lesz könyvbemutató, megkérdezték, miért nem a kurvás versek? Azok majd ősszel, a párbeszédek, de itt van belőlük ízelítőül egy. Megvárt a bolt előtt a harmincas csaj: szopás? Nem. Akkor nem tudok vacsorát venni a kislányomnak. Veszek valamit neked, a kislányodnak. Nem, olyan fiatal vagy és helyes, inkább leszopnálak.

Még egy vonatúton lett vers: Nyelved, zsákmányom viszem Alexandria felé, / ölemben óvom, elaludni nem lehet, / tengerbe merítem majd a lelkedet. Család, gyerek, kenyér, mosoly a történet vége, mindaz, ami nem jut: Várni vétek, lábra álltam, / Hiába rúgtad ki a lábam, / Lehúztam a lista felét, / Mosoly, kenyér éppen elég.

Hatott a dolog eléggé, jött a döbbenet, nyilván mindenki húzkodta elő a saját véget-ért-történetét, ha nem is húzkodta, bújt az elő minden hasadékból, csak úgy recsegtek-ropogtak az eresztékek. Nem is nagyon tudtam figyelni, fél füllel hallottam, hogy “Magyarország jelenlegi helyzetéről lesz szó, Földrengés utáncikluscím, benne a címadó vers”, de annyira a helyzet nem érdekelt, inkább érdekel a sajátom, amit előhozott az előbb, a verset meg amúgy is olvastam az ÉS-ben március tizenötödikén. A baromfiudvar istenénél még máshol voltam, arra tértem vissza, észre, hogy A test szabad.

PDL: Megkérdezett egyszer egy újságíró, hogy mit gondolok a szabadságról. Addig szabad az ember, amíg mindent meg mer tenni gátlástalanul. Ezen felbuzdulva csináltam ezt-azt, aztán vagy megbántam vagy nem. Tavaly áprilisban volt valami, amit nem mertem megtenni, ezúttal nem azt mondom, hogy éltünk, nem hiába, hanem, hogy élünk, az nincs hiába. A libanoni-szír határon ugyanis egy szufi szertartást terveztünk megnézni, de az utolsó katonai checkpointnál leszállítottak a kisbuszról bennünket, és vissza kellett mennünk a legközelebbi faluba. Rosszarcú kelet-szír fegyverkereskedőkkel alkudtunk, hogy átcsempésszenek minket. Fejenként 100 dollárra nyomtuk le az árat, de gyanús lett, túl hamar túl jó üzletet sikerült kötni. Közben zuhogni kezdett az eső, ezt is jelnek tekintettem, mint azt is, amit a haverom a végén kérdezett: menjünk, életünk élménye lesz, te úgyis tanultál valami küzdősportot, nem? Másnap megnéztük a híreket, a szír hadsereg tankjai feldúlták a helyet, ahová készültünk, sokan meghaltak, sokan eltűntek. Ennyit a szabadságról, és még ennyit: Harminc,Megérted a szempontokat, / ki becsapott, visszafogad. / Ülsz és iszol.

Ülsz és iszol, mert Pál Dani meghívott téged is egy pálinkára, vagy mindegy, mire, amit akarsz. Közben meg a füledbe cseng a kötet címadó versének (Hogy éltünk, nem hiába) egyik sora. Címadó, itthon ki sem ejtem, kell nekem, hogy azzal jöjjön pár kölök, hol itt a cím, mikor a borítón nincsenek betűk, csak egy pasi vigyorog micisapkában a galambjával. Ja, a Tandori, mondja a kicsi, kis ostoba, madár meg sapka neki egykutya. És ott cseng a sor, szépen-csúnyán: S a nők, lehetne róluk is, nem érdemes.

Forrás: prae.hu

14084_10151560069774917_756361414_n

 

 

A borítóról a szerző egész alakos fotója tekint ránk: fiatal költőnél szokatlan gesztus ez. Jelzi: a kötet fő témája és tétje az én artikulációja, a saját hang hallatása. A versek telítve vannak egyes szám első személyű igealakokkal és a beszélőre utaló más nyelvi elemekkel, de a póz egyáltalán nem adys.

A szövegekben megképzett én – jóllehet szexuális aktivitásáról és az utazás, sőt egzotikus helyek iránti rajongásáról is értesülünk – nem válik plasztikussá. Az öniróniától szinte teljesen mentesen kezelt alakmást a versekben leírt minitörténetek szinte agyonnyomják, eltüntetik, csak a könyv végén beköszönő frusztráció válik hiteles és integráns részévé. A költemények egy nagy tudatfolyam vagy álomvízió részei, abból kiemelkedő szigetek (hogy a kötetben fontos hajómetaforánál maradjunk). A halványan avantgárd reminiszcenciákat csillogtató szabad versek epikuma esetleges: sem kezdetük, sem lezárásuk nem kellően motivált, ahogy a rövid kötet négy szakaszra bontása is inkább a ciklikus építkezés iránti szándék jelzése, mint megvalósult poétikai koncepció.

A kötet élén Szerelmes vers hívogat, a záróciklus pedig főleg erotikus emlékeket gyűjt össze; Erósz ott lebeg a textus fölött. A képlet pofonegyszerű, ahogy az Elcsábítottam egy férjes asszonyt című vers zárlata filozofikus tömörséggel összegzi: “kisdrága, elviszlek, velem jössz, / ennyi kell, és semmi más.” A testi vágy megfogalmazása egy nagyszabású macsó diskurzusba illik (“Kegyetlen Isten, ez hogy szopott!”), de a költői nyelv zabolátlansága, olykor kattogóssá, ritmustalanná válása túlságosan eltávolítja az olvasót a szövegélménytől – ez az erős állítások élét is elveheti. A rímes szövegek, kötött formák a szabad verses vágtából puritán egyszerűségre váltanak. Vajon az eposzi tágasság és faék egyszerűségű sorpárok konfliktusa a költői program része? Túl nagy a fesztáv.

Forrás: Magyar Narancs

 

Szép nap lesz, szép este! Nekem főleg! Megjelenik és bemutatásra kerül a 3. verseskötetem. Címe: Hogy éltünk, nem hiába, kiadja a Fiatal Írók Szövetsége.

Kedvesek lennétek, ha nem egyedül ülnék ott néhány száz könyv és egy sör társaságában. 🙂

Lesz étel, ital és versek, plusz sok-sok történet a versekhez, versekről, egyebekhez, egyebekről.

A könyv facebook-oldala itt lájkolható, ide töltök fel időnként újdonságokat, online-only tartalmakat, érdemes néha rákattintani: itt

További infók hamarosan. 🙂

Hogy éltünk, nem hiába

Hogy éltünk, nem hiába

“Az ember egy szerelem romjaira teszi az egyik lábát, aztán az egyensúlyra ügyelve óvatosan felhúzza a másikat is. Észreveszi, hogy magasabbról több mindent lát. A következő fokozat az, hogy rájön: a pusztulás nélkül nem állhatna ilyen magasan. A legfontosabb pedig, amikor az ember látja, hogy ez jó. A romlás költészetének mifelénk illik lehangoltnak lennie – de az itteni sorok közül olyan tavaszi szél süvít, olyan ösztönös, megszolgált, kitanult és kiérdemelt életszeretet és kedély árad, ami minden korábbi rossznak értelmet ad.” (Szálinger Balázs)

 

Öledbe tépem ezt a versemet,
játsszuk, hogy szeretsz vagy nem szeretsz,
úgy, hogy növény egy sem érti meg.

Nem szólt telefon, se lelkiismeret,
a folyó nyögött,
ha újabb sirálynak adott életet.

Szeretsz, nem szeretsz, szeretsz,
a sok papírt szélbe engeded,
ne tépjem tovább ezt a versemet.