Archive for május, 2013


Egy sziget esendősége

Nem merült fel, hiába vártam, a tengerre szállás,
itt felejtett partjaidon túl, jól tudom,
más nincs, de kétségbeesés és bolyongás.

Egy héttel utazásod után kihantoltam
a tengerpart homokjába ásott emlékeid,
kibontottam ruháiból,
megmerítettem a gömbölyödő vízben,
lenyalogattam a sót, ki más,
majd újra eltemettelek.

S egy hónap múlva megint,
és újra három hónappal később.

Fürkész vágyaim a láthatár drótjára
kiteregetett, száradó ruhák,
szavakat csomóztam kivájt kókuszokba,
és gondolatban fáradhatatlanul
vetettem magam szembe az árral,
mely újra és újra visszasodort ide,
foszló árnyékod mégis ölébe.

Reklámok

Elmeséljem, mi volt az álmom,
mit álmodtam tegnap éjszaka?

Szemed fényes puhasága
bontott s vont feléd.

Elmeséljem, mi volt az álmom?

Széthajtod szemhéjad lapjait,
s álmos lassú bájjal
világító bogarad átzabál
gyanakvásom sötét betűin.

Hogy mit álmodtam tegnap éjszaka?

Tekinteted vetkőztetett –
puha szavak gyűltek szép szemedbe,
halkan sírdogáltál vállamra hajtott lelkiismerettel.

És engedted, hmm, hogy tekintetem
mire besötétedik, meztelen találjon,
hogy nem szülhetett anya,
se nappal, se éjszaka,
s ha többet nem szóltam
puha bőröd körül szótlanul szavakkal,
nyelvem lett ruhád,
gyolcs szemérmed elé, hangtalan vonod,
ahogy fény körül libbenő bogárhad
falja a fényt, míg le nem kapcsolod.

Szépeszmény és brutalitás, avagy a gonzo-líra keservei Pál Dániel Levente frissen megjelent Hogy éltünk, nem hiába című harmadik kötetében.

Van egy férfi Budapesten, aki sápadt utcai lámpafény alatt állva is meg tudja mondani nekünk, merre van a legközelebbi börtöncsillag. Nem olyan nagy vaszizdasz ez, némi csillagászati ismerettel és a Kertész utca spontán, ámde beható tanulmányozásával könnyűszerrel, hogy azt ne mondjam: szimplán elsajátítható. Bár nem árt olykor némi nehéz szereket is beszereznünk hozzá. Egy bárt pedig biztosan.

Mivel én nem vagyok recinkvizítor, se Heródes, se Pilátus, de még csak római légiós sem, hogy két gerendát fogva a rövidebbiket közepénél, a hosszabbikat kábé kétharmadánál összecsavarozzam, aztán jöhet a szerző, három szög, kopp-kopp-kopp, hadd szóljon a lant’n’roll, talán lesz majd feltámadás is… Hurrá!

Kötetét olvasgatva, úgy látom, Pál Dániel Levente sem törekszik megváltói szerepre, rögtön roppant szimpatikus lett ez benne. Talán ezért is hiányoznak röpke “lelkesedésemből” a Szakmai Szakszavak és Konkrét Konkrétumok, amiről az olvasó is rövid időn belül megbizonyosodhat, kérem, készüljön fel erre és a szubjektivitásra, ha egyáltalán itt van még és folytatja az olvasást.

Térjünk a kötetre. A könyvborítón ugyan verőfényes napsütésben ácsorog a szerző, mellette egy ártatlannak tűnő városi galamb, de ez ne tévesszen meg senkit, pincébe zárt Béna lánca zörög a papírsúrlódás hangjaiban, könyvecskéjét lapozgatva. S vajon merrefelé néz a szerző a fotóról? Felfelé, miránk, a szemünkbe. Résre húzott tekintettel vizsgálódik, mert bizony mi magunk vagyunk a legközelebbi börtöncsillag, a pontként világító fegyintézet (illetve tölteléke), pár óra olvasás után helyére is kerül a magángalaxis rendszere: rabok vagyunk vagy börtönök, ez nem kérdés, de választhattok. Persze főleg mindkettő.

27 versből, négy rövid ciklusból áll az anyag. Gyorsan elolvasható, de nem könnyen, pedig sok lebegő szépség, érzékeny impulzus emeli a verseket. Sírdogálva azért ne kapjunk rögtön papír zsebkendő után, mert lehet, hogy előttünk ondós kézfejét törölgette belé egy kókusztej illatú nő. Minek is titkolnánk az ilyesmit. Sőt, a még ilyesmibbeket. Inkább csináljunk belőle lírát, nem jelszavas, hanem konkrét, letisztult irodalmat. S ha már szóba hoztam a csillagokat, kering bennem egy orbitális közhely: szerethető líra. Ha akarnék, tudnék fogást találni rajta… De nem akarok. És ezt a versek érték el.

Pályaudvarok bűze és a szerelem lassú extázisa: utazunk, próbáljuk abszolválni az érthetetlent, amit időnként giccsbe hajló romantikával úgy merünk nevezni: Élet. Nem félünk a félelemtől, régi alapszabály ez, a bátorság időnként meghunyászkodás, az alázat verekedés, a megszállottság pedig… Nem is tudom, talán egy szelet, párna alá rejtett penészes, összeszáradt vajas kenyér, amit az olvasó szomorú kamaszként majszolgat esténként, keserű szájízzel cigarettákra és nőkre (és/vagy férfiakra) gondolva, egzotikus álmok, tájak foglyaként. Belső vagy külső vidék, oly mindegy, hiszen a kényszer örök: leírni azt, amit senki más nem tud megfogalmazni, amit sem drogok, se szex, se a város vagy a legsúlyosabb perverzitás, az úgynevezett realitás sem tud reprodukálni: a tiszta önkívületet, ami egyetlen örökségünk ebben a sivár, beteg és meghasonlott világban, melyet nem átallanak egyesek Rendszernek becézni.

Már nem vagyunk gyerekek. Gyűlnek a sebek, behegednek, kemények lesznek, újabb sebek nyílnak, és mind a véres, mind az elvarrt vagy összenőtt részeknek egyre nagyobb igénye van valami ölelő, puha némaságra… “Egyre több a párna.” Kellenek a sanzonok, kell az éhes, korgó gyomrú, őszinte beszéd, mindenféle naivitás vagy vekengés nélkül, kortárs szövegek igényével.

A költő szerelmes, a költő házasodik, a költő utazik, a költő hülye, a költő skizofrén, iszik, dolgozik, gondolkozik és figyel, főleg figyel, környezetére és “belnyezetére”, de ez a költő nem pózol, önmagát adja és mutatja, ami talán az egyik legnehezebb mutatvány a dohány-, katlevél- és csepűrágók szűkülő és szűkölő társadalmában is. Véresen könnyű és nevetségesen komoly. Nem sasszézik a modorosság porcelánnippjein ez a költészet, pedig vannak benne balettmozdulatok és törékeny elemek is. Önazonos – számomra talán ez a legmegfelelőbb szó. És higgyék el, ritka teljesítmény ez manapság, mikor igen gyakran a képmutatás és megfelelési kényszer igazgatja az alkotó elmét. Nem vágja képünkbe önmagát, nem díszeleg-tetszeleg, nem köp ki megvetően. Művelt lélek szép beszédei, magától értetődő egyszerűséggel. Szarik ez kérem a világra. És milyen jól teszi.

Hogyan kell pár hét alatt megtanulni spanyolul, mit jelent a fraktalizálható olvasástechnika, mi a közös Jókaiban, Borroughs-ban, Kerouac-ban és de Sade-ban? Ezekre a kérdésekre is válaszol Pál Dániel Levente költő, tanár, szerkesztő, a prae.hu folyóirat és művészeti portál főszerkesztő-helyettese, de fontosabb, hogy legújabb kötete, a Hogy éltünk, nem hiába kapcsán a szabadság értelmezése mellett olyasmiről is beszél, amiről pedig nem szeret.

Angol, portugál, francia, latin, galego és spanyol nyelven beszélsz. Mostani, harmadik versesköteted írásakor melyik volt segítségedre?

Az túlzás, hogy beszélek, mondjuk azt inkább, hogy ezekkel a nyelvekkel volt valamivel komolyabb kapcsolatom. A legviccesebb talán a spanyollal. Tavaly kaptam egy felkérést, hogy ősszel tartsak két előadást a kortárs magyar irodalomról a madridi Complutense egyetemen, minden ellenérvem ellenére természetesen spanyolul. Az anyaggyűjtés mellett nekiálltam tehát nyelvet is tanulni, a teljes spanyol szöveget persze nem bíztam magamra. Az utazás előtt két héttel csak spanyol netrádiók szóltak nonstop körülöttem, minden szembejövő tárgyat megnéztem a szótárban, kifejezéseket gyakoroltam egy kedves plüssállattal, memorizáltam a szöveget és jól begyakoroltam az improvizációkat. Az indulás előtti este a barátnőmnek előadtam az egészet, az összes rám ragadt akcentussal, volt abban selypítő takarítónő egy szappanoperából és Antonio Banderas a ’Desperado’-ból, rengeteget mókáztunk, játszottunk, ezután az előadás már gyerekjáték volt.

A kérdésedre egyébként nem tudok felelni. Gondolom, mindegyik valahogyan – hiszen utazgató, társalkodó-olvasgató bölcsész vagyok. De ha már hatás, akkor az arab is, tanultam egy évet régen, nyelvet is, egyebeket is, fel is vettek arab szakra, de ami inkább hatás, és beleivódott a könyvbe, az két utazás – két kedves barátommal, az ő nyelvtudásukkal –, az egyik Egyiptom, a másik Libanon.

“2011-től az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola Általános Irodalom- és Kultúratudomány program ösztöndíjas hallgatója vagyok, doktori témám az „informatikai szövegtan”, munkacíme: Szövegparadigmák – vektorok, hálózatok, önhasonló alakzatok.” – írod önéletrajzodban. Kérlek, vezesd be az olvasókat a témádul választott terület alapfogalmaiba – mik azok a lineáris (vektoriális) és hálózatos szövegtartományok és mi az, ami még ezek mellett létezhet?

A kérdés tök jó, de szinte lehetetlenség rá válaszolnom egy interjú keretei között, röviden és érthetően. A lineáris olvasást most hadd intézzem el annyival, hogy ez az, amikor a lehető legtöbb külső hatást, tényezőt és zajt kizárva megszakítás – legyen az asszociatív (emlékeket és tudást működésbe hozva előcsalogató) vagy interpretáló (az intertextektől kezdve a lábjegyzetekig) vagy fiziológiai (szemmozgás a villogó bannerekre, elbambulás) – nélkül olvasunk bizonyos irányból bizonyos irányba a vonatkozó kultúrtechnika eljárása szerint, például: „az elejétől a végéig egy ültő helyemben elolvastam a regényt, annyira izgalmas volt”. A lineáris fogalom helyett a vektoriálist is használhatjuk, hiszen ennek a tevékenységnek nemcsak nagysága (egy könyv vagy egy online cikk így olvasva egészen konkrét helyen kezdődik és ér véget), hanem iránya is van.

A hálózatos szöveg egyetlen egy szóval a hipertext. Na jó, és minden ami kapcsolatba hozható ezzel Bahtyintól, Foucault-tól, Barthes-tól, Derridától kezdve egészen az információelmélet teoretikusaiig. Olvasva a szakirodalmat, mindent kapcsolatba is hoznak vele, gátlás és szerénység nélkül, minden kis információt vagy elméletet egy hatalmas hálózatba rendeznek, néha metaforikusan, néha egészen autoriter módon, vérmérséklettől függően. De ha ez a divat most, akkor ez a divat, erre használódik el globálisan sok-sok tehetség és szürkeállomány. A másik ilyen divat a hálózatelmélet, nézd csak meg egy gyors google-kereséssel, mekkora hatást fejtettek ki a humán tudományok művelői között az elmúlt években Barabási-Albert vagy Csermely kívülről jött ember számára is érthető, ráadásul brutálisan fantáziaindító könyvei.

Szóval, kérdésed idézetére egy régebbi szövegemből kitépett idézettel válaszolnék, idézőjelek nélkül: az alapvetően hálózatokban gondolkodó hipertext-elméletek többféle úton terjesztik ki a szöveg fogalmát. Ez oké. És ha a továbbgondoljuk ezeket az elméleteket, eljuthatunk újfajta szöveg-interpretációkhoz vagy -modellezésekhez, ez is oké. Ha ezek után a szöveget egymásra épülő párhuzamos szövegsíkokon vagy -tereken olvassuk több kódolás/kódolhatóság mentén – melyből az egyik a szövegi olvasás, a másik a technikai, azaz maga a szöveg anyagszerűsége vagy a virtuális paradigmában anyagtalanság-szerűsége –, akkor felfedezhetünk a logikusan egymásra épülő lineáris/vektoriális és hálózatos szövegtartományok és -modellek mellett harmadikként valamit, ami baromi érdekes, és nagyon nehezen megfogható.

Ilyen harmadik például a fraktálszerű szövegszervező elv vagy fraktalizálható befogadás- és olvasástechnika. Képzelj csak el egy szöveget, ami önhasonló, egy bármilyen kisebb rész felnagyítva ugyanolyan struktúrát mutat, mint egy bármilyen nagyobb rész. Például ha előveszed Sade márki ’Justine’-jének három változatát, akkor azt látod, hogy a későbbiek egyre hosszabbak lettek, de nem az átvezető jelenetek és a filozófiai fejtegetések vagy a párbeszédek, hanem „csak” az orgiák, tulajdonképpen minden szemantikai vagy prózapoétikai funkció nélkül. És ha a fentebbi nagyon egyszerű fraktál-definícióval összeolvassuk ezt – az orgia és orgia leírásának bármilyen kisebb része felnagyítva ugyanolyan struktúrát mutat, mint az orgia és orgia leírásának egy bármekkora nagyobb része, azaz az orgia és az orgiaszöveg önhasonló tulajdonságok mentén is leírható, ha meg leírható, akkor fraktálszerű vagy fraktalizálható lesz.

Ez csak egy példa volt, de a dolog nagyon hasonlóan működik például Jókai egy tájleírása kapcsán is vagy Burroughs és Kerouac felsorolásaiban, tudatfolyamszövegeiben. De meg is fordíthatjuk, és akkor alkalmazását, metodológiáját vizsgálva hasonló leírhatóságot, felfejthetőséget vehetünk észre a big data szűrése esetében is vagy egy diktatúra cenzori gépezetének működési logikájában – különös új összefüggések fedik fel magukat.

2013-tól tanítasz az ELTE BTK-n – milyen tárgyat? Tanárként mennyit éreztél a mostani diáktüntetésekből, elégedetlenségből?

Csak egy órám van, azt is ingyen vállaltam – ez így nem igaz: kreditekért… A kreatív írás minor keretében beszélek és kérdezek sokat a szerkesztés nem szövegi részéről – a tipográfiáról, a könyvergonómiáról, ilyenekről. Politikába nem szívesen mennék bele, visszamenőleg sem… Nem baj?

2000 óta publikálsz verseket. 2005-ben ‘Sortűz a körkörös éjszakára’ címmel jelent meg köteted, 2010-ben ‘Ügyvezető költő a 21. században’ című verseskönyved. Korábban ‘Vörös halakat vacsoráztunk’ címen tervezted megjelentetni a harmadik köteted – e mostanit. Ez végül a négy ciklus egyike lett. Mikor alakult át a cím? 2010-től írott verseid gyűjteménye e kötet, vagy korábbi verseket is beválogattatok? Mekkora versanyagból állt össze ez a huszonhét versnyi gyűjtemény, s mennyi ideig készült – a most ICA-n közölt két vers közül az ’Őrültek voltunk’ azért nem került a kötetbe, mert újabb?

Így igaz, futott ezen a munkacímen, de nem annyira jó, nem annyira erős, mint a ’Hogy éltünk, nem hiába’ – és ugyanezt mondta három ember, akiknek nagyon hiszek, ha esetleg elbizonytalanodom: Jászberényi Sándor, nagyon jó barátom és véletlenül a könyv szerkesztője, Szálinger Balázs, aki a fülszöveget írta és a kedvesem, akitől a borító ötlete is származik. A bemutatón egyébként azt mondtam, hogy mégis csak jobb az a könyv, amin én ácsorgok, mint egy olyan, amin egy méretes vörös hal figyel – és a másik címmel ez nehezebben lett volna elkerülhető.

Körülbelül másfél év versei vannak benne, közel sem mind, amit írtam, sok ki lett paterolva a ciklusok koncepciója stb. miatt, másokat húztam, átírtam – így nem sok dolog volt szent, csak az, hogy egy minél sűrűbb és letehetetlenebb könyv álljon össze.

Az ’Őrültek voltunk’ címűt a nyomdába adás után írtam, ilyen egyszerű a magyarázat, de ebből a jó hír: már elkezdődött a folytatás, nem apadtam el.

Honlapodon publikált önéletrajzodból (https://paldaniel.wordpress.com/bio/) úgy tűnik, számodra fontos az üzleti siker. Mindig távol állt tőled, hogy ellentétekként szemléld a bölcsész-létet és a gazdasági sikerességet, a prosperitást?

Ahogy mondod, nem érzek különösebb ellentétet, magamban legalábbis nem, a két világ egyszerre jelenléte és csinálása között.

A harmadik, jelen köteted versei esetenként megidézik Kavafisz versvilágát – érvényesnek érzed ezt a megközelítést?

Egy időben szerettem és sokat olvastam Kavafiszt, de az régen volt. A könyv írásának idején egy kapcsolatom volt vele, Alexandriában odatehénkedtem a dolgozóasztala mögé, a székébe. Erről fotó is készült, ha már ekkora költői tettet hajtottam végre.

“olyan nyomot szeretnék hagyni, / amit e parton nem találtam / harminc év alatt sem.” – írod a kötet egyik versében. Képesnek érzed-e magad megítélni, hogy beteljesítetted-e ezt a vágyadat, s ha igen, úgy érzed, megtörtént?

Persze, hogyne, fogalmam sincs, lehet, nem tudom.

“A test szabad. A legyek rajzanak.” – Az ’Átszállás és eltévelyedés nélkül’ ciklus egyik versének provokatív zárósorát idézem. Mennyire fontos eleme a költészetednek a szabadság? Milyen mértékben tartod szabadnak az embert, verseid alanyát?

Ez az alany ott a versekben, ami összerakható belőle, nem szabad – bizonyos értelemben. Az előző két könyvem még a vegytiszta-vigyori szabadságról és a szabadság gátlástalanságáról szólt, kamaszos lendülettel és csapkodással, nagy ívű szenvedésekkel. Ez a könyv már nem. Ez a szabadság határairól szól, egy olyan szabadságról, ami egyszerre van, de valahogy nincs is. Amikor tudod, hogy mindent mertél, akár hülye módon is, és először találkozol egy olyan helyzettel, amikor nem mersz, amikor gyáva vagy, legyen az akár egy hátraarc a szír határról, akár egy szar munkahely, amit nem tudsz otthagyni, de mindennel érvelsz mégis minden reggel indulás előtt, vagy akár egy kapcsolat, amiből gyáva vagy kilépni, mindegy miért, de félreérzel belőle és kifordítod arcodat a szerelmeskedésből.

S ha mondjuk ezen túl vagy, valahogy és valamiért, akkor a szabadság már nem a gátlástalanság, már a nem bármit megtehetsz bárkivel, főleg azokkal nem, akiket szeretsz – már nem felelősség és következmények nélküli könnyed lubickolás, ami még kamaszként rendben volt, rendben lehetett. Ez a szabadság felelősség, ami éppen a gátak, határok között teljesedik ki, nem pedig valami zavaros és tinis mindent megtehetek feeling, ami a felelőtlenségre és a „majd úgyis megbocsát”-ra vagy éppen a „leszarom, döntse el, kell e ez neki”-re játszik rá . De félre ne érts, ez most nem egy erkölcsi prédikáció, egyáltalán nem, ez csak annyiról szól, hogy akit szeretsz, arra nagyon-nagyon vigyázol, mert pótolhatatlan.

Tudod, elhagyhatod az édesanyádat, de nem árulhatod el, egy apa kitagadhatja a fiát, de nem tagadhatja le, egy szerelmes megcsalhatja a szerelmesét, de nem hazudhat a szemébe… vagy egy főnök lebaszhatja a beosztottját, de nem alázhatja meg, vagy otthagyhatod a szülőhazád és az anyanyelved, de nem árusíthatod ki – mert akkor ezek már másról szólnak, aljas és undorító játszmákról, amikre nincsen semmi mentség, amelyek mély sebeket ejtenek és hagynak. És ez az a tér, az erre való rájövés és átérzés állapotának tere, amiben az ember vagy a verseim alanya vagy én mint alanyi költő benne vagyok, ebben van a szabadság akarása és megélése nap mint nap, ez maga a szabadság, egy felnőtt ember és/vagy férfi szabadsága, ez ad keretet és életet egyszerre – és ez utóbbit azért, mert mégis nagyon érdemes élni és mégis érdemes boldogan élni… … … Ááá, hülyeség ez az egész, nem szeretek az érzelmeimről beszélni.

Más alkalommal például József Attilát idézi a születésnapos-vers, mely nem 32, de 30 éves korra íródott. Kiket tartasz megkerülhetetlen elődeidnek a magyar és a világirodalom alkotói közül?

Különösebben senkit, verseket vagy könyveket, időszakosan.

A kötet első ciklusából (’Vörös halakat vacsoráztunk’), de tán az egész kötetből az általam egyik legjelentősebbnek vélt vers a ’Lélekfa-lélek’. Ennek a versnek az indító gondolatairól mondanál pár szót?

Ha lehet, akkor nem, maradjon csak titokzatos és megfejtendő.

2006-ban még regényterveid emlegetted a Literának írt önéletrajzodban, szerkesztő, műfordító, irodalomtudós és költő is vagy, s családapa, férj, barát… hogy csak párat említsünk. Ha arra kényszerítenének, hogy egyetlen titulust választhatsz, minek mondanád magad? Költőnek, prózaírónak, szerkesztőnek, oktatónak, műfordítónak, vagy valami egész másnak?

Micsoda felsorolás, kedves vagy. Családapa… tudsz valamit? Nagyon remélem, hogy nem vagyok. Ezt inkább zárjuk ki, jó? Férj meg csak voltam pár hónapig. Ezek voltak az egyértelműbb jelölők. A többiről meg csak annyit tudok mondani, hogy igen, mindegyiket csinálom, egyszerre vagy egymás után – de gondolom, sejtem, feltételezem, hogy nyilván azért, mert fogalmam sincs.

Az interjú első része itt

Az interjú második része itt

Az őszi fergeteges “Férfiak a teljes idegösszeomlás szélén” duett után sikerült mégis valamit leraknunk az asztalra: fejenként egy könyvet.

Hogy milyet? És hogy mi van bennük, ha máskor nem, akkor kiderül szombat este. Várunk mindenkit szeretettel! Nem fogjátok megbánni!

Facebook: ide kattints

Hazám lehetsz, de nem hazám, bűnöm,
de nem hitem, hitem, ha bűntelen
minden, de nem bűntelen e földön,
ha hiszem, miben hiszek szüntelen;
és hazátlanul honvágyam mégis
te vagy, és új hazában honvágyad
mégis én vagyok – ha kérdezik, mért is,
nincs válaszom, se mertem, mert ágyad
nem üres most, s őrület, hogy a hited
elfogyott és elfelejted hazád,
és alig maradt belőlem tied,

Megjelent: dokk.hu/maradandokk (2013.05.11.)