Archive for július, 2013


Lopd el a könyvemet!

Reklámok

És mégis megint az első ezánnal fekszem,
és megint mindent félretettem,
ami nem te vagy, ami nem rólad szól,
amivel a nyüzsgő sokaság, az ébredő
világ körbe-körbeudvarol.

Nem szelídítelek, soha, de várlak,
megkarcolt kihullott hajszálad,
és két hívás között egy szívverésnyi szünet,
ahogy kihagy az enyém, dobban a tied.

Az időzítés is tökéletes, az éjszaka
hajnalba fordul, napot nap követ,
és elég volt és elég lesz ennyi,
ha nem találkozunk többet,
és azt sokáig megjegyezni,
hogy onnan vehettem lélegzetet,
ahová szavaid leejtetted.

Egy senki vagy! Egy senki vagy!
Mit hiszel magadról?
Tönkreteszem az életed!
Mit hiszel magadról?
Egy senki vagy,
szétszedlek bármikor!
Ismerem apád-anyád,
egy senki vagy!

Kórus: Ki a fasz vagy te?

Egy senki vagy! Egy senki vagy!
Ismerem apád-anyád,
nem tanítottak meg élni,
mire vagy jó? Semmire!
Mert egy senki vagy,
mert egy senki vagy!

Kórus: Ki a fasz vagy te?

Tudd, ne higgy mást,
ne gondolj semmit magadról,
tönkreteszlek, ha úgy akarom,
bármikor, bármikor!

Kórus: Ki a fasz vagy te?

Tudd, ne gondolj mást,
ízekre szedlek, senki se leszel,
mert senki se vagy!

Kórus: Ki a fasz vagy te?

Ne vágj pofákat, mit képzelsz magadról?
Tönkreteszlek bármikor!

Kórus: Ki a fasz vagy te?
Ki a fasz vagy te?

Ne vágj pofákat, csalódtam benned,
csalódtam benned nagyon!
Egy senki vagy, mit gondolsz magadról?
Mit gondolsz magadról?
Tönkreteszlek bármikor!

Kórus: Ki a fasz vagy te?
Ki a fasz vagy te?
Ki a fasz vagy te?
Ki a fasz vagy te?
Ő tönkretesz bármikor!
Ő tönkretesz bármikor!

Leszbikusok

A hatoson, a villamoson tegnap este
mentem hazafelé, elmélyedve
nagyon, mikor felszállt négy nő,
inkább három és egy fiatal lány,
de hogy hány éves volt, itt most
nem érdekes, maradjon talány,
úgy érdekesebb. Különös élmény
volt az első perctől kezdve,
de lódítok, nem volt az, de az lett,
mire véget ért az estének ez a rövid
kis villamoson utazós fejezete.

Elsőre látszott, leszbikusok,
nem barátnők, nem együtt vannak,
inkább csak ugyanonnan és
ugyanoda egymással mozognak.
Nevetgéltek, poénkodtak, könnyűnek
tűnt az este, némi alkoholba
már kicsit belefeledkezve.

Előjött azért pár komolyabb téma is,
mért a kiközösítés, mért van ez
még köztük, kiközösítettek között is,
hogyan vetik meg egymást, hogyan
néznek furán, ha más az „elváltozás”.

Különös élmény volt figyelni őket,
mintha ott se lennék, észrevétlen
lettem, ahogy feltűnés nélkül
beszélgetésükbe belefeledkeztem.

Az egyik csaj, az elég fiatal lány,
de hogy hány éves volt, itt most
nem érdekes, egyszercsak megkérdezte,
hisz számára ez ismeretlen talány,
milyen férfivel lenni, a többieknek
volt-e már. Elnevették a választ,
persze, édesem, hogyne lettünk volna,
neked már könnyű, hogy rögtön
lehettél, ami vagy s lenni akartál.

Másfél évig volt férjem, nagyon
szerettem, de nem működött,
nekem tizenöt évig, végtelenül
tisztelem, hogy megértette,
hogy s ahogy el kellett mennem,
de nem bántuk meg, mondták
egyszerre, szinte mind a ketten.

S három szempár és rejtekemből
az enyém most egyszerre a
negyedikre tapadt, aki kivárta,
hogy övé legyen az utolsó szó,
a legfinomabb szép szavak.

Nekem van egy fiam és egy lányom,
nem hiszitek, látom… ugyan,
én mindkettőt nagyon imádom,
és elővette a telefonját, hogy
fotókat keressen, képeket mutasson,
majd hatásvadász büszkeséggel
huncutul elmosolyodjon.

Csajok, ez a kis édes az unokám,
és körbeadta, és figyelte,
ahogy a levegő megáll a másik
három arcán, nyelnek nagyokat,
keresik a szavakat, mert a
baba édes volt, mint a babák
általában, de erre nehéz
nem mondani, hanem érezni is
bármit, ha már döntöttél, valahogy,
ha már nem kérsz több szalámit,
ha már az vagy, aki vagy és lenni
akartál, túl hamar, talán túl korán.

És ahogy leszálltam, még láttam,
hogy a fiatal lány, húsz se volt,
nem talány, szemén suhant át
a legjövőtlenebb árny.

A totális emlékezet tárházában, ha lenne ilyen, valamennyi rejtekező, illetve felszínre törő hagyománynak és műnek helyet kellene kapnia. Nem hiányozhatna belőle semmi, ami egyszer, valaha elhangzott, leíratott. Ha valaki mégis úgy gondolná, hogy merőben újat akar, először át kellene néznie, lapoznia az egymásra torlódott múltakat ebben a textusszőttesben.

De tudható, hogy egyetlen pillantás nem tudja átfogni az eddig eltelt időt, csak kis részletek kerülhetnek a szemlélődő látóterébe. Így előfordulhat, hogy már egyszer eszébe jutott valakinek, amit ötletként, felfedezett dologként napjainkban szűz újdonság gyanánt használnak föl. Ez nem plágium, hanem úgymond: a jelentés eljövetele, a működésben levő megértés, Maurice Blanchot szavaival. Ezért állhat szilárdan az a költészet, amelyen átüt több stílus vízjele, s a befogadó örömmel konstatálhatja, hogy nem zsákutcába vezették, hanem több be- és kijárata van a szövegnek. Ahová azután tetszés szerint közelíthet, és utazhat tovább az olvasó a szabad (és kompatibilis) vegyértékekhez.

Pál Dániel Levente ilyen utalásokkal dolgozó szövegközi szerző, aki hasonlóan első két verseskötetéhez (Sortűz a körkörös éjszakára, Ügyvezető költő a 21. században) ebben a harmadikban ugyancsak jelzi, hogy ismeri és használja a bejáratott megszólalási paneleket, de köszöni szépen, a saját útját kívánja járni.

Van benne új érzékenység, ironikus komolyság, neoavantgárd gesztus, mégsem egyértelműen klasszifikálható. Ez a szerencséje. A könyv nyitóverse a Szerelmes vers. „Hányszor lehetett, hogy vonásaid kerestem, ismeretlen, kerestem alföldi felhők bondoraiban? Első merevedésem is – talán négy, talán öt évesen, így igaz, miattad lehetett, szerelmesem.” Radnóti Sándor írta valahol Vajda Mihállyal kapcsolatban, hogy a nagy műnek „a megmaradó distancia ellenére kifejtett elementáris hatásában látja a művészet modern létmódját.”

Igen. Ez működik itt. Minden más kevesebb ennél. És a heideggeri mondat, mely szerint a nyelv a lét háza, szintén maxima, ami a jó vers kapcsán rögtön realitássá nemesül, mint a távolságtartás és az ennek ellenére mégiscsak erővel ható műalkotás libikókaelve, egymásba szőtt ikerdilemmája. Ahogy Korányi Mátyás írja Pál Dániel Leventéről: „Ez a költő nem pózol, önmagát adja és mutatja, ami talán az egyik legnehezebb mutatvány.”

Kérdés, egyáltalán lehetséges-e. A kötet négy ciklusból áll. Vörös halakat vacsoráztunk. Versek egy házasságból. Földrengés után. Átszállás és eltévelyedés nélkül. Egyre erősebb szövegek, exponenciálisan nő a hatásfok egy-egy egységgel minden rákövetkező lapon. Valóban átgondolt szerkezet, jó szerkesztői érzék rendezte sorba a műveket. Szálinger Balázs írja róla: „A romlás költészetének mifelénk illik lehangoltnak lennie – de az itteni sorok közül olyan tavaszi szél süvít, olyan ösztönös, megszolgált, kitanult és kiérdemelt életszeretet és kedély árad, ami minden korábbi rossznak értelmet ad.” Magyarul: frenetikus életkedvet sugároz. Nem azt a dögunalmat és skizofréniát, amit manapság általában a pusztán nyelvjátékokkal operáló reflexiók ontanak a folyóiratokba. Milyen a páli líra? Lüktet a szövegtér és kontextusa. Speciális szemszögből nézi a dolgokat, sokmás, speciális szemszög celofánján keresztül.

A nyelv retorikus beszéltetése helyett érzékeny-tartózkodó tárgyilagossággal közelít tárgyához, amit az időről időre a valóságot átszínező érces és határozott vonakodás szakít meg, aggály és szkepszis. Báthori Csaba egy másik szerző kapcsán elmélkedve írja a mai beszédmódok állapotáról, hogy „az utóbbi idő magyar költészetének egyik szembeötlő jegye, hogy szinte két fősodorban váj medret: bizonyos életművekben erősödik a formabűvészeti teljesítmény, de nyugtalanítóan késik a tartalmi elmélyedés, más irányban pedig több komoly – hovatovább lelkiismereti önvizsgálatból táplálkozó –korpusz jött létre, igaz, kezdetlegesnek tűnő kézművességi külalakban. Egyrészt bámulatos, egy Kosztolányi Dezső mesterségbeli rangján álló mutatványok gerjednek, másrészt viszont irodalmunk formai vaskorára emlékeztető, mégis megrázó darabok jönnek létre.” Mennyire igaz? Nagyon. Pál Dániel Levente mind a két típust bármikor gond nélkül, jó szinten hozza. Ezért is figyelmet érdemel különös, egyéni hangja.

S egy idézet a kötet legmeggyőzőbb verséből: „Csak egy fa bírt dacolni, életben maradni, csillámló pajzs vette körül, törte az átkot, a fényt, azon semmi áthatolni nem tudott, gyantakör vette körül, háromrétegű, varázslat, mint a csóké, bűbáj, mely nem a földbe verte gyökerét, hanem minden halandóba, akinek szeme volt látni egyszer is, ahogy belém is azon a télen, mikor a hideg futkosott száraz ágaim között, és evett a jég, zúzmara viselt hadat örökzöld magányom lidérces éjszakáin ellenem, akkor éreztem először, és azóta napra nap minden áldott és átkozott percben, hogy gyökerei lassan benövik lelkem.” (Lélekfa-lélek)

A vers olykor olyan, mint a dúdolgatás, a fogalmi gondolkodást kikerülve jut el egy fontos igazsághoz. Mert ha így jár el, nem korlátozza szűkös tudása.

Forrás: Népszabadság

Kinn cigiztem, felém jött az utcán,
nem volt benne semmi különleges,
egy lány volt, barna, mosolya
mintha kérte volna, viszonozz, nevess,
de csak jött felém, kutyája kedves
botorkálással utána, ballagott
tőle balra, öreg jószág, néztem,
meztelen melle átütött a nyári ruhán,
szemét leszegte, ahogy mellettem el,
kutyája felnézett, ahogy mellettem
megállt, meghajlott, mint egy kifli,
aprókat topogott, helyet keresett,
ahol minden hely ugyanolyan,
nézett rám, mint aki megbocsát,
s megállt a lány, háta mögött a nap,
kis terpeszben visszafordult,
s egyik kezével épp csak eltakarta,
hogy nincs rajta semmi más…
rám nézett, a kutyára, rám, majd
visszasétált, s haja, épp csak egy
pillanatra hozzáért a véletlenül
felé lehelt füst meztelencsigáihoz,
hátraléptem, megsimogatta a kutyát,
odébb terelte, pár lépéssel csupán,
a sarokra, ahol talán jobb az ugyanolyan,
és néztem, s egy pillanatra eszembe
jutott, csacskaság, vele vajon jobb
lenne-e az ugyanaz, sütné e mindig
így a nap, mikor rám néz vagy
megsimogat vagy odébb terel
vagy ételt rak elém, vagy vár
valahol… és átmentem az út túlsó
oldalára, és mondtam magamnak,
ne nézz vissza rá, ne nézz vissza,
de ezt harminc fölött, mert épp ennyi van,
már nem lehet úgy, ha egyáltalán,
és megfordultam, és láttam, hogy
felnéz a kutya, ahogy megáll,
meghajlik teste, mint egy kifli,
aprókat topog, jó helyet keres,
ahol minden hely ugyanolyan,
és a semmibe néz, maga elé,
de gazdája rám, és szemében
ijesztő félelem, szinte rettenet,
mintha nem lenne megbocsátás,
mintha nem kutyát sétáltatna,
mintha nem csak ácsorogtam,
cigiztem volna az utcán,
mintha haja nem csak épp
egy pillanatra ért volna hozzá
a véletlen felé lehelt füst
meztelencsigáihoz.

Megjelent: Szkholion 2013/2

Katasztrófaturizmus

Pál Dániel Levente új kötetének címe (Hogy éltünk, nem hiába) összegző igényt sugall, ám a szövegvilág épp azt látszik példázni, hogy összegezni csak időlegesen lehet, a létezés bizonyos szakaszai számára, mindig csak a pillanatnyi döntés előtt. Nagy összegzés már csak a létezés teljességének és lezáratlanságának hiánya miatt is lehetetlen. Aki ezek után filozofikus költészetre számít, téved: a szerző legfeljebb a férfi–nő viszony, az intimitás hétköznapi bölcseletét kínálja a vers regisztereinek olykor szélsőséges szembeállításával: „Valahogy így, és pénzünk elfogyott, / egy kislány sírjánál várt a búcsú, / Tibi nem bírta, ülve könnyezett, / »Kegyetlen Isten, ez hogy szopott!/« / Álltunk ott, árnyékunk összeért, / s tudtuk, hogy éltünk, nem hiába, / ezt el nem adnánk bármi összegért”.

Ez a férfias hang a vágáns költészet modern újjáéledésének nyíltságát is jelentheti, ami nem mond ellent az olyan ciklusok szövegvilágának sem, mint a Versek egy házasságból sorozat egészen különleges darabjaiéi, hiszen a stabilitást földrengés követi. Ez a földrengés nyelvi természetű is: a költői hagyomány stabil magaslatait is leomlasztja vagy lapályait is felmagasztosítja. „Az ágy közös és egyre több a párna” – kezdődik az egyik költemény és máris személyre szabott történetet kerít a Pilinszky-enigmához.

A kötet fontos motívuma az idegenség és annak egzotikus varázsa, e varázs olykor radikálisan énelvű kisajátítása, a szerelmi vágyat természetesen éltető önzés, illetve nárcizmus. Az idegen tájak, szokások, a bemutatott, az ismert és a fel nem ismert szabályok, elvek, tradíciók nyelvi kérdéssé válnak, s az idegenségmetafora a költőn keresztül megszólaló másik pozícióját képezi le (Te vagy a nyelvem, ami idegen). Ugyanakkor a létezés alaptapasztalata, hogy a nyelv nem pusztán szavakban képezhető le, hanem minden gesztus, mozzanat nyelvvé válhat, s olykor a mondanivaló helyett a mondanivaló sejtetését, esetleg a mondás módját fejezi ki, s ugyanazt a célt éri el: „Azt a szép vallomást / gondolom kettőnk közé, / amit leírni már nem tudok”.

Pál Dániel Levente kötetét az élet szeretetének energiái töltik be még akkor is, amikor egy szerelem utáni lepusztult, romos területre kalauzolja a versolvasó katasztrófaturistát. Itt mindig van mit fényképezni.

(Pál Dániel Levente: Hogy éltünk, nem hiába, Budapest, FISZ, 2013).

Forrás: Új Szó

2012. augusztus 29-én a szigligeti JAK táborban Áfra János moderálása mellett beszélgetés zajlott a könyv/szöveg lehetséges jövőjéről, illetve az e-könyvekről. Résztvevők: Dén Mátyás András, Dragon Zoltán, Pál Dániel Levente, illetve még hozzászólt: Dunajcsik Mátyás, György Péter, Schein Gábor. A terv szerint a beszélgetés írott változata bekerül készülő Philologia 3.0 című kötetembe – mint függelék, mint egyfajta állapotrögzítés.