Archive for augusztus, 2013


Pár házzal odébb, szinte a Füvészkerttel szemben,
néhány hete történt, még csak nem is velem,
és majd el is felejtettem. Néhány hete tehát,
épp mikor leginkább s legforróbban tombolt a nyár
Pesten, három kisgyerek, cigány mind a három,
egy fejjel egyre magasabbak, és egyre kócosabbak lefelé,
nos, ők hárman egy ócska kempingasztalon,
két vödörrel, egyikben jeges víz, ezért a legkisebb
felelt, a másikban citrom és lime, ez a középső
reszortja volt, míg a harmadik kiabált és a pénzt
vágta zsebre, nos, ők hárman szinte a Füvészkerttel
szemben nyitottak egy limonádébárt, és széles
gyerekmosollyal, fürge kis kezekkel sürögtek,
csinálták, árulták, ahogy a nagyoktól vagy egy
filmben ezt és ahogy látták. Hát, néztem őket,
nem lehetett nem, vagy ugyan nem én, hiszen
ez nem az én történetem, és néztem őket,
majd odamentem, dög meleg volt, sütött a beton,
szikrázott az emberek izzadt homloka, és kértem,
mért ne kértem volna egy limonádét.
A legkisebb rám nézett, tényleg, bácsi, és tényleg,
mire úgy megörültek, ugráltak nevetve, egy fejjel
egyre magasabbak, és egyre kócosabbak lefelé,
és kiabálták, juhú, juhú, dejó, majd fizettem,
ahogy illik, s az első korty után, nem volt rossz,
főleg így, azért megkérdeztem, mire gyűjtenek,
s egymásra néztek, és rám, majd szinte egyszerre,
hogy csokira, bácsi, csokira, máshogy nem telik.

Reklámok

Kilépni a kapun, balra, balra, jobbra, jobbra, balra,
ha így fordulok, más titka nincs, hogy eljussak
abba a pár utcába, hol nincs idő, nincs tér, nem folyik
se csend, se homok, se emberésszel megragadható,
hol egyszerre van a bármikor, elmúlt vagy elkövetkező,
száz évvel korábban vagy száz évvel arrasétám után,
mert ezek az utcák, kapualjak, ezek a házak kívül rekedtek
mindazon, mit megérteni oly jó lenne és élni oly egyszerű.

Mintha még a fényeken, nappal vagy nemnappal,
mindegy teljesen, mikor, mintha még a fényeken,
a színeken, a hangokon is ez szűrődne, ahogy szűrődik át,
ez lenne, ami meghatározó, mi lehet és van, kedves idegen.

Ígérem, egyszer beviszlek ide, egyszer megmutatom,
ha kérdésed van, amire választ senkitől, semmiből
nem találsz, egyszer elmegyünk e házak közé egyedül,
mert szeretlek annyira, hogy érdemes, és szeretlek
úgy, hogy megosszam ezt veled, mert eddig ahányszor
jártam itt, ahány kérdéssel felkerestem, válasz érkezett.

Zóna (1)

Évekkel ezelőtt, akkor költöztem ebbe a házba, egy este,
még nem volt igazán sötét, sétáltam hazafelé, az utcákat
nem ismertem, se az utcaneveket, és egy sarkon
rossz irányba mentem el, így keveredtem ide, errefelé,
és kinézve gondolatom háta mögül, lenyűgözött
egy kopott ház fala, majd a következő és a következő megint…
kavarogtam mindenfelé, fordultam jobbra-balra, és éreztem,
hogy egyre többen, egyre több alak figyel, idegen voltam,
idegen köztük, s félhomály szállt alá, engem nem takart,
őket egyre jobban, kifénylett a sok, az egyre több
gyanakvás, az egyre sűrűsödő kétség és félelem,
de egyre sűrűsödött bennem az is, hogy ne menjek,
hogy maradjak, hogy keringjek itt, majd hirtelen
egy láthatatlan lakásból kiabálás folyt ki, ömlött le körém,
menj már el, menj már el, nem ide tartozol, hagyj, hagyj
engem nyugodni, és sírva és egyre kétségbeesettebben,
majd csörömpölés, majd ajtócsapódás, majd ütések tompa
puffanása, és tudtam, bármi ez, nekem mennem kell,
mert idegen vagyok, nem ide tartozom és nem is fogok.

Az asztalnál a költő ingben, hosszú nadrágban, amolyan elegánsan, a moderátor pedig lenge, nyári ruhácskában, jelezvén, hogy odakint 40 fok tombol. Az alapállás teljesen szokványos, egy átlagos Godot-estre számítunk, ahol Czapáry Veronika most majd Pál Dániel Leventéhez intézi kérdéseit, aki önreflexív monológjait felolvasással színesíti. A beszélgetés hagyományos kereteit azonban már az első percekben darabokra zúzzák.

Czapáry Veronika már a beszélgetés elején a hermeneuta szerepét ölti magára, amit Pál Dániel Levente nehezen tolerál és hol könnyed iróniával, hol csípős szarkazmussal reagál a moderátor csapongó és erőszakosan végigvitt értelmezéseire. Az elején ezek a hangsúlyok még csak kevéssé törnek elő, Czapáryn látszik, hogy hagyományos beszélgetést szeretne végigvezetni, ám, amikor megpróbálja a saját gondolatait elfogadtatni, akkor a költőből is előtör a csakazértis (vagy inkább a csakazértse).

Kezdődik ez az egész incselkedés azzal, hogy a moderátor szerint PDL legújabb kötete már külsőre is meglehetősen formabontó és feszegeti az irodalmi hagyományokat, hiszen nem igazán jellemző, hogy a címlapon név és kötetcím helyett a költő arcképe szerepel. A költő pedig azonnal provokál: “Biztos, hogy én vagyok a képen?”, majd kissé komolyabbra fordítva a szót, elmondja, hogy nem a hagyományokkal kívánt szembemenni, hanem csak a könyv mint tárgy lehetőségeivel játszott el. Az arckép szerinte azonnal megjegyezhetővé teszi a könyvet és annyit biztosan képes elérni, hogy a vásárló leemelje a polcról az adott példányt és belelapozzon, mivel érdekli, hogy ki van a képen. Ráadásul a könyv éppen olyan formátumú, mint egy CD, ami egy újabb csavar.

A külső megjelenés megvitatása után Czapáry a kötet verseit átfogóan értelmezi: szerinte a költő e művekben már nem kecsegtet reménnyel, nem áltat, hanem leszáll a mélységekbe és elénk tárja a koszt, a mocskot, a szennyet. Erre PDL nagyot néz, szerinte nem így van, de a moderátor nem kíván eltérni saját igazától, sőt még azt is hozzáteszi, hogy a versek nagy része nagyon misztikus. A költő szerint egyáltalán nem azok, a moderátor pedig ragaszkodik ahhoz, hogy márpedig azok, így beindul egy verbális küzdelem, az egyik oldalon a nemek, a másikon az igenek. Ezt a moderátor rekeszti be “akkor olvasd fel az egyik versed, és majd utána folytatjuk” kijelentésével.

A Vörös halakat vacsoráztunk ciklus darabjai következnek, Pál Dániel Levente a címadó verset veszi elő. Előadása meglehetősen érzéki, jól látható, hogy újra átéli azokat az élményeket, amik a verset jelenvalóvá tették, ennek köszönhetően pedig mi is a költemény hatása alá kerülünk. De mielőtt még túlságosan mélyre merülnénk a vers által kínált térbe, Czapáry Veronika gyorsan visszaránt minket a valóság talajára puritán felolvasásával: ő a ciklus versei közül az Olho azult és a Prófétakört választja. A moderátor a versek után újra visszatér a misztikumhoz, állítása szerint a felolvasott darabok is egyre kevesebb reális elemet tartalmaznak. A parttalan vitát végül a költő zárja le: hihetetlen, de ezek is alanyi versek, attól még, hogy nem az Andrássy úton, hanem a Zöld-foki szigeteken történtek meg velem. Más kultúrákban olyan dolgokat élnek meg valóságként – például a lélek fává változását –, ami nálunk nem az. De ettől még ezek nem lesznek misztikus versek – magyarázza, kissé bosszankodva.

Czapáry Veronika pillanatnyilag feladja a küzdelmet és a kötet címére tereli a szót. Úgy látja, hogy a költő ezzel a kijelentéssel is provokál, Pál Dani azonban elárulja, hogy ennél sokkal gyakorlatiasabb okok alakították ki a kötetcímet. “Szerintem ez a lehető legjobb cím, mert nem zavaros és pontosan azt adja, amit ígér”. A versek olyan tapasztalatokról, élményekről számolnak be, amik miatt megérte élni. A kötet utolsó darabja, a címadó ebből a szempontból jól összegez, habár Czapárynak problémái adódnak vele. “Veronika, ez egy férfivers, törődj bele” – csitítja a költő beszélgetőpartnerét, aki ezen a ponton feladja a küzdelemet és belenyugszik, hogy moderálása nem a megszokott kerékvágásban fog tovább haladni.

Közben a költő előveszi a telefonját, hiszen a kötet utolsó versének van ám folytatása is, de azt nem nyomtatta ki, vagyis de, a papír azonban otthon maradt. Amíg zajlik a keresgélés, Czapáry újra megpróbálja felvenni a fonalat, de nincs elég ideje, a vers hamar megkerül, így elhangzik egymás mellett a Hogy éltünk, nem hiába, majd a Hiába éltünk – tévedtem korábban. A költő sok érzelemmel olvas, mi pedig újra bekerülünk abba a bizonyos térbe, amiből az előbb kiszakítottak.

Czapáry hirtelen a kötet második ciklusára (Versek egy házasságból) tér át, gyorsan ki is jelenti, hogy a téma nem túl izgalmas, amire a költő egyből ráharap: “tényleg nem, viszont kicsit hosszabb volt, mint egy mozi és legalább 3D-s”. A moderátor megpróbálja elengedni a szurkálódó megjegyzést a füle mellett, és újból elemezni kezd: előveszi a toposzokat, értelmezi a hangvételt, csűr, csavar, PDL pedig jóleső iróniával fojt el mindenféle magyarázatot. Czapárynak kezd elege lenni, kissé felháborodva kérdezi PDL-től, hogy egyébként őt lehet-e egyáltalán moderálni. PDL kitér, inkább visszakérdez: “arra vagy kíváncsi, hogy lehet-e engem szerkeszteni?”. És mint kiderül lehet, méghozzá Jászberényi Sándornak, aki jelen kötet verseit fél óra alatt a Szimplában egy pofa sör mellett formálta tökéletesre.

Elhangzik közben a Család, gyerek, kenyér, mosoly a költő előadásában, majd Czapáry újra csak értelmezne, ami már sok(k) a költőnek, így látszat-könnyeket csal ki szeméből, Veronikától még zsebkendőt is kér, majd miután a moderátort kellően zavarba hozza, ráadásként még fel is hörpinti Czapáry vizét, amit ő meglehetősen rossz néven vesz. A Moha kávéház pincéjében összegyűlt közönség meglehetősen jól szórakozik e rögtönzött előadáson, azonban az est sorsa egy cérnaszálon függ. Ez a vékony szál akkor szakad el, amikor a Nyomok című vers esetében Czapáry a címlapon megjelenő cipőnyomokra asszociál. PDL láthatóan kiborul ezen a kijelentésen, majd dühében feláll és megmutatja, hogy miként tapodta a homokot “a fotó kedvéért”. Ekkor Czapáry felháborodva közli, hogy még a költő sem lehet ura az összes szövege összes jelentésének, és hogy igenis fogadja el, ha valaki mást lát bele a verseibe.

A másik két ciklus versei kerülnek a vérpadra, a moderátor itt már többet kritizál, van, hogy egy versbe köt bele, de leginkább a cikluscímek zavarják (Földrengés után, Átszállás és eltévelyedés nélkül), amire a költőnek csak annyi a reakciója: “Miért, te milyen címet adtál volna?”. Elhangzik még két vers, majd Czapáry kardját leengedve terveiről kérdezi a költőt.

PDL örül a kérdésnek, végre érdemben beszélhet, így elmondja, hogy három is van, rögtön. Szeptember körül jelenik meg Az Úr Nyolcadik Kerülete, amiben rövid dialógusokat közöl majd, melyek kurvákkal, stricikkel, koldusokkal, romákkal történt találkozásai során estek meg. A kötet szövegei először a Facebookon indultak útjukra, megszerették őket, rövid időn belül pedig kiadó és egy szép összegű támogatás is érkezett, így hamarosan könyvként láthatjuk viszont e rövid történeteket. A költő elmondta, hogy a bemutatóra performansszal készülnek, a szokásos laudáció vagy beszélgetés helyett. Szintén tervben van egy saját tanulmánykötet megjelentetése, a Philologia 3.0. Ezen felül persze készül az új verseskötet is, Az életbe megbolondulni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki akarja én nem ellenzem, amiből két verset kapunk is búcsúzásképp.

Godot Irodalmi Estek 77. – Pál Dániel Levente szerzői estje Czapáry Veronika moderálásával, Moha Kávéház, 2013. 08. 05.

Forrás: prae.hu

Pál Dániel Levente és Czapáry Veronika beszélgetése a Moha Kávéház és Kultúrtérben arra emlékeztette az embert, amikor a televízió a rekkenő hőség idejére a fajsúlyos műsorokat lecseréli a Szeszélyes évszakokra, és megkapjuk az év összes mélyenszántó beszélgetésének két órába sűrített paródiáját. A költő és moderátora tulajdonképpen önmagát tette idézőjelbe, nekünk meg – a Belga együttessel szólva – folyton azon járt az eszünk, hogy akkor te most „kit parodizálsz”, mert itt aztán tényleg „irodalmi fegyver” lett az irónia, és olykor még szórakoztató is volt. A hol performanszba, hol abszurd dialógusba torkolló esten a költő végig jókedvvel froclizta, cikizte, piszkálta, provokálta kérdezőjét, de Czapáry szemmel láthatóan szívesen belement a játékba, és feladta a küzdelmet, hogy itt most egy komoly Godot-est fog kerekedni.

Érthető volt persze Pál Dani „dafke-alapállása”, mert hát mit is lehet válaszolni azokra a kérdésekre, hogy miért pont hatvan oldal a kötet, vagy miért az a két cikluscím zárja az anyagot és nem valami más? Czapáry szubjektív kérdező, nem keveredik szövevényes hermeneutikai utakra, többnyire megmarad a „nekem ez a vers jobban tetszik, mert hosszabb a címe” megállapításoknál, de ha engedik, érvel is, ha azt egyszerűen fogalmazza is meg. (És miért is ne lehetne efféle presszónyelven versekről beszélgetni? Az Anya kacag című regényében Czapáry egészen jól megteremti hozzá a presszóvilágot.)

Pál Dániel Levente viszont kardjával vágta szét az érvelési kísérleteket, de hogy azért nem véresen komoly volt e küzdelem, azt elárulta a műsor felénél elhangzó mondat: „Miért, lehet engem moderálni?”, válaszul a kötet szerkezete kapcsán nekiszegezett kérdésre: „Lehet téged szerkeszteni?”. Egyébként lehet, mondta el a költő; a verseskötet anyagát Jászberényi Sándornak vitte el a Szimpla kávézóba, aki fél óra alatt átfutotta, ezt-azt kihúzott, és ezzel készen is volt.

A szerző maga tervezte kötete egyébként pontosan CD-méretű, ha kiteszik a kirakatba, nem is lehet megkülönböztetni egy zenei albumtól – állapította meg Czapáry. A Fiatal Írók Szövetsége gondozásában megjelent kis könyvtárgy formás-ízléses darab, az új ciklusok egy-egy fekete lap után következnek, a címlapon egy „vicces csávó”, ahogy Pál bemutatta, mellette egy galamb, körülöttük pedig lábnyomok rengetege a homokban. A Nyomok című versről külön is szó esett, mi több, Pál Dani bemutatta, hogyan tapodta a homokot a fotó kedvéért.

Úgy tűnt, kialakul egy kis vita a beszélgetők között arról, hogy az új kötet versei misztikusabbak-e a korábbi, realista költeményeknél (ezen a véleményen volt Veronika), de végül csak a „Nem. De igen. Nem. De igen” verbális pingpongba futottak bele, bár Czapáry versekkel, cikluscímekkel is próbálta alátámasztani, miben látja a misztikát. „Két nap után végre kihajóztunk, megnyílt a tenger, / szótlanul álltunk a fedélzeten, az egyik halásznak / zöld szeme volt, azonnal megkérte a fehér lány / kezét, csak pirult, súgta neki, hívja fel, keresse meg, / vigye el innen, ahogy a bennszülött lányokat / az európai férfiak…” – szólnak a Vörös halakat vacsoráztunk kezdő sorai. Az idézett képekre, sorokra reflektálva Pál Dániel úgy fogalmazott (túl a legyintésen, hogy „se füle, se farka, egy blöff”): szerinte semmivel sem realistább egy Andrássy úti séta leírása, mint egy zöld-foki-szigeteki élményé, hiszen „más kultúrák, más népek olyan dolgokat hisznek valóságosnak, amit mi nem”, és attól, hogy egy magyar költő ezt bizonyos metrikai szabályokat alkalmazva megverseli, még ugyanolyan realista alkotás lesz, mint bármi más.

A címekkel Czapáry újra és újra előhozakodott a beszélgetés folyamán, és nehéz volt meggyőznie őt a költőnek, hogy a Hogy éltünk nem hiába sor azért került a könyv élére, mert bele van sűrítve minden, amiről a kötet versei szólnak: amikor egy életút végén visszatekint az ember, és azt mondja, mindennel együtt megérte. Ehhez a kötetnek címet adó vershez egyébként szorosan hozzátartozik egy másik, amely már a könyv megjelenése után született – tette hozzá Pál, és fel is olvasta mindkettőt. A „visszájára fordított” felelet a Hiába éltünk („Hiába éltünk, ezer bocsánat, / ki elhitte, hogy elkerült minket / tragédia, bánat…”) és párban csakugyan egészen újszerűen működik a két szöveg.

Meghallgattunk még két költeményt a Versek egy házasságból című ciklusból is – a házasság kicsit „unalmas” téma, vélte Czapáry; „tényleg az volt, kicsit tovább tartott, mint egy film a moziban”, így a költő –, melyek kapcsán a moderátor feldobta a régi, bevett toposzok (ágy, elválás) újraírását mint alkotói módszert, amit a költő megint csak jóleső iróniával csapott le, aztán amikor Czapáry kritikusabban nyilatkozott némely vers szerinte kevésbé sikerült zárásáról, Pál Dániel Levente zsebkendőbe fojtotta könnyeit – akárcsak a közönség –, majd felhörpintette Czapáry ásványvizét, aki ezt zokon vette, és már-már úgy látszott, az est itt sírva-kacagásba fullad. Szerebcsére az alkotó még elmesélte jövőbeli terveit a moderátor kérdésére, és ezzel egészen komplett kis műsorrá alakult a beszélgetés.

Az Úr nyolcadik kerülete című, megjelenés előtt álló prózakötet anyaga utcai kis dialógusokból állt össze – mesélte Pál Dániel –, mégpedig úgy, hogy a címben szereplő kerületben gyakran megszólították kurvák, stricik, romák, és ezeket a kis párbeszédeket rendszeresen közzétette a Facebookon. A rövid írásokat annyira megkedvelték az olvasók, hogy szinte pillanatok alatt jelentkezett rá kiadó, és a szerző még támogatást is kapott a megjelentetéshez (egy apróhirdetést tett közzé szintén a Facebookon, hogy finanszírozót keres), így ősszel várhatóan a boltokba kerül a kötet. (Egy másik címváltozata a Kurvák, koldusok, forradalmárok volt.) Már körvonalazódik a könyvbemutató, ahol nem lesz laudáció vagy beszélgetés, mondta a költő, hanem Jászberényi Gábor színművésszel együtt adják majd elő a szerepcserés dialógusokat.

A másik kötetterv Pál tanulmányainak gyűjteménye – ebben szerepel többek között annak az előadásnak az anyaga, amely a madridi egyetemen hangzott el, és az „esztétikai korrupció” hazai helyzetét fejtegeti benne a szerző. Azt boncolgatja, hogyan alakul ki a kortárs magyar irodalomkritikában a baráti csoportosulásokon, kölcsönösségi-szívességi elven működő kritikai „akolmeleg”, amely megakadályozza az igazi, forradalmi esztétikai változásokat. (Ahogy Czapáry utalt rá, Pál Dániel maga is író-költő-kritikus-szerkesztő, tehát jól ismeri e többes identitás hazai buktatóit.) A szerző harmadik terve egy új verseskötet – a szórakoztató est levezetéseként Pál még egyszer „megforgatta” kérdezőjét a talán leghosszabb létező kötetcímmel, amely több soros allúzió „A királynét megölni nem kell félnetek” kezdetű, híres történelmi idézetre. Ez a vonatkozás viszont teljesen elkerülte a moderátor figyelmét, így aztán mindenki egyetértett, és nem ellenezte, hogy itt záruljon is a móka.

Forrás: Irodalmi Jelen