Az asztalnál a költő ingben, hosszú nadrágban, amolyan elegánsan, a moderátor pedig lenge, nyári ruhácskában, jelezvén, hogy odakint 40 fok tombol. Az alapállás teljesen szokványos, egy átlagos Godot-estre számítunk, ahol Czapáry Veronika most majd Pál Dániel Leventéhez intézi kérdéseit, aki önreflexív monológjait felolvasással színesíti. A beszélgetés hagyományos kereteit azonban már az első percekben darabokra zúzzák.
Czapáry Veronika már a beszélgetés elején a hermeneuta szerepét ölti magára, amit Pál Dániel Levente nehezen tolerál és hol könnyed iróniával, hol csípős szarkazmussal reagál a moderátor csapongó és erőszakosan végigvitt értelmezéseire. Az elején ezek a hangsúlyok még csak kevéssé törnek elő, Czapáryn látszik, hogy hagyományos beszélgetést szeretne végigvezetni, ám, amikor megpróbálja a saját gondolatait elfogadtatni, akkor a költőből is előtör a csakazértis (vagy inkább a csakazértse).
Kezdődik ez az egész incselkedés azzal, hogy a moderátor szerint PDL legújabb kötete már külsőre is meglehetősen formabontó és feszegeti az irodalmi hagyományokat, hiszen nem igazán jellemző, hogy a címlapon név és kötetcím helyett a költő arcképe szerepel. A költő pedig azonnal provokál: “Biztos, hogy én vagyok a képen?”, majd kissé komolyabbra fordítva a szót, elmondja, hogy nem a hagyományokkal kívánt szembemenni, hanem csak a könyv mint tárgy lehetőségeivel játszott el. Az arckép szerinte azonnal megjegyezhetővé teszi a könyvet és annyit biztosan képes elérni, hogy a vásárló leemelje a polcról az adott példányt és belelapozzon, mivel érdekli, hogy ki van a képen. Ráadásul a könyv éppen olyan formátumú, mint egy CD, ami egy újabb csavar.
A külső megjelenés megvitatása után Czapáry a kötet verseit átfogóan értelmezi: szerinte a költő e művekben már nem kecsegtet reménnyel, nem áltat, hanem leszáll a mélységekbe és elénk tárja a koszt, a mocskot, a szennyet. Erre PDL nagyot néz, szerinte nem így van, de a moderátor nem kíván eltérni saját igazától, sőt még azt is hozzáteszi, hogy a versek nagy része nagyon misztikus. A költő szerint egyáltalán nem azok, a moderátor pedig ragaszkodik ahhoz, hogy márpedig azok, így beindul egy verbális küzdelem, az egyik oldalon a nemek, a másikon az igenek. Ezt a moderátor rekeszti be “akkor olvasd fel az egyik versed, és majd utána folytatjuk” kijelentésével.
A Vörös halakat vacsoráztunk ciklus darabjai következnek, Pál Dániel Levente a címadó verset veszi elő. Előadása meglehetősen érzéki, jól látható, hogy újra átéli azokat az élményeket, amik a verset jelenvalóvá tették, ennek köszönhetően pedig mi is a költemény hatása alá kerülünk. De mielőtt még túlságosan mélyre merülnénk a vers által kínált térbe, Czapáry Veronika gyorsan visszaránt minket a valóság talajára puritán felolvasásával: ő a ciklus versei közül az Olho azult és a Prófétakört választja. A moderátor a versek után újra visszatér a misztikumhoz, állítása szerint a felolvasott darabok is egyre kevesebb reális elemet tartalmaznak. A parttalan vitát végül a költő zárja le: hihetetlen, de ezek is alanyi versek, attól még, hogy nem az Andrássy úton, hanem a Zöld-foki szigeteken történtek meg velem. Más kultúrákban olyan dolgokat élnek meg valóságként – például a lélek fává változását –, ami nálunk nem az. De ettől még ezek nem lesznek misztikus versek – magyarázza, kissé bosszankodva.
Czapáry Veronika pillanatnyilag feladja a küzdelmet és a kötet címére tereli a szót. Úgy látja, hogy a költő ezzel a kijelentéssel is provokál, Pál Dani azonban elárulja, hogy ennél sokkal gyakorlatiasabb okok alakították ki a kötetcímet. “Szerintem ez a lehető legjobb cím, mert nem zavaros és pontosan azt adja, amit ígér”. A versek olyan tapasztalatokról, élményekről számolnak be, amik miatt megérte élni. A kötet utolsó darabja, a címadó ebből a szempontból jól összegez, habár Czapárynak problémái adódnak vele. “Veronika, ez egy férfivers, törődj bele” – csitítja a költő beszélgetőpartnerét, aki ezen a ponton feladja a küzdelemet és belenyugszik, hogy moderálása nem a megszokott kerékvágásban fog tovább haladni.
Közben a költő előveszi a telefonját, hiszen a kötet utolsó versének van ám folytatása is, de azt nem nyomtatta ki, vagyis de, a papír azonban otthon maradt. Amíg zajlik a keresgélés, Czapáry újra megpróbálja felvenni a fonalat, de nincs elég ideje, a vers hamar megkerül, így elhangzik egymás mellett a Hogy éltünk, nem hiába, majd a Hiába éltünk – tévedtem korábban. A költő sok érzelemmel olvas, mi pedig újra bekerülünk abba a bizonyos térbe, amiből az előbb kiszakítottak.
Czapáry hirtelen a kötet második ciklusára (Versek egy házasságból) tér át, gyorsan ki is jelenti, hogy a téma nem túl izgalmas, amire a költő egyből ráharap: “tényleg nem, viszont kicsit hosszabb volt, mint egy mozi és legalább 3D-s”. A moderátor megpróbálja elengedni a szurkálódó megjegyzést a füle mellett, és újból elemezni kezd: előveszi a toposzokat, értelmezi a hangvételt, csűr, csavar, PDL pedig jóleső iróniával fojt el mindenféle magyarázatot. Czapárynak kezd elege lenni, kissé felháborodva kérdezi PDL-től, hogy egyébként őt lehet-e egyáltalán moderálni. PDL kitér, inkább visszakérdez: “arra vagy kíváncsi, hogy lehet-e engem szerkeszteni?”. És mint kiderül lehet, méghozzá Jászberényi Sándornak, aki jelen kötet verseit fél óra alatt a Szimplában egy pofa sör mellett formálta tökéletesre.
Elhangzik közben a Család, gyerek, kenyér, mosoly a költő előadásában, majd Czapáry újra csak értelmezne, ami már sok(k) a költőnek, így látszat-könnyeket csal ki szeméből, Veronikától még zsebkendőt is kér, majd miután a moderátort kellően zavarba hozza, ráadásként még fel is hörpinti Czapáry vizét, amit ő meglehetősen rossz néven vesz. A Moha kávéház pincéjében összegyűlt közönség meglehetősen jól szórakozik e rögtönzött előadáson, azonban az est sorsa egy cérnaszálon függ. Ez a vékony szál akkor szakad el, amikor a Nyomok című vers esetében Czapáry a címlapon megjelenő cipőnyomokra asszociál. PDL láthatóan kiborul ezen a kijelentésen, majd dühében feláll és megmutatja, hogy miként tapodta a homokot “a fotó kedvéért”. Ekkor Czapáry felháborodva közli, hogy még a költő sem lehet ura az összes szövege összes jelentésének, és hogy igenis fogadja el, ha valaki mást lát bele a verseibe.
A másik két ciklus versei kerülnek a vérpadra, a moderátor itt már többet kritizál, van, hogy egy versbe köt bele, de leginkább a cikluscímek zavarják (Földrengés után, Átszállás és eltévelyedés nélkül), amire a költőnek csak annyi a reakciója: “Miért, te milyen címet adtál volna?”. Elhangzik még két vers, majd Czapáry kardját leengedve terveiről kérdezi a költőt.
PDL örül a kérdésnek, végre érdemben beszélhet, így elmondja, hogy három is van, rögtön. Szeptember körül jelenik meg Az Úr Nyolcadik Kerülete, amiben rövid dialógusokat közöl majd, melyek kurvákkal, stricikkel, koldusokkal, romákkal történt találkozásai során estek meg. A kötet szövegei először a Facebookon indultak útjukra, megszerették őket, rövid időn belül pedig kiadó és egy szép összegű támogatás is érkezett, így hamarosan könyvként láthatjuk viszont e rövid történeteket. A költő elmondta, hogy a bemutatóra performansszal készülnek, a szokásos laudáció vagy beszélgetés helyett. Szintén tervben van egy saját tanulmánykötet megjelentetése, a Philologia 3.0. Ezen felül persze készül az új verseskötet is, Az életbe megbolondulni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki akarja én nem ellenzem, amiből két verset kapunk is búcsúzásképp.
Godot Irodalmi Estek 77. – Pál Dániel Levente szerzői estje Czapáry Veronika moderálásával, Moha Kávéház, 2013. 08. 05.
Forrás: prae.hu
Pál Dániel Levente 