Archive for november, 2013


Pál Dániel Levente költővel, szerkesztővel beszélgettünk önmenedzselésről, szerelemről, költészetről, digitális olvasásról és Az Úr Nyolcadik Kerületéről.

„A friss Alföld már kapható, benne elég jó tanulmányom”, „az őszi Apokrifben egy nagyon szép versem és egy recenzió a Hogy éltünk, nem hiába című könyvemről.” Ez két állapotfrissítés tőled a mai napon. Érzek benne némi öniróniát, de nem vagyok benne biztos, hogy jól. Jól?

Ha majmolnám Michel Houellebecq-et, csak annyit válaszolnék: nem. Rágyújtanék, az órámra néznék, és várnám a következő kérdést. De vele más dolgom volt – noha nagyon bírom a könyveit, sokadik olvasásra is. A Könyvfesztiválon rajzoltam neki egy szép macit. (PDL valójában egy női nemi szervet szeretett volna rajzoltatni a dedikálása mellé, és amikor Houellebecq ránézett, megmutatta, hogyan kell. – TA) De visszatérve, semmi irónia nincs a bejegyzéseimben, főleg nem önirónia.

A tanulmány tényleg elég jól sikerült, például ilyeneket írok benne: „Ha egy metafora távolából indulunk, feltehető a demokratizálódás horizontjáról is a kérdés, hogy mire van szükségünk az írás-olvasáshoz, vagy tágabban véve: a szövegműveletekhez. A »hagyományos« írás-olvasáshoz három tényezőre: írni-olvasni tudásra, kíváncsiságra és fényre. E három dolog nélkül nem létezhet írott és olvasható kultúra, tudás… A digitális szövegműveletekhez szintén három tényezőre van szükség: írni-olvasni tudásra, kíváncsiságra és elektromos áramra. Ezek az »analóg« olvasás modelljeire épülnek rá, de azokhoz képest mindenképpen kiegészítésre szorulnak. Az írni-olvasni tudás »itt« már nemcsak a betűk ismeretét feltételezi, hanem a megfelelő eszköz (protézis) használatának jobb-rosszabb elsajátítását is, legyen az egy gép (pl. laptop, tablet, e-könyv olvasó) vagy egy szoftver/felület (pl. Open Office, Facebook).”

A versben meg ilyenek vannak: „Fürkész vágyaim a láthatár drótjára / kiteregetett, száradó ruhák”. Ez szép. Nagyon szép, még akkor is, ha én írtam. Szerinted nem?

Szerintem is szép az általad idézett versed, de nekem legalábbis szokatlan, hogy ezt saját termékére mondja az ember. Mondjuk, kereskedőknél nem, de művészeknél ezt inkább a közönségre szokták bízni, nem? Ha már itt tartunk: előző kötetednél is volt egy olyan vers, ahol a versbéli beszélő az anyukájával sétál, és az anyukája megjegyzi, a vers narrátora milyen szép. Amúgy nekem az a kötet tetszett, de ennél a résznél azt gondoltam, az ilyesmi kamaszos gesztus.

Kereskedő? Kamasz? Ezek nem egyértelműen pozitív jelölők. Érdekes… De figyelj, az egész mögött más van. Az, hogy én másfajta irodalomban hiszek, hülye szó, inkább másfajta irodalmat szeretek csinálni, mint a kortársaim többsége. Akkor is, amikor írok, és akkor is, amikor fellépek. Az irodalom, főleg ha költészet, hasson. Nyersen is és azonnal is, ha felolvasod vagy kiposztolod, és bármikor máshogy, ha valaki elolvassa. Egy vers éljen egyszerre szóban és írásban, mindkettőnek megvan a maga nagyon régi hagyománya és gyakorlata. Egy vers olyan, mint egy jó vicc, azt is el lehet mondani úgy, hogy mindenki fetreng a röhögéstől – még a közepes vagy rossz viccet is –, és le is lehet írni így, de úgy is, hogy nem működik, nem vált ki semmit, nem hat. Ha a kettő egyszerre sikerül egy szövegben, szerintem az a jó, az az igazán jó irodalom.

De közelíthetünk ehhez az egészhez máshonnan is. Ha nemcsak esztétikai szempontokat veszel figyelembe, hanem irodalomszociológiai szempontokat is, és így nézel körbe a kortárs fiatal irodalomban, ilyen módon elemzed a pályakezdés, berobbanás, feltörekvés módjait, elég egyértelműen körül- és leírható „módszereket” és/vagy technikákat látsz. Főleg akkor, ha a sikeres, tehát (?) jó, vagy a jó, azaz (?) sikeres szerzőket, főleg a költőket nézed. Vegyünk néhány példát, a teljesség igénye nélkül. A telepesek vagy poszt-telepesek mindig is a kapcsolati hálóban gondolkodtak, most is erre építenek, ezzel játszanak, csak már kevésbé személyes, inkább professzionalizált marketingtechnikákkal. Működik? Igen. Jó vagy rossz ez? Ilyen. Ennek az értelmezési tartománynak a másik oldalán vannak azok, akik évek óta az irodalom és marketing kapcsolatáról beszélgetnek és sóhajtoznak, állandóan felemlegetve a pénzhiányt és az olvasási szokások változását – talán az első ilyen beszélgetést még én vezettem a szigligeti JAK-táborban 2010-ben, azóta több területen új energia és kreativitás jelent meg, sokszor nem kevés eredménnyel és új olvasóval.

Telep-csoport taktikája, úgy tűnik, sikeres. Nemrég kapott például egyikük, Krusovszky Dénes Horváth Péter Ösztöndíjat. Mintha fel is háborodtál volna rajta. Te kinek adtad volna?

Krusovszky Dénes nagyon tehetséges, megérdemli a díjakat. A kérdés jelen esetben inkább az, hogy egy „legtehetségesebb pályakezdők” elismerésére és támogatására létrehozott díj lehetséges díjazottjainak előválogatása során egyáltalán felmerülhetett a neve. Azt hiszem, hogy egy József Attila-díj után az ember már nem számít pályakezdőnek, főleg nem életében harmadszor. De erről nem Krusovszky tehet, ez már a kuratórium felelőssége, és egészen biztos vagyok benne, hogy jól átgondolt döntést hoztak, minden szempontot figyelembe véve.

Ne érts félre, de nem tűnsz túl meggyőzőnek.

De visszatérek egy kicsit az előző gondolatmenethez, az irodalmi érvényesülés ma lehetséges stratégiáihoz… Vannak még például azok, akik egyszerre költők és szlemmerek, ők nagy kreativitással adaptáltak egy műfajt, és jelentős tehetséggel pár gyors év alatt összeszerveztek egy új országos szubkultúrát. Ez nagyon jó, de nem költészet és nem irodalom, és nem is – ahogy sokszor mondják – valami, ami az irodalom vagy az olvasás vagy a kortársak olvasása felé vinne közelebb, kivéve azok olvasása felé, akik ennek a szubkultnak önjelölt vagy megérdemelt sztárjai lettek – kivéve talán azokat a speciális eseteket, amikor egy klasszikus költőt dolgoz fel egy szlemmer. Ez az egész szlem-divat máshogy tartalmaz pedagógiai elemeket: felszabadítja és bátorítja a kreativitást, és lehetőséget ad a megmutatkozásra, a megmérettetésre. Ezek baromi fontos dolgok egy fiatalnak, sok pozitív élménnyel lesz gazdagabb, tanul valamit a szöveg csinálásáról és hatásmechanizmusáról, de nem kezdi el feltétlenül szeretni az irodalmat vagy ezen a szubkult-világon kívüli szerzőktől többet olvasni. Kinek jó ez? Azoknak a sokaknak, akik részt vesznek a szlem flow-élményében, és azoknak a keveseknek, akik „sztárok” lettek, és jobban fogynak egyéb könyveik is.

Vegyünk egy harmadik technikát is, ez a közösségi média mint poétikai felület tudatos használata. Erről Kálmán C. György – aztán rá válaszul én is – írt több empirikus esszétanulmányt, még egy közösen menedzselt projektünk is volt a Facebookon, aztán egy Prae tematikus szám lett az egészből. A dolog nagyon egyszerű: adott egy mediális közeg – pl. egy blog vagy a Facebook – és adott egy költő vagy író, ez a kettő pedig számos módon találkozhat, számtalan dolgot kezdhet egymással, főleg az író-költő a mediális közeggel. Ugyanannyira maradhat ismeretlen, hiába feszül meg, de pillanatok alatt be is robbanhat, a továbbosztás long tail hatásának köszönhetően sokkal szélesebb körben, mint azt előre remélte volna. Nézd meg Erdős Virágot, aki szuper költő, mennyien osztják meg egy-egy versét vagy posztját, és ez tök jó, azért is, mert ténylegesen a költészetről és annak helyéről-szerepéről szól. De hasonlót láthatsz például – az egyébként szlemmerként is aktív – Simon Mártonnál is, aki második, Polaroidok című kötetében a Facebook-posztból mint költőileg is értelmezhető műfajból csinált nem sikertelen, sőt nagyon is sikeres mikroköltészetet, úgy ahogy Oravecz Nóra a Facebook-posztból mint filozófiailag is értelmezhető műfajból bölcselkedő életmód-tractatust. Ezek is baromi jó dolgok, és nyilván nem véletlen, hogy ugyanaz a kiadó csapott le rájuk…

De egy kicsit sokat beszéltem…

Egy kicsit tényleg, de semmi baj.

A lényeg, amit ki akartam ebből hozni, hogy sok technika van, hogy berobbanjon az ember, (akár egyszerre) több példa szerint elkezdheti felépíteni a maga vágyott vagy valós költői életpályamodelljét, de egy dolgot nem szabad elfelejtenie, médiumtól és minden egyébtől függetlenül: amit csinál, legyen jó, ami az én esztétikám vagy irodalomfelfogásom szerint az, ami hatást vált ki, ami hat, minél nyersebben, minél intenzívebben. Ezt próbálom én is, hol több, hol kevesebb sikerrel. És hogy ez sokszor kereskedős vagy kamaszos gesztusokkal dolgozik, ám legyen.

Te miért nem szlemmelsz? Minden adott volna.

Hagyjál már!

Na jó. Mi a legbizarrabb dicséret, amit te, és mi a legbizarrabb dicséret, amit a köteted kapott? A kettő azonos? Mármint mennyire válik el benned a kettő: a költészeted és te?

Nem tudom, mennyire válik el, ezzel a kérdéssel jópofa foglalkozni, de nem szoktam. A válasz valahol a kettő között lehet, el is válik és nem is, a személyes életben talán egyre inkább jobban, az online közösségi életben talán egyre kevésbé.

Dicséret? Legbizarrabb? Hmm… Több ilyen is volt. Pár éve játszottam a szövegszínház Békakirály-előadásában, ami József Attila Szabad ötletek jegyzéke című, szürreális őrületét képzelte színpadra. Én voltam a békakirály, azaz maga József Attila, mögöttem pedig az agyam, a gondolataim árnyjátékban, egy hosszú és szomorú órán keresztül. Az egyik előadás alatt egyszercsak karakteres illatot éreztem, punciszagot, valaki benedvesedett és szépen elélvezett.

Vagy… a Hogy éltünk, nem hiába című versemben van egy nevesített szereplő, Tibi. Ő létező személy, Magyarország egyik legnagyobb pulykatenyésztője és -kereskedője, régen elég sokat ittunk együtt, főleg Keszthely környékén. Egyszer megmutattam neki a vonatkozó verset, szerintem az első költemény volt, amit életében olvasott. Többször felolvastatta, aztán mással is, körbevitte a kocsmában, megmutatta mindenkinek, kicsit könnyezett is a meghatódottságtól. Aztán megjelent a könyv, küldtem neki egy dedikált példányt, felhívott, hogy köszöni és szívesen lát Orosházán. Mondjam, hogy mi kell, ő megszervezi a felolvasóestet a pulykaüzemben… képzeld el, állok a futószalagok felett egy fémhídon, mellettem Tibi, és a dolgozók figyelik, hallgatják a verset. Csodálatos jelenet!

Van, akinek nagyon nem tetszik, amit csinálsz?

Persze.

Amikor megírsz egy állapotfrissítést, kikre szoktál gondolni? Mert, ugye, nem mindenki mint költőt ismer téged. Ők bolondnak tartanak? (Nekem van egy olyan érzésem, hogy engem a saját nem irodalmár ismerőseim néha annak.)

Semmire, nem jut eszembe senki, ugyan már. Ha mégis, akkor őt betegelem a képen vagy a posztban. Hogy bolondnak tartanak-e? Általában igen, de erről a legkevésbé az tehet, hogy verseket írok.

Akkor most beszéljünk a jövőről. Mi ez a projekt: „Az Úr Nyolcadik Kerülete”?

Az egész úgy kezdődött, hogy az ismerőseim szórakoztatására elkezdtem kis dialógusokat posztolni a Facebookon. Apró párbeszédeket vagy elkapott beszélgetésfoszlányokat, amik itt a nyolcadik kerületben „történtek” meg velem. Ezek elszaporodtak, egyre több kérdést és biztatást kaptam, hogy legyen belőle könyv.

Ez nekem is ismerős…

Ha már van egy kötetnyi anyagod, két dolog kell a megjelentetéshez: pénz és kiadó. Én, miután ki is posztoltam ezt a gondolatom, egy héten belül több embertől is kaptam pénzt, és három elég nagy kiadó is érdeklődni kezdett. De pár hete az egészet újragondoltam, minden szempontból. Nem könyv lesz belőle, hanem képregény, Lakatos István fogja rajzolni. Zseniális lesz! Itt vannak ezek a szövegek, abszurd kis történetek, ha akarod gegek, olyanok, amiket bárki megírhat vagy megírhatna, de e mellett sokszor önmagukon túlmutató mélységgel, nyomorúsággal, és egy olyan új fókusszal, ahogy még nem volt a Nyócker ábrázolva, például: „koldus: Segítsen. Egy vasvillára gyűjtök. Kérem. / én: Minek az magának? / koldus: Hogy keresztülbökjem, aki elvette mindenem és ide juttatott.” Vagy például: „kurva: Szia. Leszophatlak? / én: Nem. / kurva: Akkor nem tudok vacsorát venni a kislányomnak.” És képzeld ezekhez Lakatos Pisti rajzait, elolvasod a szöveget, röhögsz, majd belenézel egy olyan szívszaggató és elhagyatott figura szemébe, mint amilyen a Lencsilány, és sírva fakadsz.

Lehetne a címe Lencsilány és a Kálvária téri galeri. Vagy nem tudom.

Már nem az a fő cél, hogy kijöjjön egy könyv Magyarországon. Az szép lesz, jó lesz, de egy kicsit más dimenzióban gondolkodom, most már. Pár hete elkezdődött az anyag közönségtesztes fordítása többek között kínaira, angolra, portugálra, arabra és indonézre. Körülbelül egy év múlva világpremiert szeretnék, és ha csak az előbb felsorolt nyelveken, akkor is gondolj bele, a 10-15 millió potenciális magyar olvasó helyett ez a szám 3 milliárd lesz, a Föld lakosságának fele. Ha ennek csak 0,1%-át érdekli ez az egész, az is 3 millió olvasó… majd jövő ilyenkor meglátjuk, működik-e.

A teljes interjú sok képpel elolvasható az Irodalmi Jelenen: ITT A LINK.

Reklámok

Ezzel a címmel tartottam előadást a madridi UCM egyetemen, utána költői est: bemutattam a ‘Hogy éltünk, nem hiába‘ c. könyvemet, majd ‘Az Úr Nyolcadik Kerületét‘ is.

A teljes program ITT, rezümék ITT.

jornadas

 

In this presentation I attempt to describe some similarities and analogies between literary theory (cultural techniques) and webergonomics, first of all, how could theoretical evidence work in a different field, while still being in a text-based or visualized dimension. The aspect of search means a kind of reading and interpretation for syntax and semantics appear in searching processes as well as in the classical way of text-/texture-reading and interpretation. The aspect of defence means the “health” of the text/texture, either on the web or in a dictatorship; while writing, one has the idea of transparency and usability of his text/texture, but in some contexts one has to change his mind and his writing techniques, too, just for the sake of the special needs of his future readers’ expectations about web2.0/web3.0/mobile technologies.

Az előadás elhangzott: Visual Learning: Emotion – Expresion – Explanation. 4th Visual Learning Conference – Budapest University of Technology and Economics, Budapest, Nov. 15–16, 2013.

A konferencia teljes programja itt érhető el.

szalagavató…

A költő életében eljön az a paradigmaváltó fordulat, amikor …. amikor … amikor felkerül élete első szalagavató-meghívójára idézetként… a felnőttkorba kilépő fiatal lányok és fiúk az ő soraival lépnek ki a világba, ő lesz az útravaló a nagybetűs és rögös és nehéz és kegyetlen ÉLETben. 😀

szalagavato

zEtna X.

9x_kep4l

Tegnap délután az egyik zentai gimnáziumban (Vajdaság) tartottunk felolvasóestet egy kb. 130-140 fős közönség előtt. Minden felolvasott művet külön és hosszan megtapsoltak, egészen hihetetlen volt, dőltek a röhögéstől és értették, ami komolyabb — hatalmas ováció volt, komolyan: bekiabáltak, füttyögtek, mint egy rockkoncerten! És alig akartak hazamenni! Köszönjük! És éljenek a porcicák! A KÖLTÉSZET YOLO!

Teljes program: LINK

Pál Dániel Levente viszonylag ritkán megnyilatkozó költő, a 2013-as Könyvhétre megjelent könyve mindössze a harmadik verseskötete hat év alatt. A karcsú verseskönyv voltaképpen nem más, mint a csalódások lírai krónikája, e versbe párolt csalódások ellenére mégis valamiféle megmagyarázhatatlannak tűnő optimizmus sugárzik a kötet szövegein túlról.

A bevezetőre versre plusz négy rövid ciklusra tagolt kötet első egysége a Vörös halakat vacsoráztunk címet viselő versblokk, mely tulajdonképpen utazások, bolyongás és a folyamatos önkeresés megverselése – az önkereséshez persze elengedhetetlenül társul az idealizált szerelem, a tökéletes(ként elképzelt) társ keresése is, mely azonban természetesen várat magára. A keresés végpontjaként a lírai beszélő végül egy ellen-utópisztikus, világvégi tájon (talán éppen Az ember tragédiája Eszkimó-színében?) találja magát, miként arról a ciklus utolsó verse, a Milyen élet vagy halál vár az eszkimó asszony ágyában? című hosszabb prózavers is tanúskodik:

„Maradtam végül, szükségtelennek ítélt bal karom besóztam,
és egy régi – nagyanyám mesélte még a hó súlyától
csendes és nyugodt téli éjszakák imbolygó fedélzetén –
és egy régi történet bűvkörében indultam
hó fölött lebegve, átfúrva magam a hatalmas dombokon,
hogy nyugat felé vagy északon
talán megtaláljam, megtaláljam talán
annak a régi mesének eszkimó asszonyát.”

Az ön- és társkeresés negatív, csalódásokkal teli élményének megverselése után a kötet szinte észrevétlenül siklik át a következő ciklusba, melyben a lírai beszélő látszólag már megtalálta azt, akit keresett – a ciklus nemes egyszerűséggel a Versek egy házasságból címet kapta, s eleinte még úgy tűnik, a házasság, a szeretett nő megtalálása megnyugvással és elégedettséggel tölti el a beszélőt:

Kitöltöttem a nyomtatványokat,
Mappába fűztem a rossz döntéseket,
Kulcsot kivettem, ha meglátogat,
Legyen mellettem helye, és mellettem
Élete, szíve és mosolya, álma,
Legyen az egy, és ne legyen sorszáma.

– olvashatjuk a Kis esti gyors című rövid költeményt, mely az ember és ember közötti kapcsolat már-már túlzottan optimistának ható, idealizáló megverselése. Az idealizált kapcsolat persze hamar szertefoszlik, s a ciklus további verseiből, laza lírai narráció keretében világossá válik az olvasó számára az újabb, talán szükségszerű csalódás, majd az eleinte idillinek láttatott házasság már-már prózai egyszerűséggel történő válásba torkollása. A ciklus utolsó verse már explicit módon utal az egymástól való visszavonhatatlan elidegenedésre és a továbblépés szükségességére.

„Várni vétek, lábra álltam,
Hiába rúgtad ki lábam,
Lehúztam a lista felét,
Mosoly, kenyér éppen elég.”

A ciklus záróversének utolsó négy sora a sebzett, csalódott férfi lírai monológja, aki ideálképei megfogalmazása után kénytelen szembenézni a könyörtelen valósággal. Nem omlik azonban össze, sőt: a kötet további lírai megnyilvánulásaiból inkább valamiféle, a felejtést és a talpra állást segítő, ön-védő cinizmus olvasható ki.

A kötet harmadik, Földrengés után címet viselő blokkja a trauma utáni állapotot, a világ költői újraértékelését megfogalmazó versegyüttes, a továbblépés lassú és fájdalmas, ám szükségszerű frázisa. A tematikus egység legnagyobb lélegzetű, számvetés jellegű hosszúverse az Avagy kinek van jó? című szöveg, mely a magánéleti-szerelmi csalódás traumájának feldolgozása mellett közéleti-politikai kitekintést is tesz, s ugyan nem egészen explicit módon, de mindenképpen reflektál az aktuális magyar közállapotokra is:

„Így. Ki tudok még ebből
hozni vmit vagy hátrálni
vagy szimpatikussá írni,
szeresse a szív, ami itt
vagy ne szeresse,
vagy hagyjuk a szívet,
vagy hagyjuk az egészet,
amit itt nem lenne helyes.

Ha szavazok, akkor ne
Hívogassál, mert ki vagyok
kapcsolva, én se
hívogatlak ekkor meg
akkor csak úgy.”

Az ön- és magánéleti reflexiókon túl tehát, mondhatjuk némi túlzással, a költő itt állampolgári reflexiókra is ragadtatva magát, s az eddig erősen alanyi lírában, ha csupán foszlányokban, a sejtetés szintjén is, de megjelenik egy jól kivehető politikai-társadalmi-közéleti regiszter. Ez a tendencia azonban amilyen hirtelenséggel feltűnik, olyan gyorsan félbe is szakad az alapvetően mégiscsak alanyi költő Pál Dániel Levente verseskötetében, s a ciklus utolsó, meditatív-filozofikus hangvételű versében ugyancsak a szubjektivizmus dominál, amint a költői beszélő végre eljut oda, hogy az átélt – minden bizonnyal azonban szükségszerűen bekövetkező – traumákon túllépjen és tiszta lappal kezdje újra az életét. A Nyomok című vers az alábbi lényegre törő sorokban örökíti meg a meglepően mély és őszinte költői ön-reflexiót:

„Sétálok egyet, figyelem,
nyomaim hátha időtlenek.

Nem azok, irigység lep el,
erővel nyomom a lábam,
olyan nyomot szeretnék hagyni,
amit a parton nem találtam
harminc év alatt sem.

Olyan nyomot, amit nem mos el az idő,
homok, víz, idő, homok, víz,
nők vagy férfiak.”

A költő nem csupán a világot interpretálja, de egyfajta Szabó Lőrinc-i gesztussal benne szükségképpen önnön magát is. Pál Dániel Levente lírai (el)beszélője amellett, hogy önnön korlátait is felméri, egyúttal egy jól körülhatárolható ars poeticát is megfogalmaz, mely szerint mindenképpen örök nyomot kíván hagyni, s a költészet erejével olyan magasságokba emelkedni, melyeket nem érhetnek el a mindennapi emberi élet kisszerű történései, hétköznapi csalódásai és traumája. A költészet célja olyan esztétikai érték létrehozása a nyelv teremtő ereje által, mely jóval túlmutatnak az ember mindennapjainak szürke, szánalmasan kiszámítható valóságán. A versszövegekben megszólaló lírai beszélő és az életrajzi én, bár valamilyen szinten egyek – alanyi költészet esetében pedig halmozottan ez a helyzet –, ám szükségszerűen el is különülnek egymástól, ez a törekvés pedig explicit módon tetten érhető a kötet harmadik ciklusában.

A negyedik, Átszállás és eltévelyedés nélkül című versblokk az, amely leghívebben összegzi a kötet címét. A költői önértelmezésen túl immár olyan meglehetősen hétköznapi témák kapnak benne helyet, mint egy férjes asszony elcsábítása, a férfi és nő közötti féktelen szexualitás, a születése óta, harminc éve változásra képtelen személyiség, a lírai beszélő, s alapvetően, általában az ember olyan gyarlóságai, melyeket aligha vetkőzhet le magáról. Itt érhető tetten leginkább az a keserédes cinizmus, mely Pál Dániel Levente költészetét alapvetően jellemzi – a traumák, csalódások, az illúziók elvesztése az ember életének szükségszerű velejárói, s a költői beszélő is eljut arra a pontra, hogy konstatálja: ha nem tapasztalta volna meg azt, amit, akkor most nem állhatna itt sokkal erősebben, meglehetősen sok élettapasztalattal felvértezve. Nem tekinthetne bizakodva a jövőben mindannak ellenére, amin átment, nem lenne esélye és ereje, hogy gyakorlatilag a nulláról építse fel újra életét és konstruálja meg önmagát. A cinizmus ezen foka pedig nem valamiféle megátalkodott, nihilista-egzisztencialista attitűd, miként azt első olvasásra gondolhatnánk, sokkal inkább pusztán jogos és szükséges hozzáállás, mely a traumák átélése után védekező és előrelátó jelleggel kialakul az emberben, s erőt ad neki a folytatáshoz. Azt hiszem, ez az az ösztönös életszeretet, melyről többek között Szálinger Balázs is beszél a kötet fülszövegében. Pál Dániel Levente beszélője a könyv záróversében, mely egyébként annak címadó szövege is, kissé Villonra hajazva vet számot addigi életével, s egyúttal konstatálja is, hogy az élet az átélt és még átélendő csalódások ellenére is alapvetően szép, a dolgok pedig egészen jól vannak úgy, ahogyan vannak, s élni alapvetően talán mégsem hiábavaló küzdelem:

„S a nők, lehetne róluk is, nem érdemes,
szépek voltak, olcsók vagy drágák,
csalfa szellem fűzte láncra őket,
s mi nyúl-urak és csaholó kutyák
vidáman ráztuk szaladva körbe
nőink nyakunkra kötött láncát.

Valahogy így, és pénzünk elfogyott,
egy kislány sírjánál várt a búcsú,
Tibi nem bírta, ülve könnyezett,
„Kegyetlen Isten, ez hogy szopott!”
Álltunk ott, árnyékunk görbén összeért,
s tudtuk, hogy éltünk, nem hiába,
ezt el nem adnánk bármi összegért.”

Így fejezi hát be Pál Dániel Levente harmadik verseskötetének lírai ön-értelmezését és a világgal, az élettel való számvetését. Optimizmus a pesszimizmusban, édeskés hangvétel a keserűségben. Összességében úgy vélem, a kötet többségében átélhető és szerethető verseket tartalmaz, már amennyire a szerethető esztétikai kategóriának minősül. A kötetnek feltétlenül pozitív vonása, hogy semmiképpen sem akar több lenni, többnek látszani, mint ami vállaltan és valójában: egy ember belső (és költői) fejlődéstörténetét és lírai önértelmezését költészetbe öntő alanyi versgyűjteménynél. Ez az alanyiság pedig meglepően őszinte, átélhető, hiteles.

S végül, ami talán a Hogy éltünk, nem hiába című kötetet még értékesebbé teszi: Pál Dániel Levente líráján belül nagy előrelépés – sokkal kiérleltebb, letisztultabb, közvetlenebb és kevesebb, olykor öncélúnak ható posztmodern nyelvjátékot, stílusbravúrt használó költészet szólal meg benne, mint a szerző Sortűz a körkörös éjszakára vagy Ügyvezető költő a XXI. században című korábbi köteteiben. E letisztult, sallangoktól mentes, főként hosszabb-rövidebb prózaversekben megnyilatkozó alanyiság – habár a szerző néhány vers erejéig formai virtuozitását is megcsillogtatja – pedig a fiatal kortárs magyar líra értékes, az olvasói figyelmet mindenképpen megérdemlő darabjává képes emelni a szerző harmadik verseskötetét.

Forrás: http://www.kurazsifolyoirat.hu/