Tegnap este hosszan beszélgettem egy filmmániás ismerősömmel. Ahogy ilyenkor lenni szokott, mindenféle régi és új film szóba került, ajánlottunk egymásnak címeket, egymás szavába vágva meséltük a kedvenc jeleneteinket és anekdotáinkat.

A beszélgetés egy pontján felsóhajtott, és azt mondta, hogy már sok ezer filmet megnézett, az újakat is lehetőség szerint a premier napján, de ez az egész már nem tölti el azzal az örömmel, mint régen. Kiszámíthatónak érzi a cselekményt, a forgatókönyv fordulatait, 99 százalékos biztonsággal tudja, hogy mi lesz a következő jelenet, sőt sokszor még a beállítást és a vágást is érzi előre.

Egyetlen film volt csak az utóbbi időben, ami meglepte, Alfonso Cuarón Gravitá­ciója – Sandra Bullock, George Clooney és Ed Harris főszereplésével. Itt újra abban a kvázi kiszolgáltatott befogadói pozícióban érezte magát, mint régen, mint sok ezer filmmel korábban, ebben a filmben nem tudta, hogy mi fog történni, és csak tátotta a száját, elfeledkezett minden másról és hagyta magát elragadni.

Nem ő volt az egyetlen, akitől az elmúlt években ilyen véleményt hallottam. És talán a kedves olvasónak is támadt már hasonló érzése az újabb és újabb, filmgyári futószalagról érkező, profin összerakott szórakoztatóipari vagy erőszakoltan artisztikus produkciók láttán.

Közhelyszerű – és kiszámítható! – felidézni itt azt a megállapítást – még akkor is, ha igazsága minden oldalról vitatható –, miszerint: már minden történetet elmondtak, nincs új ötlet, nincsenek új történetek, csak az eddigiek újracsomagolt elmesélése.

Talán hasonló gondolatok juthattak Oscar Sharp rendező eszébe is, amikor azon gondolkozott, hogy milyen filmmel nevezzen a Sci-Fi London által meghirdetett 48 Hour Film Challenge című, tudományos-fantasztikus tematikájú filmes versenyre.

Sharp elmondása szerint már korábban is rengeteg forgatókönyvet nyálazott át, sőt minden, az interneten fellelhető sci-fi forgatókönyvet elolvasott, ha hihetünk neki, akkor az összeset! Ám ezt követően nem merült nyúlós és semmittevő alkotói válságba – ha mégis, arról nem szól a fáma, és rendezőnk sem nyilatkozik –, hanem támadt egy vagány ötlete: be kellene tölteni az összes elérhető forgatókönyvet egy algoritmusba, majd hagyni, hogy a film megírja saját magát.

Fel is hívta régi cimboráját, Ross Goodwint, a New York-i egyetem mesterségesintelligencia-kutatóját, és rábeszélte a közös kísérletre. Goodwin pedig kapva kapott az alkalmon, és ráállította a feladat megvalósítására Benjamin nevű botját. Benjaminról annyit érdemes tudni, hogy egy „AI bot” (gépi tanulásra is képes program), egészen pontosan egy LSTM RNN (Long Short-Term Memory Recurrent Neural Network), azaz egy olyan rekurrens neuronhálózat, amelyet gyakran használnak szövegfelismerési feladatok elvégzésére.

Benjamint megetették valamennyi forgatókönyvvel, ő pedig emészteni kezdett – zárójeles érdekesség, hogy az antropologizált robotok működésének fázisait egyre gyakrabban írják le a táplálkozás és az anyagcsere szavaival, kifejezéseivel és nyelvi metaforáival –, egészen addig, amíg össze nem rakta azt a predikciós képletet, hogy a legnagyobb valószínűség szerint mely betűk, szavak és mondatok fognak együtt szerepelni, egymás mellett és után feltűnni.

Végül Benjamin megtanult forgatókönyvet írni a megfelelő formátumban – a rendezői utasítások és a párbeszédek precíz jelölésével.
„Amikor felolvastuk a forgatókönyvet, az asztal körül mindenki csak rázta a fejét és röhögött” – nyilatkozta az elkészült munkáról Oscar Sharp az Ars Technica magazinnak. Ő viszont nem hagyta magát, és ha már belevágott ebbe a projektbe, végig is vitte: megrendezte a Sunspring című, kilencperces tudományos-fantasztikus rövidfilmet, amely már szabadon elérhető és megnézhető valamennyi videómegosztó oldalon is.

Ez a vállaltan kis költségvetésű, egy helyiségben játszódó kamaradráma a maga módján egyszerre tud – a film keletkezésének érdekességén túl – nyomasztóan drámai és az angol abszurd humor legjobbjait megidéző módon vicces is lenni. Már ha komolyan vesszük, és komolyan próbáljuk elemezni, értelmezni.

A se füle, se farka mondatok így lesznek enigmák, olyan rejtélyek, amelyek szépen illeszkednek a film által sejtetett futurisztikus világ egyébként is rejtélyes és önmagát alig megmutató kontextusába.

És ezzel együtt így állnak össze egy olyan allegorikus jelentésmezővé, amelyben az egymással folytatott párbeszéd ugyanúgy elsiklik a másik kognitív percepciójának felületén, mint ahogy az egymás mellett történő elbeszélés is betölti ennek külső szemlélőjét – minket, nézőket – valamiféle formátlan melankóliával és ugyanakkor az ezt feloldani hivatott abszurd humor észlelésével és működésbe hozásával.

LINK

Reklámok