Category: média


“A színpad, mint üresen kongó anyaméh, kibélelve eldobott gumiabroncsokkal, amiket összegraffitizett az élet. Aztán megérkezik egy véres szárnyú, látszólag bukott angyal, nem mellesleg költő – Pál Dániel Levente –, aki saját szavait hatására szó szerint is felemelkedik. Majd kapucnis pulóveres, gázálarcos suhancok érkeznek…”

(forrás link)

Reklámok

“Szakmai fórummal egybekötött búcsúbulit tartott a nyomtatott kiadásról lemondó Színház folyóirat a Jurányi Közösségi Házban szerda este. Tompa Andrea főszerkesztő elmondta, miután áprilisban a folyóirat eddigi fő támogatója, a Nemzeti Kulturális Alap hat hónapra nyújtott a korábbi éveknél kevesebb – 6 milliós forintos – támogatást, elhatározták, nem készítenek ilyen körülmények között több nyomtatott lapszámot. (…) Pál Dániel Levente, a Prae negyedévente megjelenő print és rendszeresen frissülő online irodalmi médium főszerkesztő-helyettese a beszélgetés előremutató jellegét igyekezett erősíteni. (…) Pál Dániel Levente végül azzal zárta a vitát, hogy igazi zsákutcába futott a magyar művészeti folyóirat, mivel az elitista lapok értékteremtő munkájára maga az elitista sem tart igényt azzal, hogy nem vásárolja meg a lapot.” (Népszava, link)

 

Mostanában kutyákról álmodom. Nyúl-urak és csaholó kutyák esnek térdre minden kupleráj előtt, / hogy elfelejtsék Isten ostorát. Ahol ébrenlét és álom összeérni látszik, az a horizont. Érdemes a meghatározásokat néha kifordítani, rájössz, hogy jön kutyához Pál Dani. Úgy, hogy éltünk, nem hiába. Kötet, Budapest, 2013.

Van látszólagos és látható határ, közöttük ott a depresszió, nem vicc, horizontális depressziónak nevezik. Cosinus gamma meg Földsugár ér szemmagasságig. Még föntebb a cukros-habos kékség, föltűnik benne rögtön egy repcsi. Közbevetés, Az Úr Nyolcadik Kerülete. Facebook, 2013, jelenleg is. Részlet:

Práter utca, fiatal anyuka tolja kislányát egy babakocsiban.
gyermek: (felmutat az égre) “Kejmtéj.”
anyuka: “Repülő az, kincsem.”
gyermek: (mutat fel az égre) “Kejmtéj.” (És elpityeredik.)
anyuka: “Kicsim, kicsim, csak egy repülő…”

Dani rám csörög, mielőtt az isztambuli gépre felszáll, hogy kéne róla írni valamit. Este már a Küçük Ayasofya Camiinál fog verseket olvasni. Ez az a pasi, akit anyád vejéül kíván. (Nehogy baj legyen belőle aztán.) Sorrendiség nélkül pár dolog, hogy miért. (Legizgalmasabbak a kontrasztok.) Mathématiques sans frontières és Kölcsey, Rimbaud, Miatyánk-parafrázis plusz kémia, mozgásszínházi adaptáció, HVG Golden Job vs. korai fejlesztés, ügyvezető főosztályvezető, alapító-helyettes, projekt-asszisztens, ösztöndíjazott zsűrielnök. Azt mondja, szeretné körbejárni és leírni, hogy a lineáris (vagy vektoriális) és/vagy hálózatos szövegtartományok mellett harmadikként milyen szövegtartomány létezhet és létezik – egyelőre a technikai fejlődést megelőzve, pusztán informatikai-matematikai-logikai alapon. Simán bele lehet veszni.

Ha például grönlandi nő vagy, máris a tiéd. Milyen élet vagy halál vár az eszkimó asszony ágyában, / tettem fel a kérdést többször is, / vagy írtam egy elhullott állat fagyott lábával a hóba (…) egy régi történet bűvkörében indultam / hó fölött lebegve, átfúrva magam hatalmas dombokon, / hogy nyugat felé vagy északon / talán megtaláljam, megtaláljam talán / annak a régi mesének eszkimó asszonyát.

Vagy ha őt nem, egy másikat. A játék folyton az, mik voltunk, és mivé leszünk. Hogy mi lehettünk volna, az nyír ki igazán. Lehettünk volna festmény egy úriház / falán, vagy elkent úriház egy festmény / hátoldalán, vagy egymásnak épp háttal / két keresztény, hogy megfeszítve rajtam / száddal keresd az istentagadást, vagy / maradást kérj, néhány skiccelt arcvonást / egy képen, amin egyikünknek talán / helye van, hogy másikunk vázlat legyen / neki épp háttal egy elkent úriház / falán kifeszített kép hátoldalán.

Miért nem a kurvás versek, rá lehet kérdezni, ahogy Danitól kérdezték egykor, ő azt válaszolta, idő előtti volna, majd ősszel. Közben kiderült, a kurvák ideje sose telik le, ez egy másik ősz, hát tessék, szabályos gyöngyszem a nyolcadikból:

kurva: “Szia. Szex?”
én: “Nem, dehogy.”
kurva: “Akkor nem veszel nekem egy csokit?”
én: “Dehogynem!”

Ti, szép, olcsó vagy drága lányok, ha egyszer lágy szívvel jön felétek, Cadburyjét el ne eresszétek, majd miután elmajszoltátok, simogassátok meg álmotokban a kutyátok, itt futnak, amott a múltat csaholják – vidáman ráztuk szaladva körbe / nőink nyakunkra kötött láncát.

A teljes szöveg az ICA oldalán

A verseidben sokszor megjelenik egy elfojtott szexuális dinamika, ami kíváncsivá tesz. Szeretnék beszélgetni veled ezért arról a tapasztalatról, melyben az „én” a szexualitás alanyaként ismer magára. Viszont annyira erőteljesen artikulálódik ez az „én” ezekben a sorokban, hogy nem tudok olyan kérdéseket feltenni, melyek ne rád vonatkoztatva érdekelnének.

Nem fogom félreérteni: én érdekellek. Egyáltalán nem ragaszkodom ahhoz, hogy versekről beszélgessünk.

Szóval olvasom a verseidet, előszivárog belőlük az erotika, ami aztán mégsem kap erőre, nem ránt bele a vágyba, csak készenlétben tart. Gyengéd rezgés ez, amit időről időre megszakít egy nyers szó vagy kép. Afféle nyelvi ejakulációkként élem meg őket, „finoman lüktető egymillió vagy egy kicsi halál”-ként – Ami című versedre utalva…

Kedves vagy. Köszönöm.

Miért van ez a lefojtás, ez a fegyelmezettség? Miért óvatosan lappang és nem árad szét vadul?

Megsimogathatom az arcodat?

Igen.

Érted már?

Dilinyós vagy.

Ezt így még ilyen formában nem mondta senki.

A szexualitásban mi a természetes és megengedett, mi az, ami bűnössé teszi az erotikus kontextusba helyezett „én”-t, és mi az, ami tiltott számára?

Szexualitásról vagy társadalomról beszélgetnénk? Ez két majdnem összeilleszthetetlen világ. Folyamatos és nagyon régi köztük a konfliktus. De egyik nyelvével sem lehet megérteni a másikat, legfeljebb hosszan filozofálgatni vagy kitűnő regényeket írni.

A Telefonszex című versed a maszturbációról szól, ami „viszi előre a szerelmet a tökéletesség felé”, ami „letépi a látszatvilágról a fátylat”, az emocionális cselekmények védőburkaként is említed, sőt „preparálja a szexualitást” és megérthető belőle a „férfi-nő kapcsolat leglényege”. Beszélnél erről részletesen? Mi az a „leglényeg”, ami az önkielégítésen keresztül érthető meg?

Nagyon kevés verset írtak az önkielégítésről. Gondoltam, írok egyet. Abba minden hülyeséget beleraktam, ami csak eszembe jutott. Nem tudok ehhez sokat hozzáfűzni, nem különösebben érdekel. Egyébként meg szép, ha valakit annyira kívánsz, hogy nem tudsz uralkodni magadon. Így sem.

A verseidben a gyönyörök gyakorolását érintő gondolkodásban hármas stratégia figyelhető meg: a test szükségleteinek megélését (elcsábított férjes asszonyok, szeretők mellett), a pillanat hevületét (melyet akár egy felbukkanó, ismeretlen nő látványa vált ki az utcán), vagy a lírai szubjektum érzelmi állapotából adódó helyzetét, amelyet vagy szerelmi érzékiség jellemez (pl Mara és Szonyecska iránt), vagy vágytalan, kiégett szexualitás. A Három szerelmes állapot versed pont ez utóbbit mutatja be: „Ronda cuppanás, ahogy/ ágyékom ágyékodba fogy”, vagy a kedvencem, az Öreg cukor című, amelyben szerepel egy feleségként megszemélyesített fotel, egy nyalakodó macska és a fotelre maszturbáló „én”. Mesélj ezekről a megtapasztalásokról. Miért fontos ezeket bemutatnod? Ezeken keresztül mit tapasztal meg önmagából ez a lírai én?

Szépen összefoglaltad. Valahogy így van. Köszönöm. De ezek csak versek, nem kell túl sokat belemagyarázni.

Ha már az Öreg cukornál és feleségnél tartunk, több (eredetileg fészekmeleg) tárgyat látsz el negatív asszociációval. Megjelenik a foltos fotel, egyre több a magányos párna, a testeket elválasztó faliszőnyegek stb. Mikor mondható ki az, hogy rossz egy házasság?

Pontosan akkor, amikor kikelsz a szeretett nő mellől – legyen az például a feleséged – és ilyenek jutnak eszedbe, vagy ilyen baromságokat írsz le. A helyett, hogy megölelnéd, cirógatnád, csókolgatnád, amíg alszik vagy fel nem ébred hozzád.

Milyen egy jó szerelem?

Ha tudjátok egymásról, hogy egy zombitámadás után is megőriznétek a humorotok. Egy ilyen nőt a sírig – ami zombik esetén elég nagy marhaság – tudnék szeretni.

A teljes interjú az ICA oldalán olvasható.

A sorozat első része ITT olvasható.

A vasárnapi választásokról Pál Dániel Levente: Az Úr Nyolcadik Kerülete Facebook-oldalán találtunk egy színes kis sztorit, amit jól esett olvasni. Íme:

“Szavazókörzet, szavazófülkék.
1-es fülke, öregasszony kirikácsol: „Klárikám, mit mondtál, kire szavazzak?”
2-es fülke, fiatalasszony visszakiabál: „ANYA, NE ÜVÖLTSÉL!!!!”
1-es fülke: „Nem a jó szemüvegemet hoztam el! Nem látom!”
2-es fülke: „Hajoljál rá! Jobbra vannak!”
1-es fülke: „A Jobbikra? Várjál. … Látom. Megvannak!”
2-es fülke (csörömpölés, üvöltés): „ANYAAAA, NEEEE, AZ ISTEN VERJE… ŐRIZZEN MEG!!!!!”
(Fiatal szavazóbiztos hölgy leül a röhögéstől, idősebb bajszos úr elkomorodva mosolyog.)
1-es fülke (fiatalasszony feltépi a függönyt, rohanva átfarol a szomszéd fülkébe, üvölt): „ANYA! AZ ÚRISTEN ÁLLÍTSA MEG A KEZED! … Ugye nem ikszeltél már?”
2-es fülke: „Nem ír a toll!” (üvöltve) „AZT EGY NORMÁLIS TOLL SINCS ITT!?”

(Választási műsorunkat hallották.)  🙂 ”

Forrás: http://8.kerulet.ittlakunk.hu/

Pál Dániel Levente költővel, szerkesztővel beszélgettünk önmenedzselésről, szerelemről, költészetről, digitális olvasásról és Az Úr Nyolcadik Kerületéről.

„A friss Alföld már kapható, benne elég jó tanulmányom”, „az őszi Apokrifben egy nagyon szép versem és egy recenzió a Hogy éltünk, nem hiába című könyvemről.” Ez két állapotfrissítés tőled a mai napon. Érzek benne némi öniróniát, de nem vagyok benne biztos, hogy jól. Jól?

Ha majmolnám Michel Houellebecq-et, csak annyit válaszolnék: nem. Rágyújtanék, az órámra néznék, és várnám a következő kérdést. De vele más dolgom volt – noha nagyon bírom a könyveit, sokadik olvasásra is. A Könyvfesztiválon rajzoltam neki egy szép macit. (PDL valójában egy női nemi szervet szeretett volna rajzoltatni a dedikálása mellé, és amikor Houellebecq ránézett, megmutatta, hogyan kell. – TA) De visszatérve, semmi irónia nincs a bejegyzéseimben, főleg nem önirónia.

A tanulmány tényleg elég jól sikerült, például ilyeneket írok benne: „Ha egy metafora távolából indulunk, feltehető a demokratizálódás horizontjáról is a kérdés, hogy mire van szükségünk az írás-olvasáshoz, vagy tágabban véve: a szövegműveletekhez. A »hagyományos« írás-olvasáshoz három tényezőre: írni-olvasni tudásra, kíváncsiságra és fényre. E három dolog nélkül nem létezhet írott és olvasható kultúra, tudás… A digitális szövegműveletekhez szintén három tényezőre van szükség: írni-olvasni tudásra, kíváncsiságra és elektromos áramra. Ezek az »analóg« olvasás modelljeire épülnek rá, de azokhoz képest mindenképpen kiegészítésre szorulnak. Az írni-olvasni tudás »itt« már nemcsak a betűk ismeretét feltételezi, hanem a megfelelő eszköz (protézis) használatának jobb-rosszabb elsajátítását is, legyen az egy gép (pl. laptop, tablet, e-könyv olvasó) vagy egy szoftver/felület (pl. Open Office, Facebook).”

A versben meg ilyenek vannak: „Fürkész vágyaim a láthatár drótjára / kiteregetett, száradó ruhák”. Ez szép. Nagyon szép, még akkor is, ha én írtam. Szerinted nem?

Szerintem is szép az általad idézett versed, de nekem legalábbis szokatlan, hogy ezt saját termékére mondja az ember. Mondjuk, kereskedőknél nem, de művészeknél ezt inkább a közönségre szokták bízni, nem? Ha már itt tartunk: előző kötetednél is volt egy olyan vers, ahol a versbéli beszélő az anyukájával sétál, és az anyukája megjegyzi, a vers narrátora milyen szép. Amúgy nekem az a kötet tetszett, de ennél a résznél azt gondoltam, az ilyesmi kamaszos gesztus.

Kereskedő? Kamasz? Ezek nem egyértelműen pozitív jelölők. Érdekes… De figyelj, az egész mögött más van. Az, hogy én másfajta irodalomban hiszek, hülye szó, inkább másfajta irodalmat szeretek csinálni, mint a kortársaim többsége. Akkor is, amikor írok, és akkor is, amikor fellépek. Az irodalom, főleg ha költészet, hasson. Nyersen is és azonnal is, ha felolvasod vagy kiposztolod, és bármikor máshogy, ha valaki elolvassa. Egy vers éljen egyszerre szóban és írásban, mindkettőnek megvan a maga nagyon régi hagyománya és gyakorlata. Egy vers olyan, mint egy jó vicc, azt is el lehet mondani úgy, hogy mindenki fetreng a röhögéstől – még a közepes vagy rossz viccet is –, és le is lehet írni így, de úgy is, hogy nem működik, nem vált ki semmit, nem hat. Ha a kettő egyszerre sikerül egy szövegben, szerintem az a jó, az az igazán jó irodalom.

De közelíthetünk ehhez az egészhez máshonnan is. Ha nemcsak esztétikai szempontokat veszel figyelembe, hanem irodalomszociológiai szempontokat is, és így nézel körbe a kortárs fiatal irodalomban, ilyen módon elemzed a pályakezdés, berobbanás, feltörekvés módjait, elég egyértelműen körül- és leírható „módszereket” és/vagy technikákat látsz. Főleg akkor, ha a sikeres, tehát (?) jó, vagy a jó, azaz (?) sikeres szerzőket, főleg a költőket nézed. Vegyünk néhány példát, a teljesség igénye nélkül. A telepesek vagy poszt-telepesek mindig is a kapcsolati hálóban gondolkodtak, most is erre építenek, ezzel játszanak, csak már kevésbé személyes, inkább professzionalizált marketingtechnikákkal. Működik? Igen. Jó vagy rossz ez? Ilyen. Ennek az értelmezési tartománynak a másik oldalán vannak azok, akik évek óta az irodalom és marketing kapcsolatáról beszélgetnek és sóhajtoznak, állandóan felemlegetve a pénzhiányt és az olvasási szokások változását – talán az első ilyen beszélgetést még én vezettem a szigligeti JAK-táborban 2010-ben, azóta több területen új energia és kreativitás jelent meg, sokszor nem kevés eredménnyel és új olvasóval.

Telep-csoport taktikája, úgy tűnik, sikeres. Nemrég kapott például egyikük, Krusovszky Dénes Horváth Péter Ösztöndíjat. Mintha fel is háborodtál volna rajta. Te kinek adtad volna?

Krusovszky Dénes nagyon tehetséges, megérdemli a díjakat. A kérdés jelen esetben inkább az, hogy egy „legtehetségesebb pályakezdők” elismerésére és támogatására létrehozott díj lehetséges díjazottjainak előválogatása során egyáltalán felmerülhetett a neve. Azt hiszem, hogy egy József Attila-díj után az ember már nem számít pályakezdőnek, főleg nem életében harmadszor. De erről nem Krusovszky tehet, ez már a kuratórium felelőssége, és egészen biztos vagyok benne, hogy jól átgondolt döntést hoztak, minden szempontot figyelembe véve.

Ne érts félre, de nem tűnsz túl meggyőzőnek.

De visszatérek egy kicsit az előző gondolatmenethez, az irodalmi érvényesülés ma lehetséges stratégiáihoz… Vannak még például azok, akik egyszerre költők és szlemmerek, ők nagy kreativitással adaptáltak egy műfajt, és jelentős tehetséggel pár gyors év alatt összeszerveztek egy új országos szubkultúrát. Ez nagyon jó, de nem költészet és nem irodalom, és nem is – ahogy sokszor mondják – valami, ami az irodalom vagy az olvasás vagy a kortársak olvasása felé vinne közelebb, kivéve azok olvasása felé, akik ennek a szubkultnak önjelölt vagy megérdemelt sztárjai lettek – kivéve talán azokat a speciális eseteket, amikor egy klasszikus költőt dolgoz fel egy szlemmer. Ez az egész szlem-divat máshogy tartalmaz pedagógiai elemeket: felszabadítja és bátorítja a kreativitást, és lehetőséget ad a megmutatkozásra, a megmérettetésre. Ezek baromi fontos dolgok egy fiatalnak, sok pozitív élménnyel lesz gazdagabb, tanul valamit a szöveg csinálásáról és hatásmechanizmusáról, de nem kezdi el feltétlenül szeretni az irodalmat vagy ezen a szubkult-világon kívüli szerzőktől többet olvasni. Kinek jó ez? Azoknak a sokaknak, akik részt vesznek a szlem flow-élményében, és azoknak a keveseknek, akik „sztárok” lettek, és jobban fogynak egyéb könyveik is.

Vegyünk egy harmadik technikát is, ez a közösségi média mint poétikai felület tudatos használata. Erről Kálmán C. György – aztán rá válaszul én is – írt több empirikus esszétanulmányt, még egy közösen menedzselt projektünk is volt a Facebookon, aztán egy Prae tematikus szám lett az egészből. A dolog nagyon egyszerű: adott egy mediális közeg – pl. egy blog vagy a Facebook – és adott egy költő vagy író, ez a kettő pedig számos módon találkozhat, számtalan dolgot kezdhet egymással, főleg az író-költő a mediális közeggel. Ugyanannyira maradhat ismeretlen, hiába feszül meg, de pillanatok alatt be is robbanhat, a továbbosztás long tail hatásának köszönhetően sokkal szélesebb körben, mint azt előre remélte volna. Nézd meg Erdős Virágot, aki szuper költő, mennyien osztják meg egy-egy versét vagy posztját, és ez tök jó, azért is, mert ténylegesen a költészetről és annak helyéről-szerepéről szól. De hasonlót láthatsz például – az egyébként szlemmerként is aktív – Simon Mártonnál is, aki második, Polaroidok című kötetében a Facebook-posztból mint költőileg is értelmezhető műfajból csinált nem sikertelen, sőt nagyon is sikeres mikroköltészetet, úgy ahogy Oravecz Nóra a Facebook-posztból mint filozófiailag is értelmezhető műfajból bölcselkedő életmód-tractatust. Ezek is baromi jó dolgok, és nyilván nem véletlen, hogy ugyanaz a kiadó csapott le rájuk…

De egy kicsit sokat beszéltem…

Egy kicsit tényleg, de semmi baj.

A lényeg, amit ki akartam ebből hozni, hogy sok technika van, hogy berobbanjon az ember, (akár egyszerre) több példa szerint elkezdheti felépíteni a maga vágyott vagy valós költői életpályamodelljét, de egy dolgot nem szabad elfelejtenie, médiumtól és minden egyébtől függetlenül: amit csinál, legyen jó, ami az én esztétikám vagy irodalomfelfogásom szerint az, ami hatást vált ki, ami hat, minél nyersebben, minél intenzívebben. Ezt próbálom én is, hol több, hol kevesebb sikerrel. És hogy ez sokszor kereskedős vagy kamaszos gesztusokkal dolgozik, ám legyen.

Te miért nem szlemmelsz? Minden adott volna.

Hagyjál már!

Na jó. Mi a legbizarrabb dicséret, amit te, és mi a legbizarrabb dicséret, amit a köteted kapott? A kettő azonos? Mármint mennyire válik el benned a kettő: a költészeted és te?

Nem tudom, mennyire válik el, ezzel a kérdéssel jópofa foglalkozni, de nem szoktam. A válasz valahol a kettő között lehet, el is válik és nem is, a személyes életben talán egyre inkább jobban, az online közösségi életben talán egyre kevésbé.

Dicséret? Legbizarrabb? Hmm… Több ilyen is volt. Pár éve játszottam a szövegszínház Békakirály-előadásában, ami József Attila Szabad ötletek jegyzéke című, szürreális őrületét képzelte színpadra. Én voltam a békakirály, azaz maga József Attila, mögöttem pedig az agyam, a gondolataim árnyjátékban, egy hosszú és szomorú órán keresztül. Az egyik előadás alatt egyszercsak karakteres illatot éreztem, punciszagot, valaki benedvesedett és szépen elélvezett.

Vagy… a Hogy éltünk, nem hiába című versemben van egy nevesített szereplő, Tibi. Ő létező személy, Magyarország egyik legnagyobb pulykatenyésztője és -kereskedője, régen elég sokat ittunk együtt, főleg Keszthely környékén. Egyszer megmutattam neki a vonatkozó verset, szerintem az első költemény volt, amit életében olvasott. Többször felolvastatta, aztán mással is, körbevitte a kocsmában, megmutatta mindenkinek, kicsit könnyezett is a meghatódottságtól. Aztán megjelent a könyv, küldtem neki egy dedikált példányt, felhívott, hogy köszöni és szívesen lát Orosházán. Mondjam, hogy mi kell, ő megszervezi a felolvasóestet a pulykaüzemben… képzeld el, állok a futószalagok felett egy fémhídon, mellettem Tibi, és a dolgozók figyelik, hallgatják a verset. Csodálatos jelenet!

Van, akinek nagyon nem tetszik, amit csinálsz?

Persze.

Amikor megírsz egy állapotfrissítést, kikre szoktál gondolni? Mert, ugye, nem mindenki mint költőt ismer téged. Ők bolondnak tartanak? (Nekem van egy olyan érzésem, hogy engem a saját nem irodalmár ismerőseim néha annak.)

Semmire, nem jut eszembe senki, ugyan már. Ha mégis, akkor őt betegelem a képen vagy a posztban. Hogy bolondnak tartanak-e? Általában igen, de erről a legkevésbé az tehet, hogy verseket írok.

Akkor most beszéljünk a jövőről. Mi ez a projekt: „Az Úr Nyolcadik Kerülete”?

Az egész úgy kezdődött, hogy az ismerőseim szórakoztatására elkezdtem kis dialógusokat posztolni a Facebookon. Apró párbeszédeket vagy elkapott beszélgetésfoszlányokat, amik itt a nyolcadik kerületben „történtek” meg velem. Ezek elszaporodtak, egyre több kérdést és biztatást kaptam, hogy legyen belőle könyv.

Ez nekem is ismerős…

Ha már van egy kötetnyi anyagod, két dolog kell a megjelentetéshez: pénz és kiadó. Én, miután ki is posztoltam ezt a gondolatom, egy héten belül több embertől is kaptam pénzt, és három elég nagy kiadó is érdeklődni kezdett. De pár hete az egészet újragondoltam, minden szempontból. Nem könyv lesz belőle, hanem képregény, Lakatos István fogja rajzolni. Zseniális lesz! Itt vannak ezek a szövegek, abszurd kis történetek, ha akarod gegek, olyanok, amiket bárki megírhat vagy megírhatna, de e mellett sokszor önmagukon túlmutató mélységgel, nyomorúsággal, és egy olyan új fókusszal, ahogy még nem volt a Nyócker ábrázolva, például: „koldus: Segítsen. Egy vasvillára gyűjtök. Kérem. / én: Minek az magának? / koldus: Hogy keresztülbökjem, aki elvette mindenem és ide juttatott.” Vagy például: „kurva: Szia. Leszophatlak? / én: Nem. / kurva: Akkor nem tudok vacsorát venni a kislányomnak.” És képzeld ezekhez Lakatos Pisti rajzait, elolvasod a szöveget, röhögsz, majd belenézel egy olyan szívszaggató és elhagyatott figura szemébe, mint amilyen a Lencsilány, és sírva fakadsz.

Lehetne a címe Lencsilány és a Kálvária téri galeri. Vagy nem tudom.

Már nem az a fő cél, hogy kijöjjön egy könyv Magyarországon. Az szép lesz, jó lesz, de egy kicsit más dimenzióban gondolkodom, most már. Pár hete elkezdődött az anyag közönségtesztes fordítása többek között kínaira, angolra, portugálra, arabra és indonézre. Körülbelül egy év múlva világpremiert szeretnék, és ha csak az előbb felsorolt nyelveken, akkor is gondolj bele, a 10-15 millió potenciális magyar olvasó helyett ez a szám 3 milliárd lesz, a Föld lakosságának fele. Ha ennek csak 0,1%-át érdekli ez az egész, az is 3 millió olvasó… majd jövő ilyenkor meglátjuk, működik-e.

A teljes interjú sok képpel elolvasható az Irodalmi Jelenen: ITT A LINK.

Pál Dániel Levente viszonylag ritkán megnyilatkozó költő, a 2013-as Könyvhétre megjelent könyve mindössze a harmadik verseskötete hat év alatt. A karcsú verseskönyv voltaképpen nem más, mint a csalódások lírai krónikája, e versbe párolt csalódások ellenére mégis valamiféle megmagyarázhatatlannak tűnő optimizmus sugárzik a kötet szövegein túlról.

A bevezetőre versre plusz négy rövid ciklusra tagolt kötet első egysége a Vörös halakat vacsoráztunk címet viselő versblokk, mely tulajdonképpen utazások, bolyongás és a folyamatos önkeresés megverselése – az önkereséshez persze elengedhetetlenül társul az idealizált szerelem, a tökéletes(ként elképzelt) társ keresése is, mely azonban természetesen várat magára. A keresés végpontjaként a lírai beszélő végül egy ellen-utópisztikus, világvégi tájon (talán éppen Az ember tragédiája Eszkimó-színében?) találja magát, miként arról a ciklus utolsó verse, a Milyen élet vagy halál vár az eszkimó asszony ágyában? című hosszabb prózavers is tanúskodik:

„Maradtam végül, szükségtelennek ítélt bal karom besóztam,
és egy régi – nagyanyám mesélte még a hó súlyától
csendes és nyugodt téli éjszakák imbolygó fedélzetén –
és egy régi történet bűvkörében indultam
hó fölött lebegve, átfúrva magam a hatalmas dombokon,
hogy nyugat felé vagy északon
talán megtaláljam, megtaláljam talán
annak a régi mesének eszkimó asszonyát.”

Az ön- és társkeresés negatív, csalódásokkal teli élményének megverselése után a kötet szinte észrevétlenül siklik át a következő ciklusba, melyben a lírai beszélő látszólag már megtalálta azt, akit keresett – a ciklus nemes egyszerűséggel a Versek egy házasságból címet kapta, s eleinte még úgy tűnik, a házasság, a szeretett nő megtalálása megnyugvással és elégedettséggel tölti el a beszélőt:

Kitöltöttem a nyomtatványokat,
Mappába fűztem a rossz döntéseket,
Kulcsot kivettem, ha meglátogat,
Legyen mellettem helye, és mellettem
Élete, szíve és mosolya, álma,
Legyen az egy, és ne legyen sorszáma.

– olvashatjuk a Kis esti gyors című rövid költeményt, mely az ember és ember közötti kapcsolat már-már túlzottan optimistának ható, idealizáló megverselése. Az idealizált kapcsolat persze hamar szertefoszlik, s a ciklus további verseiből, laza lírai narráció keretében világossá válik az olvasó számára az újabb, talán szükségszerű csalódás, majd az eleinte idillinek láttatott házasság már-már prózai egyszerűséggel történő válásba torkollása. A ciklus utolsó verse már explicit módon utal az egymástól való visszavonhatatlan elidegenedésre és a továbblépés szükségességére.

„Várni vétek, lábra álltam,
Hiába rúgtad ki lábam,
Lehúztam a lista felét,
Mosoly, kenyér éppen elég.”

A ciklus záróversének utolsó négy sora a sebzett, csalódott férfi lírai monológja, aki ideálképei megfogalmazása után kénytelen szembenézni a könyörtelen valósággal. Nem omlik azonban össze, sőt: a kötet további lírai megnyilvánulásaiból inkább valamiféle, a felejtést és a talpra állást segítő, ön-védő cinizmus olvasható ki.

A kötet harmadik, Földrengés után címet viselő blokkja a trauma utáni állapotot, a világ költői újraértékelését megfogalmazó versegyüttes, a továbblépés lassú és fájdalmas, ám szükségszerű frázisa. A tematikus egység legnagyobb lélegzetű, számvetés jellegű hosszúverse az Avagy kinek van jó? című szöveg, mely a magánéleti-szerelmi csalódás traumájának feldolgozása mellett közéleti-politikai kitekintést is tesz, s ugyan nem egészen explicit módon, de mindenképpen reflektál az aktuális magyar közállapotokra is:

„Így. Ki tudok még ebből
hozni vmit vagy hátrálni
vagy szimpatikussá írni,
szeresse a szív, ami itt
vagy ne szeresse,
vagy hagyjuk a szívet,
vagy hagyjuk az egészet,
amit itt nem lenne helyes.

Ha szavazok, akkor ne
Hívogassál, mert ki vagyok
kapcsolva, én se
hívogatlak ekkor meg
akkor csak úgy.”

Az ön- és magánéleti reflexiókon túl tehát, mondhatjuk némi túlzással, a költő itt állampolgári reflexiókra is ragadtatva magát, s az eddig erősen alanyi lírában, ha csupán foszlányokban, a sejtetés szintjén is, de megjelenik egy jól kivehető politikai-társadalmi-közéleti regiszter. Ez a tendencia azonban amilyen hirtelenséggel feltűnik, olyan gyorsan félbe is szakad az alapvetően mégiscsak alanyi költő Pál Dániel Levente verseskötetében, s a ciklus utolsó, meditatív-filozofikus hangvételű versében ugyancsak a szubjektivizmus dominál, amint a költői beszélő végre eljut oda, hogy az átélt – minden bizonnyal azonban szükségszerűen bekövetkező – traumákon túllépjen és tiszta lappal kezdje újra az életét. A Nyomok című vers az alábbi lényegre törő sorokban örökíti meg a meglepően mély és őszinte költői ön-reflexiót:

„Sétálok egyet, figyelem,
nyomaim hátha időtlenek.

Nem azok, irigység lep el,
erővel nyomom a lábam,
olyan nyomot szeretnék hagyni,
amit a parton nem találtam
harminc év alatt sem.

Olyan nyomot, amit nem mos el az idő,
homok, víz, idő, homok, víz,
nők vagy férfiak.”

A költő nem csupán a világot interpretálja, de egyfajta Szabó Lőrinc-i gesztussal benne szükségképpen önnön magát is. Pál Dániel Levente lírai (el)beszélője amellett, hogy önnön korlátait is felméri, egyúttal egy jól körülhatárolható ars poeticát is megfogalmaz, mely szerint mindenképpen örök nyomot kíván hagyni, s a költészet erejével olyan magasságokba emelkedni, melyeket nem érhetnek el a mindennapi emberi élet kisszerű történései, hétköznapi csalódásai és traumája. A költészet célja olyan esztétikai érték létrehozása a nyelv teremtő ereje által, mely jóval túlmutatnak az ember mindennapjainak szürke, szánalmasan kiszámítható valóságán. A versszövegekben megszólaló lírai beszélő és az életrajzi én, bár valamilyen szinten egyek – alanyi költészet esetében pedig halmozottan ez a helyzet –, ám szükségszerűen el is különülnek egymástól, ez a törekvés pedig explicit módon tetten érhető a kötet harmadik ciklusában.

A negyedik, Átszállás és eltévelyedés nélkül című versblokk az, amely leghívebben összegzi a kötet címét. A költői önértelmezésen túl immár olyan meglehetősen hétköznapi témák kapnak benne helyet, mint egy férjes asszony elcsábítása, a férfi és nő közötti féktelen szexualitás, a születése óta, harminc éve változásra képtelen személyiség, a lírai beszélő, s alapvetően, általában az ember olyan gyarlóságai, melyeket aligha vetkőzhet le magáról. Itt érhető tetten leginkább az a keserédes cinizmus, mely Pál Dániel Levente költészetét alapvetően jellemzi – a traumák, csalódások, az illúziók elvesztése az ember életének szükségszerű velejárói, s a költői beszélő is eljut arra a pontra, hogy konstatálja: ha nem tapasztalta volna meg azt, amit, akkor most nem állhatna itt sokkal erősebben, meglehetősen sok élettapasztalattal felvértezve. Nem tekinthetne bizakodva a jövőben mindannak ellenére, amin átment, nem lenne esélye és ereje, hogy gyakorlatilag a nulláról építse fel újra életét és konstruálja meg önmagát. A cinizmus ezen foka pedig nem valamiféle megátalkodott, nihilista-egzisztencialista attitűd, miként azt első olvasásra gondolhatnánk, sokkal inkább pusztán jogos és szükséges hozzáállás, mely a traumák átélése után védekező és előrelátó jelleggel kialakul az emberben, s erőt ad neki a folytatáshoz. Azt hiszem, ez az az ösztönös életszeretet, melyről többek között Szálinger Balázs is beszél a kötet fülszövegében. Pál Dániel Levente beszélője a könyv záróversében, mely egyébként annak címadó szövege is, kissé Villonra hajazva vet számot addigi életével, s egyúttal konstatálja is, hogy az élet az átélt és még átélendő csalódások ellenére is alapvetően szép, a dolgok pedig egészen jól vannak úgy, ahogyan vannak, s élni alapvetően talán mégsem hiábavaló küzdelem:

„S a nők, lehetne róluk is, nem érdemes,
szépek voltak, olcsók vagy drágák,
csalfa szellem fűzte láncra őket,
s mi nyúl-urak és csaholó kutyák
vidáman ráztuk szaladva körbe
nőink nyakunkra kötött láncát.

Valahogy így, és pénzünk elfogyott,
egy kislány sírjánál várt a búcsú,
Tibi nem bírta, ülve könnyezett,
„Kegyetlen Isten, ez hogy szopott!”
Álltunk ott, árnyékunk görbén összeért,
s tudtuk, hogy éltünk, nem hiába,
ezt el nem adnánk bármi összegért.”

Így fejezi hát be Pál Dániel Levente harmadik verseskötetének lírai ön-értelmezését és a világgal, az élettel való számvetését. Optimizmus a pesszimizmusban, édeskés hangvétel a keserűségben. Összességében úgy vélem, a kötet többségében átélhető és szerethető verseket tartalmaz, már amennyire a szerethető esztétikai kategóriának minősül. A kötetnek feltétlenül pozitív vonása, hogy semmiképpen sem akar több lenni, többnek látszani, mint ami vállaltan és valójában: egy ember belső (és költői) fejlődéstörténetét és lírai önértelmezését költészetbe öntő alanyi versgyűjteménynél. Ez az alanyiság pedig meglepően őszinte, átélhető, hiteles.

S végül, ami talán a Hogy éltünk, nem hiába című kötetet még értékesebbé teszi: Pál Dániel Levente líráján belül nagy előrelépés – sokkal kiérleltebb, letisztultabb, közvetlenebb és kevesebb, olykor öncélúnak ható posztmodern nyelvjátékot, stílusbravúrt használó költészet szólal meg benne, mint a szerző Sortűz a körkörös éjszakára vagy Ügyvezető költő a XXI. században című korábbi köteteiben. E letisztult, sallangoktól mentes, főként hosszabb-rövidebb prózaversekben megnyilatkozó alanyiság – habár a szerző néhány vers erejéig formai virtuozitását is megcsillogtatja – pedig a fiatal kortárs magyar líra értékes, az olvasói figyelmet mindenképpen megérdemlő darabjává képes emelni a szerző harmadik verseskötetét.

Forrás: http://www.kurazsifolyoirat.hu/

2013. október 16. 18 óra (H13)

Felvétel: Klein László

payer

A recenzió még nem érhető el online, de majd itt érdemes figyelni: LINK.

%d blogger ezt kedveli: