Category: újságír


A (szépirodalmi) szerzők egyik állandó panasza, hogy amikor befejezik remekművüket, és elküldik egy folyóiratnak vagy egy kiadónak, akkor nemhogy másnap nem kapnak választ – elutasítót vagy kedvezőt –, hanem sokszor hetekig-hónapokig kell várakozniuk tűkön ülve, hogy egyáltalán egy rövid hivatalos levélre méltassa őket a nagytiszteletű szerkesztő vagy még nagyobb megbecsülésű kiadó.

A szépirodalom területén dolgozó szerkesztők egyik állandó panasza, hogy annyi remekmű kézirata érkezik be hozzájuk hetente, hogy alig-alig tudnak megbirkózni a mennyiséggel. Nekik egyrészt ugye az a feladatuk, hogy a már elfogadott kéziratok nyers szövegeiből mű, illetve könyv legyen. Ehhez meg elsősorban idő kell, pepecselés, hosszas elmélázások, beszélgetések a szerzővel, dolgos jegyzetelések és váratlan tüneményes ötletek. Emellett kellene érdemben, rendesen, böcsülettel elolvasniuk a rengeteg beérkezett művet, és felfedezni a tömegben a kincset, a disznók közt a gyöngyöt.

Az irodalomhoz közeli emberek állandó panasza, hogy már mindenki ír, mindenki író akar lenni, de legalább könyv címlapján szerepelni, és ez a lelkesültség nemhogy alább hagyna, hanem egyre csak terjed, megállíthatatlanul.

Így egyre több a kézirat, egyre több a szépreményű mű, egyre több az olvasnivaló, egyre nagyobb mennyiséget kell ahhoz feldolgozni, hogy abból ki lehessen választani azt a párat, amiért érdemes ezt az egészet csinálni, végeredményben élni. Ugyanez igaz akkor is, ha egy szerkesztőségben ülünk, és bociszemekkel nézzük a befutó szöveganyagok nem csökkenő valós vagy virtuális bábeli tornyát, és igaz akkor is, ha egy valós vagy virtuális könyvesboltban állunk a szemet gyönyörködtetően sokszínű, hatalmas választék előtt, és csak annyit szeretnénk, hogy egy jó könyvet adjon valaki a kezünkbe.

Utóbbi esetben persze van segítség, a kifogástalan modorú, nagy műveltségű, bibliofil könyvesbolti eladók helyét lassan átveszik az ízlésünk minden kis apró rezdülését figyelő programok, amelyek rögtön olyan könyveket és egyéb termékeket ajánlanak nekünk, amilyeneket minden bizonnyal szeretnénk.

Kiismerik a kattintásainkat, figyelik minden mozdulatunkat, és amikor újra belépünk a (valós, de ez esetben inkább virtuális) könyvesboltba, pontosan azokat az olvasnivalókat dugják az orrunk alá, amelyeket mindig is el szerettünk volna olvasni – akkor is, ha erről két perccel korábban halvány lila fogalmunk sem volt.

Előbbi esetre – a túlterhelt szerkesztők nyavalyáira – ez eddig még nem volt orvosság. A kéziratokat ugyanis valakinek el kell olvasnia, meg kell ítélnie annak milyenségét, és ha megnyerő, akkor érdemeiről meg kell győznie előbb a főszerkesztőt, majd a kiadó vezetőit: érdemes az anyag, jó a szerző.

Ez edig nem volt, de aztán belefutottam a Flavorwire oldalon Jonathon Sturgeon rövid esszéjébe: The End of the Human Publisher? Introducing the First Novel to Be Chosen by an Algorithm (Az emberi könyvkiadás vége? Az első algoritmus által kiadásra érdemesnek talált regény bemutatása).

A cikk apropója, hogy még április végén a berlini székhelyű Inkitt vállalat bejelentette együttműködését a Tor Books kiadóval, ami nem más, mint annak a hagymázas álomnak a megvalósítása, hogy egy ember helyett egy prediktív algoritmus válassza ki a beérkező kéziratrengetegből a kiadásra érdemes remekműveket.

Emberi erőforrásra tehát ebben a nyűgös munkafázisban nincsen szükség, elég csak a számítógépet megetetni minden kézirattal, megnyomni a start gombot, és várni, amíg a szövegeket átszkennelő mesterséges intelligencia megnyitja a szerkesztő előtt a következő Nagy Mű nyersanyagát.

És a gép természetesen már meg is hozta első döntését, Erin Swan Bright Star (Fényes csillag) című young adult fantasyjére esett a választása. Ehhez még annyit érdemes tudni, hogy az Inkitt egy olyan írói közösségi oldal, ahová bárki feltöltheti írásait, a többiek hozzászólhatnak, kritizálhatják, dicsérhetik, fel- vagy lepontozhatják – jelenleg körülbelül félmillió aktív tagja van.

Rendelkezésre álló szöveg volt tehát bőven, elegendő volt csak szabadjára engedni a kis programot, az választott, és a regény hamarosan meg is jelenik.

„Ennek a könyvnek az esete is világosan jelzi, hogy könyvkiadás jövője a prediktív adatelemzés” – nyilatkozta Ali Albazaz, az Inkitt alapítója és vezetője, majd felvázolta további terveit, amelyek, bármennyire hihetetlennek tűnnek, de annyira azért mégis komolyan veendők, hogy az alig egyéves berlini cégről szakmai körökben már úgy beszélnek, mint az Amazon – és a Kindle Direct self-publishing modellje – egyik lehetséges és komolyan veendő kihívójáról.

Hogy igaza lesz-e abban, hogy az ügynökök és a kiadói munkatársak, szerkesztők helyét átveszi-e a mesterséges intelligencia, még nem tudhatjuk, ez a jövő zenéje. De arra nagyon kíváncsi vagyok máris, hogy mekkora siker lesz Erin Swan regénye – illetve regénysorozata –, egyezik-e a gép által összerakott esztétikai horizont az olvasók tömegének ízlésével.

És végül is arra megy majd a világ, amerre ez a tömeg szavaz – nem máshogy, hanem a legszentebb olvasói állásfoglalással: a vásárlással.

LINK

Reklámok

Ha nem csal az emlékezetem, akkor Roland Emmerich rendező és A függetlenség napja című filmje indította el a mozis nagyvárosrombolások legújabb, azóta is népszerű divatját. Ezek a borzongatóan szép képsorok a pusztítás esztétikájának egyszerre a közösségi szorongásainkat megcélzóan testközeliek, és a romok között kéjesen csámcsogó fantáziánkat vizuális orgiájukba bevonó élmények kettősségével ajándékozzák meg a nézőt.

Ráadásul nagyjából ugyanolyan struktúrájú dramaturgia és – a technikai arcpakolást leszámítva – nagyon hasonló kiváltott hatásmechanizmusok szerint, mint ahogy ez a sci-fi kezdeteitől jellemző, és ahogy ezt már Susan Sontag is összefoglalta 1965-ben megjelent A pusztulás képei című tanulmányában.
De ne menjünk ennyire vissza a gyökerekhez, elég, ha csak húsz évet ugrunk vissza az időben, az 1996-os A függetlenség napjáig.

Az a film akkor mindent bevetett a közönség meghódítására: a remek forgatókönyv tele volt egészséges mértékben adagolt áltudománnyal, humorral, emberiességgel, moralizálással és természetesen heroizmussal is. Amely utóbbi hiába volt vegytisztán amerikai, ezt mégis olyan módon egyensúlyozta, hogy minden földlakó szíve csordultig telt büszkeséggel.

Az alaphelyzet nagyon egyszerű volt 1996-ban: vagyunk mi, sokszínű földlakók, és egyszer csak megjelenik egy ellenszenves idegen faj, amelynek technikai fölénye pillanatok alatt elmossa kultúránkat, városainkat, gyűlölködéseinket és hadseregeinket. Egyedül a színes identitású egyéni hősiesség veheti fel ellenük a harcot, és fel is veszi, és győz is.

Az alaphelyzet most is nagyon egyszerű: vagyunk mi, sokszínű földlakók, akik egyfelől a legyőzött idegenektől elcsent szupertechnológiákkal felturbóztuk hübriszünket, másfelől közössé tett paranoiánkat az úgynevezett világbéke utópiájában véltük feloldani. Ide jutottunk a két film cselekménye és premierje közti két évtized során, és így vártuk a második eljövetelt is. És láss csodát, nem vártunk hiába, jön a második földönkívüli-roham, és technikai fölényük pillanatok alatt elmossa… innentől pedig minden ugyanaz.

Vagyis nem egészen ugyanaz, hanem minden sokkal-sokkal nagyobb! 1996-ban még elég volt néhány repülő tányéralátét, 2016-ban ez már kevés lenne: egy háromezer mérföld átmérőjű űrlepény tapad seperc alatt szeretett bolygónk egyik oldalára, és neki is áll annak szíve felé fúrni. Ám sajnos ahogy megnőttek az összetevők – a tűzerőtől kezdve az űrhajók méretén és a harcoló felek számán keresztül a film optikai tuningjáig és költségvetéséig –, úgy üresedtek is ki, fordított arányban a növekedéssel.

1996-ban majdnem szívszorító volt végignézni, ahogy egy halálsugár eléget egy nagyvárost, az intim és a grandiózus jelenetek váltakozásának mesteri kottája szerint. Most már mindez csak vágókép, töltelék és a csúcspont – a földgolyó felére rátelepedő sötét lepény képe – csak oda van biggyesztve, de nem vált ki semmit, alig sokkol, és alig tölt el a szorongás vagy a katarzis érzésével.

Ezzel együtt azért nem szórakozunk rosszul, főleg ha a két film szociológiáját összehasonlítjuk: mit változott a filmekben lecsapódó amerikai közgondolkodás két évtized alatt – kívülről nézve. Húsz éve a változatos faji és vallási identitás egysége kellett a végső győzelemhez. A Föld – vagyis az Egyesült Államok – lakosságának multikulturalizmusa ment szembe a földönkívüliek uniformizált közös tudatával.

A földlakókat férfiak vezették, férfiak lettek a hőseink, a nők pedig a romantikus és családbarát árnyalatokért voltak felelősek. Ezzel szemben 2016-ban ez már nem így működik: a faji és vallási különbözőség mellé bekerül a nemi is – a leginkább kidolgozott romantikus szál a két öreg homoszexuális tudós között bontakozik ki.

Emellett nekifutunk a nemi egyenlőség kérdésének is, ám ez véleményem szerint egyrészt rendesen félremegy, másrészt erős aktuálpolitikai töltetet is kap. A korábbi horizontális relációk (férj-feleség-gyerek családmodell, illetve bontakozó szerelmi szálak) helyét átveszik a túlerőltetett nosztalgiával feltöltött vertikális relációk (a szülő-gyermek kapcsolatok), amelyek mellett az esetlegesen behozott új érzelmek kibontása úgy van a forgatókönyvbe illesztve, ahogy egy gatyát próbálnánk ráerőltetni egy szteppelő tehénre.

A nők háttérfigurák, bármit is tesznek, bárhogy is igyekeznek őket férfiasítani, a háború a férfiaké marad, ahogy a dicsőség is.

És itt kerülhet a képbe az USA aktuálpolitikája is: A függetlenség napjának erőskezű és határozott amerikai elnök asszonya megnyerő magabiztossággal hozza egymás után a hibás döntéseket, amíg csúnyán le nem mészárolják az idegenek a teljes kabinetjével együtt a Cheyenne Mountain Complexben található szuperbiztos elnöki bunkerben.

A filmben eddig tartott ez a politikai korrektség által elvárt egyenlőségesdi, innentől ismét a férfiak kezében összpontosul minden, ami számít – legyenek akár életerős fiatalok, végtelenül ellenszenves generálisok vagy járni is alig tudó kényszerbeteg, szenilis exelnökök.

Akár ott van, akár csak a felszín alatt, de adja magát mindehhez az éppen zajló elnökválasztási kampány is: „Hillary nem lesz jó nektek, drága szavazók, lássátok be, ide férfi kell!

Ahogy a mellékelt ábra, A függetlenség napja: Feltámadás is mutatja, ha lenne még kétségetek!”.

LINK

Tegnap este hosszan beszélgettem egy filmmániás ismerősömmel. Ahogy ilyenkor lenni szokott, mindenféle régi és új film szóba került, ajánlottunk egymásnak címeket, egymás szavába vágva meséltük a kedvenc jeleneteinket és anekdotáinkat.

A beszélgetés egy pontján felsóhajtott, és azt mondta, hogy már sok ezer filmet megnézett, az újakat is lehetőség szerint a premier napján, de ez az egész már nem tölti el azzal az örömmel, mint régen. Kiszámíthatónak érzi a cselekményt, a forgatókönyv fordulatait, 99 százalékos biztonsággal tudja, hogy mi lesz a következő jelenet, sőt sokszor még a beállítást és a vágást is érzi előre.

Egyetlen film volt csak az utóbbi időben, ami meglepte, Alfonso Cuarón Gravitá­ciója – Sandra Bullock, George Clooney és Ed Harris főszereplésével. Itt újra abban a kvázi kiszolgáltatott befogadói pozícióban érezte magát, mint régen, mint sok ezer filmmel korábban, ebben a filmben nem tudta, hogy mi fog történni, és csak tátotta a száját, elfeledkezett minden másról és hagyta magát elragadni.

Nem ő volt az egyetlen, akitől az elmúlt években ilyen véleményt hallottam. És talán a kedves olvasónak is támadt már hasonló érzése az újabb és újabb, filmgyári futószalagról érkező, profin összerakott szórakoztatóipari vagy erőszakoltan artisztikus produkciók láttán.

Közhelyszerű – és kiszámítható! – felidézni itt azt a megállapítást – még akkor is, ha igazsága minden oldalról vitatható –, miszerint: már minden történetet elmondtak, nincs új ötlet, nincsenek új történetek, csak az eddigiek újracsomagolt elmesélése.

Talán hasonló gondolatok juthattak Oscar Sharp rendező eszébe is, amikor azon gondolkozott, hogy milyen filmmel nevezzen a Sci-Fi London által meghirdetett 48 Hour Film Challenge című, tudományos-fantasztikus tematikájú filmes versenyre.

Sharp elmondása szerint már korábban is rengeteg forgatókönyvet nyálazott át, sőt minden, az interneten fellelhető sci-fi forgatókönyvet elolvasott, ha hihetünk neki, akkor az összeset! Ám ezt követően nem merült nyúlós és semmittevő alkotói válságba – ha mégis, arról nem szól a fáma, és rendezőnk sem nyilatkozik –, hanem támadt egy vagány ötlete: be kellene tölteni az összes elérhető forgatókönyvet egy algoritmusba, majd hagyni, hogy a film megírja saját magát.

Fel is hívta régi cimboráját, Ross Goodwint, a New York-i egyetem mesterségesintelligencia-kutatóját, és rábeszélte a közös kísérletre. Goodwin pedig kapva kapott az alkalmon, és ráállította a feladat megvalósítására Benjamin nevű botját. Benjaminról annyit érdemes tudni, hogy egy „AI bot” (gépi tanulásra is képes program), egészen pontosan egy LSTM RNN (Long Short-Term Memory Recurrent Neural Network), azaz egy olyan rekurrens neuronhálózat, amelyet gyakran használnak szövegfelismerési feladatok elvégzésére.

Benjamint megetették valamennyi forgatókönyvvel, ő pedig emészteni kezdett – zárójeles érdekesség, hogy az antropologizált robotok működésének fázisait egyre gyakrabban írják le a táplálkozás és az anyagcsere szavaival, kifejezéseivel és nyelvi metaforáival –, egészen addig, amíg össze nem rakta azt a predikciós képletet, hogy a legnagyobb valószínűség szerint mely betűk, szavak és mondatok fognak együtt szerepelni, egymás mellett és után feltűnni.

Végül Benjamin megtanult forgatókönyvet írni a megfelelő formátumban – a rendezői utasítások és a párbeszédek precíz jelölésével.
„Amikor felolvastuk a forgatókönyvet, az asztal körül mindenki csak rázta a fejét és röhögött” – nyilatkozta az elkészült munkáról Oscar Sharp az Ars Technica magazinnak. Ő viszont nem hagyta magát, és ha már belevágott ebbe a projektbe, végig is vitte: megrendezte a Sunspring című, kilencperces tudományos-fantasztikus rövidfilmet, amely már szabadon elérhető és megnézhető valamennyi videómegosztó oldalon is.

Ez a vállaltan kis költségvetésű, egy helyiségben játszódó kamaradráma a maga módján egyszerre tud – a film keletkezésének érdekességén túl – nyomasztóan drámai és az angol abszurd humor legjobbjait megidéző módon vicces is lenni. Már ha komolyan vesszük, és komolyan próbáljuk elemezni, értelmezni.

A se füle, se farka mondatok így lesznek enigmák, olyan rejtélyek, amelyek szépen illeszkednek a film által sejtetett futurisztikus világ egyébként is rejtélyes és önmagát alig megmutató kontextusába.

És ezzel együtt így állnak össze egy olyan allegorikus jelentésmezővé, amelyben az egymással folytatott párbeszéd ugyanúgy elsiklik a másik kognitív percepciójának felületén, mint ahogy az egymás mellett történő elbeszélés is betölti ennek külső szemlélőjét – minket, nézőket – valamiféle formátlan melankóliával és ugyanakkor az ezt feloldani hivatott abszurd humor észlelésével és működésbe hozásával.

LINK

A sokszor befejezetlen mondatokból vagy bekezdésekből, a félig végigvitt gondolatnyi nekifutásokból lehetne hálót szőni Csermely Péter Bloghálózatos életfilozófiám című könyvének bemutatója köré, nem matematikai értelemben, hanem ahogy a pók, vagy akár több – figyelmünk kalandozó legyeit befogva a könyv bűvkörébe.

Falus András immunológus kérdez, nem azokat a kérdéseket teszi fel, amiket előre elküldött, más dolgok érdeklik, és arról akar beszélni, ami őt igazán – hogy a könyvről lesz-e szó, vagy sem, majd kiderül, szavaiban látszólag elzárkózik, mozdulataival nem: ujjai, keze végig játszanak a könyv még kéziratos, összefűzött példányával.

S ha már mozdulatok, a beszélgetés egyik első befejezetlen bekezdése – majd a könyvben végig el lehet olvasni – is e köré rendeződik. Falus az úszás tipologizálására kérdez rá: “Ahogy úszol, az jellemző arra, aki vagy.” Példa sajnos nem sok, szinte alig vagy éppen hogy – majd a könyvben, ugye –, ezek nélkül lebeg tovább az igaz megállapítás: a mozdulatok amennyire kevésbé befolyásolhatóak, mint a szavak, annyira többet el is árulnak a mozgolódóról, a személyről, a személyiségről. Például az úszás során… Kerouac ugyanezt a fahasogatásban vette észre (vö. Big Sur), ám ez nem hangzik el… viszont Yehuda Menuhin neve igen, aki nem azt figyelte, hogy melyik tanítványa hogyan játszik, hanem azt, hogy melyik hogyan veszi elő a hegedűt, s hogyan rakja el – nála ez volt a tehetség mértéke, a kód, ami alapján kiválasztotta a legjobbak között a legjobbakat.

S ha már tehetség, Csermely másik nagy témája, úgyannyira tudósilag, mint életileg, és személye kapcsán kihagyhatatlan, megkerülhetetlen, főleg a tehetségkutatás és -gondozás – azaz a Kutató Diákok Mozgalma. El is hangzik a kérdés: Mi a tehetség? Mi a tehetség definíciója? A válasz egy tudós óvatosságával messziről indul, és megpróbál kitérni. Csermely harminc-negyven éve tehetség-gént nevezett volna meg, ma inkább azt mondja, nem lehet a tehetséget sehogysem jól definiálni, nem lehet a tehetséget jól körülhatárolni – bonyolult feladat. Ahogy mondja, az elmúlt öt-hat évben sok szempont, sok megfoghatóságának tűnékenységében is megfoghatatlan faktor hozzátevődött a tehetség általa gondolt mibenlétéhez: az intelligencia, a kitartás, a kreativitás, a szocializáció, a siker mint önmegvalósítás és elégedettség. Egyik sem fedi a fogalmat, ha mégis valami, és ezek nagyon, önmagukban is – szentenciaszerűen – izgalmas gondolatok, akkor a tehetség olyasmi, mint ami ezek mögött a mondatok mögött sejthető: “Az eredetiség nem más, mint az eredethez való visszatérés.” – vagy Poincaré után: “A kreativitás olyan dolgok összekapcsolása, amelyek nagyon távol állnak egymástól.” – vagy: “Ahol a tér nagyon tág két gondolat struktúrája között, ott lehet eredetiséggel kitölteni az űrt.”

Ám mindezt fel kell fedezni valakiben, észrevenni és gondozni… És itt kanyarodik a beszélgetés, vagy az én emlékeim a beszélgetésről az iskola és a tanár irányába, hiszen ahogy Csermely mondja, minden az iskolában dől el. Mik a jó tanár ismérvei? – kérdezi Falus, s kérdésében ott van a Christakis–Fowler kapcsolati hálója alapján meghatározott boldog ember jelensége is, ahogy a kiadó, Votisky Zsuzsa említi közben. Nos, Csermely szerint a jó tanár ismérvei a következők: boldog, van szakmai hitele (amiből következik az emberi hitele) és pozitív energiacentrum. Mondja, ez vitatható, kiegészíthető, erre Falus le is csap, vitatni ugyan nem akarja egyiket sem, de kiegészíteni annál inkább: 1. “Az a jó tanár, aki nagyon jól tud kérdezni.”; 2. csillog a szeme; 3. “Az igazi tanár nem áll a középpontban. Nem ő a középpont, hanem az ügy.”

Befejezetlen mondatokat vagy bekezdéseket, félig végigvitt gondolatnyi nekifutásokat említettem korábban, de nem úgy, hogy hiány jelent volna meg – éppen csak annyi, amennyi rábeszélt a könyvre –, hanem úgy, hogy ha meg is jelent valamiféle hiány, az csak a továbbgondolás előtt nyitott teret. Még akár úgy is, hogy önmagammal is vitába sodródhattam, vagy ahogy legjobban az egyik elhangzott és be is fejezett mondat jelentheti, ha paradox módon magamra vonatkoztatom: “Nem értek egyet veled, sem az általad interpretált önmagammal.”

Csermely Péter Bloghálózatos életfilozófiám (Typotex, 2012) c. könyvének bemutatója

Eredeti megjelenés: prae.hu

Az L. Simon László által szervezett Haza és haladás című konferenciát sok tekintetben nem lehet kontextusától megfosztva látni és érteni. Elsősorban azért nem, mert a konferencia célja is egy bizonyos kontextuskeresés és -találás volt, amennyiben az identitás, a nemzeti identitás, kultúra és közösség tematikája, illetve az ezekről való beszéd, ezen fogalmak újraértelmezése önkéntelenül és jellegéből fakadóan kontextust, kontextualizálást kíván.

Valaki vagy valami – legyen szó akár egy személyről, egy intézményről, egy politikai pártról, egy elméleti iskoláról vagy disputakörről, vagy akár egy népről és nemzetről – identitását mi határozza meg? Mennyire saját belső energiája és megnyilatkozásai, és mennyire egy önmagára rakott, önmagával hozott külső réteg, nyelvében működésbe lépő kontextus, szellemi előképei és forrásai – azok a felismerhető vagy megmutatott „tekintélyek”, akikre támaszkodik, akikből erőt és hitet merít, akik valamilyen mintát jelentenek számára?

A konferencia valahol ezekre a kérdésekre kereste a választ, alatta többször eszembe jutott, hogy érdemes lenne az előadók által az L. Simon László kijelölte ’haza és haladás’ diskurzusába beemelt idézeteket – és azokat, akiktől az idézetek származnak – hálózatba rendezni, valamennyire különválasztva és rangsorolva őket anyagi minőségük és természetük szerint. Amennyiben ezt a műveletet végrehajtanám, egy olyan gráfot kapnék, mely egyrészt jó eséllyel bejárja és lefedi a mai közgondolkodás általános forrásvidékét (pl. Ady, Márai, Illyés Gyula, Bibó, Descartes, Hegel, Nietzsche, Heidegger, John Lukacs stb.), másrészt újdonságaiban és felfedezéseiben eddig periférián csörgedező szellemi búvópatakokat találhat (pl. az amerikai konzervativizmus: Russel Kirk, Molnár Tamás, Polányi Mihály, Kolnai Aurél), illetve kellő szellemességgel esélye van vizet fakasztani a korábban meddőnek gondolt sziklákból (Lewis Caroll (!), Steve Jobs (!), Roberto Bobbio és a CpG (!)).

A helyett, hogy elkezdeném – felszínes ismereteim miatt egyelőre csak kínosan hevenyészve – felrajzolni ezt a szellemi térképet, elemlámpámmal rávilágítanék két szükségesnek érzett kontextusra. Az első a konferencia tér-idő koordinátáiból adódik, hiszen nem máshol, hanem a Parlament Felsőházi termében vagyunk – nem az MTA-n vagy az egyik egyetemen –, miközben „az alsóházban a népszavazásról szavaznak”. L. Simon e félmondata behozza az előadók komoly intellektuális szempontjai közé a kizárhatatlan aktuálpolitikát, azon keresztül pedig az egész országot, melynek jelen állapotát talán legjobban egy Wilfried Martens-idézet írja le (ő egyébként Orbán Viktor miniszterelnök egyik példaképe, könyve magyar kiadásának előszavát is Orbán írta – s ez a tudás is fontos elem lehet hálózatunkban):

„1981. november és december hektikus hónapjaiban semmit nem javult a helyzet. A belga frank még mindig teljesen ki volt téve a spekulációnak, a munkanélküliek serege hónapról hónapra növekedett, gyors ütemben követték egymást a bezárások és a csődök. A pénzügyi szakadék, melybe az ország került, napról napra mélyült. Kormányom hivatalba lépése napjától kezdve pontosan tudta, hogy záros határidőn belül válságtervet kell végrehajtania, különben az IMF megalázó feltételeket kényszerít ránk, ha az árfolyamokat továbbra is kézben akarjuk tartani. Damoklész kardjaként függött a fejünk fölött egy óriási összegű kamatozó hitel. Szerencsére a kormánynak sikerült már működése kezdetén számos akadályt leküzdenie. Elhatárolta magát a szociális partnerektől, akik így továbbá nem határozhatták meg a társadalom gazdaságpolitikáját. A jelszó az volt: »a kormány fog kormányozni«. A különleges felhatalmazás, amely lehetővé tette számunkra, hogy saját hatáskörben módosítsunk vagy helyezzünk határon kívül törvényeket, mellőzve a hosszú hetekig tartó politikai vitákat, még nagyobb port vertek fel.” (Wilfried Martens: Európa: küzdelmek és győzelmek. Szövetség a Polgári Magyarországért Alapítvány & CES, Bp., 2009. 62. o.)

A másik kontextus Kölcsey Ferenc, illetve a tőle származó címadó idézet körül artikulálódik: „Jelszavaink valának: haza és haladás. Azok, kik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg: miképen a maradás szónak több jelentése van. Korszerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés.” (Búcsú az országos rendektől, 1835) Kölcsey e két fogalma manapság túlfoglalkoztatott, bal- és jobboldalon egyaránt. Bajnai Gordon volt miniszterelnök 2010. utolsó napján bejegyzett közpolitikai közhasznú alapítványa ugyanerre a Kölcsey-fogalompárra utal-épül.

Talán érdemes röviden összehasonlítani a két „oldal” célkitűzéseit. Bajnai alapítványának Rólunk menüpontjában ez olvasható: „A Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány célja, hogy választ találjon a XXI. század Magyarországának egyes kiemelkedő társadalmi, gazdasági és közösségi kihívásaira. (…) A Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány a közös gondolatok megosztása és megvitatása érdekében polgári gondolkodói közösséget is szervez. Konferenciáival és beszélgetéseivel az az intézmény célja, hogy teret biztosítson a haladó gondolkodású magyar polgárok számára a nyílt beszélgetésre és eszmecserére közös feladatainkról. (…) A Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány olyan nagyhatású, progresszív elveket valló agytrösztökkel működik együtt világszerte, amelyek intellektuális és közpolitikai tevékenysége méltó mintát jelent számára. Az együttműködések gondolatok és szakértők cseréjére terjednek ki, közös problémáink és kihívásaink megértése érdekében.”

L. Simon László a december 2-ai konferencián – utólagos összeolvasással – mintha ezeket a gondolatokat egészítené, bővítené ki. Engedtessék meg nekem, hogy a hitelesség kedvéért most a fidesz.hu összefoglalójából idézzek: „[L. Simon László] hozzátette, a Haza és haladás ezzel szemben nem szakpolitikai konferencia, hanem az együttgondolkodást szolgálja, olyan filozófusok, irodalomtörténészek, írók és történészek előadásaival, akik a magyar nemzeti identitás kérdéseit kutatják. (…) A kultúrpolitikus rámutatott, a haza – akár a nemzetet, akár a mai Magyarországot, akár a Kárpát-medencét értve rajta – ma mást jelent, mint Kölcsey korában. A kormányzat ezért a haza fogalmának újraértelmezésére tett kísérletet a nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény megalkotásával. (…) A haladás fogalmát sem egyszerűbb ma értelmezni – figyelmeztetett a kulturális bizottság elnöke: ezen a szón már nem elsősorban a szellemi progressziót értjük, hanem a gazdasági, technológiai fejlődést, gyarapodást. (…) Elmondása szerint a modern ember élete egyre racionalizáltabbá, bürokratizáltabbá válik, s ennek óriási kulturális deficit a következménye, mindez a régi dichotómiák megcsontosodásához vezet.”

Szükségtelen kiemelések nélkül is látszik, hogy nagyon hasonló szellemi igény merült fel nagyjából egy időben két, egymást általában ellenségesen tekintő, máskor negligáló közegben. Ugyanaz a vezérmotívum (Kölcsey), és nagyjából egy irányba mutató a szándék. Más körülmények között (ez is kontextus!) két ilyen kezdeményezés értelmiségei egymásra találnának, élénk vitát folytatnának, olyan erős szellemi háttérhálózatot hoznának létre, amely nemcsak megfogalmazza, hanem el is éri, érvényesíti is céljait, s nemcsak háttéranyagokban vagy szimbolikusan, hanem ténylegesen is.

Talán ez a konferencia(sorozat) egy nagyjából ilyen irányba tett fontos lépés, mely először létrehozza a maga eszme- és tekintély-hálózatát, felületéről letisztítja a félreértelmezéseket, átkódolja a nyelvet és a „megcsontosodott viselkedésformákat”, kitölti a hiányokat, és újrahuzagolja a kontextuális linkek sokaságát, melyek előképeihez, előzményeihez, forrásaihoz, tulajdonképpen a szellemi háttéradatbázishoz kötik. Majd második lépésként az így összeálló filozófiai, ideológiai és gondolatrendszer főoldalán elhelyzett linkek túloldalán a szellemi háttéradatbázis még kidolgozatlan könyvtárait kezdi kiépíteni, kidolgozni, kutatni, értelmezni és beilleszteni – ahogy erre L. Simon utalt is egy másik, NKA-elnöki minőségében mondott félmondatában, mely szerint majd kiemelt helyen fog szerepelni Molnár Tamás hagyatékának feldolgozása a jövő kultúrpolitikájában.

Ezt követően harmadik lépésként – ha más folyamat nem akasztja meg és nem zilálódik szét a támadások sorozatában – felszámolódhat a döntő szakadás, „az értelmiség ortodox dichotómiája”, a derridai „egyértelmű episztemológiai rés”. Végül pedig elkezdődhet az egyenrangú párbeszéd a lehető legszélesebb közegben, a lehető legkevesebb indulattal, viszont a lehető legtöbb szellemi, majd gyakorlati és politikai hozammal. Az esély sokszor, majd minden esetben megvolt arra, hogy így legyen, de a történelemkönyvet végiglapozva sajnos az a tapasztalat, hogy alig valamikor lett aztán így, egy rövid ideig…

 

Eredeti megjelenés: prae.hu

Csizmás Kandúr az a Shrekben, ami Wolverine az X-menben, talán ezért is érdemelt a DreamWorks-től egy prequelt. Ez a cica magányos hős, tollas kalappal, kis vívótőrrel és a kötelező kitaposott csizmácskákkal. Mostanában, leginkább a zöld ogrénak köszönhetően reneszánsza van – az elmúlt két évben két egész estés animációs filmet is kapott, 2009-ben egy franciát, most meg egy amerikait. (Chris Miller: Csizmás, a kandúr)

Sejtek az egész mögött valami nemzetek és kultúrák közti vetélkedést. Az amerikai DreamWorks Animation spanyolosította az eredetileg francia mesehőst, aki egyébként bizonyos más változatokban ötvözi is e kettősséget: spanyol származású, de franciául beszél, hiszen a francia nyelv az egyetlen, amin dorombolni tudsz. Amerikából persze máshogy látják – és ebben nem különbözünk mi, magyarok sem –: a spanyol és a francia is az erotika, a csábítás nyelve, és csak döntés kérdése, hogy melyik akcentusával szólaltatjuk meg cicalánycsábász kandúrunkat.

Shrek posztmodern mesegyártói a spanyolt választották, aminek Antonio Banderas-nak köszönhetően olyan sikere lett, hogy nem maradhatott el a francia animációs szakma öntudatos válasza, és 2009-ben bemutatták az 1697-es Charles Perrault féle eredetit újrahangszerelő La véritable histoire du Chat Botté (’Csizmás Kandúr igaz története’) című munkájukat.

A hangulat kedvéért nézzük is meg mindkét film előzetesét, időrendi sorrendben, és a hatás kedvéért eredeti nyelven:

Mélyebb komparatisztikai vizsgálódás helyett csak annyit említenék meg, hogy az eredeti és az ezt megfilmesítő francia változat macskájának valet, azaz segítőtársi szerepét a DreamWorks elhagyta, míg ennek még nyomaira bukkanhatunk a Shrekben, addig jelen változatban ez teljesen eltűnt. Csizmás Kandúr olyan önálló hős lett, akinek viszont csak alakja, jelleme, attribútumai vannak, de története nincsen.

Nosza, akkor bejáratott képregényfilmes hagyományt és forgatókönyv-felépítést követve ki kell találni, mi az Ő meséje, mi az eredetsztorija, mik a motivációi, ki is Ő. Ezen a ponton kezdődhetett szerintem egy olyan őrült LSD-brainstorming, aminek köszönhetően a teljes stáb, még a takarítószemélyzet tagjai és a pizzafutárok is – azzal a Howard Hawks-féle legendás módszerrel dolgozva, hogy akinek, de tényleg bárkinek van egy jó ötlete, az kap egy dollár bónuszt – őrült asszociációs utazásokat tettek gyermek- és kamaszkoruk töredékes emlékei és ezek Google által rekonstruálható dokumentumai között.

A posztmodern mesék még jól elhelyezett intertextusokkal, kiszólásokkal, beállításokkal, vágásokkal és dallamokkal utaltak korábbi kultikus filmekre, ami minden humorbombája mellett egy szülők nemezedéke felé tett, jegypénztáraknál is visszaigazolodó gesztus volt. Ezzel szemben a posztmodern mesék második generációja máshogy épül fel és máshogy hat. Ezek a mozik – köztük a Csizmás, a kandúr is – már más alkotói módszerrel dolgozik: az átvétel nem annyira a felismert utaláshálóval képződő, humorforrásként vagy iróniaként ható pontokra koncentrál, inkább kliséket, paneleket vesz át, melyek már nem a felismerés és a nevetés lehetőségét hordozzák, hanem a forgatókönyv és a vizuális fantázia üresjáratait kitölteni hivatott formulák. Ezek eredete a lehető legteljesebb mértékben véletlenszerű, ugyanannyi esélye van egy ősi mítoszmotívumnak, egy mondókának vagy egy popkulturális mémnek, hogy bekerüljön a film szövetébe.

Csizmás, a kandúr története úgy kezdődik, ahogy kell. Hősünk egy gusztusos, puhaszőrű egyéjszakás cicalány ágyában ébred, meglopja annak gazdáját, elkergetik, és az utána kiáltott „Nem menekülhetsz örökké!” mondaton gúnyosan mosolyogva elindul különösebb cél nélkül a kietlen pusztaságon át a Semmibe, mint egy spagettiwestern hőse. Óriásivá nagyított, a fél horizontot elfedő vibráló napkoronggal szívbemarkoló koraalkony még nincs, de lesz később, hajajj, ahogy szalonjelenet is, meg poros kisváros, meg ördögszekerek, meg az elvesztett becsület fölött érzett önsajnáló férfibú, meg egy izgalmas szekérüldözés egy vörös homokos sivatagban, meredélyek fölött. És az olyan nehezebben összerakható, ám épp ezért tüneményes reflexiós dimenziókat kitáró gegekről se feledkezzünk el, mint a Vissza a jövőbeharmadik részének vadnyugati szalonban játszódó párbeszédét („ – Egy kis jegesvizet kérnék. – Ha vizet akarsz, dugd be a fejed az itatóvályúba. Idebent whiskey-t szokás inni.”) a Vissza a jövőbeelső részének hasonló párbeszéde (McFly a pulthoz lépve: „Tejet!”, majd kis szünet után: „Csokisat!”) és macska fajú hősünk ivási szokásainak tükrében megjelenő – a trailerben is látható – kocsmai tejlefetyelés jelentésessége.

Mi vár még ránk!? – mert itt aztán minden mindennel keveredik, komolyan elengedték magukat az alkotók… Lesz például – próbálom úgy írni, hogy egy fordulatot vagy poént se lőjjek le – ősi viking mítoszból egymillió változatban (nálunk Égigérő paszuly) tovább élő népmesetranszformáció varázsbabokkal és börtöntöltelék Babszem Jánossal („Szólíts csak Jankónak!”),amibe belekeveredik az aiszóposzi eredetű Aranytojást Tojó Lúd, mint a paszuly tetején található kastély lakója, zseniális időbeli csúsztatással: a vár erdeti ura, az óriás (más változatokban ogre) már évek óta halott.

Előkerül még kliséként az először komolyan vett, majd ironikusan átértelmezett Macskanő-alak, aki a Cartouche-t idéző rablófészekben egy flamenco-táncpárbaj során A Karib-tenger kalózai – Ismeretlen vizeken hasonló párbajjelenetét megismételve ugyanazt a váratlan meglepetést tartogatja, a gitár itt felbukkanó Desperado-utalásáról – amibe erősen belejátszik, hogy hangjuk Antonio Bandres és Salma Hayek – nem is beszélve.

Pár perccel később feltűnik a mese szó szerint legbetegebb figurája, az angol gyerekmondókától („Tojás Tóbiás a falra ült. / Tojás Tóbiás lependerült. / Hiába száz ló, száz katona, / Tóbiást nem szedik össze soha.”) ihletett Tojás Tóbiás (Humpty Dumpty), aki megnyerő, tenyérbe mászó beszédével arra buzdítja a miatta régi sebeket hiába nyalogató hősünket, hogy lopja el a fentebb már diskurzusba hozott varázsbabokat egy másikgyerekdalocska címéből kölcsönzött rablópárosától, akik egy vaddisznók húzta tankszekéren közlekednek, mely szekérnek részletgazdagsága nem az északi mitológiából (vö. Frey isten hasonló járműve), hanem szerintem inkább a Warhammer világából érkezett.

Zavaros? Hát, nem egyszerű, és a szórakozás egy egészen más szintje, ha önkéntelenül így, és nem naív gyermeki szemmel nézzük a filmet, ami után hosszan gyűjtögethetjük és azonosíthatjuk a különböző utalásokat, forrásokat, további órákra remek elfoglaltságot találva. Ám ha mindezt megfordítjuk, akkor filmről-filmre felfedheti magát az az új alkotói módszer – Hollywood mint filmgyár esetében: termelői módszer –, amely új történetek igényétől vagy termelési kényszerétől vezérelve, de az ezekben tátongó üres helyeket, dramaturgiai lyukakat új ötletekkel kitölteni képtelenül úgy nyúl a közös kultúrbank tőkéjéhez, hogy az egymás mellé dobált, még beazonosítható eredetű kaotikus pixeleket különösebb továbbgondolás nélkül egy önálló lábon megálló, szórakoztató, de az eredetiség látszatát részeiben és egészében is messze elkerülő egésszé képes összeilleszteni.

Eredeti megjelenés: prae.hu

Párhuzamos drámaírók

Két drámaíró, a magyar Egressy Zoltán és a portugál Miguel Castro Caldas beszélgetésének hírére megtelt az A38 étterme. Jó ez, jó olyan „irodalmi” programon ülni, ami alapjáraton ennyi embert vonz. Ráadásul, ha kedvezményes a portói és a konyha portugál ízekkel kedveskedik, szinte kihagyhatatlan esti elfoglaltságnak ígérkezik.

Egressy Zoltánt talán nem kell bemutatni, elég ismert szerző ő már ahhoz Magyarországon. Tananyag, hogy ő írta a Portugál című drámát, amiből film is készült, és ha nem is lett olyan általános értelemben kultikus, mint az Üvegtigris – amiből viszont tudtommal még nem készült színpadi adaptáció –, Elek Tibort idézve mégis ő volt az, aki a „kortárs írók közül elsőként vitte színpadra a hétköznapi beszélt nyelvet, a köznyelv regisztereit, torzulásait.”

Miguel Castro Caldas neve viszont csak a kortárs kitekintésekkel is bíró luzitanista műveltségüket karbantartó ismerőseink számára mondhat valamit. Sajnos… Kár, hogy Európa nyugati pereme általános műveltségünk számára sokkal messzebb van, mint például az Egyesült Államok vagy Japán. Caldas fontos és izgalmas drámaíró, hazája legjelentősebb független színházaival dolgozik, mint például az Artistas Unidos, Primeiros Sintomas, Chapitô társulatokkal, rendszeresen fordít, többek között Ali Smith, Beckett vagy Harold Pinter drámáit, és tanít is.

A moderátor, Urbán Bálint első kérdése visszanyúlt a kezdetekhez: Hogyan jutottak el a drámaíráshoz? Egressy semmi színházzal kapcsolatos jó gyerekkori élményre nem emlékszik, fordulópontként egy számára csak dialógusokban és drámai helyzetekben bemutatható szerelemre emlékszik, no, nem a sajátjára, hanem Jászai Mari és Reviczky Gyula legendás találkozására. Caldas két prózakötet után nem is gondolt drámaírásra, egy rendező haverja ugrott fel hozzá egyik este, írjon már valamit. Írt is, próbált is írni, de bevallása szerint elég gyatra eredménnyel, viszont ahhoz elég ráfordított idővel és energiával, hogy rájöjjön arra, amit ma már drámafordulatnak hívnak Portugáliában. Caldas legsikerültebb darabjaiban – Repetição, O Homem Do Pé Direito, Nunca Terra em Vez de Peter Pan – felszámolja a hagyományos drámai elemeket, a karaktereket, a cselekményt és a teret, ennyiben követi és/vagy importálja a XX. század legerősebb vonatkozó hagyományait. Nála a szereplők polifonikus hangok tengeréből bukkannak ki, paralel monológokat hallhatunk dialógusok helyett, hiszen tragikus nagyság már nincsen, a figurák cselekvésképtelenek, és saját nyelvük vagy nyelvtelenségük fogjai.

Kisebb kitérők után az egyik következő nagyobb témacsokor a kortárs dráma helyzete volt. Egressy szerint Magyarországon sokkal jobban állunk – mármint azok a „mi”, akik drámát írnak –, mint néhány évvel ezelőtt, jobbak a lehetőségek, több a kitörési pont, akár a külföld, a nemzetközi ismertség felé. Caldas sötétebb képet fest, náluk csak most formálódik a drámaíró szerepe, náluk csak most kezd a köztudatban körvonalazódni, hogy egy drámaíró is olyan állatfaj, amelyik ül és ír. Ezen meglepődhetünk kicsit, átértékelhetünk pár dolgot magunkban: például azt, hogy vannak olyan európai országok, ahol bizonyos evidenciák túloldalán vagy előtt vannak és élnek még, főleg, ha a művészetekről, alkotásról beszélünk – a többit most hagyjuk.

Azon viszont már kevésbé lepődünk meg, hogy Caldas többször szóba hozza a portugál színház végét és halálát. A pár évvel ezelőtti világválság tovább gyűrűző nemzetgazdasági következményei miatt egyre kevesebb állami támogatáshoz jut náluk a színházi élet, egyre több az intézményeket érintő gazdasági megszorító intézkedés, emelkednek a költségek, például a rezsi vagy a színházjegyek áfája, és egyre nagyobb a szakma szabadságát megfojtó politikai nyomás is.

Összeáll a kép: Portugáliában még alig alakult ki, nyert teret a kortárs színház és ebben a különböző szerepek, például a drámaíróé, máris olyan stressz járja át, amit mivel még nincs szakma sem, nincs belső erő, általános társadalmi elismerés, sem lobbiképes szakmai szervezetek, nagyon nehezen tudnak feloldani.

Ha metaforikusan párba állítjuk a magyar színházzal és kicsit továbbgondoljuk ezt az összehasonlítást, talán jobban megérthetjük a magunk vélt vagy valós problémáit is. A portugál kortárs színház olyan, mint egy kiskamasz, akinek elvették feje fölül az iskoláját, és ül a padkán mélázva lehetőségein. A magyar meg olyan, mint az a szakszervezetben is aktív munkavállaló, akit a felsővezetés nyomására, különösebb indok nélkül kirúgtak, és éhségsztrájkba kezd a főbejárat előtt.

Az est szerencsére a fentebbi gondolat morfondírozantrikus dimenzióinál vidámabban zárult. A Rei Rudolfo amatőr színtársulat tagjai (Borbáth Péter, Király Szabolcs, Kristóf Borbála, Nagy Dóra, Székely Szabolcs, Urfi Péter, Varsányi Kata és Végh Anna Panni) előadtak egy-egy jelenetet Caldas és Egressy darabjaiból, először portugálul, majd magyarul, saját fordításukban, ami mindkét esetben annyira jól sikerült, hogy a két nyelven is értő hallgatóság szinte jobban szórakozott a célnyelvi változaton, mint az eredetin. Megszólalt, működött, megszületett egy új dráma, azaz egy új előadás lehetősége – kíváncsian várom, lesz e folytatása.

(A38, 2011. november 21.)

Eredeti megjelenés: prae.hu

Szirmai Péter: Mániákus bibliofília
Szirmai Péter: Mániákus bibliofília

„…e novellák az éjszaka mélyére visznek le minket, az emberi aljasság anatómiáját írják le, ontológiai problémákat boncolgatnak, azt sugallják, egyetlen lehetőségünk van csak: »innen el«. Erejük ennek a rettegéssel teli két szónak félelemnélküli kimondásában rejlik” – szól Szirmai Péter második kötetének fülszövege.

Erős szavak ezek, ahogy a Céline-től vett mottó is: „Amikor majd a gödör szélén állunk, nem lehet ugrálni, de felejteni se szabad, el kell mondani szóról szóra, hogy mennyi aljasság van az emberekben…” Ha elkapjuk a magas labdát, elfogadjuk ezt az irányt, akkor e könyv tétje is leegyszerűsödik – ami nem biztos, hogy a javára válik.

Ha az „innen el” undor- és menekülésfilozófia felől olvassuk a kötetet, egyfelől tematikusan széttartó lesz, másfelől minden széttartása ellenére a rövid, néhány oldalas novellák során kirajzolódik egy szépen befejezett ív, amely két dolog egyidejű jelenléte egyelőre egyfajta félretervezett vagy következetlen esetlegességet sugall. Harmadrészt a kötet maga üzenetté válik, maga a kötet lesz a mondanivaló, ami minden létélményben és -undorban gyökerező programszerűségével együtt túl direkt lesz: ellehetetleníti az olvasás szabad játékát – amire pedig sok lehetőséget és teret enged(né)nek az egyes szövegek.

Ha ellenben a cím (Mániákus bibliofília) által kijelölt térben kezdünk mozogni, a fentebbi konkrét határok elmosódnak, az éles fogalmazás szerencsésen tompul, és a szövegek (nem mindegyik!) sem akarnak kissé talán agresszívan behatolni az olvasó jaussi elvárási horizontjába, nem akarják a szerző vagy az elbeszélő világmegértésével befolyásolni az olvasó saját világmegértését, ezáltal pedig visszahatni társadalmi magatartására, átadni az „innen el” mozgáshiányos és depresszív állapotjelentés motiválta menekülési stratégia lehetőségének kizárólagosságát, vagy legalább ennek valamiféle hangulatát.

Ebben az olvasói és értelmezői térben szabadabban mozgunk, a fentebbi tematikus széttartás mint szempont meg sem jelenik, örülünk a különböző novellák változatos és motivikusan egymáshoz fűzhető világának – akkor is, ha sokszor azt érezzük, hogy a szöveg túl rövid, csak egy ötlet, ami nincs kidolgozva teljesen, csak egy vázlat, amire akár kisregény is ráépülhetne. Hasonlóan tudunk örülni a különböző, remekül érzett archetipikus vagy textuális motívumok fel- és visszatűnésének. Ilyenek például a „kafkoid”, allegorikusan világszervező utópiakezdemények (a közép-európai labirintusváros leírása a Használd a harmadik kezed!-ben vagy A katedrális klerikális szuperdiktatúrája), a borgesi ihletésű történetek (a címadó novella vagy az Argentínában játszódó szövegek), az irodalmi élet szarkasztikus ábrázolása (a Képzelt ebéd illúzionista kiadóvezetője, aSzerkesztőségi óra sznob macskatársasága) vagy a könyvekhez láncoló mánia – talán Canetti Káprázata is eszünkbe juthat – hol külső, hol belső ábrázolása.

Még jobban járunk, ha a másik fülszöveg „E kötet [Szirmai Péter] az utóbbi években írt legjobb novelláit tartalmazza.” mondtatát minden más ellenében a fentebb diskurzusba behozott két lehetséges olvasási irány és koordinátarendszer fölé helyezzük – öntörvényű, ám elképzelhető és lehetséges módon. Miért? Mert egy esztétikai szándékú olvasás és értelmezés tükrében a Céline-től induló szöveg hatásvadászata túl direkt és elzárkózó, a cím pedig a novelláskötetek címadási szokása szerint mint jelölő nem fedi – de nem is fedheti – az összes jelöltet, azaz kibontakozó témát és motívumot.

Ha még kevesebb a kötöttség, akkor még szabadabb a játék. Ez kifejezetten jót tesz Szirmai tényleg gazdag – ebből a szempontból! – anyagot felhozó vékony kötetének. Több szövegben is megjelenik a valószínűleg közeljövőben játszódó, világégés sci-fi, kiegészülve a kannibalizmussal mint szükséges elemmel (pl. az alkalmazottak testrészeit kínáló étterem a Hatszáz ember megvendégelésében, a gyógyíthatatlan gyermeket a szülői ház udvarán feldaraboló orvos a Természetes gyógymódokban). Más szövegekben a szubjektív szemlélő undorral és gyűlölettel átitatott, szociografikus szempontokat figyelembe vevő bernhardi eredeztethetőségű (vö. Irtás) mániákus elutasításretorikája bontakozik ki, sokszor kontextusból kitűnő mondatokban, máskor novellaszervező elvként (pl. Külvárosi életünk).

És ez, azaz a stilisztikai milyenség az, ahol hangsúlyossá válik az olvasási stratégiaválasztás fontossága, mégpedig a kötet egészének és felépítményének tekintetében. A külön időpontban – ez jelölve is van – született szövegek mindegyike egyes szám első személyben van írva, amely elbeszéléstechnikának megvan az oka és intenciózus vagy konvencionális hatásmechanizmusa, viszont ez hordozza magában a kötet gyengeségének, és az ebből következő olvasói elutasítás lehetőségét is. Az „innen el” filozófia mögé sejtett szerzői kiábrándulás az E/1 használata miatt sokszor keveredik, vagy szinte elválaszthatatlan az elbeszélői kiábrándulástól. S amíg az utóbbi a mű része marad, azaz olvasóként hiteles lesz, mert elsősorban esztétikai horizonton mozog, addig az előbbi, a szerző saját kiábrándulása irodalmi szöveg esetében nem jó, nemkellő választás elé állít. Amíg az elbeszélés szintjén dolgozó kiábrándultságot tudom akkor is élvezni, ha nem értek egyet, addig a szerző kiábrándultságát nem, mert mindenképpen választanom kell – egyetértek-e vele vagy sem –, és ez a választás kívül van, sőt kívül is szeretne lenni az irodalom terén, befogadásában és hatásában egyaránt.

Ez az a töréspont, amelyet felismerve nagyon el kell tudnom távolodni a Céline-mottóra épülő fülszöveg által sejtetett előítéleteimtől, hogy megközelíthessem a „másik” Szirmai Pétert, aki apróbb hibái és egyenetlenségei ellenére mégis tehetséges és remek ötleteket felskiccelő prózaíró.

(Szirmai Péter: Mániákus bibliofília (novellák). Hungarovox Kiadó, Budapest, 2011.)

Eredeti megjelenés: prae.hu

Ismerős, amikor munkahelyeden nem bízhatsz senkiben? Amikor úgy érzed, mindenki figyel? Azt hiszed, a titkárnő lehallgatja a telefont? A kedves, örökké fecsegő kollegina mindent, ami kicsúszott a szádon, továbbfecsegi ebédszübetben az egyik középvezetőnek? A joviális főnök épp akkor játszik ellened, amikor megkinál egy pohár itallal és elismerően megveregeti a hátad? A bizalmaskodó karbantartó pedig véletlenül akkor tűnik fel, és suttog a füledbe valamit, amikor már megbántad, hogy rossz helyen és rossz időben kezdtél egy mondatba, és nem volt elég lehalkítanod a hangod? (Bergendy Péter: A vizsga)

A cégnek vagy a rendszernek kiszolgáltatott kisember – legyen elfojtó-jelentéktelen vagy tehetséges-tisztességes – ábrázolása időről időre kedvelt témája a narratívával rendelkező alkotásoknak. Kezdve például Kafkától, a hidegháborús időszak paranoia moziain át egészen a Mátrixig vagy a Sorsügynökségig – és akkor még nem beszéltünk egy-egy diktatúra traumáit allegorikusan, történeti hitelességgel vagy más módon feldolgozó jobb-rosszabb, de a kollektív lelkiismeret és az újrafogalmazott nemzeti/közösségi identitás számára létfontosságú munkákról.

Ezen filmek kulcsa az azonosulás. Akkor működnek, ha a néző gyomra jelenetről jelenetre egyre idegesebben ráng – ha kísért a szörnyű, kimondatlan, kimondhatatlan emlék –, vagy ha szíve torkában dobog, izzadó tenyérrel azon veszi észre magát, hogy drukkol, vágyja a hétköznapok nyomorúságából kiszakadni bátor hős harcának fináléját, a megnyugtató vagy felemelő, éppen ezért szinte irracionális happy endet.

A vizsga című filmben hőseink szimpatikus, a nézői azonosulás lehetőségét magukban hordozó emberek: a tehetséges és tisztességes arcú eminens fiatalember (Jung András); szerelme, az 56-os fotón puskával pózoló, érzéki-érzékeny csellistalány (Éva); az európai történelem egy korábbi zavaros időszaka, a spanyol polgárháború színpadán élő legendává avanzsáló kvázi apafigura (Markó Pál); és a beteg kislányát egyedül nevelő-ápoló, hebehurgya, szeretetéhes kisember (Kulcsár Emil).

Köréjük épül, körülöttük szálazódik a cselekmény. Az ügyes forgatókönyvnek, a finom váltásokkal építkező színészi játéknak és a hatásos zenének köszönhetően mi el is kezdünk velük azonosulni, legalább az egyikükkel. Legalább egyikük iránt szeretnénk rokonszenvet érezni, drukkolni neki, vagy elhinni, hogy ő mégsem az, aki valójában, hanem akinek mi, nézők eddig megismertük, meg szerettük volna ismerni – hiszen rendelkezünk, azt hisszük, rendelkezünk legalább ekkora, legalább ehhez elegendő emberismerettel.

Bergendy Péter filmje ezt a zsánerhez kötött elvárásrendszert, ezeket a sztereotípiákat fordítja ellenkezőjére. A legegyszerűbb és legkegyetlenebb módon: a kontextussal. 1956 októbere után vagyunk, 1957. december 24-én, karácsony napján. Jung tartótiszt, Markó alezredes, Éva hadnagy, Kulcsár kiképző „tanár” az Államvédelmi Osztály kötelékében. Szimpatikus hőseink a diktatúra hűvös logikáját kérdések nélkül kiszolgáló, trágyalelkű rohadékok. Gecik.

Nem lázadnak, hanem végrehajtanak, kötelességük és a fenntről kapott, egyszerre precíz és megfoghatatlan parancs szerint („Mindenki csak annyit tud, amennyit feltétlenül muszáj tudnia.”). Figyelik a diktatúra civiljeit, őrzik a törékeny rendet, munkájukkal biztosítják a frissen megszilárdult kádári korszak békes hétköznapjainak nyugalmát. És figyelik egymást, mindenki mindenkit bizalom és részrehajlás nélkül – hiszen ez a nap hűségük, megfelelőségük, lojalitásuk vizsgája.

Jung az egyik első jelenetsorban – mely szerintem sokat köszönhet Gervai András feltáró munkája hatásának – német korrepetálásnak álcázva, a magabiztos és fáradhatatlan hivatalnok rutinosságával fogadja a hozzá érkező beszervezett értelmiségi elemeket: rendezőt, irodalmárt és papot. Pislogás nélkül hallgatja a kétségbeesés verbális kapálózását vagy a gasztronómiailag is érdektelen vacsora menüjének körülményesen részletes bemutatását. Dolgozik. Ahogy a szomszéd ház cigarettafüstös félhomályában is az őt figyelők, a vizsgabizottság.

Rendben is mennének a dolgok, az ügynökök lassan indulnának haza karácsonyozni, ám megjelenik a titokzatos nő, felmegy Junghoz, és a film talán legizgalmasabb, ugyanakkor legironikusabb jelenetében szenvedélyesen egymásnak esnek.

Ez a jelenet – és muszáj még egyszer leírnom: magyar filmtől szokatlanul erős, sűrű és több szálon önmagánál jóval többet elmondó jelenet – a forgatókönyv katalizátora. Utána felpörög a cselekmény, az ötvenes évek álmos (ügynök)világának bemutatása helyett egy bő egy órás (Bourne-szerű) thrillerbe csöppenünk, magával rántó zenével dolgozó gyors vágásokkal, rengeteg fordulattal, noiros hangulatokkal, rossz és rosszabb apró döntések sorozatával, és annak a folyamatos, kényszerű, újra meg újra arcon csapó beismerésével, hogy jobb a forgatókönyv, mint aminek minden hozott tudásunkkal felvértezve ellen tudnánk állni, működik az azonosulás, az izgalom, a drukk – akkor is, ha nem akarjuk. És akkor is, ha másnap munkahelyünkön dicséretet, jutalmat vagy előléptetést éhezve bratyizunk a kisfőnökkel, kihallgatunk egy elkeseredett elégedetlenkedést, ügyeskedünk, taposunk vagy undorodunk az egésztől, az egész rohadt és embertelen rendszertől.

Eredeti megjelenés: prae.hu

Robert Rodriguezből a közkeletű vélekedés szerint kettő van, és a kettő között minimum generációs szakadék tátong. Melyik az ismertebb? Ha megkérdezzük a közelmúlt filmtörténetében jártas óvodás ismerősünket, más választ kapunk, mintha a B-filmek reneszánsza fölött örömködő, már egy ideje a komoly filmesztétikai beszélgetésekben sem perifériára szoruló haverunkat faggatjuk. (Robert Rodriguez: Kémkölykök 4D – A világ minden ideje)

A csokis sütit majszoló little buddy minden bizonnyal a neveléselméleti és családegyesítési rétegeket sem nélkülözőKémkölykök-sorozatot, míg a sörhabot a szájáról épp letörölni is elfelejtő dude ever a vérben és mocsokban, pergő dialógusokban és B-megoldásokban tocsogó, utalás(fasírt)okkal (káposzta)sündisznóvá szúrkált tizennyolcaskarikás remekeket fogja említeni, vagy akár hosszan hivatkozni.

Hagyjuk is ezt a vonalat. Hogy mi a papa mozija, és mi a baba mozija, nem most szeretnénk eldönteni. Lényeg, hogy szombat reggel, ideális késő őszi matinéidőben útnak indultunk megnézni a legfrissebb Kémkölykök-mozit, a majd’ egy évtizede rohamtempóban leforgatott trilógia (2001, 2002, 2003) negyedik részét. Mire számítottunk? Rengeteg gyerkőcre a nézőtéren, bájos megoldásokra, cukiság-faktorra, fordulatokra és kalandokra, az egyre kiábrándítóbb látványvilággal jelentkező 3D-re, és a kíváncsian várt a 4D-re.

Nemrég, a Könyvfesztivál egyik gyerekelőadása alatt megjegyeztem az éppen beszámolót író feleségemnek, hogy majd lesz egy olyan (legalább) tíz év az életünkben, amikor ilyen programok fogják kitölteni szabadidőnk 90%-át. Az első években sofőrök, személyi testőrök, társalkodó(nő)k és a mesefranchise kellékeinek otthoni barkácsolói leszünk szórakozni vágyó, apró termetű parancsolóink körül, majd, amikor már ők is aktív részesei lesznek a törpevilág szórakoztatóiparának, akkor a felserdülő csodagyerekek és miniprimadonnák szinte teljes produkciós hátterévé válunk.

Belépve a moziterembe, és gyorsan végigpásztázva a gyerekek közül kitűnő apukák és anyukák arcát, pontosan ilyen érzések kerítettek minket is hatalmukba, vagyis ezeknek az érzéseknek egy korai, még felelősséget és feladatot nem magába foglaló fázisa, ha akarjuk, akkor egyfajta előszele. Ezzel nincs is semmi baj. Hogy is lenne! Miért is lenne?! Békésen tudomásul vettük, és speciális szemüvegünket, illetve a negyedik dimenzióért felelős „Aromascope” lapocskánkat szorongatva leültünk, lehetőleg egy olyan helyre, aminek környékén megfelelően sok gyerek helyezkedik el, hogy majdani kritikánkba be tudjuk csempészni azokat a kihallgatózott kuncogásokat és félmondatokat is, amelyek kognitív percepciójára mi már nem vagyunk képesek.

A film egy rövid használati utasítással kezdődik. Ha jól emlékszem, akkor a Game Over című harmadik rész is hasonlóan indult, akkor a 3D-s szemüveg használatára okított minket a gondos rendező, most pedig a 4D-s „Aromascope” technikába kapunk egy rövid, akár szellemesnek is nevezhető bevezetőt. A lényeg, hogy amikor a vásznon elkezd villogni egy szám, akkor kezdjük el kapargatni kis kartonlaunkon a megfelelő számot: így az oda tömörített illateszenciákat kiszabadítjuk, és még jobban benne leszünk a film világában. Remek, de nekem nem sikerült, nem éreztem szagokat! Vagy én rontottam el a hatvanas évek hírhedt Smell-O-Vision kísérleteire való utalásként is értelmezhető, film- és valós világ közti határokat elmosni igyekvő újítás használatát, vagy Rodriguez fifikásan és nagy hype-pal megtámogatva átejti az egész glóbuszt.

Mindegy, a dolog amúgy működik. Amikor villogni kezd a szám, a nézőtér egy emberként kapar és szaglász. S nemcsak működik, hanem egyre szellemesebb is, amikor például (spoiler!) a kis hőseinket segítő robotkutya pukizik egy nagy zöldet, a füstből kivillan egy következő szám. Én talán ekkor vigyorogtam leginkább: az altesti humorral – amibe ezúttal a bébi kaki-pisi-hányás-rottyantás élmény- és esztétikai horizontja is belekerül – oly nagy kedvvel és lendülettel operáló ouvre választás elé állítja az orrával már interaktív játékba hozott közönséget: a totális élmény kedvéért vállalja-e az ebfing szagát.

A film egyébként ilyen és hasonló kérdésfeltevésekkel dolgozik, családbarát megoldásokat kínálva olyan valóban komoly, és a nézők egy részét biztosan érintő problémákra, mint a mostohaanyaság, mostohagyerekség, családi titkok és hazugságok, az apa szerepe és frusztrációi, az új gyermek, a kicsik közé születő csecsemő érkezése körüli érzelmi és logisztikai felfordulás. S válaszokat is ad, fantáziadús humorban fürdetett érzékeny és pozitív válaszokat, és talán – nem kétséges! – kicsit hitelesebb és érvényesebb válaszokat, mint egy Disney- vagy Animax-mese.

Arról nem is beszélve, hogy a film utolsó, nem kicsit nézőkre kikacsintó jelenete egy olyan megoldással teszi minden kis nézőjének gyerekszoba-képzeletében élővé és valóságossá a film fikcióját, ami egyrészt minden bizonnyal működik – ha csak a saját gyerekkorom Lego-világban folytatódó filmélményeire gondolok –, másrészt a maga módján szépen metaforizálja a vizualitás és a gyermeki elme működésmechanizmusa közti, felnőtt ésszel felfoghatatlan kölcsönhatásait.

Eredeti megjelenés: prae.hu

%d blogger ezt kedveli: