Az írás szerencsejáték. Beszélgetés Tibor Fischerrel

– Nem könnyű a nem magyarul író, magyar származású írót a tájékozatlan közönségnek bemutatni. A The Independent így ír önről: „Regényíróként két dologról ismert. Hogy zseniálisan bánik a nyelvvel és hogy legalább félszáz kiadó visszautasította első kötetét.”

– Ha újságban írják, biztosan úgy van. Bár az elmúlt években némiképp fejlődött a stílusom. Kezdetben kissé valóban extravagáns volt. Első regényemben, az 1956-os forradalom idején Magyarországon játszódó A béka segge alatt (Under the Frog) címűben, noha angol vagy éppenséggel amerikai közönségnek írtam, a másság eszméje lebegett a szemem előtt, sok idegen szót használtam és több jellegzetesen magyar szólást, kifejezést, angol tükörfordításban. Második regényem (The Thought Gang: magyarul A Gógyigaleri címmel jelent meg – a szerk.) egy filozófusról szól, aki Dél-Franciaországban bankot rabol. Itt is elvetettem kissé a sulykot. Ez az úgymond Joyce-i regényem, az én hajmeresztő nyelvmutatványom. Érdekes, hogy könyveimet leginkább magyarok, németek, franciák, olaszok olvasták angolul, akik rendszerint gratuláltak a remek nyelvi megoldásokhoz, míg angol olvasóim felrótták nekem, hogy túl sok idegen szót használok. Mondanom sem kell, joggal. Elég színpompásra sikeredett az első két könyv nyelve. Mit írtak még rólam?

– A sok visszautasító levél a kiadóktól. 56, ha nem tévedek.

– Valóban. Az úgy volt, hogy a rendszerváltás idején, ’89–90-ben újságíróként Magyarországon dolgoztam. Igen élénk időszak volt ez, brit újságoknak írtam cikkeket, egy televíziós adónak is dolgoztam. A harmadik választási ciklus után úgy éreztem, Magyarországon beindult az élet, így visszaköltöztem Londonba. Harmincéves voltam, fűtött az írói ambíció, fiókom tele volt félkész projektekkel, egyikét-másikát kiadóknak is megmutattam, de szerződést senki sem ajánlott fel. Válságos idők voltak ezek, valahogy nem sikerült állást találnom, egy ideig munka nélkül lézengtem. Harmincévesen úgy éreztem, ha most nem ülök le és nem írom meg, mindenem beleadva, azt a bizonyos regényt, akkor talán soha. Úgyhogy leültem, hogy megírjam a magyar forradalomról szóló regényt (A béka segge alatt). Dacára annak, hogy ez meglehetősen személyes téma, mert szüleim ötvenhatban vándoroltak ki Angliába, ahol születtem és felnőttem, mégis a magyar forradalomról akartam írni. Úgy gondoltam, nagy téma ez, amiről, főként Angliában, nem sokat tudtak az emberek, és amit még azok sem láttak tisztán, akik elég idősek voltak ahhoz, hogy az eseményekre emlékezzenek.

Úgyhogy nekifeküdtem az írásnak, és tudjuk, ilyenkor azt tanácsolják, hogy dobjunk össze néhány fejezetet mutatóba, és küldjük irodalmi ügynökhöz a munkát. Szóval írás közben folyamatosan küldözgettem ügynököknek a fejezeteket, akik 2–3 hónap múlva válaszolnak, ha egyáltalán válaszra méltatják az embert. Mire tucatnyi ügynök elutasító levelét megkaptam, már készen is állt a regény. Talán kissé botor módon földühödtem az ügynökökre, és azt mondtam, ezt majd magam veszem kézbe! Elkezdtem kéziratom kiadókhoz küldözgetni. Elhatároztam, hogy az Egyesült Királyság területén működő minden egyes kiadónak elküldöm, és ha vissza is utasítják, nyugodtan alszom majd annak tudatában, hogy ami emberileg lehetséges, azt megtettem. Ekkoriban 58 kiadó működött az országban. Mire az ötvenhatodik kiadó igennel válaszolt, már rég lemondtam a dologról, azt hittem, könyvem sosem fog megjelenni. A kéziratot nem londoni, hanem egy egészen kis Edinburgh-i kiadó vette meg, egy hölgy írt nekem az Edinburgh University Press épületének negyedik emeletéről. Érdekes, hogy egy ’56-ról szóló kézirat 56 visszautasító levelet gyűjtött össze. Némelyik levél egészen kedves hangot ütött meg, mondván, hogy érdekes a kézirat, de nem tudni, ki lenne vevő rá, és beláttam, hogy a sztálinista Magyarországon az ötvenes években játszó kosárcsapatról szóló mű nem egyértelműen sikerkönyv. Már csak két kiadó maradt hátra. Úgy tűnt nekem, hogy kéziratom természetszerűleg nem a Gay Men’s Press világába illik, bár ha a Polygon is visszautasít, minden bizonnyal náluk is próbálkoztam volna. Valóban szép számú visszautasító levelet sikerült összegyűjteni. Booker-rövidlistás írók körében mindenképp csúcs. Sokaknak tucatnyi vagy akár húsz visszautasításuk is összegyűl, de ötvenhat, hát ez hallatlan teljesítmény.

– De ez az elutasító lavina a múlté, ugye? Nem a jelen gondja.

– Szeretném azt gondolni, hogy a kiadók éjt nappallá téve toporognak a küszöbömön, de ez nem épp így igaz. Hadd sározzam őket egy kicsit, főként az angolokat, különösen így, hogy ezt nem hallják. Engem leginkább a kiadók képmutatása borít ki. Ha azt mondanák, ez egy szakma, pénzre gyúrunk, sikerkönyveket nyomtatunk, de azért időről időre olyasmit is kiadunk, ami egyszerűen csak közel áll a szívünkhöz, abba nem tudnék belekötni. Viszont ez az elképzelés, amit magukkal kapcsolatban terjesztenek, hogy ők az írót tulajdonképpen segíteni akarják, ez teljesen hamis. Amikor jól mennek a dolgok, bármit megtesznek a szerzőért. Amikor Booker-rövidlistás voltam, még az eredményhirdetés előtt, ha azt kértem volna a kiadómtól, hogy a lányát, csokiöntettel bőven meglocsolva, ajánlja föl nekem, megtette volna. Ám amikor az eladási mutatók nem annyira kedvezőek, síri csend lesz. Számos remek írót ismerek, akiknek nem sikerült második kötetet tető alá hozni, vagy akiknek a megírt regényei a fiókban tornyosulnak, mert előző kötetüket kevesen vásárolták, és a kiadó más szerző után nézett. Könyvet írni nehéz dolog, könyvet kiadatni kétszer olyan nehéz. Az írói érvényesülés rendkívüli erőfeszítésbe kerül. Ám a kiadók javára legyen szólva, túl sokat ők sem tehetnek egy-egy könyvért. Az ember alapvetően csak önmagára számíthat, hacsak nincs abban a szerencsés helyzetben, hogy a fivére vezető szerkesztő vagy a felesége irodalmi ­ügynök.

– Ön író és újságíró. A két alapállás között a társadalomhoz, a valósághoz való viszony tekintetében kis, ám lényeges eltérés van. Az újságíró kiszimatolja a dolgok állását, leírja, nem ritkán manipulálni próbálja a valóságot. Az író képzeletével teremt, a képzelet világát manipulálja.

– Két különböző dologról van szó. Az újságírótól például nem várják feltétlenül el, hogy jól írjon. Ám ha csak minimális szakmai becsület is szorult az emberbe, újságíróként kötelessége a tényekhez tartani magát és mindent ellenőrizni. Újságíróként ez az igazi nehézség, hogy mindent két-három forrásból is ellenőrizni kell. Ez néha komoly akadályt jelent, az újságíróknak gyakran kell villámüzemmódban dolgozniuk, és ilyenkor hibáznak. A másik ingoványos terep az újságíró számára az, amikor olyan témáról ír, amiről vajmi keveset tud. Ezen is sokan elcsúsznak. Az írónak, ugye, nagy szerencséje, hogy kitalálhat dolgokat, innen-onnan lopkodhat, akár a valóságot is simán leírhatja, mondjuk, kicserél egy-két nevet. El kell mondanom, hogy írói pályám során azt a furcsaságot tapasztaltam: a tényszerűen igaz elemek a legkevésbé meggyőzőek. Azokról a mozzanatokról, amelyek teljes egészében igazak, valami, ami velem vagy ismerőseimmel történt, vagy amit saját szememmel láttam, nos, ezekről gyakran mondják az olvasók, hogy nem elég hihetőek, ilyesmi nem fordulhat elő, ugyanakkor a kitalált dolgokat soha nem kérdőjelezik meg, bármilyen merészek legyenek is azok. Ugyanez történik például a biztosító társaságokkal is. Sok évvel ezelőtt betörtek a lakásomba, és ifjonti lelkesedésemben úgy gondoltam, a lehető legbecsületesebben kell a biztosítónak a kérelmet megírni, úgyhogy nagyon pontosan felsoroltam mindent, ami eltűnt, meg hogy betörték az ajtót. A biztosító társaság kiküldött valakit, hogy felmérje a kárt. Az illető gyakorlatilag felére csökkentette az általam jelzett kár mértékét. Megtanultam a leckét. Elhatároztam, hogy ha valaha biztosítótól kell behajtanom bármit is, jobb, ha fiktív követeléseim vannak. Úgyhogy azóta is fölveszek egy-két nemlétező dolgot a biztosított vagyontárgyaim sorába. A nemlétező dolgokat furcsamód soha nem vágják le a listáról. Mindig a valóságos dolgokkal kapcsolatban gyanúsítanak azzal, hogy nem mondok igazat. Remélem, hasznára válik, amit elmondtam itt.

[…]

– Jól értettem, hogy a rövidebb mondatokat, a tömörebb, a cselekményre szorítkozó prózát kedveli? Például Hemingway vagy Jászberényi Sándor írásművészetét.

– Vannak, akik igazán remek, vaskos könyveket képesek írni, iszonyú hosszú mondatokkal. Nem azt mondom, hogy ez lehetetlenség. Az történt mindössze, hogy ahogyan öregszem, egyre türelmetlenebb vagyok. Régebben például imádtam Proustot olvasni. Manapság, valahányszor kézbe veszem, menthetetlenül arra gondolok, hogy azért rövidebbre is vehette volna a mester.

– Volt egy francia feminista írónő, aki kitalálta, hogy átírja Proustot. Valahányszor új szereplő jelent meg a regényben, a hölgy egyszerűen kinyírta. A legtöbb kötet az eredetivel megegyező oldalszámúra sikeredett, de a hetedik már csak egyoldalas. Mert időközben mindenki meghal.

– Ez, tudjuk, Shakespeare esetében is remekül működött. Gondoljunk csak a Hamletre – minél több szereplőt kinyírunk, annál rövidebb lesz a mű. Ez valójában javarészt türelemjáték. Van, aki verhetetlen e tekintetben. Van egy regényíró barátom, Lawrence Norfolk, állandóan collos könyveket ír. Nem mintha erre törekedne, egyszerűen csak képtelen leállni.

– Jelenleg is dolgozik?

– Legjobb tudomásom szerint londoni otthonában kuksol, a regényét próbálja befejezni. Öt éve dolgozik rajta. Valahányszor új regénybe fog, mindig lelkesen újságolja nekem: ez most rövid lesz! Persze, a munka örökké elhúzódik. Ez a regénye például az Erzsébet-korban játszódik. Néhány hónapja beszélgettünk telefonon, akkor arról mesélt nekem, hogy már a rómaiaknak is volt egyféle hangerősítő-rendszerük. Megkérdeztem, hogy ugyan hol olvasott erről a római kori hangmérnöki csodáról? Az új regényhez kutattam, felelte. De hát nem az Erzsébet-korról írsz? – kérdeztem. De igen, felelte, de vissza kellett mennem egy picit korábbra. Erre tényleg nincs orvosság. És gyönyörű angol mondatokat ír. Felüdülés a könyveit olvasni. Én viszont kötéllel a nyakamban sem tudnék ilyen hosszú regényeket írni. Nálam ez nem működik. Minden író bizonyos művek megírására születik. Nincs más választásunk, mint megírni, amit megírhatunk, és remélni, hogy arra mások is kíváncsiak.

– Ön bátor hangú esszéket írt irodalomról, politikáról, a magyar irodalmi életről, a halálbüntetésről… „Magyarországi értelmiségi körökben az Esterházy, Krasznahorkai és Nádas-szerű mandarinoké a dicsőség, de a magyar könyvesboltok teljes mértékben behódoltak a hazai szakácskönyvek, a csajszi-ponyva, a krimi világának, talán még jobban is, mint a nyugatiak.” Valóban ez történik?

– Valóban. Emlékszem, Esterházy mondta valamikor nyolcvankilencben vagy kilencvenben, amikor találkoztam vele, hogy végre író lehet! És itt nyilván arra utalt, hogy addigra valamiféle ellenálló figurává nőtt, részben azért, mert munkáiban annyi mindent olvashatunk a sorok között, és az olvasók a politikai üzenetet is simán kiolvasták a regényeiből. Csakhogy az értelmiségi íróknak azzal is meg kell küzdeniük, hogy a többség manapság könnyed olvasmányra vágyik. Az emberek hajszoltak, gyerekeket nevelnek, munkába járnak, este fáradtan esnek be az ajtón, és akkor már csak sorozatot nézni van kedvük. A legtöbben olyan könyvre vágynak, ami egyszerűen csak szórakoztat és kész, és ez végül is cseppet sem elítélendő. Arra is gondolni kell, hogy ha nagyon magasra tesszük a mércét, ki lesz kíváncsi a könyvre. Angliában legalábbis, ha úgynevezett nagyon irodalmi regényt ír az ember, akkor abból igen nehéz megélni, hacsak nem ér bennünket az a hirtelen szerencse, hogy könyvünkből tévésorozat készül vagy megnyerjük a Booker-díjat. A magas irodalom vásárlói bázisa igen szerény. Az emberek krimit és sci-fit olvasnak. És hát elvárás még, mint a McDonald’s-ban, hogy minden alkalommal ugyanazt kapják. A krimisorozatok ezért annyira népszerűek.

– Vannak kedvenc magyar regényei, regénye? Magyarul is, vagy inkább angolul és franciául olvas?

– A szerző személyétől függ. Szeretem Márait, magyarul is olvasom. Lassan haladok, szótáraznom kell közben. Ugyanakkor érdekes élmény egy hétéves sebességével olvasni bármit is. Ezzel a lassúsággal olyasmire is felfigyel az ember, ami fölött egyébként elsiklana a figyelme. Amikor angolul olvasok, egy délután alatt átfutok egy regényt. Érdekes lelassulni és más szemszögből látni a dolgokat. Mostanában kissé kiestem a gyakorlatból, mert néhány éve ismét Londonban élek és egyebet olvasok. Nem tartottam a lépést a kortárs magyar irodalommal. De olvastam valamit! Egy fiatal író, Totth Benedek regénye, angolul Dead Heat, magyarul Holtverseny a cím. Nagyon izgalmas munka. Hogy visszacsatoljak az értelmiségi írókhoz, azt hiszem, Magyarországon nagyon erős a német hatás. Az írók hajlamosak azt gondolni, hogy a komoly hangon írt hosszú munka utal nagy íróra, semmiképp sem a rövid, szellemes írás. Az irodalmi körök főpapjai rendszerint a komikum ellen prédikálnak. Ezzel vitatkoznék, különösen, hogy én is kedvelem a tréfát. De a tendencia az, még Angliában is, hogy az irodalmi díjakat többnyire rendkívül komoly könyveknek ítélik.

Van egy francia barátom, Alain Mabanckou, Kongóban született, és javarészt ott, Afrikában játszódó, egészen vicces könyveket ír. Franciaországban, mondhatni, befutott író. Ismert személyiség, tévébe is behívták már. De nem kapott Goncourt-díjat, és teljességgel elképzelhetetlen, hogy Goncourt-t nyerjen, egyszerűen azért, mert vicces, szórakoztató. Nem ír imperializmusról, sem az afrikai nők problémáiról, arról ír, hogy az emberek élik az életüket Afrikában is, sőt, jót nevetnek hozzá. A komédiát előítélettel kezelik, azt hiszem.

Visszatérve Totth Benedek regényére: a legérdekesebb a könyv hangulata, teljesen más, mint a korábban említett Nádas- és Krasznahorkai-generáció életérzése. A regény húszas éveik elején járó úszók csapatáról szól. Ha a neveket, a helyszíneket kicseréljük, merthogy a regény valahol a vidéki Magyarországon játszódik, nem Budapesten, szóval, ha kicseréljük őket, akár Amerikában vagy Angliában is játszódhatna a történet.

– Az említett generáció – Esterházy, Krasznahorkai – életérzése történelmi, irodalomtörténeti jelenség? Fiatal magyar íróként mindent el kellene felejtenem vajon?

– A fiatal írónak bizonyos mértékig mindig mindent el kell felejtenie. Magának mint fiatal írónak, az a feladata, hogy teljesen új alapállást keressen.

– Ez a különbség író és újságíró között. Az író feje tabula rasa, az újságírónak viszont mindent meg kell jegyeznie.

– Ez a megközelítés enyhén igazságtalan. A vérbeli újságírók egészen érdekesen írnak. Volt például Amerikában az úgynevezett New Journalism, az új újságírás vonulat. Tom Wolfe az egyik kedvenc íróm, és az amerikai űrprogramról szóló The Right Stuff (magyarul Az igazak címen jelent meg – a szerk.) című regénye a valaha írt legkiválóbb munkák közé sorolható. Ezt a könyvet kétszáz év múlva is olvasni fogják. Az újságíróhoz képest az írónak mindössze a szabadsága nagyobb. És hogy megvédjem Esterházyt és generációját, a kommunista Magyarországon közölni komoly korlátokkal járt. Az írónak egészen kis mozgástere volt. Bár a Kádár-rendszer egészen értelmes módon felismerte azt, hogy nyugodtan békében hagyhatja az értelmiségi réteget, mert Csepelen senki sem olvassa majd a Beszélőt. A béka segge alatt esetében például érdekes módon a könyv első külföldi kiadása Magyarországon jelent meg. Ez azért történhetett, mert kifejezetten a forradalomról, az utcai harcokról a mai napig nem jelent meg túl sok írás. Jelentek meg könyvek, amelyekben szó esik bizonyos vetületeiről, de 1956 jelentőségéhez képest ez édeskevés. Ugyanakkor az oroszok második világháborús bevonulásáról is meglepően kevés írás született. Ezek fő oka nyilván politikai. Az elmúlt rendszerben alkotó írók kénytelenek voltak ezoterikusabb, kevésbé valószerű vizekre evezni, nem írhattak őszintén és egyenesen az 1956-os eseményekről.

– Mit gondol az európai, a nyugati írói szabadságról? Digitális korban élünk, minden irányból rengeteg hatás ér bennünket. Ugyanakkor a politikai korrektség elvárásai jelentősen korlátoznak is, élét veszik a merész képzeletnek.

– A nyugat-európai írók szabadsága gyakorlatilag korlátlan, úgy értve, hogy arról írhatnak, amiről éppen akarnak. Hogy amit írnak, az megjelenik-e vagy valaki elolvassa-e, már más kérdés. A szabadság önmagában semmit sem szavatol. Kicsit olyan ez, mint a demokrácia. Emlékszem, nyolcvankilencben vagy kilencvenben, a rendszerváltáskor, mondtam magyar barátaimnak: tudjátok, ugye, hogy nyugaton sem minden fenékig tejföl, és a demokrácia nem feltétlenül jelenti a jólétet és a felhőtlen boldogságot. De csak nevettek. Úgy gondolták, hogy a rendszerváltás után majd minden jóra fordul. Így van ez a szabadsággal is. A szabadság, az szabadság. De íróként a szabadság azt is jelentheti, hogy írásodat senki sem adja ki és senki sem olvassa el. A politikai korrektség viszont valójában az újságírókat, a médiában dolgozókat érinti igazán. Hogy mi fontos, mit és hogyan illik mondani, az folyamatosan változó divat és szokásrend kérdése. Ám a regényíró végső soron mégiscsak saját szabályai szerint alakítja a saját világát. Ám akkor is ott a kérdés, hogy erre a világra ki lesz majd kíváncsi. Nincs olyan regény, amit mindenki kedvel. A legnagyobb író remekművét is leszólhatja valaki. Jó példa erre Shakespeare. Elég sokan egyáltalán nem szeretik Shakespeare munkáit, néhányan bizonyos darabjait nem szeretik, miközben én azt mondanám, hogy ha nem is a világirodalom, de minden bizonnyal az angol irodalom legnagyobb írója ő. Az író mindössze azt remélheti, hogy lesznek majd páran, akik kedvelik az írásait. Azt még elárulom, hogy tudomásom szerint Shakespeare elég szépen keresett azzal, hogy a Globe színházban övé volt az osztrigaszabadalom.

[…]

– Eszembe jutott Mario Vargas Llosa Levelek egy ifjú regényíróhoz című könyve. Mit tanácsolna a fiatal magyar íróknak?

– Aki magyar írónak készül, arra meglehetősen nehéz élet vár. Az angol nyelven írók, ugye, széles olvasóközönségre számíthatnak, különösen, ha könyvük sikeresen indul. Az írás soha nem volt azonnali anyagi biztonságot nyújtó pálya. Sok a nagy író, aki valami másnak készült, majd kudarcok sorozata után, kétségbeesésében kezdett írni. James Joyce operaénekesnek készült, de más írók is, mielőtt íróvá lettek volna, valami egyébbel kísérleteztek. Amikor semmi sem működik, az ember írni kezd. Ahogyan már említettem, jó könyvet írni nehéz, de megjelentetni azt kétszer olyan nehéz, hogy az olvasóközönség kialakulásáról, a könyv utóéletéről ne is beszéljünk… Ha tudnám, hogyan kell könyvet eladni, nem itt ülnék, hanem dél-franciaországi kastélyom teraszán, és ha ismerném a titkot, biztosan nem akarnám holmi fiatal írókkal megosztani. Az írás szerencsejáték. Ha Dosztojevszkij vagy hozzá hasonlóan tehetséges író az ember, nem kell aggódnia. A zsenik befutnak. Lehet, hogy valamennyit várniuk kell, de végül elismerik őket. De ha valaki egyszerűen csak jól ír, ahogyan a szakmában oly sokunkkal előfordul, akkor bizony cseppet sem lesz könnyű dolga, mert nagy a versengés. Ott vannak először is a nagy klasszikusok, ugye. A könyvesboltokban aprópénzért bármikor hozzájutunk a Karamazov testvérekhez, Jane Austen vagy Kafka bármelyik olcsó kiadású regényéhez. Mi tagadás, a könyvkiadás pénzbe kerül, egy-egy könyv megjelentetésébe a kiadónak több ezer fontot kell fektetnie, cseppet sem meglepő, hogy e pénzt valahogyan szeretné visszanyerni. Ennek dacára, Nagy-Britanniában évente több ezer regény megjelenik, ezek java része zsánerregény, és alig tucatnyiról cikkeznek majd a lapokban. A recenziók azonban cseppet sem jelentik azt, hogy a regény kelendő is. Elképzelhető, hogy valamely könyvről sok recenzió születik, mégsem veszi meg senki. Elképzelhető például, hogy a kiadó képtelen a könyvet a boltokba eljuttatni. Nem könnyű a bálákat mozgatni, ahogyan mondani szokás.

Mindenesetre van valami, amit tanácsos az írónak készülőknek szem előtt tartaniuk. A tanácsot tulajdonképpen W. H. Auden adta pályakezdő íróknak, költőknek, mondván, hogy nem árt, ha az embernek eleve komoly szakmája vagy állandó jövedelme van. A másik gond a mai fiatal írók esetében, hogy generációs társaik korántsem olvasnak annyit, mint a hajdaniak. Ez nem kritika, csak megfigyelés, úgy tűnik, jobb dolguk is akad bőven. Ez meglehetős hátrányt jelent az induló regényírónak. A regény már nem az, ami 1880-ban vagy akár 1970-ben volt. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy ezután nem lesznek nagy regények vagy hogy azokat nem lesz, aki elolvasná. Sok évvel ezelőtt a nagy londoni könyvesboltokban a bejárat közelében húzódó polcokon szépirodalom fogadta a belépőt. A regények rendszerint a legelőkelőbb helyen sorakoztak. A szépirodalom manapság leginkább az első emeleten vagy az alagsorban húzódik meg. A belépőt ma már nem is igazán könyvek fogadják, hanem társasjátékok, csészék, csokoládék. Odébb meg történelem, csináld-magad, életrajzok, életmód-tanácsadók. A metrón például, tizenöt évvel ezelőtt, az ingázók könyvet olvastak. Manapság valamilyen eszközön sorozatot néznek. Kezdő írónak nem árt, ha nagyon vastag a bőre. Még ha kiváló kiadóval hozza is össze a jószerencse, hosszútávon és alapvetően egyedül önmagára számíthat igazán.

 

Magyarra fordította: László Noémi

(Az itt közölt szöveg a PesText fesztiválon tavaly szeptember 27-én elhangzott beszélgetés szerkesztett, rövidített változata.)

Megjelent: HELIKON XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 5. (787.) SZÁM – MÁRCIUS 10. >>> LINK

Egy gép olvasói értékítélete

A (szépirodalmi) szerzők egyik állandó panasza, hogy amikor befejezik remekművüket, és elküldik egy folyóiratnak vagy egy kiadónak, akkor nemhogy másnap nem kapnak választ – elutasítót vagy kedvezőt –, hanem sokszor hetekig-hónapokig kell várakozniuk tűkön ülve, hogy egyáltalán egy rövid hivatalos levélre méltassa őket a nagytiszteletű szerkesztő vagy még nagyobb megbecsülésű kiadó.

A szépirodalom területén dolgozó szerkesztők egyik állandó panasza, hogy annyi remekmű kézirata érkezik be hozzájuk hetente, hogy alig-alig tudnak megbirkózni a mennyiséggel. Nekik egyrészt ugye az a feladatuk, hogy a már elfogadott kéziratok nyers szövegeiből mű, illetve könyv legyen. Ehhez meg elsősorban idő kell, pepecselés, hosszas elmélázások, beszélgetések a szerzővel, dolgos jegyzetelések és váratlan tüneményes ötletek. Emellett kellene érdemben, rendesen, böcsülettel elolvasniuk a rengeteg beérkezett művet, és felfedezni a tömegben a kincset, a disznók közt a gyöngyöt.

Az irodalomhoz közeli emberek állandó panasza, hogy már mindenki ír, mindenki író akar lenni, de legalább könyv címlapján szerepelni, és ez a lelkesültség nemhogy alább hagyna, hanem egyre csak terjed, megállíthatatlanul.

Így egyre több a kézirat, egyre több a szépreményű mű, egyre több az olvasnivaló, egyre nagyobb mennyiséget kell ahhoz feldolgozni, hogy abból ki lehessen választani azt a párat, amiért érdemes ezt az egészet csinálni, végeredményben élni. Ugyanez igaz akkor is, ha egy szerkesztőségben ülünk, és bociszemekkel nézzük a befutó szöveganyagok nem csökkenő valós vagy virtuális bábeli tornyát, és igaz akkor is, ha egy valós vagy virtuális könyvesboltban állunk a szemet gyönyörködtetően sokszínű, hatalmas választék előtt, és csak annyit szeretnénk, hogy egy jó könyvet adjon valaki a kezünkbe.

Utóbbi esetben persze van segítség, a kifogástalan modorú, nagy műveltségű, bibliofil könyvesbolti eladók helyét lassan átveszik az ízlésünk minden kis apró rezdülését figyelő programok, amelyek rögtön olyan könyveket és egyéb termékeket ajánlanak nekünk, amilyeneket minden bizonnyal szeretnénk.

Kiismerik a kattintásainkat, figyelik minden mozdulatunkat, és amikor újra belépünk a (valós, de ez esetben inkább virtuális) könyvesboltba, pontosan azokat az olvasnivalókat dugják az orrunk alá, amelyeket mindig is el szerettünk volna olvasni – akkor is, ha erről két perccel korábban halvány lila fogalmunk sem volt.

Előbbi esetre – a túlterhelt szerkesztők nyavalyáira – ez eddig még nem volt orvosság. A kéziratokat ugyanis valakinek el kell olvasnia, meg kell ítélnie annak milyenségét, és ha megnyerő, akkor érdemeiről meg kell győznie előbb a főszerkesztőt, majd a kiadó vezetőit: érdemes az anyag, jó a szerző.

Ez edig nem volt, de aztán belefutottam a Flavorwire oldalon Jonathon Sturgeon rövid esszéjébe: The End of the Human Publisher? Introducing the First Novel to Be Chosen by an Algorithm (Az emberi könyvkiadás vége? Az első algoritmus által kiadásra érdemesnek talált regény bemutatása).

A cikk apropója, hogy még április végén a berlini székhelyű Inkitt vállalat bejelentette együttműködését a Tor Books kiadóval, ami nem más, mint annak a hagymázas álomnak a megvalósítása, hogy egy ember helyett egy prediktív algoritmus válassza ki a beérkező kéziratrengetegből a kiadásra érdemes remekműveket.

Emberi erőforrásra tehát ebben a nyűgös munkafázisban nincsen szükség, elég csak a számítógépet megetetni minden kézirattal, megnyomni a start gombot, és várni, amíg a szövegeket átszkennelő mesterséges intelligencia megnyitja a szerkesztő előtt a következő Nagy Mű nyersanyagát.

És a gép természetesen már meg is hozta első döntését, Erin Swan Bright Star (Fényes csillag) című young adult fantasyjére esett a választása. Ehhez még annyit érdemes tudni, hogy az Inkitt egy olyan írói közösségi oldal, ahová bárki feltöltheti írásait, a többiek hozzászólhatnak, kritizálhatják, dicsérhetik, fel- vagy lepontozhatják – jelenleg körülbelül félmillió aktív tagja van.

Rendelkezésre álló szöveg volt tehát bőven, elegendő volt csak szabadjára engedni a kis programot, az választott, és a regény hamarosan meg is jelenik.

„Ennek a könyvnek az esete is világosan jelzi, hogy könyvkiadás jövője a prediktív adatelemzés” – nyilatkozta Ali Albazaz, az Inkitt alapítója és vezetője, majd felvázolta további terveit, amelyek, bármennyire hihetetlennek tűnnek, de annyira azért mégis komolyan veendők, hogy az alig egyéves berlini cégről szakmai körökben már úgy beszélnek, mint az Amazon – és a Kindle Direct self-publishing modellje – egyik lehetséges és komolyan veendő kihívójáról.

Hogy igaza lesz-e abban, hogy az ügynökök és a kiadói munkatársak, szerkesztők helyét átveszi-e a mesterséges intelligencia, még nem tudhatjuk, ez a jövő zenéje. De arra nagyon kíváncsi vagyok máris, hogy mekkora siker lesz Erin Swan regénye – illetve regénysorozata –, egyezik-e a gép által összerakott esztétikai horizont az olvasók tömegének ízlésével.

És végül is arra megy majd a világ, amerre ez a tömeg szavaz – nem máshogy, hanem a legszentebb olvasói állásfoglalással: a vásárlással.

LINK

Két film szociológiája

Ha nem csal az emlékezetem, akkor Roland Emmerich rendező és A függetlenség napja című filmje indította el a mozis nagyvárosrombolások legújabb, azóta is népszerű divatját. Ezek a borzongatóan szép képsorok a pusztítás esztétikájának egyszerre a közösségi szorongásainkat megcélzóan testközeliek, és a romok között kéjesen csámcsogó fantáziánkat vizuális orgiájukba bevonó élmények kettősségével ajándékozzák meg a nézőt.

Ráadásul nagyjából ugyanolyan struktúrájú dramaturgia és – a technikai arcpakolást leszámítva – nagyon hasonló kiváltott hatásmechanizmusok szerint, mint ahogy ez a sci-fi kezdeteitől jellemző, és ahogy ezt már Susan Sontag is összefoglalta 1965-ben megjelent A pusztulás képei című tanulmányában.
De ne menjünk ennyire vissza a gyökerekhez, elég, ha csak húsz évet ugrunk vissza az időben, az 1996-os A függetlenség napjáig.

Az a film akkor mindent bevetett a közönség meghódítására: a remek forgatókönyv tele volt egészséges mértékben adagolt áltudománnyal, humorral, emberiességgel, moralizálással és természetesen heroizmussal is. Amely utóbbi hiába volt vegytisztán amerikai, ezt mégis olyan módon egyensúlyozta, hogy minden földlakó szíve csordultig telt büszkeséggel.

Az alaphelyzet nagyon egyszerű volt 1996-ban: vagyunk mi, sokszínű földlakók, és egyszer csak megjelenik egy ellenszenves idegen faj, amelynek technikai fölénye pillanatok alatt elmossa kultúránkat, városainkat, gyűlölködéseinket és hadseregeinket. Egyedül a színes identitású egyéni hősiesség veheti fel ellenük a harcot, és fel is veszi, és győz is.

Az alaphelyzet most is nagyon egyszerű: vagyunk mi, sokszínű földlakók, akik egyfelől a legyőzött idegenektől elcsent szupertechnológiákkal felturbóztuk hübriszünket, másfelől közössé tett paranoiánkat az úgynevezett világbéke utópiájában véltük feloldani. Ide jutottunk a két film cselekménye és premierje közti két évtized során, és így vártuk a második eljövetelt is. És láss csodát, nem vártunk hiába, jön a második földönkívüli-roham, és technikai fölényük pillanatok alatt elmossa… innentől pedig minden ugyanaz.

Vagyis nem egészen ugyanaz, hanem minden sokkal-sokkal nagyobb! 1996-ban még elég volt néhány repülő tányéralátét, 2016-ban ez már kevés lenne: egy háromezer mérföld átmérőjű űrlepény tapad seperc alatt szeretett bolygónk egyik oldalára, és neki is áll annak szíve felé fúrni. Ám sajnos ahogy megnőttek az összetevők – a tűzerőtől kezdve az űrhajók méretén és a harcoló felek számán keresztül a film optikai tuningjáig és költségvetéséig –, úgy üresedtek is ki, fordított arányban a növekedéssel.

1996-ban majdnem szívszorító volt végignézni, ahogy egy halálsugár eléget egy nagyvárost, az intim és a grandiózus jelenetek váltakozásának mesteri kottája szerint. Most már mindez csak vágókép, töltelék és a csúcspont – a földgolyó felére rátelepedő sötét lepény képe – csak oda van biggyesztve, de nem vált ki semmit, alig sokkol, és alig tölt el a szorongás vagy a katarzis érzésével.

Ezzel együtt azért nem szórakozunk rosszul, főleg ha a két film szociológiáját összehasonlítjuk: mit változott a filmekben lecsapódó amerikai közgondolkodás két évtized alatt – kívülről nézve. Húsz éve a változatos faji és vallási identitás egysége kellett a végső győzelemhez. A Föld – vagyis az Egyesült Államok – lakosságának multikulturalizmusa ment szembe a földönkívüliek uniformizált közös tudatával.

A földlakókat férfiak vezették, férfiak lettek a hőseink, a nők pedig a romantikus és családbarát árnyalatokért voltak felelősek. Ezzel szemben 2016-ban ez már nem így működik: a faji és vallási különbözőség mellé bekerül a nemi is – a leginkább kidolgozott romantikus szál a két öreg homoszexuális tudós között bontakozik ki.

Emellett nekifutunk a nemi egyenlőség kérdésének is, ám ez véleményem szerint egyrészt rendesen félremegy, másrészt erős aktuálpolitikai töltetet is kap. A korábbi horizontális relációk (férj-feleség-gyerek családmodell, illetve bontakozó szerelmi szálak) helyét átveszik a túlerőltetett nosztalgiával feltöltött vertikális relációk (a szülő-gyermek kapcsolatok), amelyek mellett az esetlegesen behozott új érzelmek kibontása úgy van a forgatókönyvbe illesztve, ahogy egy gatyát próbálnánk ráerőltetni egy szteppelő tehénre.

A nők háttérfigurák, bármit is tesznek, bárhogy is igyekeznek őket férfiasítani, a háború a férfiaké marad, ahogy a dicsőség is.

És itt kerülhet a képbe az USA aktuálpolitikája is: A függetlenség napjának erőskezű és határozott amerikai elnök asszonya megnyerő magabiztossággal hozza egymás után a hibás döntéseket, amíg csúnyán le nem mészárolják az idegenek a teljes kabinetjével együtt a Cheyenne Mountain Complexben található szuperbiztos elnöki bunkerben.

A filmben eddig tartott ez a politikai korrektség által elvárt egyenlőségesdi, innentől ismét a férfiak kezében összpontosul minden, ami számít – legyenek akár életerős fiatalok, végtelenül ellenszenves generálisok vagy járni is alig tudó kényszerbeteg, szenilis exelnökök.

Akár ott van, akár csak a felszín alatt, de adja magát mindehhez az éppen zajló elnökválasztási kampány is: „Hillary nem lesz jó nektek, drága szavazók, lássátok be, ide férfi kell!

Ahogy a mellékelt ábra, A függetlenség napja: Feltámadás is mutatja, ha lenne még kétségetek!”.

LINK

Film, mesterséges intelligencia

Tegnap este hosszan beszélgettem egy filmmániás ismerősömmel. Ahogy ilyenkor lenni szokott, mindenféle régi és új film szóba került, ajánlottunk egymásnak címeket, egymás szavába vágva meséltük a kedvenc jeleneteinket és anekdotáinkat.

A beszélgetés egy pontján felsóhajtott, és azt mondta, hogy már sok ezer filmet megnézett, az újakat is lehetőség szerint a premier napján, de ez az egész már nem tölti el azzal az örömmel, mint régen. Kiszámíthatónak érzi a cselekményt, a forgatókönyv fordulatait, 99 százalékos biztonsággal tudja, hogy mi lesz a következő jelenet, sőt sokszor még a beállítást és a vágást is érzi előre.

Egyetlen film volt csak az utóbbi időben, ami meglepte, Alfonso Cuarón Gravitá­ciója – Sandra Bullock, George Clooney és Ed Harris főszereplésével. Itt újra abban a kvázi kiszolgáltatott befogadói pozícióban érezte magát, mint régen, mint sok ezer filmmel korábban, ebben a filmben nem tudta, hogy mi fog történni, és csak tátotta a száját, elfeledkezett minden másról és hagyta magát elragadni.

Nem ő volt az egyetlen, akitől az elmúlt években ilyen véleményt hallottam. És talán a kedves olvasónak is támadt már hasonló érzése az újabb és újabb, filmgyári futószalagról érkező, profin összerakott szórakoztatóipari vagy erőszakoltan artisztikus produkciók láttán.

Közhelyszerű – és kiszámítható! – felidézni itt azt a megállapítást – még akkor is, ha igazsága minden oldalról vitatható –, miszerint: már minden történetet elmondtak, nincs új ötlet, nincsenek új történetek, csak az eddigiek újracsomagolt elmesélése.

Talán hasonló gondolatok juthattak Oscar Sharp rendező eszébe is, amikor azon gondolkozott, hogy milyen filmmel nevezzen a Sci-Fi London által meghirdetett 48 Hour Film Challenge című, tudományos-fantasztikus tematikájú filmes versenyre.

Sharp elmondása szerint már korábban is rengeteg forgatókönyvet nyálazott át, sőt minden, az interneten fellelhető sci-fi forgatókönyvet elolvasott, ha hihetünk neki, akkor az összeset! Ám ezt követően nem merült nyúlós és semmittevő alkotói válságba – ha mégis, arról nem szól a fáma, és rendezőnk sem nyilatkozik –, hanem támadt egy vagány ötlete: be kellene tölteni az összes elérhető forgatókönyvet egy algoritmusba, majd hagyni, hogy a film megírja saját magát.

Fel is hívta régi cimboráját, Ross Goodwint, a New York-i egyetem mesterségesintelligencia-kutatóját, és rábeszélte a közös kísérletre. Goodwin pedig kapva kapott az alkalmon, és ráállította a feladat megvalósítására Benjamin nevű botját. Benjaminról annyit érdemes tudni, hogy egy „AI bot” (gépi tanulásra is képes program), egészen pontosan egy LSTM RNN (Long Short-Term Memory Recurrent Neural Network), azaz egy olyan rekurrens neuronhálózat, amelyet gyakran használnak szövegfelismerési feladatok elvégzésére.

Benjamint megetették valamennyi forgatókönyvvel, ő pedig emészteni kezdett – zárójeles érdekesség, hogy az antropologizált robotok működésének fázisait egyre gyakrabban írják le a táplálkozás és az anyagcsere szavaival, kifejezéseivel és nyelvi metaforáival –, egészen addig, amíg össze nem rakta azt a predikciós képletet, hogy a legnagyobb valószínűség szerint mely betűk, szavak és mondatok fognak együtt szerepelni, egymás mellett és után feltűnni.

Végül Benjamin megtanult forgatókönyvet írni a megfelelő formátumban – a rendezői utasítások és a párbeszédek precíz jelölésével.
„Amikor felolvastuk a forgatókönyvet, az asztal körül mindenki csak rázta a fejét és röhögött” – nyilatkozta az elkészült munkáról Oscar Sharp az Ars Technica magazinnak. Ő viszont nem hagyta magát, és ha már belevágott ebbe a projektbe, végig is vitte: megrendezte a Sunspring című, kilencperces tudományos-fantasztikus rövidfilmet, amely már szabadon elérhető és megnézhető valamennyi videómegosztó oldalon is.

Ez a vállaltan kis költségvetésű, egy helyiségben játszódó kamaradráma a maga módján egyszerre tud – a film keletkezésének érdekességén túl – nyomasztóan drámai és az angol abszurd humor legjobbjait megidéző módon vicces is lenni. Már ha komolyan vesszük, és komolyan próbáljuk elemezni, értelmezni.

A se füle, se farka mondatok így lesznek enigmák, olyan rejtélyek, amelyek szépen illeszkednek a film által sejtetett futurisztikus világ egyébként is rejtélyes és önmagát alig megmutató kontextusába.

És ezzel együtt így állnak össze egy olyan allegorikus jelentésmezővé, amelyben az egymással folytatott párbeszéd ugyanúgy elsiklik a másik kognitív percepciójának felületén, mint ahogy az egymás mellett történő elbeszélés is betölti ennek külső szemlélőjét – minket, nézőket – valamiféle formátlan melankóliával és ugyanakkor az ezt feloldani hivatott abszurd humor észlelésével és működésbe hozásával.

LINK

Csermely Péter hálózatai

A sokszor befejezetlen mondatokból vagy bekezdésekből, a félig végigvitt gondolatnyi nekifutásokból lehetne hálót szőni Csermely Péter Bloghálózatos életfilozófiám című könyvének bemutatója köré, nem matematikai értelemben, hanem ahogy a pók, vagy akár több – figyelmünk kalandozó legyeit befogva a könyv bűvkörébe.

Falus András immunológus kérdez, nem azokat a kérdéseket teszi fel, amiket előre elküldött, más dolgok érdeklik, és arról akar beszélni, ami őt igazán – hogy a könyvről lesz-e szó, vagy sem, majd kiderül, szavaiban látszólag elzárkózik, mozdulataival nem: ujjai, keze végig játszanak a könyv még kéziratos, összefűzött példányával.

S ha már mozdulatok, a beszélgetés egyik első befejezetlen bekezdése – majd a könyvben végig el lehet olvasni – is e köré rendeződik. Falus az úszás tipologizálására kérdez rá: “Ahogy úszol, az jellemző arra, aki vagy.” Példa sajnos nem sok, szinte alig vagy éppen hogy – majd a könyvben, ugye –, ezek nélkül lebeg tovább az igaz megállapítás: a mozdulatok amennyire kevésbé befolyásolhatóak, mint a szavak, annyira többet el is árulnak a mozgolódóról, a személyről, a személyiségről. Például az úszás során… Kerouac ugyanezt a fahasogatásban vette észre (vö. Big Sur), ám ez nem hangzik el… viszont Yehuda Menuhin neve igen, aki nem azt figyelte, hogy melyik tanítványa hogyan játszik, hanem azt, hogy melyik hogyan veszi elő a hegedűt, s hogyan rakja el – nála ez volt a tehetség mértéke, a kód, ami alapján kiválasztotta a legjobbak között a legjobbakat.

S ha már tehetség, Csermely másik nagy témája, úgyannyira tudósilag, mint életileg, és személye kapcsán kihagyhatatlan, megkerülhetetlen, főleg a tehetségkutatás és -gondozás – azaz a Kutató Diákok Mozgalma. El is hangzik a kérdés: Mi a tehetség? Mi a tehetség definíciója? A válasz egy tudós óvatosságával messziről indul, és megpróbál kitérni. Csermely harminc-negyven éve tehetség-gént nevezett volna meg, ma inkább azt mondja, nem lehet a tehetséget sehogysem jól definiálni, nem lehet a tehetséget jól körülhatárolni – bonyolult feladat. Ahogy mondja, az elmúlt öt-hat évben sok szempont, sok megfoghatóságának tűnékenységében is megfoghatatlan faktor hozzátevődött a tehetség általa gondolt mibenlétéhez: az intelligencia, a kitartás, a kreativitás, a szocializáció, a siker mint önmegvalósítás és elégedettség. Egyik sem fedi a fogalmat, ha mégis valami, és ezek nagyon, önmagukban is – szentenciaszerűen – izgalmas gondolatok, akkor a tehetség olyasmi, mint ami ezek mögött a mondatok mögött sejthető: “Az eredetiség nem más, mint az eredethez való visszatérés.” – vagy Poincaré után: “A kreativitás olyan dolgok összekapcsolása, amelyek nagyon távol állnak egymástól.” – vagy: “Ahol a tér nagyon tág két gondolat struktúrája között, ott lehet eredetiséggel kitölteni az űrt.”

Ám mindezt fel kell fedezni valakiben, észrevenni és gondozni… És itt kanyarodik a beszélgetés, vagy az én emlékeim a beszélgetésről az iskola és a tanár irányába, hiszen ahogy Csermely mondja, minden az iskolában dől el. Mik a jó tanár ismérvei? – kérdezi Falus, s kérdésében ott van a Christakis–Fowler kapcsolati hálója alapján meghatározott boldog ember jelensége is, ahogy a kiadó, Votisky Zsuzsa említi közben. Nos, Csermely szerint a jó tanár ismérvei a következők: boldog, van szakmai hitele (amiből következik az emberi hitele) és pozitív energiacentrum. Mondja, ez vitatható, kiegészíthető, erre Falus le is csap, vitatni ugyan nem akarja egyiket sem, de kiegészíteni annál inkább: 1. “Az a jó tanár, aki nagyon jól tud kérdezni.”; 2. csillog a szeme; 3. “Az igazi tanár nem áll a középpontban. Nem ő a középpont, hanem az ügy.”

Befejezetlen mondatokat vagy bekezdéseket, félig végigvitt gondolatnyi nekifutásokat említettem korábban, de nem úgy, hogy hiány jelent volna meg – éppen csak annyi, amennyi rábeszélt a könyvre –, hanem úgy, hogy ha meg is jelent valamiféle hiány, az csak a továbbgondolás előtt nyitott teret. Még akár úgy is, hogy önmagammal is vitába sodródhattam, vagy ahogy legjobban az egyik elhangzott és be is fejezett mondat jelentheti, ha paradox módon magamra vonatkoztatom: “Nem értek egyet veled, sem az általad interpretált önmagammal.”

Csermely Péter Bloghálózatos életfilozófiám (Typotex, 2012) c. könyvének bemutatója

Eredeti megjelenés: prae.hu

Nemzeti identitásunk kontextusa(i)

Az L. Simon László által szervezett Haza és haladás című konferenciát sok tekintetben nem lehet kontextusától megfosztva látni és érteni. Elsősorban azért nem, mert a konferencia célja is egy bizonyos kontextuskeresés és -találás volt, amennyiben az identitás, a nemzeti identitás, kultúra és közösség tematikája, illetve az ezekről való beszéd, ezen fogalmak újraértelmezése önkéntelenül és jellegéből fakadóan kontextust, kontextualizálást kíván.

Valaki vagy valami – legyen szó akár egy személyről, egy intézményről, egy politikai pártról, egy elméleti iskoláról vagy disputakörről, vagy akár egy népről és nemzetről – identitását mi határozza meg? Mennyire saját belső energiája és megnyilatkozásai, és mennyire egy önmagára rakott, önmagával hozott külső réteg, nyelvében működésbe lépő kontextus, szellemi előképei és forrásai – azok a felismerhető vagy megmutatott „tekintélyek”, akikre támaszkodik, akikből erőt és hitet merít, akik valamilyen mintát jelentenek számára?

A konferencia valahol ezekre a kérdésekre kereste a választ, alatta többször eszembe jutott, hogy érdemes lenne az előadók által az L. Simon László kijelölte ’haza és haladás’ diskurzusába beemelt idézeteket – és azokat, akiktől az idézetek származnak – hálózatba rendezni, valamennyire különválasztva és rangsorolva őket anyagi minőségük és természetük szerint. Amennyiben ezt a műveletet végrehajtanám, egy olyan gráfot kapnék, mely egyrészt jó eséllyel bejárja és lefedi a mai közgondolkodás általános forrásvidékét (pl. Ady, Márai, Illyés Gyula, Bibó, Descartes, Hegel, Nietzsche, Heidegger, John Lukacs stb.), másrészt újdonságaiban és felfedezéseiben eddig periférián csörgedező szellemi búvópatakokat találhat (pl. az amerikai konzervativizmus: Russel Kirk, Molnár Tamás, Polányi Mihály, Kolnai Aurél), illetve kellő szellemességgel esélye van vizet fakasztani a korábban meddőnek gondolt sziklákból (Lewis Caroll (!), Steve Jobs (!), Roberto Bobbio és a CpG (!)).

A helyett, hogy elkezdeném – felszínes ismereteim miatt egyelőre csak kínosan hevenyészve – felrajzolni ezt a szellemi térképet, elemlámpámmal rávilágítanék két szükségesnek érzett kontextusra. Az első a konferencia tér-idő koordinátáiból adódik, hiszen nem máshol, hanem a Parlament Felsőházi termében vagyunk – nem az MTA-n vagy az egyik egyetemen –, miközben „az alsóházban a népszavazásról szavaznak”. L. Simon e félmondata behozza az előadók komoly intellektuális szempontjai közé a kizárhatatlan aktuálpolitikát, azon keresztül pedig az egész országot, melynek jelen állapotát talán legjobban egy Wilfried Martens-idézet írja le (ő egyébként Orbán Viktor miniszterelnök egyik példaképe, könyve magyar kiadásának előszavát is Orbán írta – s ez a tudás is fontos elem lehet hálózatunkban):

„1981. november és december hektikus hónapjaiban semmit nem javult a helyzet. A belga frank még mindig teljesen ki volt téve a spekulációnak, a munkanélküliek serege hónapról hónapra növekedett, gyors ütemben követték egymást a bezárások és a csődök. A pénzügyi szakadék, melybe az ország került, napról napra mélyült. Kormányom hivatalba lépése napjától kezdve pontosan tudta, hogy záros határidőn belül válságtervet kell végrehajtania, különben az IMF megalázó feltételeket kényszerít ránk, ha az árfolyamokat továbbra is kézben akarjuk tartani. Damoklész kardjaként függött a fejünk fölött egy óriási összegű kamatozó hitel. Szerencsére a kormánynak sikerült már működése kezdetén számos akadályt leküzdenie. Elhatárolta magát a szociális partnerektől, akik így továbbá nem határozhatták meg a társadalom gazdaságpolitikáját. A jelszó az volt: »a kormány fog kormányozni«. A különleges felhatalmazás, amely lehetővé tette számunkra, hogy saját hatáskörben módosítsunk vagy helyezzünk határon kívül törvényeket, mellőzve a hosszú hetekig tartó politikai vitákat, még nagyobb port vertek fel.” (Wilfried Martens: Európa: küzdelmek és győzelmek. Szövetség a Polgári Magyarországért Alapítvány & CES, Bp., 2009. 62. o.)

A másik kontextus Kölcsey Ferenc, illetve a tőle származó címadó idézet körül artikulálódik: „Jelszavaink valának: haza és haladás. Azok, kik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg: miképen a maradás szónak több jelentése van. Korszerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés.” (Búcsú az országos rendektől, 1835) Kölcsey e két fogalma manapság túlfoglalkoztatott, bal- és jobboldalon egyaránt. Bajnai Gordon volt miniszterelnök 2010. utolsó napján bejegyzett közpolitikai közhasznú alapítványa ugyanerre a Kölcsey-fogalompárra utal-épül.

Talán érdemes röviden összehasonlítani a két „oldal” célkitűzéseit. Bajnai alapítványának Rólunk menüpontjában ez olvasható: „A Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány célja, hogy választ találjon a XXI. század Magyarországának egyes kiemelkedő társadalmi, gazdasági és közösségi kihívásaira. (…) A Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány a közös gondolatok megosztása és megvitatása érdekében polgári gondolkodói közösséget is szervez. Konferenciáival és beszélgetéseivel az az intézmény célja, hogy teret biztosítson a haladó gondolkodású magyar polgárok számára a nyílt beszélgetésre és eszmecserére közös feladatainkról. (…) A Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány olyan nagyhatású, progresszív elveket valló agytrösztökkel működik együtt világszerte, amelyek intellektuális és közpolitikai tevékenysége méltó mintát jelent számára. Az együttműködések gondolatok és szakértők cseréjére terjednek ki, közös problémáink és kihívásaink megértése érdekében.”

L. Simon László a december 2-ai konferencián – utólagos összeolvasással – mintha ezeket a gondolatokat egészítené, bővítené ki. Engedtessék meg nekem, hogy a hitelesség kedvéért most a fidesz.hu összefoglalójából idézzek: „[L. Simon László] hozzátette, a Haza és haladás ezzel szemben nem szakpolitikai konferencia, hanem az együttgondolkodást szolgálja, olyan filozófusok, irodalomtörténészek, írók és történészek előadásaival, akik a magyar nemzeti identitás kérdéseit kutatják. (…) A kultúrpolitikus rámutatott, a haza – akár a nemzetet, akár a mai Magyarországot, akár a Kárpát-medencét értve rajta – ma mást jelent, mint Kölcsey korában. A kormányzat ezért a haza fogalmának újraértelmezésére tett kísérletet a nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény megalkotásával. (…) A haladás fogalmát sem egyszerűbb ma értelmezni – figyelmeztetett a kulturális bizottság elnöke: ezen a szón már nem elsősorban a szellemi progressziót értjük, hanem a gazdasági, technológiai fejlődést, gyarapodást. (…) Elmondása szerint a modern ember élete egyre racionalizáltabbá, bürokratizáltabbá válik, s ennek óriási kulturális deficit a következménye, mindez a régi dichotómiák megcsontosodásához vezet.”

Szükségtelen kiemelések nélkül is látszik, hogy nagyon hasonló szellemi igény merült fel nagyjából egy időben két, egymást általában ellenségesen tekintő, máskor negligáló közegben. Ugyanaz a vezérmotívum (Kölcsey), és nagyjából egy irányba mutató a szándék. Más körülmények között (ez is kontextus!) két ilyen kezdeményezés értelmiségei egymásra találnának, élénk vitát folytatnának, olyan erős szellemi háttérhálózatot hoznának létre, amely nemcsak megfogalmazza, hanem el is éri, érvényesíti is céljait, s nemcsak háttéranyagokban vagy szimbolikusan, hanem ténylegesen is.

Talán ez a konferencia(sorozat) egy nagyjából ilyen irányba tett fontos lépés, mely először létrehozza a maga eszme- és tekintély-hálózatát, felületéről letisztítja a félreértelmezéseket, átkódolja a nyelvet és a „megcsontosodott viselkedésformákat”, kitölti a hiányokat, és újrahuzagolja a kontextuális linkek sokaságát, melyek előképeihez, előzményeihez, forrásaihoz, tulajdonképpen a szellemi háttéradatbázishoz kötik. Majd második lépésként az így összeálló filozófiai, ideológiai és gondolatrendszer főoldalán elhelyzett linkek túloldalán a szellemi háttéradatbázis még kidolgozatlan könyvtárait kezdi kiépíteni, kidolgozni, kutatni, értelmezni és beilleszteni – ahogy erre L. Simon utalt is egy másik, NKA-elnöki minőségében mondott félmondatában, mely szerint majd kiemelt helyen fog szerepelni Molnár Tamás hagyatékának feldolgozása a jövő kultúrpolitikájában.

Ezt követően harmadik lépésként – ha más folyamat nem akasztja meg és nem zilálódik szét a támadások sorozatában – felszámolódhat a döntő szakadás, „az értelmiség ortodox dichotómiája”, a derridai „egyértelmű episztemológiai rés”. Végül pedig elkezdődhet az egyenrangú párbeszéd a lehető legszélesebb közegben, a lehető legkevesebb indulattal, viszont a lehető legtöbb szellemi, majd gyakorlati és politikai hozammal. Az esély sokszor, majd minden esetben megvolt arra, hogy így legyen, de a történelemkönyvet végiglapozva sajnos az a tapasztalat, hogy alig valamikor lett aztán így, egy rövid ideig…

 

Eredeti megjelenés: prae.hu

Ugye, rossz cica voltam?

Csizmás Kandúr az a Shrekben, ami Wolverine az X-menben, talán ezért is érdemelt a DreamWorks-től egy prequelt. Ez a cica magányos hős, tollas kalappal, kis vívótőrrel és a kötelező kitaposott csizmácskákkal. Mostanában, leginkább a zöld ogrénak köszönhetően reneszánsza van – az elmúlt két évben két egész estés animációs filmet is kapott, 2009-ben egy franciát, most meg egy amerikait. (Chris Miller: Csizmás, a kandúr)

Sejtek az egész mögött valami nemzetek és kultúrák közti vetélkedést. Az amerikai DreamWorks Animation spanyolosította az eredetileg francia mesehőst, aki egyébként bizonyos más változatokban ötvözi is e kettősséget: spanyol származású, de franciául beszél, hiszen a francia nyelv az egyetlen, amin dorombolni tudsz. Amerikából persze máshogy látják – és ebben nem különbözünk mi, magyarok sem –: a spanyol és a francia is az erotika, a csábítás nyelve, és csak döntés kérdése, hogy melyik akcentusával szólaltatjuk meg cicalánycsábász kandúrunkat.

Shrek posztmodern mesegyártói a spanyolt választották, aminek Antonio Banderas-nak köszönhetően olyan sikere lett, hogy nem maradhatott el a francia animációs szakma öntudatos válasza, és 2009-ben bemutatták az 1697-es Charles Perrault féle eredetit újrahangszerelő La véritable histoire du Chat Botté (’Csizmás Kandúr igaz története’) című munkájukat.

A hangulat kedvéért nézzük is meg mindkét film előzetesét, időrendi sorrendben, és a hatás kedvéért eredeti nyelven:

Mélyebb komparatisztikai vizsgálódás helyett csak annyit említenék meg, hogy az eredeti és az ezt megfilmesítő francia változat macskájának valet, azaz segítőtársi szerepét a DreamWorks elhagyta, míg ennek még nyomaira bukkanhatunk a Shrekben, addig jelen változatban ez teljesen eltűnt. Csizmás Kandúr olyan önálló hős lett, akinek viszont csak alakja, jelleme, attribútumai vannak, de története nincsen.

Nosza, akkor bejáratott képregényfilmes hagyományt és forgatókönyv-felépítést követve ki kell találni, mi az Ő meséje, mi az eredetsztorija, mik a motivációi, ki is Ő. Ezen a ponton kezdődhetett szerintem egy olyan őrült LSD-brainstorming, aminek köszönhetően a teljes stáb, még a takarítószemélyzet tagjai és a pizzafutárok is – azzal a Howard Hawks-féle legendás módszerrel dolgozva, hogy akinek, de tényleg bárkinek van egy jó ötlete, az kap egy dollár bónuszt – őrült asszociációs utazásokat tettek gyermek- és kamaszkoruk töredékes emlékei és ezek Google által rekonstruálható dokumentumai között.

A posztmodern mesék még jól elhelyezett intertextusokkal, kiszólásokkal, beállításokkal, vágásokkal és dallamokkal utaltak korábbi kultikus filmekre, ami minden humorbombája mellett egy szülők nemezedéke felé tett, jegypénztáraknál is visszaigazolodó gesztus volt. Ezzel szemben a posztmodern mesék második generációja máshogy épül fel és máshogy hat. Ezek a mozik – köztük a Csizmás, a kandúr is – már más alkotói módszerrel dolgozik: az átvétel nem annyira a felismert utaláshálóval képződő, humorforrásként vagy iróniaként ható pontokra koncentrál, inkább kliséket, paneleket vesz át, melyek már nem a felismerés és a nevetés lehetőségét hordozzák, hanem a forgatókönyv és a vizuális fantázia üresjáratait kitölteni hivatott formulák. Ezek eredete a lehető legteljesebb mértékben véletlenszerű, ugyanannyi esélye van egy ősi mítoszmotívumnak, egy mondókának vagy egy popkulturális mémnek, hogy bekerüljön a film szövetébe.

Csizmás, a kandúr története úgy kezdődik, ahogy kell. Hősünk egy gusztusos, puhaszőrű egyéjszakás cicalány ágyában ébred, meglopja annak gazdáját, elkergetik, és az utána kiáltott „Nem menekülhetsz örökké!” mondaton gúnyosan mosolyogva elindul különösebb cél nélkül a kietlen pusztaságon át a Semmibe, mint egy spagettiwestern hőse. Óriásivá nagyított, a fél horizontot elfedő vibráló napkoronggal szívbemarkoló koraalkony még nincs, de lesz később, hajajj, ahogy szalonjelenet is, meg poros kisváros, meg ördögszekerek, meg az elvesztett becsület fölött érzett önsajnáló férfibú, meg egy izgalmas szekérüldözés egy vörös homokos sivatagban, meredélyek fölött. És az olyan nehezebben összerakható, ám épp ezért tüneményes reflexiós dimenziókat kitáró gegekről se feledkezzünk el, mint a Vissza a jövőbeharmadik részének vadnyugati szalonban játszódó párbeszédét („ – Egy kis jegesvizet kérnék. – Ha vizet akarsz, dugd be a fejed az itatóvályúba. Idebent whiskey-t szokás inni.”) a Vissza a jövőbeelső részének hasonló párbeszéde (McFly a pulthoz lépve: „Tejet!”, majd kis szünet után: „Csokisat!”) és macska fajú hősünk ivási szokásainak tükrében megjelenő – a trailerben is látható – kocsmai tejlefetyelés jelentésessége.

Mi vár még ránk!? – mert itt aztán minden mindennel keveredik, komolyan elengedték magukat az alkotók… Lesz például – próbálom úgy írni, hogy egy fordulatot vagy poént se lőjjek le – ősi viking mítoszból egymillió változatban (nálunk Égigérő paszuly) tovább élő népmesetranszformáció varázsbabokkal és börtöntöltelék Babszem Jánossal („Szólíts csak Jankónak!”),amibe belekeveredik az aiszóposzi eredetű Aranytojást Tojó Lúd, mint a paszuly tetején található kastély lakója, zseniális időbeli csúsztatással: a vár erdeti ura, az óriás (más változatokban ogre) már évek óta halott.

Előkerül még kliséként az először komolyan vett, majd ironikusan átértelmezett Macskanő-alak, aki a Cartouche-t idéző rablófészekben egy flamenco-táncpárbaj során A Karib-tenger kalózai – Ismeretlen vizeken hasonló párbajjelenetét megismételve ugyanazt a váratlan meglepetést tartogatja, a gitár itt felbukkanó Desperado-utalásáról – amibe erősen belejátszik, hogy hangjuk Antonio Bandres és Salma Hayek – nem is beszélve.

Pár perccel később feltűnik a mese szó szerint legbetegebb figurája, az angol gyerekmondókától („Tojás Tóbiás a falra ült. / Tojás Tóbiás lependerült. / Hiába száz ló, száz katona, / Tóbiást nem szedik össze soha.”) ihletett Tojás Tóbiás (Humpty Dumpty), aki megnyerő, tenyérbe mászó beszédével arra buzdítja a miatta régi sebeket hiába nyalogató hősünket, hogy lopja el a fentebb már diskurzusba hozott varázsbabokat egy másikgyerekdalocska címéből kölcsönzött rablópárosától, akik egy vaddisznók húzta tankszekéren közlekednek, mely szekérnek részletgazdagsága nem az északi mitológiából (vö. Frey isten hasonló járműve), hanem szerintem inkább a Warhammer világából érkezett.

Zavaros? Hát, nem egyszerű, és a szórakozás egy egészen más szintje, ha önkéntelenül így, és nem naív gyermeki szemmel nézzük a filmet, ami után hosszan gyűjtögethetjük és azonosíthatjuk a különböző utalásokat, forrásokat, további órákra remek elfoglaltságot találva. Ám ha mindezt megfordítjuk, akkor filmről-filmre felfedheti magát az az új alkotói módszer – Hollywood mint filmgyár esetében: termelői módszer –, amely új történetek igényétől vagy termelési kényszerétől vezérelve, de az ezekben tátongó üres helyeket, dramaturgiai lyukakat új ötletekkel kitölteni képtelenül úgy nyúl a közös kultúrbank tőkéjéhez, hogy az egymás mellé dobált, még beazonosítható eredetű kaotikus pixeleket különösebb továbbgondolás nélkül egy önálló lábon megálló, szórakoztató, de az eredetiség látszatát részeiben és egészében is messze elkerülő egésszé képes összeilleszteni.

Eredeti megjelenés: prae.hu