Latest Entries »

A (szépirodalmi) szerzők egyik állandó panasza, hogy amikor befejezik remekművüket, és elküldik egy folyóiratnak vagy egy kiadónak, akkor nemhogy másnap nem kapnak választ – elutasítót vagy kedvezőt –, hanem sokszor hetekig-hónapokig kell várakozniuk tűkön ülve, hogy egyáltalán egy rövid hivatalos levélre méltassa őket a nagytiszteletű szerkesztő vagy még nagyobb megbecsülésű kiadó.

A szépirodalom területén dolgozó szerkesztők egyik állandó panasza, hogy annyi remekmű kézirata érkezik be hozzájuk hetente, hogy alig-alig tudnak megbirkózni a mennyiséggel. Nekik egyrészt ugye az a feladatuk, hogy a már elfogadott kéziratok nyers szövegeiből mű, illetve könyv legyen. Ehhez meg elsősorban idő kell, pepecselés, hosszas elmélázások, beszélgetések a szerzővel, dolgos jegyzetelések és váratlan tüneményes ötletek. Emellett kellene érdemben, rendesen, böcsülettel elolvasniuk a rengeteg beérkezett művet, és felfedezni a tömegben a kincset, a disznók közt a gyöngyöt.

Az irodalomhoz közeli emberek állandó panasza, hogy már mindenki ír, mindenki író akar lenni, de legalább könyv címlapján szerepelni, és ez a lelkesültség nemhogy alább hagyna, hanem egyre csak terjed, megállíthatatlanul.

Így egyre több a kézirat, egyre több a szépreményű mű, egyre több az olvasnivaló, egyre nagyobb mennyiséget kell ahhoz feldolgozni, hogy abból ki lehessen választani azt a párat, amiért érdemes ezt az egészet csinálni, végeredményben élni. Ugyanez igaz akkor is, ha egy szerkesztőségben ülünk, és bociszemekkel nézzük a befutó szöveganyagok nem csökkenő valós vagy virtuális bábeli tornyát, és igaz akkor is, ha egy valós vagy virtuális könyvesboltban állunk a szemet gyönyörködtetően sokszínű, hatalmas választék előtt, és csak annyit szeretnénk, hogy egy jó könyvet adjon valaki a kezünkbe.

Utóbbi esetben persze van segítség, a kifogástalan modorú, nagy műveltségű, bibliofil könyvesbolti eladók helyét lassan átveszik az ízlésünk minden kis apró rezdülését figyelő programok, amelyek rögtön olyan könyveket és egyéb termékeket ajánlanak nekünk, amilyeneket minden bizonnyal szeretnénk.

Kiismerik a kattintásainkat, figyelik minden mozdulatunkat, és amikor újra belépünk a (valós, de ez esetben inkább virtuális) könyvesboltba, pontosan azokat az olvasnivalókat dugják az orrunk alá, amelyeket mindig is el szerettünk volna olvasni – akkor is, ha erről két perccel korábban halvány lila fogalmunk sem volt.

Előbbi esetre – a túlterhelt szerkesztők nyavalyáira – ez eddig még nem volt orvosság. A kéziratokat ugyanis valakinek el kell olvasnia, meg kell ítélnie annak milyenségét, és ha megnyerő, akkor érdemeiről meg kell győznie előbb a főszerkesztőt, majd a kiadó vezetőit: érdemes az anyag, jó a szerző.

Ez edig nem volt, de aztán belefutottam a Flavorwire oldalon Jonathon Sturgeon rövid esszéjébe: The End of the Human Publisher? Introducing the First Novel to Be Chosen by an Algorithm (Az emberi könyvkiadás vége? Az első algoritmus által kiadásra érdemesnek talált regény bemutatása).

A cikk apropója, hogy még április végén a berlini székhelyű Inkitt vállalat bejelentette együttműködését a Tor Books kiadóval, ami nem más, mint annak a hagymázas álomnak a megvalósítása, hogy egy ember helyett egy prediktív algoritmus válassza ki a beérkező kéziratrengetegből a kiadásra érdemes remekműveket.

Emberi erőforrásra tehát ebben a nyűgös munkafázisban nincsen szükség, elég csak a számítógépet megetetni minden kézirattal, megnyomni a start gombot, és várni, amíg a szövegeket átszkennelő mesterséges intelligencia megnyitja a szerkesztő előtt a következő Nagy Mű nyersanyagát.

És a gép természetesen már meg is hozta első döntését, Erin Swan Bright Star (Fényes csillag) című young adult fantasyjére esett a választása. Ehhez még annyit érdemes tudni, hogy az Inkitt egy olyan írói közösségi oldal, ahová bárki feltöltheti írásait, a többiek hozzászólhatnak, kritizálhatják, dicsérhetik, fel- vagy lepontozhatják – jelenleg körülbelül félmillió aktív tagja van.

Rendelkezésre álló szöveg volt tehát bőven, elegendő volt csak szabadjára engedni a kis programot, az választott, és a regény hamarosan meg is jelenik.

„Ennek a könyvnek az esete is világosan jelzi, hogy könyvkiadás jövője a prediktív adatelemzés” – nyilatkozta Ali Albazaz, az Inkitt alapítója és vezetője, majd felvázolta további terveit, amelyek, bármennyire hihetetlennek tűnnek, de annyira azért mégis komolyan veendők, hogy az alig egyéves berlini cégről szakmai körökben már úgy beszélnek, mint az Amazon – és a Kindle Direct self-publishing modellje – egyik lehetséges és komolyan veendő kihívójáról.

Hogy igaza lesz-e abban, hogy az ügynökök és a kiadói munkatársak, szerkesztők helyét átveszi-e a mesterséges intelligencia, még nem tudhatjuk, ez a jövő zenéje. De arra nagyon kíváncsi vagyok máris, hogy mekkora siker lesz Erin Swan regénye – illetve regénysorozata –, egyezik-e a gép által összerakott esztétikai horizont az olvasók tömegének ízlésével.

És végül is arra megy majd a világ, amerre ez a tömeg szavaz – nem máshogy, hanem a legszentebb olvasói állásfoglalással: a vásárlással.

LINK

Ha nem csal az emlékezetem, akkor Roland Emmerich rendező és A függetlenség napja című filmje indította el a mozis nagyvárosrombolások legújabb, azóta is népszerű divatját. Ezek a borzongatóan szép képsorok a pusztítás esztétikájának egyszerre a közösségi szorongásainkat megcélzóan testközeliek, és a romok között kéjesen csámcsogó fantáziánkat vizuális orgiájukba bevonó élmények kettősségével ajándékozzák meg a nézőt.

Ráadásul nagyjából ugyanolyan struktúrájú dramaturgia és – a technikai arcpakolást leszámítva – nagyon hasonló kiváltott hatásmechanizmusok szerint, mint ahogy ez a sci-fi kezdeteitől jellemző, és ahogy ezt már Susan Sontag is összefoglalta 1965-ben megjelent A pusztulás képei című tanulmányában.
De ne menjünk ennyire vissza a gyökerekhez, elég, ha csak húsz évet ugrunk vissza az időben, az 1996-os A függetlenség napjáig.

Az a film akkor mindent bevetett a közönség meghódítására: a remek forgatókönyv tele volt egészséges mértékben adagolt áltudománnyal, humorral, emberiességgel, moralizálással és természetesen heroizmussal is. Amely utóbbi hiába volt vegytisztán amerikai, ezt mégis olyan módon egyensúlyozta, hogy minden földlakó szíve csordultig telt büszkeséggel.

Az alaphelyzet nagyon egyszerű volt 1996-ban: vagyunk mi, sokszínű földlakók, és egyszer csak megjelenik egy ellenszenves idegen faj, amelynek technikai fölénye pillanatok alatt elmossa kultúránkat, városainkat, gyűlölködéseinket és hadseregeinket. Egyedül a színes identitású egyéni hősiesség veheti fel ellenük a harcot, és fel is veszi, és győz is.

Az alaphelyzet most is nagyon egyszerű: vagyunk mi, sokszínű földlakók, akik egyfelől a legyőzött idegenektől elcsent szupertechnológiákkal felturbóztuk hübriszünket, másfelől közössé tett paranoiánkat az úgynevezett világbéke utópiájában véltük feloldani. Ide jutottunk a két film cselekménye és premierje közti két évtized során, és így vártuk a második eljövetelt is. És láss csodát, nem vártunk hiába, jön a második földönkívüli-roham, és technikai fölényük pillanatok alatt elmossa… innentől pedig minden ugyanaz.

Vagyis nem egészen ugyanaz, hanem minden sokkal-sokkal nagyobb! 1996-ban még elég volt néhány repülő tányéralátét, 2016-ban ez már kevés lenne: egy háromezer mérföld átmérőjű űrlepény tapad seperc alatt szeretett bolygónk egyik oldalára, és neki is áll annak szíve felé fúrni. Ám sajnos ahogy megnőttek az összetevők – a tűzerőtől kezdve az űrhajók méretén és a harcoló felek számán keresztül a film optikai tuningjáig és költségvetéséig –, úgy üresedtek is ki, fordított arányban a növekedéssel.

1996-ban majdnem szívszorító volt végignézni, ahogy egy halálsugár eléget egy nagyvárost, az intim és a grandiózus jelenetek váltakozásának mesteri kottája szerint. Most már mindez csak vágókép, töltelék és a csúcspont – a földgolyó felére rátelepedő sötét lepény képe – csak oda van biggyesztve, de nem vált ki semmit, alig sokkol, és alig tölt el a szorongás vagy a katarzis érzésével.

Ezzel együtt azért nem szórakozunk rosszul, főleg ha a két film szociológiáját összehasonlítjuk: mit változott a filmekben lecsapódó amerikai közgondolkodás két évtized alatt – kívülről nézve. Húsz éve a változatos faji és vallási identitás egysége kellett a végső győzelemhez. A Föld – vagyis az Egyesült Államok – lakosságának multikulturalizmusa ment szembe a földönkívüliek uniformizált közös tudatával.

A földlakókat férfiak vezették, férfiak lettek a hőseink, a nők pedig a romantikus és családbarát árnyalatokért voltak felelősek. Ezzel szemben 2016-ban ez már nem így működik: a faji és vallási különbözőség mellé bekerül a nemi is – a leginkább kidolgozott romantikus szál a két öreg homoszexuális tudós között bontakozik ki.

Emellett nekifutunk a nemi egyenlőség kérdésének is, ám ez véleményem szerint egyrészt rendesen félremegy, másrészt erős aktuálpolitikai töltetet is kap. A korábbi horizontális relációk (férj-feleség-gyerek családmodell, illetve bontakozó szerelmi szálak) helyét átveszik a túlerőltetett nosztalgiával feltöltött vertikális relációk (a szülő-gyermek kapcsolatok), amelyek mellett az esetlegesen behozott új érzelmek kibontása úgy van a forgatókönyvbe illesztve, ahogy egy gatyát próbálnánk ráerőltetni egy szteppelő tehénre.

A nők háttérfigurák, bármit is tesznek, bárhogy is igyekeznek őket férfiasítani, a háború a férfiaké marad, ahogy a dicsőség is.

És itt kerülhet a képbe az USA aktuálpolitikája is: A függetlenség napjának erőskezű és határozott amerikai elnök asszonya megnyerő magabiztossággal hozza egymás után a hibás döntéseket, amíg csúnyán le nem mészárolják az idegenek a teljes kabinetjével együtt a Cheyenne Mountain Complexben található szuperbiztos elnöki bunkerben.

A filmben eddig tartott ez a politikai korrektség által elvárt egyenlőségesdi, innentől ismét a férfiak kezében összpontosul minden, ami számít – legyenek akár életerős fiatalok, végtelenül ellenszenves generálisok vagy járni is alig tudó kényszerbeteg, szenilis exelnökök.

Akár ott van, akár csak a felszín alatt, de adja magát mindehhez az éppen zajló elnökválasztási kampány is: „Hillary nem lesz jó nektek, drága szavazók, lássátok be, ide férfi kell!

Ahogy a mellékelt ábra, A függetlenség napja: Feltámadás is mutatja, ha lenne még kétségetek!”.

LINK

Tegnap este hosszan beszélgettem egy filmmániás ismerősömmel. Ahogy ilyenkor lenni szokott, mindenféle régi és új film szóba került, ajánlottunk egymásnak címeket, egymás szavába vágva meséltük a kedvenc jeleneteinket és anekdotáinkat.

A beszélgetés egy pontján felsóhajtott, és azt mondta, hogy már sok ezer filmet megnézett, az újakat is lehetőség szerint a premier napján, de ez az egész már nem tölti el azzal az örömmel, mint régen. Kiszámíthatónak érzi a cselekményt, a forgatókönyv fordulatait, 99 százalékos biztonsággal tudja, hogy mi lesz a következő jelenet, sőt sokszor még a beállítást és a vágást is érzi előre.

Egyetlen film volt csak az utóbbi időben, ami meglepte, Alfonso Cuarón Gravitá­ciója – Sandra Bullock, George Clooney és Ed Harris főszereplésével. Itt újra abban a kvázi kiszolgáltatott befogadói pozícióban érezte magát, mint régen, mint sok ezer filmmel korábban, ebben a filmben nem tudta, hogy mi fog történni, és csak tátotta a száját, elfeledkezett minden másról és hagyta magát elragadni.

Nem ő volt az egyetlen, akitől az elmúlt években ilyen véleményt hallottam. És talán a kedves olvasónak is támadt már hasonló érzése az újabb és újabb, filmgyári futószalagról érkező, profin összerakott szórakoztatóipari vagy erőszakoltan artisztikus produkciók láttán.

Közhelyszerű – és kiszámítható! – felidézni itt azt a megállapítást – még akkor is, ha igazsága minden oldalról vitatható –, miszerint: már minden történetet elmondtak, nincs új ötlet, nincsenek új történetek, csak az eddigiek újracsomagolt elmesélése.

Talán hasonló gondolatok juthattak Oscar Sharp rendező eszébe is, amikor azon gondolkozott, hogy milyen filmmel nevezzen a Sci-Fi London által meghirdetett 48 Hour Film Challenge című, tudományos-fantasztikus tematikájú filmes versenyre.

Sharp elmondása szerint már korábban is rengeteg forgatókönyvet nyálazott át, sőt minden, az interneten fellelhető sci-fi forgatókönyvet elolvasott, ha hihetünk neki, akkor az összeset! Ám ezt követően nem merült nyúlós és semmittevő alkotói válságba – ha mégis, arról nem szól a fáma, és rendezőnk sem nyilatkozik –, hanem támadt egy vagány ötlete: be kellene tölteni az összes elérhető forgatókönyvet egy algoritmusba, majd hagyni, hogy a film megírja saját magát.

Fel is hívta régi cimboráját, Ross Goodwint, a New York-i egyetem mesterségesintelligencia-kutatóját, és rábeszélte a közös kísérletre. Goodwin pedig kapva kapott az alkalmon, és ráállította a feladat megvalósítására Benjamin nevű botját. Benjaminról annyit érdemes tudni, hogy egy „AI bot” (gépi tanulásra is képes program), egészen pontosan egy LSTM RNN (Long Short-Term Memory Recurrent Neural Network), azaz egy olyan rekurrens neuronhálózat, amelyet gyakran használnak szövegfelismerési feladatok elvégzésére.

Benjamint megetették valamennyi forgatókönyvvel, ő pedig emészteni kezdett – zárójeles érdekesség, hogy az antropologizált robotok működésének fázisait egyre gyakrabban írják le a táplálkozás és az anyagcsere szavaival, kifejezéseivel és nyelvi metaforáival –, egészen addig, amíg össze nem rakta azt a predikciós képletet, hogy a legnagyobb valószínűség szerint mely betűk, szavak és mondatok fognak együtt szerepelni, egymás mellett és után feltűnni.

Végül Benjamin megtanult forgatókönyvet írni a megfelelő formátumban – a rendezői utasítások és a párbeszédek precíz jelölésével.
„Amikor felolvastuk a forgatókönyvet, az asztal körül mindenki csak rázta a fejét és röhögött” – nyilatkozta az elkészült munkáról Oscar Sharp az Ars Technica magazinnak. Ő viszont nem hagyta magát, és ha már belevágott ebbe a projektbe, végig is vitte: megrendezte a Sunspring című, kilencperces tudományos-fantasztikus rövidfilmet, amely már szabadon elérhető és megnézhető valamennyi videómegosztó oldalon is.

Ez a vállaltan kis költségvetésű, egy helyiségben játszódó kamaradráma a maga módján egyszerre tud – a film keletkezésének érdekességén túl – nyomasztóan drámai és az angol abszurd humor legjobbjait megidéző módon vicces is lenni. Már ha komolyan vesszük, és komolyan próbáljuk elemezni, értelmezni.

A se füle, se farka mondatok így lesznek enigmák, olyan rejtélyek, amelyek szépen illeszkednek a film által sejtetett futurisztikus világ egyébként is rejtélyes és önmagát alig megmutató kontextusába.

És ezzel együtt így állnak össze egy olyan allegorikus jelentésmezővé, amelyben az egymással folytatott párbeszéd ugyanúgy elsiklik a másik kognitív percepciójának felületén, mint ahogy az egymás mellett történő elbeszélés is betölti ennek külső szemlélőjét – minket, nézőket – valamiféle formátlan melankóliával és ugyanakkor az ezt feloldani hivatott abszurd humor észlelésével és működésbe hozásával.

LINK

“A színpad, mint üresen kongó anyaméh, kibélelve eldobott gumiabroncsokkal, amiket összegraffitizett az élet. Aztán megérkezik egy véres szárnyú, látszólag bukott angyal, nem mellesleg költő – Pál Dániel Levente –, aki saját szavait hatására szó szerint is felemelkedik. Majd kapucnis pulóveres, gázálarcos suhancok érkeznek…”

(forrás link)

13442669_10154335873154917_683042854804602341_o

fotó: Ambrus László

Anna and the Barbies

13418985_10154321263874917_7077283679919644303_n

13344743_10154310641084917_7445049503262203306_n

“Szakmai fórummal egybekötött búcsúbulit tartott a nyomtatott kiadásról lemondó Színház folyóirat a Jurányi Közösségi Házban szerda este. Tompa Andrea főszerkesztő elmondta, miután áprilisban a folyóirat eddigi fő támogatója, a Nemzeti Kulturális Alap hat hónapra nyújtott a korábbi éveknél kevesebb – 6 milliós forintos – támogatást, elhatározták, nem készítenek ilyen körülmények között több nyomtatott lapszámot. (…) Pál Dániel Levente, a Prae negyedévente megjelenő print és rendszeresen frissülő online irodalmi médium főszerkesztő-helyettese a beszélgetés előremutató jellegét igyekezett erősíteni. (…) Pál Dániel Levente végül azzal zárta a vitát, hogy igazi zsákutcába futott a magyar művészeti folyóirat, mivel az elitista lapok értékteremtő munkájára maga az elitista sem tart igényt azzal, hogy nem vásárolja meg a lapot.” (Népszava, link)

 

%d blogger ezt kedveli: