Tag Archive: A pillangók nyelve


(…)

A leghátrányosabb, de a leglehetőségtelibb helyzet így

A pillangók nyelve

előtt adódik, lévén bejáratott szerzőkről és megfogható olvasótáborról nehéz lenne beszélni, de éppen ezért a merítés is végtelen – legalábbis elvben. A gyakorlatban viszont – ahogy legkésőbb Bánki Éva előszavából kiderül – erősen szűkíti a lehetőségeket a tény, hogy a jelenleg nagyjából hárommillió beszélővel rendelkező, észak-spanyol galegók semmilyen, huszadik század előtti epikai hagyományra nem építhetnek. A térség (Galegóföld vagy Galicia) egészen az 1970-es évekig túlnyomórészt agrárvidék, melyet a történelem jelentős részében gazdasági elmaradottság, magas analfabetizmus, jelentéktelen polgárság, láthatatlan értelmiség és széles körű kivándorlás jellemez. Ébredező nemzettudatának szárba szökkenését ráadásul a harmincas években derékba töri Franco heterogenitást tűzzel-vassal regulázó diktatúrája, így nem meglepő, hogy a kötet a huszadik század első és utolsó évtizedeiből építkezik. A többi három válogatástól eltérően itt különös hangsúly esik két szerzőre, a 2011-ben épp száz éve született Álvaro Cunqueiróra és az ötvenes évek végén induló Xosé Luis Méndez Ferrínre (némi szerkesztési kritika, hogy a bevezetőben és a szerzői életrajzok esetében is aránytalan a túlsúlyuk). Mindkettejükre, ahogy általában a kötetben szereplő novellistákra is, jellemző a ráérős, leíró, lassú elbeszélés: az időtlen mozdulatlanságba meredt galegó tájba nehezen is illene a vágtató, filmszerű, feszes próza, annál inkább az Artur-mondakört (vagyis a fiktív galego múltat) felhasználó, par excellence anekdotikus, folyamatosan oldalágakat hajtó udvari történetfűzés. S talán épp a néhol morbid humor „fűszeres pácába” (Cunqueiro) forgatott fikciók adják a reményt a túléléshez: merthogy a galegók története a nélkülözés, a kisemmizettség, a perifériára szorítottság története, s legyen bár a főhős éhező kisfiú vagy kommunistából lett multicéges alkalmazott, a tét pedig az emberiség sorsa vagy egyszerűen csak egy est a moziban, a vereség garantált. A kötet (a galegó irodalom?) erénye, hogy a csekély számú pozitív történés ellenére a keserédes a legrosszabb íz a novellákban – e tekintetben jó, akár programadó alternatíva ez önsajnálatban gazdag, kis magyar szenvedéstörténetünkre. Az olvasói orientáció érdekében emeljük most ki Carlos Casares „A zsidó Jákob” című tanmeséjét, Ferrín Borgest idéző kétpercesét, „A bakót”, Gonzalo Navaza és Manuel Rivas történelmi novelláit, a groteszk kedvelőinek pedig ajánljuk a Rui Cardoso Martinsban továbbélő Castelao csontvázmonológját.

(Szerkesztette Pál Dániel Levente, válogatta és az életrajzokat írta Pál Ferenc és Marga Chao, a bevezetőt írta Bánki Éva, fordította Bata Péter et al. Prae.hu, Budapest, 2010.161 oldal, 1790 Ft)

(…)

Eredeti megjelenés (és teljes szöveg): Élet és Irodalom. LVI. évfolyam. 19. szám, 2012. május 11.

Ismerős tájakon járunk. Olykor nem is tudjuk, honnan olyan ismerős, de mégis, mintha már olvastunk volna valami hasonlót. Lehet, hogy sose hallottunk a galegókról, mert diszkrétebbek, mint a katalánok és a baszkok, de az El Caminót csak el tudjuk helyezni a térképen, mióta újjáéledt a középkorban annyira népszerű, zarándoklattal egybekötött turizmus. Nos, az El Camino Santiago de Compostelába vezet: és ott bizony galegók élnek.

Van egy érdekes sajátságuk ezeknek a népeknek: az ő nyelvük, amely valahol a kasztíliai (spanyol) és a portugál között lebeg, hol erre, hol arra billen, illetve billentik: főleg a politikusok és a feltörekvő, öntudatos galego fiatalság. Ha azonban mondjuk Santiago utcáin galegóul kívánna az ember beszélni, könnyen hülyének nézhetik, és csakis spanyolul fognak válaszolni. (Katalóniában pedig a spanyolul próbálkozónak válaszolhatnak angolul. Ilyen is van …)

A galego nyelvvel ugyanis az a helyzet, hogy nem igazán nagy a presztízse. A középkorban volt neki bőven, mert a galego-portugál számított a líra nyelvének (ekkor a galego és a portugál nem vált még szét, és némelyek szerint ez máig nem történt meg), aztán körülbelül fél évezredig az észak-nyugat-spanyolországi Galícia tartományban legfeljebb konyhanyelvként élt tovább a helyi idióma: se a templomban, se az iskolában, se a hivatalokban nem lehetett használni.

Nem akarunk most belemenni a galego nyelv és irodalom történetének hosszas tárgyalásába, de elkerülhetetlen, hogy erről is szót sejtsünk, mikor az antológiáról beszélünk, hiszen egy „ismeretlen” nép ismeretlen irodalmának néhány darabját kapjuk meg szép magyarsággal a fiatal fordítóktól és szerkesztőtől: de az ismeretlenség mégiscsak inkább látszólagos, mint valódi. Európában vagyunk, no meg egy kicsit Dél-Amerikában is. Merthogy rengeteg galego tántorgott ki Dél-Amerikába, talán ezért is szüremkedett be annyira a mágikus realizmus a galego irodalomba.

A galego írók spanyol írók is. Ahogy a katalán írók is spanyolok, köteteik gyakran mind a két nyelven megjelennek. Mikor saját nyelvükön alkotnak ezek a művészek, egyfajta aszkézist is gyakorolnak, galegóul vagy katalánul írni elhivatottság, tán hazafiság kérdése is. Mert nagy tömegeket nem lehet ezzel megcélozni. De az irodalmat életben kell tartani. A galegót a romantika élesztette fel tetszhalálából, de egy 500 évig csak családi körben használt nyelvet modernizálni nem kis feladat. És ez ma is meglátszik a nyelven – vagy mondhatnám úgy is, a galegóhoz tartozó dialektusok összességén. Mert amolyan igazi, standard galego nyelv nincs is – illetve van, de senki nem érzi sajátjának. Merthogy műanyag.

De térjünk rá magára a kötetre, melyben hosszabb-rövidebb elbeszélések kínálkoznak, összesen tizenhárom szerzőtől: közülük Álvaro Cunqueiro (1911-1981) és Xosé Luís Méndez Ferrín (*1938) a legnagyobb nevek, ami persze nem jelenti azt, hogy az „átlag” magyar olvasó, vagy fogalmazzunk úgy: az ibériai irodalmakat egyébként nem ismerő olvasó számára ezek a nevek mondanának valamit. Noha az előszót jegyző Bánki Éva szerint a kortárs spanyol (vagy mondjuk úgy: hispániai) irodalom legnagyobbjai közé tartoznak, mivel nem az általában mindenütt jelentősebb ismertséget biztosító regényírói pályát választották, külföldön nem igazán váltak népszerűvé. A galego irodalomra egyébként is a kis műfajok jellemzőek inkább, így ez a novelláskötet nagyon jó keresztmetszetet ad róla.

Ez a lírához és a kis műfajokhoz való vonzódás talán a nyelv középkori szerepére is visszavezethető, de ennél talán többről van szó, és a galegók ebben is nagyon hasonlítanak az észak-portugálokra, nem csak a beszélt nyelvük szókincsében és kiejtésében bukkanhatunk meglepő párhuzamokra: szegény, de kis földdel, házzal rendelkező népesség jellemzi ezeket a tájakat, egyik faluból a másikba átmenni külön kaland, az alapélmény a bezártság és nem a nagy puszta szabadsága, talán ezért nem is honosodott meg az epika … Finom megfigyelések, cizellált leírások, fanyar humor, abszurd helyzetek, kísértetek és legendák mindenütt. Galícia a kelta, keltibér gyökerekre büszke, és középkori irodalmuk ilyetén kötődése, az Artúr-mondakör mindenütt tapasztalható jelenléte kapóra jön, ha a földhözragadt paraszttársadalmat mítoszok ködébe, vagy éppen fényébe akarja felemelni az író. A XX. században azonban már nincs igazi funkciójuk a XII-XIII. századi lovagregény-hősöknek, rájuk sem ismerünk, csak a nevükről rémlik valami: Merlin, Ginevra, Galván … (Hozzáteszem, a középkori irodalmat kevéssé ismerő magyar olvasó számára ezek a nevek talán nem is mondanak semmit, esetleg nem ártott volna néhány lábjegyzettel megvilágítani, ki kicsoda.)

Ahogy Bánki Éva is említi, az elbeszélések nagy részében alig történik valami, vagy éppenséggel semmi nem történik, az idő is meglehetősen képlékenynek tűnik, olykor, mintha nem lenne világos, melyik korban járunk, de nem is számít igazán, ennek a félig szendergő, félig ébredező, cseppet sem dinamikus népnek a tagjai nem sietnek sehová, és nem reménykednek semmiben, nem is nagyon bánják, ha nem jutnak el oda, ahová elindultak. Halottnak vagy élőnek lenni se nagy különbség, ahogy CastelaoAz üvegszem – Egy csontváz vallomásai című írása bizonyítja, amely egyébként az észak-portugál António Nobre verseinek világát idézi fel bennem.

Mivel számos rövid és érdekes, olykor borzongató, olykor megható, olykor csak gyönyörködtető elbeszélés szerepel a kötetben, és mindről lehetetlen írni, hármat emelnék ki, mint számomra legemlékezetesebbet: a Castelao-féle, ugyancsak középkort idéző A kristálykád és az ördög című történetet (vajon miben fürödtek az apácák?), a Cunqueiro által jegyzett Ta pura mikala című, az állatok titkos nyelvéről szóló írást, és a Márquez világát felidéző A bakót Méndez Ferrín tollából: mind a három csattanóval végződő történet, ezért a tartalmi elemzésükre most nem is kerítek sort.

Ami a kötet címét illeti, az ugyan költőire sikeredett, és ebből a szempontból illik is a benne szereplő elbeszélésekhez, de nem mondhatnánk, hogy igazán ütős lenne. Pedig akár lehetett volna ennél karakterisztikusabbat is választani. Persze, értem én, a nyelv kettős jelentéstartalmával játszik a címadó, mégis úgy érzem, szerencsésebb lett volna erőteljesebb cím mellett dönteni. Az Egy csontváz vallomásait például jóval többen levették volna a polcról – szerintem.

A fordítók (Bata Péter, Gergely Veronika, Jablontzay Katinka, Kovács Lenke és Szelényi Zsolt) teljesítménye nem csupán azért tiszteletreméltó, mert szép magyarsággal sikerült visszaadniuk a jobbára költői, sok leírással, hangulatfestéssel operáló, olykor kifejezetten nehéznek számító prózaszövegeket (ez persze a szerkesztő, Pál Dániel Levente érdeme is), hanem azért is, mert, ahogy ugyancsak galego szövegek, esetemben versek fordításánál megtapasztalhattam, igazán megbízható szótár se nagyon létezik, és minden író kicsit másfajta nyelvet használ, olykor valóságos rejtényfejtéshez hasonlít a fordítási folyamat.

Bánki Éva előszavában nem hazudtolja meg saját medievista mivoltát, sem azt a törekvését, hogy valahogy mindent közelebb hozzon a magyar kultúrához: én nem hiszem, hogy erre feltétlen szükség lenne. A magyar olvasó nem azért fog a kezébe venni egy külföldi novelláskötetet, hogy párhuzamokat keressen a maga irodalmi hagyományával, inkább épp a másra, az eltérőre kíváncsi. Ha nem tudjuk meg, mi közünk van a galegókhoz, az sem tragédia, bár a Cunqueiro-féle Szindbád kapcsán Krúdy mindenképpen eszünkbe fog jutni.

A kötetben szereplő írások válogatásért (és az életrajzokért) Marga Chao galego irodalmár és a portugál irodalom ismerője, sőt, jeles fordítója, Pál Ferenc felelnek, igazán szép és sokszínű antológiát állítottak össze. A rövid műfaj kedvelőinek mindenképpen ajánlom!

Eredeti megjelenés: Lazarillo.hu

A pillangók nyelve – XX. századi galego próza

A pillangók nyelve – XX. századi galego próza

A Spanyolország területén élő kisebb népek ismertségéről az utazási irodák és a terrorakciók gondoskodnak. A galegók nem tartoznak ide, ők nem robbantanak, mint a baszkok, nem gazdagok, mint a katalánok, és nem is döngetik büszkén a mellüket. Épp ettől olyan szerethetőek. FÜRTH ESZTER ÍRÁSA.

„Hogy mi dolgunk nekünk a galegókkal?” – áll a kötet fülszövegében a kérdés, legnagyobb kíváncsiságunk ellenére megválaszolatlanul. És tényleg, vajon mi? Lássuk be, ha az átlag magyar honpolgárnak azt mondom: galego, rávágja, hogy Asterix és Obelix, pedig ők gallok, nem pedig galegók. A káoszt fokozza az említett képregényhősök Galliája, valamint a közép-európai, történelmi Galícia (Halics, Gácsország) és az ibér Galicia nevének zavarba ejtő hasonlósága. Ne csodálkozzunk hát, ha az egyszeri olvasó a XX. századi galego prózakötetet kezébe véve hirtelen nem tudja eldönteni, miféle nép, miféle kulturális identitásának megőrzéséről van is szó. Szóval az első dolgunk a galegókkal az, hogy elhelyezzük őket Spanyolország észak-nyugati ficakjában, utána meg az, hogy belefeledkezzünk meséikbe, fanyar humorukba, és felfedezzük megtépázott, de élő nemzeti identitásukat.

A grammatikájában a portugálra, kiejtésében a spanyolra hasonlító galego nyelv a középkorban a magaskultúra nyelve volt, még a kasztíliai király is galegóul írt szerelmes éneket, majd több évszázadon át az egyszerű emberek, a földművesek által használt nyelvjárásként élt a köztudatban. A romantika, majd a XX. század számukra is a nemzeti identitás keresését jelentette, de nem agresszív formában. A galegók nem idegenkednek attól, hogy spanyolul beszéljenek, hiszen szeretnék megmutatni az arra járóknak, tudnak ők „rendesen” is beszélni, nem csak az egyszerű földművesek nyelvén. A „nacionalista” étterem itt mindössze galego nyelvű étlapot jelent, mint ahogy irodalmukban is a legfőbb „lázadást” maga a nyelv jelenti. A Pillangók nyelvecímű kötet szerzői sem hozakodnak elő semmiféle hangsúlyozott nemzetőrzéssel, nem kiabálják önfeledten, hogy márpedig ők nem spanyolok, hanem galegók. Viszont épp ettől válik olyan szerethetővé ez a kis népcsoport, meg az a bizonyos identitásőrzés.

Persze túlzás lenne azt állítani, hogy a kötetben semmi nem utal a szerzők galego származására. Ahogyan Bánki Éva is kifejti az előszóban, a nemzeti romantika korának vívmánya volt például a nép keltákkal való rokonítása, ami az elbeszélések tematikájában is megmutatkozik. A kötet egyik legjelentősebb alkotója, Cunqueiro egész novellafüzért szentelt Merlinnek és udvartartásának, újraírva a kelta rokonság gondolatát, el is játszva ezzel az irodalmi hagyománnyal. A kelta és breton mondák megidézése nemcsak a romantikus eredetkereséssel hozható összefüggésbe, hanem a galego irodalom középkori virágzásával is. A trubadúrlíra szerelmes énekei az Ibér-félszigeten galegóul láttak napvilágot, csakúgy, mint a helyi sajátosságnak számító barátdalok és csúfolódó énekek. A szerelmes költészet a mai Dél-Franciaországból érkezett ide, amiben nagy szerepet játszott a Santiago de Compostelába vezető zarándokút is. Az udvari szerelem énekeivel és történeteivel összefonódnak az okszitán irodalom lovagi erkölcséből és a kelta hagyományból táplálkozó legendái, amelyekre Cunqueiro elbeszéléseiben is rábukkanhatunk.

Merlin és családja című elbeszéléskötetből több szöveg is bekerült ebbe a válogatásba. Erre ugyanakkor semmi nem utal, és csak némi utánajárással deríthető ki, hogy a Merlin udvara, az Elimas történetei és az Esmelle erdeje egy kötetből származik. Cunqueiro novelláskötetének darabjai eleve lazán kapcsolódnak egymáshoz, itt a kötetben pedig csak sejthető az összefüggés a csodás történetek közt. Az Ezeregyéjszaka meséire hajazó, nagymesélő Elimast egyébként is inkább Cunqueiro másik művének főhőséhez, Szindbádhoz kötnénk szívünk szerint, ha az meg nem ösztökélné olyan hevesen a magyar olvasót a mi, Krúdy-féle hősünkkel való összeolvasásra. A kötetben megjelent részlet a Ha az öreg Szindbád visszatérne című könyvből a nőket és a jóféle ételeket kedvelő, emlékről emlékre lendülő, valós és fiktív világokat összemosó figurát állít elénk, mintha Krúdy Szindbádja bújt volna galego bőrbe.

A galego népre egyéb tematikai elemek is utalnak. Itt vannak mindjárt Cunqueiro egy másik elbeszéléskötetéből, az Emberek innen-onnan című munkájából származó részletek (amelyek szintén forrásmegjelölés nélkül, elszórva kaptak helyet a kötetben). A részletekben egy-egy mókás vagy kesernyés helybéli sorsát ismerhetjük meg, mint például a tárgyak füttyentését meghalló Amadeo de Sabresét, vagy Rellóét Pontemilből, aki egy halott embernek gyűjti a híreket. A furcsa, fanyar humorú galego emberről a kötet elején található Castelao-elbeszélés meséli el a legtalálóbb történetet. Az üvegszem – egy csontváz vallomásai a kötet talán legkiemelkedőbb szövege, és egyike azon keveseknek, amelyek ebben a kötetben láttak először napvilágot magyarul. A cím nem metafora, valóban egy csontváz vallomását olvashatjuk, aki beavat minket a temető mozgalmas életébe. Igazi galego világ ez, ahol spanyolul nem is lehet beszélni, hiszen gége nélkül nem lehet erős ’h’ hangot ejteni. Alhas nélkül pedig nevetni képtelenség, így a csontvázak jobb híján ugrándoznak, ha mókás dolgot észlelnek, ami pedig gyakran megesik, hiszen „egy csontváznak jó humorérzéke kell legyen, s egy galego csontváznak még annál is inkább.”

Kópé figurák és kópé történetek sorakoznak a kötetben, amelyek egy kissé a székelyek komoly arccal tréfálkozó, mindig furfangosan gondolkozó mentalitását idézik. Nincsenek nagy hősök (a forradalmi szórólapot terjesztő fiút is csak az apja náspángolja el otthon), vannak viszont szirének, akik az egész nép anyjává emelkednek. Na meg humoros csontvázak, akik igen sokat ugrándoznak.

Eredeti megjelenés: Revizor Online

“Mintha kézzel tépték volna ki a manduláját, úgy tépte ki a tanáruk a há hangot a beszédükből, hogy ne mondjanak a gé helyett hát, a grasziasz helyett hrasziaszt.”  Mert a spanyol, portugál és a galego nyelv között elég sok, elég nagy különbség van. Az öntudatok között is.

Nézelődöm a könyvesboltban, sorozatok állnak hegyekben: huszadik századi osztrák novellák, latin-amerikai novellák, indiai,  kínai, skandináv, lengyel, cseh, jaj, még német és orosz novellák is. Tengeren innen és túli írók válogatásai egyen-kötetekben. Az arculati egység nyomasztó is lehet.

A XX. századi galego próza üdítő kivétel, még akkor is, ha szerzői közül többen haltak, mint élnek. Van rendes címe is: A pillangók nyelve. Elképzelem, milyen lehet a pillangók nyelve, érteném-e. Nos, “a pillangók nyelve igazából egy cső, amely úgy van összetekerve, mint az óra rugója. Ha valamelyik virág odavonzza magához, a pillangó letekeri ezt a csövet, beledugja a kehelybe, és elkezdi vele kiszívni a nektárt. Ha belemártjuk a nedves ujjunkat a cukorba, – közben szinte már érezzük is az édes ízt a szánkban, ugye? Mintha az ujjbegy lenne a nyelvünk hegye, az ujjunk pedig a cső… Hát így működik a pillangók nyelve.”

A novella hőse Veréb, aki most kerül iskolába, és galego létére meggyőződése, hogy ezt a pillangószerű nyelvét majd kitépik. Mert galegoul beszél, a galegok pedig csak megtűrt, szégyenletes népek. “Mintha kézzel tépték volna ki a manduláját, úgy tépte ki a tanáruk a há hangot a beszédükből, hogy ne mondjanak a gé helyett hát, a grasziasz helyett hrasziaszt.” Mert a spanyol, portugál és a galego nyelv között elég sok, elég nagy különbség van. Az öntudatok között is. A galegok (magyarban galjégók, én is így hallottam a Zorroban) különleges helyen, elzártan, Spanyolország északnyugati részén élnek, Galícia autonóm közösségben. A terület, hasonlóan Baszkföldhöz és Katalóniához, nyelvi autonómiával rendelkezik. A pillangók nyelvével.

A kötethez Bánki Éva, a  középkori és portugál irodalom szakértője  írt bevezetőt. Részletes történelmi hátteret ad az előző századok galego irodalmáról, rávilágítva a hétköznapokra, és a mítoszt vegyítő írásmódra, mely a kötetben szereplő írók zömének sajátja. A könyvben tizenhárom szerző huszonnégy novellája és rövidprózája található. Cunqueriro és Ferrín, a két húzónév több írással szerepelnek a kötetben. Finom ecsetvonások, a vidéki emberek mindennapjai, szerelmi szálak – ez Cunqueriro receptje; Ferríné pedig, Bánki Éva szavaival, “sosem hallott, Isten háta mögötti falvak királylánya, parafrazeált kelta hős, lágy szívű, óriás szarvasbogarak – bizony Ferrínhez hangulat, és főleg érzék kell…”

A szövegekből néha előszivárog a galegok megvetése, önsajnálata, múlt iránti szeretete, ezek az adalékok azonban jobbá, ízesebbé teszik őket. Cunqueriro is ezt vallja: „A történeteknek, amiként a nőknek vagy a húsoknak, fűszeres pácra van szükségük.” Egyetértünk. Mind megesszük, még Leiras süteményét is, a hetvenedik oldalról. Találunk ott őszibaracklekvárt, meggydarabkákat pörkölt mandulával, fahéjas cukorral. Az egész kötet ilyen. Egyszerű történetek, pici finomságokkal.

„A galegók mindig vagy kópék, vagy humoros fickók, a kópéság pedig a műveletlenek humora, mint ahogy a humor a tanultak kópésága.” – tanít minket Az üvegszem – egy csontváz vallomásai című novella sírkert-szociológus csont-krónikása. A pillangók nyelve – XX. századi galego próza című antológia novellái dermesztő humorral, festői leírásokkal és érzékletes jellemábrázolással rajzolják körül Galícia tájait, lakóit és epikai hagyományát.

A koporsólakó elbeszélő csípős iróniával mond keserű ítéletet az élőkről. Mostanában meglehetősen sok embert temetnek ugyan, de biztosan nem a forradalom az oka, hanem talán járvány tizedeli a gyáva népeket. De lesújtóan vélekedik a csontváz-világról is, ahol jó hangulatú haláltánccal feledik az élet súlyát, ráadásul a spanyolt sem beszélik helyesen, hiszen gége nélkül képtelenség erős h-hangot ejteni. Aztán, a sírhantmemoár írója bevégezvén munkáját, mindent látó üvegszemét, jegyzetfüzetét és ceruzáját egy falusi templomkertben pihenő barátjának sírjába földeli.

A pillangók nyelve című, a XX. századi galego prózát bemutató antológia első novellája előrevetíti a kötet írásainak hangulatát, érinti, vázolja a többi novella problémakörét, tematikáját és megelőlegezi azok jellemző elbeszélés-technikáját is: az áradó mesélőkedvet, valamint a legendák, a szóbeszédek, a misztikum és a groteszk erőteljes jelenlétét. A holtak és élők világának elválaszthatatlansága, összeérése, a gyászos dolgok, amiken nevetünk, a kacagtató történetek, amikbe beleborzongunk; a falu és a város közötti feszültség, a finom önirónia vagy a festményszerű, plasztikusan rajzolt táj mind-mind markáns karakterjegyei az antológia írásainak.

A galegók eredetileg Galíciának, Spanyolország északnyugati csücskének, no meg a környező kisebb-nagyobb tartományoknak a lakói. Nyelvük hosszú évszázadokon át nem volt irodalmi nyelv. Egészen a XIX. századi nemzeti ébredés koráig a parasztok szájhagyományában őrződtek meg történeteik. Jelentős epikai tradíció híján – tudjuk meg Bánki Éva kötetbevezető tanulmányából – a romantika korában a galegók folklorisztikus, mitikus gyökereikhez fordultak. Bánki úgy véli, a közösség identitásának a művészet eszközével történő, dicsőséges virágkor-mítoszok páncélzatába öltöztetett megacélozása – akkor még – nem járt sikerrel. A galego próza XX. századi megújulását viszont éppen az ősök hőstetteinek, a régmúlt mítoszokkal teleszőtt világának művészi újraírása tette lehetővé.

Az antológia lapjain halott galego királynők árnya sétálgat az esőáztatta utcákon, a hallgatag pontemili férfi egy rég elhalálozott úrnak végez sajtófigyelést heti két pesoért, don Merlin pedig, aki egy messzi országban látta meg a napvilágot, jóllakottan és elégedetten tűnődik mirandai birtokán. A csodavárás és a babonás félelmek, a hiedelmek és a mindennapok világa legszebben Ramón Otero Pedrayo A szirén című elbeszélésében mosódik össze. A novella félkegyelműnek tartott főhőse, Don Leonardo napokra eltűnik szülőfalujából, hogy aztán csodálatos és rettegett zsákmánnyal, a tenger csodaszép szirénjével térjen vissza. Don Leonardo a szirén képében – a mítoszi világból, az ősi és hatalmas tenger habjai közül – a halászok és földművesek erkölcsnemesítőjét, összetartásuk és felemelkedésük szimbólumát hozza el övéi közé. A kis galego falucska lakói pedig elégedetten félik a hiedelemvilágukból a mindennapjaik részévé váló csengő hangú, kacér szirént.

Pedrayo prózája körbevezet minket Galícia tájain. A sodró lendületű elbeszélővel a környék templomaiba, bíróságaira pillanthatunk be, földeken, szalonokban, ivókban időzhetünk. Mintha egy harsány színű, mozgalmas olajfestményt „olvasnánk”. A képszerűség egyébként a kötet több elbeszélésére is jellemző. Cunqueiro Amadeo de Sabres című története groteszk, füttyögő használati tárgyaival (pl. esernyő, facipő, kanál) hangulatában leginkább egy Magritte-képhez hasonlítható, Cunqueiro Merlin udvara című novelláját olvasva Velasquez portréi, a Yoana de Castro keresztülmegy a Quintanán szürreális szellemjárásáról pedig Dalí vásznai juthatnak eszünkbe. Xosé Luís Méndez Ferrín A meggyilkolt festmény című, két fiatal művész által megfestett, életre keltett, majd meggyilkolt gyengeelméjű teremtmény történetét elbeszélő novellája pedig nemcsak Oscar Wilde Dorian Gray-jét idézi, hanem olajszagú, kályha-melegFrankenstein-adaptációnak is tekinthető.

Az antológia elbeszéléseiben közös továbbá a történetmesélés vágya, az áradó mesélőkedv is. A szerzők gyakran narrációs cselekhez folyamodnak. A már említett Castelao-novellában egy sírásó találja meg a történetet elbeszélő csontváz vallomásait, a mesélő csak közreadja őket, illetve tulajdonába kerülésének körülményeit ismerteti. Merlin udvaráról Cunqueiro-nál a lovagi próza hagyományaival ellentétesen nem egy fényes páncélú, magas rangú úr, hanem don Merlin cselédje készít feljegyzéseket. Szintén Cunqueiro-nál egy másik történetben a Merlin udvarát felkereső vándor-mágus, Elimas veszi át a szót. Szindbád pedig olyan átéléssel, olyan színesen tudja elbeszélni a vele megesett kalandokat, hogy egy kasmíri uraság arra kéri, menjen el vele a vakon születettek negyedébe, és írja le a világtalanoknak a napvilágot.

Galíciában – úgy tűnik – mindenkinek vannak színes történetei, amelyeket szívesen megoszt asztaltársaságával, vendéglátóival, barátaival. Xosé Luís Méndez Ferrín Lorelai című elbeszélésének idős fogadósasszonya „akkor a legboldogabb, mikor vég nélkül mesélhet az elmúlt időkről.” Fontosabb kérdés viszont, hogy ki milyen nyelven, milyen nyelvjárásban szólal meg. Manuel Rivas A pillangók nyelve című novellájának elbeszélője a galego dialektust száműzni próbáló oktatásra úgy emlékszik vissza, „mintha kézzel tépték volna ki a manduláját, úgy tépte ki a tanáruk a há hangot a beszédükből, hogy ne mondjanak a gé helyett há-t, a grasziasz helyett hrasziasz-t.” Castelao Merlin asszonya – a távolról jött doňa Ginebra – régóta Mirandában él ugyan, de „néha-néha megbicsaklott beszédében, ha galegóul szólt.” A tárgyait előbb fütyülni, majd beszélni halló don Amadeo de Sabres kanala egy santiago-i kiskocsmában „ékes kasztíliai nyelven beszélt.” A legkülönösebb történet azonban minden bizonnyal annak a vadásznak az esete, aki álmában előbb (a városi szokásnak megfelelően spanyol akcentussal válaszoló) kutyájával, majd vadnyulakkal és özvegy pisztrángokkal állt szóba.

A kötet erénye, hogy szűk 160 oldalon sikerül felvillantania a XX. századi galego próza esztétikai és elbeszélés-technikai gazdagságát, meghozva ezzel a kedvet a galíciai próza olvasásához. Adósunk marad viszont egy alapos utószóval, amely taglalná egyrészről a kötet válogatási szempontjait, másfelől rövid helyzetjelentést adhatna a XX. századi galego próza jelentőségéről. Szívesen olvastam volna pár sort a galego irodalom jelen állapotáról, a kötetben olvasható szerzők recepciójáról is, valamint örömmel láttam volna az alkotók részletesebb, de legalábbis közel azonos hosszúságú ismertetését. Van olyan író ugyanis, akiről a kötet végén mindössze egy sort olvashatunk, Ramón Otero Pedrayo pedig nem csak az életrajzok közül, de a belső borító felsorolásából is lemaradt. Továbbá a világirodalmi tájékozódás szempontjából is segítségül szolgált volna, ha az eredeti cím és a fordító neve mellett a novella megjelenésének évét is feltüntetik a kötetben. Az antológia azonban apró hibái ellenére is fontos, hiánypótló kiadvány és élvezetes olvasmány. Elbeszélései közeli rokonságban állnak a mágikus realizmussal, a čapeki groteszkkel és a gogoli novellisztikával is. „A történeteknek – állítja Cunqueiro –, amiként a nőknek vagy húsoknak is, fűszeres pácra van szükségük.” A kötetet olvasva jól esik megízlelni a galego kispróza ízét. Bízzunk benne, hogy egy teljesebb, hosszabb válogatással a közeljövőben jól is lakhatunk.

A pillangók nyelve – XX. századi galego próza, Bp., PRAE.HU, 2010.

Forrás: KULTer.hu

A pillangók nyelve – XX. századi galego próza

A pillangók nyelve – XX. századi galego próza

A pillangók nyelve – XX. századi galego próza (szerk. Pál Dániel Levente, ford. Bata Péter, Gergely Veronika, Jablontzay Katinka, Kovács Lenke, Szelényi Zsolt). Budapest, PRAE.HU Kft., 2010.

Az átlag magyar olvasó nem, vagy csak viszonylag ritkán találkozik spanyol, portugál irodalommal, ennél is ritkábban specifikusan galíciaival. Bánki Éva a kötet kísérőtanulmányában a galegokról mit sem tudó olvasót a magyar kultúrával érzékletes párhuzamokat vonva vezeti be a középkorban született, javarészt Artur-mondakört feldolgozó, majd a XIX. században újra felvirágzó irodalmi hagyományba.  A magyar kulturális identitást oly nagyban meghatározó személyek példáin keresztül– mint Zrínyi, Arany és Petőfi – a galego kultúra és történelem a szemléletes hasonlóságok révén könnyebben hozzáférhetővé válik a magyar olvasóközönség számára is. Az „idegenség” érzését így leküzdve, izgalmas olvasmányélmény elébe néz, aki arra szánta el magát, hogy megismerkedjen A pillangók nyelvével.

A Manuel Rivas novellájának címét viselő antológia huszonhárom rövidprózát tartalmaz, tizenhárom galego szerző tollából. Kiemelni közülük egyet is nehéz feladat lenne, de nem is érdemes; egyenletesen kellemes olvasmány. A kezdő szöveg, Castelao Üvegszeme magasra téve a mércét (személyes kedvencem a kötetből) ablakot nyit a latin irodalom kapcsán oly sokat emlegetett mágikus realizmusra. A színvonal később sem hagy alább: a borzongni vágyó, a groteszkre éhes, de a szellemes humort kedvelő olvasó sem marad kielégítetlenül. A nyitó tanulmányban elővezetett fő témakör – a Merlint és Arturt övező mondavilág –korántsem fedi le a galego prózairodalom teljes tematikus horizontját: a klasszikus irodalmi toposzokkal dolgozó, hispániaikulturális közegbe pozícionált szövegek a XX. századi modernség minden frissességét és dinamizmusát magukon hordozzák.

A kötet retrospektív narrációs technikával dolgozó szövegei helyenként a mesemondás aktusát idézik meg. A szövegbeli elbeszélők gyakran „gazdájukról”, „urukról” mesélnek, az alattvaló, a szolga beszélői pozíciójából.A galego lét azonban nem csak a társadalmi hierarchia szempontjából tematizálódik, hanem a nyelviség kérdésére is komoly hangsúly helyeződik. A „g” betű ejtésének elkülönböződése a spanyol és a galego nyelvben szimbolikus értelemmel ruházódik fel: „Az már inkább zavart ezzel a társasággal kapcsolatban, hogy nem voltak hajlandók megszólalni galegóul, noha tudták, hogy a csontvázak nem képesek helyesen beszélni spanyolul – ezen nincs mit csodálkozni: gége nélkül nem lehet erős »h« hangot ejteni.” ill. „Apám szörnyű kínzásról mesélt: mintha kézzel tépték volna ki a manduláját, úgy tépte ki a tanáruk a há hangot a beszédükből, hogy ne mondjanak gé helyett hát, a grasziasz helyett hrasziaszt.” (A magyar irodalom területén ugyanezt a jelenséget – a nyelv szimbólummá válását – ábrázolja Illyés Gyula a Puszták népe záró jelenetében: „Nem áff, hanem eff.”) A galegók szempontjából kikerülhetetlen a kisebbségi lét kérdése, ám ez az antológiában szereplő novellák egyikében sem tematizálódik expliciten. Tragikus dimenziók nélkül, csak mint körülmény, mint index  ábrázolódik a szociális közeg, az alá-fölérendeltségi viszonyrendszer. Nem a kisebbségi lét az, ami meghatározza a szövegeket. Nem extrovertált, neurotikus hangon szólalnak meg ezek a szerzők, itt nyoma sincs az elnyomottak fojtott agressziójának. Kedves történetek ezek. A romantika világából eredeztethető csodálatos színezetű, mesebeli elemek, az állatszereplők, a tanulsággal záródó történetek mind-mind szerves részeit képezik a kötetben szereplő novelláknak, de van itt még táncoló csontváz, kommunista forradalmár, gyermekgyilkos szerelmesek, csodás mosolyú hercegnő, elátkozott sajt…

A novellák gördülékeny nyelve magáért beszél, mely a fiatal fordítógárda munkáját is dicséri. Azonban ha mégis kedvünk támadna keresgélni azt a bizonyos csomót a kákán, azt talán ott találhatnánk meg, ahol a szöveg véget ér. Vagyis ahol nem folytatódik tovább. A szavak teremtő ereje olyannyira erős, hogy maradnánk még egy kicsit abban a másik, fiktív világban – ehelyett –, de a szöveg kérlelhetetlenül véget ér, hiába vágynánk éppen ott kezdeni el az olvasást.

A pillangók nyelveszerencsés címválasztás, ugyanis ebben az antológiában valóban röpke, könnyed és színes szövegeket találunk, melyek felderítik kedélyünket. A könyv végére érve jóleső megelégedéssel dőlhetünk hátra, mondván: szép volt.

Eredeti megjelenés: Újnautilus – Irodalmi és kulturális portál

 

Pál Ferenc esszéje a galegókról és A pillangók nyelve c. prózaanatológiáról az Új Könyvpiac 26-27. oldalán… ide kattintva olvasható, aztán párat lapozni kell…

Hamarosan megjelenik szerkesztésemben a XX. századi galego prózát bemutató antológia.

Fülszöveg:

Hogy mi dolgunk nekünk a galegókkal – ez fogas kérdés. A középkorban még virágzó, aztán hosszú évszázadokon át haldokló, majd újra „feltámasztott” galego irodalom szép és heroikus példája a kulturális identitás megőrzésének. Ám más okokból is érdemes figyelnünk rájuk. A galego próza fénykora a XX. század. Az annyiszor „lesajnált” galegók két nagy íróját, Cunqueirót és Ferrínt a XX. század legnagyobb hispániai írói között emlegetik. A hetvenes-nyolcvanas években már úgy tartotta számon a kritikai közvélekedés, hogy a virágzó galego regény- és novella-irodalom lehet az igazi „motorja” a spanyolországi prózának.

Szerzők:

Marilar Alexandre, Eduardo Blanco Amor, Carlos Casares, Castelao, Xosé Cid Cabido, Alfredo Conde, Álvaro Cunqueiro, Rafael Dieste, Ánxel Fole, Xosé Luís Méndez Ferrín, Gonzalo Navaza, Xosé Neira Vilas, Manuel Rivas

A pillangók nyelve – XX. századi galego próza

A pillangók nyelve – XX. századi galego próza