Tag Archive: beszámoló


A sokszor befejezetlen mondatokból vagy bekezdésekből, a félig végigvitt gondolatnyi nekifutásokból lehetne hálót szőni Csermely Péter Bloghálózatos életfilozófiám című könyvének bemutatója köré, nem matematikai értelemben, hanem ahogy a pók, vagy akár több – figyelmünk kalandozó legyeit befogva a könyv bűvkörébe.

Falus András immunológus kérdez, nem azokat a kérdéseket teszi fel, amiket előre elküldött, más dolgok érdeklik, és arról akar beszélni, ami őt igazán – hogy a könyvről lesz-e szó, vagy sem, majd kiderül, szavaiban látszólag elzárkózik, mozdulataival nem: ujjai, keze végig játszanak a könyv még kéziratos, összefűzött példányával.

S ha már mozdulatok, a beszélgetés egyik első befejezetlen bekezdése – majd a könyvben végig el lehet olvasni – is e köré rendeződik. Falus az úszás tipologizálására kérdez rá: “Ahogy úszol, az jellemző arra, aki vagy.” Példa sajnos nem sok, szinte alig vagy éppen hogy – majd a könyvben, ugye –, ezek nélkül lebeg tovább az igaz megállapítás: a mozdulatok amennyire kevésbé befolyásolhatóak, mint a szavak, annyira többet el is árulnak a mozgolódóról, a személyről, a személyiségről. Például az úszás során… Kerouac ugyanezt a fahasogatásban vette észre (vö. Big Sur), ám ez nem hangzik el… viszont Yehuda Menuhin neve igen, aki nem azt figyelte, hogy melyik tanítványa hogyan játszik, hanem azt, hogy melyik hogyan veszi elő a hegedűt, s hogyan rakja el – nála ez volt a tehetség mértéke, a kód, ami alapján kiválasztotta a legjobbak között a legjobbakat.

S ha már tehetség, Csermely másik nagy témája, úgyannyira tudósilag, mint életileg, és személye kapcsán kihagyhatatlan, megkerülhetetlen, főleg a tehetségkutatás és -gondozás – azaz a Kutató Diákok Mozgalma. El is hangzik a kérdés: Mi a tehetség? Mi a tehetség definíciója? A válasz egy tudós óvatosságával messziről indul, és megpróbál kitérni. Csermely harminc-negyven éve tehetség-gént nevezett volna meg, ma inkább azt mondja, nem lehet a tehetséget sehogysem jól definiálni, nem lehet a tehetséget jól körülhatárolni – bonyolult feladat. Ahogy mondja, az elmúlt öt-hat évben sok szempont, sok megfoghatóságának tűnékenységében is megfoghatatlan faktor hozzátevődött a tehetség általa gondolt mibenlétéhez: az intelligencia, a kitartás, a kreativitás, a szocializáció, a siker mint önmegvalósítás és elégedettség. Egyik sem fedi a fogalmat, ha mégis valami, és ezek nagyon, önmagukban is – szentenciaszerűen – izgalmas gondolatok, akkor a tehetség olyasmi, mint ami ezek mögött a mondatok mögött sejthető: “Az eredetiség nem más, mint az eredethez való visszatérés.” – vagy Poincaré után: “A kreativitás olyan dolgok összekapcsolása, amelyek nagyon távol állnak egymástól.” – vagy: “Ahol a tér nagyon tág két gondolat struktúrája között, ott lehet eredetiséggel kitölteni az űrt.”

Ám mindezt fel kell fedezni valakiben, észrevenni és gondozni… És itt kanyarodik a beszélgetés, vagy az én emlékeim a beszélgetésről az iskola és a tanár irányába, hiszen ahogy Csermely mondja, minden az iskolában dől el. Mik a jó tanár ismérvei? – kérdezi Falus, s kérdésében ott van a Christakis–Fowler kapcsolati hálója alapján meghatározott boldog ember jelensége is, ahogy a kiadó, Votisky Zsuzsa említi közben. Nos, Csermely szerint a jó tanár ismérvei a következők: boldog, van szakmai hitele (amiből következik az emberi hitele) és pozitív energiacentrum. Mondja, ez vitatható, kiegészíthető, erre Falus le is csap, vitatni ugyan nem akarja egyiket sem, de kiegészíteni annál inkább: 1. “Az a jó tanár, aki nagyon jól tud kérdezni.”; 2. csillog a szeme; 3. “Az igazi tanár nem áll a középpontban. Nem ő a középpont, hanem az ügy.”

Befejezetlen mondatokat vagy bekezdéseket, félig végigvitt gondolatnyi nekifutásokat említettem korábban, de nem úgy, hogy hiány jelent volna meg – éppen csak annyi, amennyi rábeszélt a könyvre –, hanem úgy, hogy ha meg is jelent valamiféle hiány, az csak a továbbgondolás előtt nyitott teret. Még akár úgy is, hogy önmagammal is vitába sodródhattam, vagy ahogy legjobban az egyik elhangzott és be is fejezett mondat jelentheti, ha paradox módon magamra vonatkoztatom: “Nem értek egyet veled, sem az általad interpretált önmagammal.”

Csermely Péter Bloghálózatos életfilozófiám (Typotex, 2012) c. könyvének bemutatója

Eredeti megjelenés: prae.hu

Párhuzamos drámaírók

Két drámaíró, a magyar Egressy Zoltán és a portugál Miguel Castro Caldas beszélgetésének hírére megtelt az A38 étterme. Jó ez, jó olyan „irodalmi” programon ülni, ami alapjáraton ennyi embert vonz. Ráadásul, ha kedvezményes a portói és a konyha portugál ízekkel kedveskedik, szinte kihagyhatatlan esti elfoglaltságnak ígérkezik.

Egressy Zoltánt talán nem kell bemutatni, elég ismert szerző ő már ahhoz Magyarországon. Tananyag, hogy ő írta a Portugál című drámát, amiből film is készült, és ha nem is lett olyan általános értelemben kultikus, mint az Üvegtigris – amiből viszont tudtommal még nem készült színpadi adaptáció –, Elek Tibort idézve mégis ő volt az, aki a „kortárs írók közül elsőként vitte színpadra a hétköznapi beszélt nyelvet, a köznyelv regisztereit, torzulásait.”

Miguel Castro Caldas neve viszont csak a kortárs kitekintésekkel is bíró luzitanista műveltségüket karbantartó ismerőseink számára mondhat valamit. Sajnos… Kár, hogy Európa nyugati pereme általános műveltségünk számára sokkal messzebb van, mint például az Egyesült Államok vagy Japán. Caldas fontos és izgalmas drámaíró, hazája legjelentősebb független színházaival dolgozik, mint például az Artistas Unidos, Primeiros Sintomas, Chapitô társulatokkal, rendszeresen fordít, többek között Ali Smith, Beckett vagy Harold Pinter drámáit, és tanít is.

A moderátor, Urbán Bálint első kérdése visszanyúlt a kezdetekhez: Hogyan jutottak el a drámaíráshoz? Egressy semmi színházzal kapcsolatos jó gyerekkori élményre nem emlékszik, fordulópontként egy számára csak dialógusokban és drámai helyzetekben bemutatható szerelemre emlékszik, no, nem a sajátjára, hanem Jászai Mari és Reviczky Gyula legendás találkozására. Caldas két prózakötet után nem is gondolt drámaírásra, egy rendező haverja ugrott fel hozzá egyik este, írjon már valamit. Írt is, próbált is írni, de bevallása szerint elég gyatra eredménnyel, viszont ahhoz elég ráfordított idővel és energiával, hogy rájöjjön arra, amit ma már drámafordulatnak hívnak Portugáliában. Caldas legsikerültebb darabjaiban – Repetição, O Homem Do Pé Direito, Nunca Terra em Vez de Peter Pan – felszámolja a hagyományos drámai elemeket, a karaktereket, a cselekményt és a teret, ennyiben követi és/vagy importálja a XX. század legerősebb vonatkozó hagyományait. Nála a szereplők polifonikus hangok tengeréből bukkannak ki, paralel monológokat hallhatunk dialógusok helyett, hiszen tragikus nagyság már nincsen, a figurák cselekvésképtelenek, és saját nyelvük vagy nyelvtelenségük fogjai.

Kisebb kitérők után az egyik következő nagyobb témacsokor a kortárs dráma helyzete volt. Egressy szerint Magyarországon sokkal jobban állunk – mármint azok a „mi”, akik drámát írnak –, mint néhány évvel ezelőtt, jobbak a lehetőségek, több a kitörési pont, akár a külföld, a nemzetközi ismertség felé. Caldas sötétebb képet fest, náluk csak most formálódik a drámaíró szerepe, náluk csak most kezd a köztudatban körvonalazódni, hogy egy drámaíró is olyan állatfaj, amelyik ül és ír. Ezen meglepődhetünk kicsit, átértékelhetünk pár dolgot magunkban: például azt, hogy vannak olyan európai országok, ahol bizonyos evidenciák túloldalán vagy előtt vannak és élnek még, főleg, ha a művészetekről, alkotásról beszélünk – a többit most hagyjuk.

Azon viszont már kevésbé lepődünk meg, hogy Caldas többször szóba hozza a portugál színház végét és halálát. A pár évvel ezelőtti világválság tovább gyűrűző nemzetgazdasági következményei miatt egyre kevesebb állami támogatáshoz jut náluk a színházi élet, egyre több az intézményeket érintő gazdasági megszorító intézkedés, emelkednek a költségek, például a rezsi vagy a színházjegyek áfája, és egyre nagyobb a szakma szabadságát megfojtó politikai nyomás is.

Összeáll a kép: Portugáliában még alig alakult ki, nyert teret a kortárs színház és ebben a különböző szerepek, például a drámaíróé, máris olyan stressz járja át, amit mivel még nincs szakma sem, nincs belső erő, általános társadalmi elismerés, sem lobbiképes szakmai szervezetek, nagyon nehezen tudnak feloldani.

Ha metaforikusan párba állítjuk a magyar színházzal és kicsit továbbgondoljuk ezt az összehasonlítást, talán jobban megérthetjük a magunk vélt vagy valós problémáit is. A portugál kortárs színház olyan, mint egy kiskamasz, akinek elvették feje fölül az iskoláját, és ül a padkán mélázva lehetőségein. A magyar meg olyan, mint az a szakszervezetben is aktív munkavállaló, akit a felsővezetés nyomására, különösebb indok nélkül kirúgtak, és éhségsztrájkba kezd a főbejárat előtt.

Az est szerencsére a fentebbi gondolat morfondírozantrikus dimenzióinál vidámabban zárult. A Rei Rudolfo amatőr színtársulat tagjai (Borbáth Péter, Király Szabolcs, Kristóf Borbála, Nagy Dóra, Székely Szabolcs, Urfi Péter, Varsányi Kata és Végh Anna Panni) előadtak egy-egy jelenetet Caldas és Egressy darabjaiból, először portugálul, majd magyarul, saját fordításukban, ami mindkét esetben annyira jól sikerült, hogy a két nyelven is értő hallgatóság szinte jobban szórakozott a célnyelvi változaton, mint az eredetin. Megszólalt, működött, megszületett egy új dráma, azaz egy új előadás lehetősége – kíváncsian várom, lesz e folytatása.

(A38, 2011. november 21.)

Eredeti megjelenés: prae.hu

A Magyar Tudományos Akadémia Modern Filológiai Társasága éves konferenciáját az ELTE BTK Gólyavárában tartotta, 2011. június 21-én és 22-én. A konferencia A szótól a szövegig címet viselte.

(…)

Pál Dániel Levente előadásának címe Szövegparadigmák – vektorok, hálózatok, önhasonló alakzatok volt. A bevezetőben a Mi kell az olvasáshoz? – kérdést járta körül. A válaszok: kíváncsiság (mind az analóg, mind a digitális kommunikációban szükség van rá), olvasni tudás (mást jelent a Gutenberg-korszakban és a digitális kommunikációban), fény (az analóg korszakban alapvető volt, a digitális eszközök ezt áramból generálják). Mi okozhatja az internet-korszak végét? Az áramhiány, a digitális dzsungel is lehet a sötét középkor áram nélkül. Az unalom, megunjuk az internetet, mindig új technika-eszköz kell. Erre példa az iwiwről a facebookra való tömeges váltás. Az önhasonló alakzatok, a fraktálok egy új korszak eljövetelét jelzik.

(…)

Forrás: Filológia.hu

Fotó: Bach Máté

A szöveg faragása közben is tudtam, hogy a könyv egyenetlen, de el kellett vállalnom, hogy az ember elgyengül, megbicsaklik, elveszti hangjának hevét – mondja Bíró Yvette. A Magvető gondozásában megjelent Futó című könyvének bemutatóján jártunk a Kino moziban, 2011. május 3-án.

Egy pesti moziban ülök, egy könyvbemutatón. Ha máshová írnék, illene említenem a sorban érkező író- és humán celebeket… dehogy celebeket, olyan beérkezőket (és beérkezetteket), akiknek – ki, mint vet, úgy olvas – valahogy köszönhetjük az elmúlt mondjuk negyven év sírásait, örömeit, rácsodálkozásait, mondatait és könyveit: azt, hogy milyen volt, milyen lett, milyen legyen a 20. század vége, és itt már a miért, hát ez az örökös miért nem kérdés. Az ő szavaik vannak – nyalva, máskor falva vagy utasítva, tolva, de mégiscsak vannak –, szavaik és szövegeik, és általuk vagyunk mi, mert valahol tagadhatatlanul csak általuk lehet lenni – ha olvasunk, ha olvastuk őket. Közéjük tartozik Bíró Yvette is – ha pár éve-évtizede olvastuk valamijét, vizsgáztunk belőle, ha megérintett egyszer is elméletalkotásának szárnyaló pontossága. Ha nem, akkor nem egy pesti moziban ülünk éppen, nem egy könyvbemutatón.

Borbély Szilárd moderál, nem áll jól neki a szerep, túl felkészült, túl zavart, önjogán-e vagy önmagát ebbe kényszerítve, nehéz eldönteni. Talán – ha sejthető – inkább nem moderálna, inkább beszélgetne, de leginkább csak ülne Yvette közelében hallgatag csendben, s ha jobban pislogunk harmadik szemünkkel, pillanatokra értjük is, miért. Dehogy értjük, csak amögé bújunk, mintha értenénk – túl sok a túl rövid idő alatt kifeszülő lelki szál köztük, ez bolygókat terelne más irányba, el fizikától, el törvényektől, el kelltől, ha lehetne, tehetné, de ez nem az az alkalom. Borbély közeledik-távolodik, keresi a megszólítás, az értelmezés nyelvét – hiába, mert kettejük között a megszólítás a tekintet, az értelmezés a csendes figyelem lenne.

Péczely Dóra beszélget még, ő a harmadik, ő szerkesztette a kötetet, mintha ő sem találná a helyét. Bújik egy harmadik nyelv mögé – a kiadót képviselő szerkesztő szerepének nyelve mögé. Közeledik ő is, távolodik ő is. Robbanna talán többször ki az őszinteség, a vágy a teljes és pucér őszinteségre, szavaival boldog-rajongó gyerekként ugrana Yvette nyakába, ha … ha nem jönne be újra és megint a felnőtt udvarias visszafogottsága, tartózkodó el- és feléhúzódása – szem és száj mást mond, érti, ki érti, érti, ki látja.

Az ember nem meri leírni, amit nem tud feldolgozni – mondja Yvette, és azt, hogy általában az ember élete során nem találja meg az identitását, de ebben a könyvben kétszer is meg kellett. Igen, szétszedhető mind e két állítás, hosszan el nem hihető, vitatható. Igen, ha – örökös ha – ezek nem egy olyan regény tapasztalatai lennének, mely közel sem tökéletes regény (l. fentebb), csak sors – olyan sors, mely leírva, szövegbe faragva egy regény előtti, egy archaikusabb gondolkodás tárgya inkább.

És bújás is, elbújás – gesztusaiban, koncepciójában és szövegezésében is. Nem egyértelműen – mert most ebben a pesti moziban még nem tudom, milyen sejtésemet igazolja vissza erőltetetten vagy hozzám simulva a könyv –, de megfogalmazott szerzői intenciókban: csalásból (sic!) zárlatnak tett Pilinszky-vers, egyes szám első személytől harmadikba konvertált távolság, és még annyi finom és intellektuális áthangolás – melyekhez sors kell, hogy értsük, vagy európai-görög-zsidó kultúrában szocializált tudat, hogy kihalljuk, mint például a példázat (Borbély Szilárd szép és súlyos szava) szerűség és a trauma-feldolgozás aktusa között.

És így maradok, indulok el zavaros-tiszta elmélyült, mélynek érzett hazaúton, várva magát a kinyitott könyvet, a válaszok esélyét, valami fel nem oldozó feloldozást a gúzsból, távoli halál közelségét, valami mégis távolító megértést, könnytelen könnyeket, szemhéj alatt maradó sót törölgető álmot, létezést, szöveget.

Eredeti megjelenés: prae.hu

(fotó: Bach Máté)
(fotó: Bach Máté)

A Könyvfesztivál egyik utolsó programja a Teátrum félsötét és hűvös nagytermébe összehívott Születésnapi Irodalmi Szalon. A színpadon, az ilyenkor kötelező pátosz és a manapság ritka apolitikusság fénykörében széles karéjban ülnek fiatalos nagyöregek. Az arcokon a 20. század, mely vagy alácsorgó üres árok, vagy örök kamasz, huncut-vagány.

A porondmester Tarján Tamás – csaknem minden mondata irodalomtörténeti allúziókra, intertextusokra, célzásokra épülő, a laudátor dimenzióját nem szem elől tévesztő humorral operál. Tarján gyors, pattogós ritmust diktál, udvariasan, de erőteljes jelenléttel szólít fel, kérdez vissza, vált a születésnaposok különböző stílusa, karaktere és beszédessége között.

Az első köszöntött Turcsány Péter (60), aki legszívesebben száz verset olvasna fel száz barátnak, de végül csak egyet, szép-nemes artikulációval. Követi Végel László (70), aki ha teheti, Újvidék főutcáján sétál föl és alá, a várossal együtt ünnepelve a nagy napot, február elsejét, egyikük születése, másikuk alapítása évfordulóját. Mondja még, hogy Gion Nándor is itt lehetne, de nincs, hiányzik, és a legszívesebben most nem itt ülne, hanem vele beszélgetne, mondjuk fociról, leginkább fociról.

Jankovics Marcell (70) megjegyzi, lehet, hogy nem a kérdésre fog válaszolni, mert nagyothall, de fontos, és elmondja, ő 70, aTragédia 150, a magyar animáció 50, felesége édes jelenléte 40 – mind kerek, mind fontos évforduló. Ungváry Rudolf (75) következik, tőle származik a fanyar és öngúnyos, általam is megkedvelt, noha fentebb tagadott „gerontológiai találkozó” szókapcsolat. Tarján sem ért egyet vele, s kiemeli, oka nem lehet a panaszra, úgy néz ki, mintha egy skandináv távfutóverseny rajtjához készülne állni, piros nadrágban, citrom pulóverben – valóban szálfa termet, egyenes gerinc, ruganyos mozgás.

Szakonyi Károly (80) Adáshibás kitérő után első cigarettáiról mesél, meg arról, hogy amikor 18 lett, s apja először kínálta meg cigarettával, úgy tett, mintha először lett volna cigarettával megkínálva. Komáromi Gabriella (70) meghatott zavarban mondja, hogy „szép volt élni, de szorongásból ötöst kaptam volna minden egyes nap”. Kőbányai János (60) széles mosollyal, de őszinte aggodalommal mondja, hogy „most már elkezdhetne valamit csinálni”, majd a mellette ülő Jankovicshoz fordul, hogy a zsidó költészet évszázadait bemutató versgyűjteményére még kis haladékot kérjen. Tarján: „Azt hittem, pénzt akarsz kérni.” Jankovics néma arcán derűs mosoly (ha hallotta, akár sem) – Tarján: „Melyikünk nem kért még pénzt tőled?”

Buda Ferenc (75) – mint mondja – manapság legalább annyit néz hátrafelé, mint körül, majd szaval, két rövidebb verset, fejből: „Ép elmével, ha megérném, / A belépőt visszakérném.” Barna Imre (60) meséli, a hatodik ikszet hogyan, például sztárvendég volt lánya együttesében, gitárral, énekhanggal. Majd felolvas, nem, nem a mobil mikrofonba, inkább az állványosba. Lehet? Lehet. Meséli, utoljára 1984. február 29-én olvasott fel pódiumon, egy Turcsány Péter szervezte szabad költői esten, a Fiatal Művészek Klubjában… nos, akkor amíg olvasott, valaki leült a helyére, ő lett a felesége.

Fenákel Juditot (75) és Bárdos Pált (75) egyszerre hívja táncba Tarján, a hölgy kikosarazza („Nem vagyok még 75.”), az úr kissé lerázza („Valamikor egyidősek voltunk Judittal, ma én tíz évvel idősebb vagyok.”). Kabdebó Lóránt (75) öt röpke percre jóféle egyetemi kollokvium-hangulatot teremt, majd idézi a róla vagy annak idején hozzá elmélkedő Szakonyit: „Ahol Szabó Lőrincnek gáláns kalandja volt – ezt Szakonyi nem ilyen finoman szokta mondani –, ott Kabdebó emléktáblát állított.”

Markó Béla (60) a fegyelmezett politikus mintaképe, újra ír, két kötete is megjelenés előtt, mert „úgy tűnik, hogy írni jobb”. Szakolczay Lajos (70) legnagyobb boldogsága az öregsége, innen nem tudja egy főnök sem kirúgni – és ha már fiatalság, akkor a talán legszebb emlék, az általa alapított 10 Ft-os József Attila-díj, melyet a hetvenes években olyan pályatársaknak adott a minisztérium legnagyobb megrökönyödésére, akik addig senkitől semmit, akiknek ez volt első díjuk, talán nem érdemtelenül, olyan nevek ők, mint – ha jól emlékszik – Mészöly, Kardos G., Csukás, Tandori.

Czigány György (80) jelenleg a korelnök – „Nemrég még 40 voltam, de azóta nem történt olyan sok minden, amihez 40 év kellett volna.” –, készül új kötete, elővesz egy fekete füzetet – „Ez nem az, ez csak a noteszem.” – elővesz a noteszből egy 5×6 centiméteres papírlapot, óvatosan kihajtogatja – „Ennyi készült már el a kötetemből.” –, és felolvassa.

Kukorelly Endre (60) nem oly fegyelmezett, nem is oly rég politikus, épphogy megérkezik, fociról kérdezi Tarján, s mondja, még bírja, lefutja a fiatalokat, nem fog áttérni a teniszre, mert amíg foci van, addig fiatal ő is, majd felolvassa az irodalmi esteken újabban mindig felolvasott Hallgat szépen ül című irodalmi esteken mindig felolvasott versét, ami az irodalmi estek és felolvasások mindig kedvelt darabja, mert minden irodalmi est és felolvasás görbe tükre lehetne minden irodalmi esten és felolvasáson ironizáló szövegvilága okán.

Végül újra Végel László, aki köszön egy furcsa új élményt, körbesétált a fesztiválon, kereste a kiadóit, ahol, de sehol nem találta saját könyveit, egyet sem, annyi nem sok, de nem keseredett, hanem elöntötte e furcsa élmény furcsa nosztalgiája: újra a szamizdat-időszakban érezte magát, ugyanígy nem találta sehol a könyveit a boltokban, a pultokon.

Ennyi, sötét, zene, betolnak egy elég nagy, könyv alakú tortát, ihletett sötét, valaki áttrappol a torta és a közönség között, idehallik a bocsánat-elnézést-bocsánat, majd újra fény, kikapcsolják a zenét, szeletelik a tortát, pezsgő, bor, fogadás, a húsz-harmincéves nem-beszélő-viszonyok szigorúan bekeretezett öt percekre feloldódnak, röhögés, tényleg őszinte hogyvagy-ok, régi-de-régi közös emlékek… Ha jól csináljuk, de legalább valahogy, akkor 30-40-45-50-stb. év múlva ez nekünk is kijár majd.

Eredeti megjelenés: prae.hu

Teodora Dimova (fotó: Bach Máté)
Teodora Dimova (fotó: Bach Máté)

„Magukra hagytuk gyermekeinket, elfelejtettünk foglalkozni velük, nem adtunk nekik szeretetet. Sebezhetővé váltak, saját elkeseredettségünknek szolgáltattuk ki őket, nem tanítottuk meg nekik az örömöt, a jóságot, a nevetést, az az igazság, hogy nem tápláltuk őket szabadsággal. Mi tettük őket ilyenné.” Teodora Dimova bolgár írónő hét 14 éves történetét írta meg Az anyák című szociomágikus regényében, a bemutatón vagyunk.

Dimova mély tekintetű, élesen látó őszinteségben megszépülő arca nem oly sötét tónusú, mint a regényszöveg, nem oly elkeseredett, mint hinnénk, ahogy lapozzuk a könyvet, elmerülünk a majd 180 oldalas balladai és szociológiai elemeket sűrűn összeszövő regényben, nem is regényben, inkább szabadversben, ha szabad ilyet mondani, írni. Dimova mosolyog, gyakran, sok arccal, szeretettel.

Genát Andrea fordító, most moderátor kifeszíti a hálót, legelőször is a szerző köré, bemutatja a tehetséges drámaíróból talán még tehetségesebb prózaíróvá alakult Dimovát, s mielőtt az ismeretlen nyelven elhangzó laudálás alatti mosoly rabul ejtene nézőt, közönséget, félbehagyva a szócikk tömörségű sorolást, rákérdez, miért volt a váltás, miért jött a regény. Szinte magától értetődő, szinte közép-európai módon metaforikus, vagy azzá is olvasható: a színházi szöveget vastörtvények kötik, a próza szabad, a regény a szabadság.

Egy rántás megint az életrajzi hálón, Dimova édesapja Dimitar Dimov, az egyik legnagyobb 20. századi bolgár író, ismerhetjük mi is, magyarul is megjelent a Dohány című remek könyve, kacsint ki Genát Andrea, nem-baj-ha-nem-ismerjük huncutsággal vár eszmélésnyi hatásszünetet. Szóval a lánya, egyrészt genetika mint életrajzi elem, de nem is ezért fontos ez, inkább a memetikai örökség miatt, az apa átörökített mém-állománya miatt. Volt ugyanis Dimitar Dimovnak egy kézirata, halála után egyik fiókjában találtak rá, senkinek nem beszélt róla, senki nem tudta, hogy ezen is dolgozik, mindössze 136 oldal, a legérdekesebb résznél ér véget, szó szerint a mondat közepén. Ezt fejezte be lánya, ebből lett az Adriana, ahogy mondja: „ez a könyv egy vallomás az édesapám iránt érzett szeretetről.”

Itt lépünk egy nagyobbat, egy majdnem előzmény nélkülit – véletlen, de szép véletlen, hogy Szondi György kiadóvezető is most érkezett, most kerülnek ki könyvek a beszélgetők elé, most kapja meg tervezett díszletét a beszélgetés rögtönzött színpada –, és Az anyák kerül a hálóba. Újsághír volt a genezis magja, gyermekek által elkövetett erőszakos cselekmények rendőrségi rövidhíre. Aktuális, szomorú téma – Dimova szerint az írónak legyen röntgenszeme, tárja fel a sebeket, turkáljon a fekélyes, mély sebekben, mondja ki azt, amit elhallgatnak, ahogy csak az irodalom tudja, noha hatása, ha annyi társadalmi szervezetnek vagy alapítványnak sincs, hatása az nincs a társadalomra.

Az anyák nehéz regény, de sikeres, fogy, fordítják – a szociológiai elem miatt. Bűnösök vagyunk, vétkeztünk vagy a szüleinkkel vagy a gyermekeinkkel szemben, mert… mert a szeretetünk egoista, nem figyeljük, nem tudjuk, nem akarjuk tudni, hogy gyermekeinknek a teljes szeretetünkre van szüksége, és ha nem kapják meg, hisz nincs még védekező mechanizmusuk, ha nem kapják meg, kezdődnek a problémák, mert minden gyerek egy lecsupaszított idegvégződés, érzékeny és ha falakba vagy közönybe vagy a szeretetlenség színtelen elmondhatatlanságába ütközik, utat keres, ami az agresszió vagy önmaga, vagy szülei felé.

Az anyák hét 14 éves történetét meséli el, vagy ha akarjuk, akkor egy nemzedék történetét, kiútkeresését, ahol a színpad egy másik, egy előző nemzedék történetének maradványelemei között épült fel. Félbetört életek gyerekvállalása… ölelésre, szeretetre képtelen, önző és közönyös szülők nemzedéke után mi lesz? Hol van a szociográfia, a pszichológia magyarázata arra, hogy amit mint szülők véglegesen és jóvátehetetlenül elrontottunk, annak következményei vannak vagy lesznek, de mindenképpen lehetnek? Amikor azt vesszük észre, de nem vesszük észre… amikor azt vehetnénk észre, hogy gyermekünk „csendesen be fogja csukni otthonuk ajtaját, ahol az anyja és az apja buzgón készülődnek a futball-vb döntőjének közvetítésérere, tánclépésben lemegy a lépcsőn, minden lépcsőfordulóban megállva, a meglőtt madár mozdulatait keresi, ahogyan lassan aláereszkedik.”

De Dimova nem hagy minket a kétségbeesésben, az önvádban, a hálóból mint okosan felépített retorikai térből kibújik, súlyos dolgokról ír, kemény állításai vannak, szemben a közönnyel, szemben a társadalom egészével, szemben nemzedékével – de csak mosolyog, amikor arról beszél, hogy könyvét eddig olvasói is, kritikusai is félreértették, noha ennek a félreértésnek köszönheti a váratlan nagy sikert, nem vették észre a mélyebb rétegeket, azt, amelyik kérdés nagyon régen foglalkoztatja, amit ő tulajdonképpen meg akart írni, és mosolyog, dehogy szomorúan, hanem szeretettel, majd szinte mindenkit megölel, akinek dedikál.

Eredeti megjelenés: prae.hu

Könyvmarketing Konferencia

Könyvmarketing Konferencia

Három nagyobb témakör köré lehetne rendezni a Diversity in Book Publishing (DBP) és a Kreatív által szervezett második Könyvmarketing Konferencia (IBS, november 4.) tíz előadását – noha a középpontba leginkább az e-könyvek, az e-könyvekre való átállás, ennek technikai és (szerzői) jogi dimenziói voltak állítva.

Az első csoport előadásai inkább termékbemutatók vagy szolgáltatás-prezentációk voltak, ezeknek minden előnyével (pontos belső információk, vállalati víziók) és hátrányával (a piaci szektor nem átfogó bemutatása, „corporate identity optimizmus”) együtt. Walitschek Csilla a Libri Zrt. különböző szolgáltatásainak ismertetése mellett pedáns statisztikákkal kitért olyan közönségérdeklődést kiváltó témákra is, mint egy-egy új cím belistázásának 16 szempontja (az alapadatok mellett például a szezonérzékenység, benchmark, helyettesíthetőség, marketing- és sztrárindexek) vagy a sortiment egészének létjogosultsága (a Mammut plázakönyvesbolt 24.000 címéből 17.000-re van kereslet, azaz minimális vásárlás mellett is fenn kell tartani a teljes állományt). Ezek után talán megdöbbentő lehetett hallani, hogy „nincs igazán” e-könyv értékesítési stratégiájuk – ellenben az ebbe nagy energiákat rakó Sanomával vagy Gyomai Kner Nyomdával, akik egyes területeken már komoly látomásokkal, más területeken kidolgozott forgatókönyvekkel készülnek az eljövendő új kor hajnalára. Mi pedig kénytelenek vagyunk minden előítéletünket félretéve hinni nekik, ha olyan számokat kapunk, hogy az évi 64 milliárdos forgalmú magyar könyvpiacból 2012-re 700 millió, 2013-ra 1,4 milliárd, 2017-ben 30% lesz az e-könyvek tortaszelete.

A második kör szereplői leginkább a szerzőmarketing, a „szerző mint brand” elve köré rendezhetők. A konferencia egyetlen külföldi előadója, a német mogul S. Fischer Verlag Kelet-európai Irodalmi Programjának felelős szerkesztője, Isabel Kupski – gyaníthatóan miatta lett nemzetközi jelen esemény – előadása a magyar kiadói szemmel hatalmas számok prezentálása mellett inkább egy tíz-húsz évvel ezelőtti, maradvány gondolkodást tükrözött. A klasszikus eszköztár (könyvkereskedőknek szervezett VIP-bemutató, részletek közreadása, napi- és hetilapfelületek, felolvasókörút stb.) jól bejáratott használata mellett egyáltalán nem gondolkodnak online vagy social media marketingben. Talán címenként több tíz- vagy százezer eladott példány mellett nincs rá szükségük…, talán konzervatív szemléletük konzervatív fogyasztóikhoz igazodik (vissza). Nem így a minőségi skálán hasonlóan kvalifikált brandet jelentő, ám példányszámok és munkatársak (140 fő vs. 9 fő) számában szegény kistestvérnek számító Magvető, amelyik minden lehetséges (és ingyenes) csatornát kénytelen kihasználni és ezek hatékonyságát folyamatosan elemezni, hogy könyveit minél több példányban értékesítse. Álljon ezt szemléltetendő három szám Sárközy Bence főszerkesztőtől citálva: 1. egy csúcscímet 3-5.000 példányban adnak ki (másod-, harmadkiadásokat nem igazán számítva); 2. 2.400 eladott példány után kezd a kiadónak nyereséget hozni; 3. 10.000 példány alatt egy könyvnek nem lehet marketingköltséget számolni.

A legizgalmasabb talán a harmadik témakör volt a szerzői jogok kaotikus világát és a másolásvédelmi technikák feketepiacot katalizáló hatását elegáns és szellemes módon bemutató előadásaival. Dr. Gyenge Anikó jogász a tömeges digitalizálási (pl. Google Books) projektek által elindított globális szerzői jogi háború hatásait és következményeit ismertetve hosszan elemezte – diakrón (jogtörténet) és szinkrón (nemzeti és EU szabályozási modellek) dimenziók mentén – az úgynevezett „árva művek” problematikáját. De mik is ezek? Árva könyvnek vagy árva műnek az a műalkotás minősül, amelyiknek még nem járt le a szerzői joga, de 1. nem tudjuk, hogy ki a szerzője, ki a jogtulajdonos; 2. tudjuk, de lehetetlenség megtalálni – gondoljunk csak a 20. század emigrálási hullámaira és a bolygón szétszóródó akár több tucat örökösre. Miért érdekes ez? Miért probléma? A e-könyv elterjedése a kiadók számára a mű új felhasználási módját jelenti, a szerzővel annak idején kötött szerződés pedig nem terjed ki az elektronikus formára, új szerződést kell kötni, vagy ennek lehetetlen teljesülése esetén a szükséges kritériumok mentén a könyvet árva műnek kell minősíttetni. Ez egy jogi érdekesség vagy átfogó probléma? Mekkora számról beszélünk? Egy pár éve készült felmérés szerint az európai könyvtárak címei közül a védett könyvek 19%-a árva.

Ezt kiegészíti más oldalról az e-könyvolvasók (plusz okostelefon-applikációk) megjelenésével egykorú félelem, hogy hogyan lehetne megelőzni saját területen a film- és zeneipar kalózokkal folytatott sziszifuszi küzdelmét, hogyan lehetne ettől a tízéves recessziótól megkímélni a könyvpiacot. Egyrészt ott a rossz példa, a másolásvédelmi technikákba ölt fejlesztési pénzek eredménytelen két kézzel szórása (nincs olyan program, amit ne lehetne feltörni), a minél szigorúbb ellenszabályozás, az egyre nagyobb kirakatperek és büntetések. Másrészt ott a használható és működtethető elv: a kereslet és kínálat közötti rés szűkítése (ebben a résben szaporodnak el a kalózok), a piaci modelleknek, a termékek diverzifikálásának valós fogyasztói igények szerinti (át)alakítása. Bodó Balázs (BME MOKK) a fogyasztóvédelmi panaszblogok narratívája szerint, induktív módon vezette le személyes küzdelmétől (egyik e-könyvéből három oldalt kinyomtatna és sokszorosítana diákjainak, szövegelemzés céljából, de nem tud) a fogyasztói lojalitás lépésről-lépésre történő elvesztésének logikáján át az ennek köszönhetően kitenyésző feketepiac széleskörű, piaci szektort megroppantó elterjedéséig terjedő ívben a DRM mítoszának kritikáját és a „csőd” megelőzésének lehetséges stratégiáit – az ár és fogyasztói szokás szerinti szükséges szegmentálásig. (Rengeteg példát felvonultató prezentációja elérhető az előadó honlapján.)

Ahogy sokféle irányban keresi a könyves szakma a lehetőségeit, kapkodja a fejét az óránkénti friss technikai hírek után, sikertelen vagy egyelőre sikeresnek látszó kísérletekről olvas, olyan volt a konferencia egésze is: szerteágazó, bekeretezhetetlen, gazdag asszociációjú, nem letisztult, néhol retró, máshol high-tech. Viszont minden stiláris és nyelvi egyenetlensége ellenére szükséges, és fél évente vízióiban és reflexióiban is fontos – nemcsak a szűk könyvszakmának, hanem az ő látásmódjuknak, döntéseiknek „kiszolgáltatott” olvasóknak, az évi 64 milliárdos forgalmú piacnak.

A konferencia anyagai november 5-étól letölthetők a Kreatív Online oldaláról.

Eredeti megjelenés: prae.hu