Tag Archive: Élet és Irodalom


payer

kalmancgyorgy

Földrengés után

Földrengés után

Földrengés után

(…)

A leghátrányosabb, de a leglehetőségtelibb helyzet így

A pillangók nyelve

előtt adódik, lévén bejáratott szerzőkről és megfogható olvasótáborról nehéz lenne beszélni, de éppen ezért a merítés is végtelen – legalábbis elvben. A gyakorlatban viszont – ahogy legkésőbb Bánki Éva előszavából kiderül – erősen szűkíti a lehetőségeket a tény, hogy a jelenleg nagyjából hárommillió beszélővel rendelkező, észak-spanyol galegók semmilyen, huszadik század előtti epikai hagyományra nem építhetnek. A térség (Galegóföld vagy Galicia) egészen az 1970-es évekig túlnyomórészt agrárvidék, melyet a történelem jelentős részében gazdasági elmaradottság, magas analfabetizmus, jelentéktelen polgárság, láthatatlan értelmiség és széles körű kivándorlás jellemez. Ébredező nemzettudatának szárba szökkenését ráadásul a harmincas években derékba töri Franco heterogenitást tűzzel-vassal regulázó diktatúrája, így nem meglepő, hogy a kötet a huszadik század első és utolsó évtizedeiből építkezik. A többi három válogatástól eltérően itt különös hangsúly esik két szerzőre, a 2011-ben épp száz éve született Álvaro Cunqueiróra és az ötvenes évek végén induló Xosé Luis Méndez Ferrínre (némi szerkesztési kritika, hogy a bevezetőben és a szerzői életrajzok esetében is aránytalan a túlsúlyuk). Mindkettejükre, ahogy általában a kötetben szereplő novellistákra is, jellemző a ráérős, leíró, lassú elbeszélés: az időtlen mozdulatlanságba meredt galegó tájba nehezen is illene a vágtató, filmszerű, feszes próza, annál inkább az Artur-mondakört (vagyis a fiktív galego múltat) felhasználó, par excellence anekdotikus, folyamatosan oldalágakat hajtó udvari történetfűzés. S talán épp a néhol morbid humor „fűszeres pácába” (Cunqueiro) forgatott fikciók adják a reményt a túléléshez: merthogy a galegók története a nélkülözés, a kisemmizettség, a perifériára szorítottság története, s legyen bár a főhős éhező kisfiú vagy kommunistából lett multicéges alkalmazott, a tét pedig az emberiség sorsa vagy egyszerűen csak egy est a moziban, a vereség garantált. A kötet (a galegó irodalom?) erénye, hogy a csekély számú pozitív történés ellenére a keserédes a legrosszabb íz a novellákban – e tekintetben jó, akár programadó alternatíva ez önsajnálatban gazdag, kis magyar szenvedéstörténetünkre. Az olvasói orientáció érdekében emeljük most ki Carlos Casares „A zsidó Jákob” című tanmeséjét, Ferrín Borgest idéző kétpercesét, „A bakót”, Gonzalo Navaza és Manuel Rivas történelmi novelláit, a groteszk kedvelőinek pedig ajánljuk a Rui Cardoso Martinsban továbbélő Castelao csontvázmonológját.

(Szerkesztette Pál Dániel Levente, válogatta és az életrajzokat írta Pál Ferenc és Marga Chao, a bevezetőt írta Bánki Éva, fordította Bata Péter et al. Prae.hu, Budapest, 2010.161 oldal, 1790 Ft)

(…)

Eredeti megjelenés (és teljes szöveg): Élet és Irodalom. LVI. évfolyam. 19. szám, 2012. május 11.

A zöld pávaszemű lány tarkón lőtte
a B terminál utasellátójában,
arcra esett, sálja kicsit fojtotta,
nézte hosszú lábát, elgondolkozott,
hogy a nyelv alatti nyelv alatti nyelv
vajon micsoda.

Erről beszélt tegnap is Linzben,
a lány a második sorban ült, középen,
vicsorgott, kiöltötte nyelvét a ppt alatt.

Éppen ott tartott, hogy a modern költészet
a nyelv alatti nyelvet hogyan sajátítja el,
ez egy folyamat, a haldoklás folyamata,
minden sokkal élesebb, majd tompább,
olyan, mint egy fejlövés utáni perc,
nincs katarzis, nincs megszentségesülés,
ezek nem metafizikai fogalmak,
és akkor kirobbant a taps,
működött a könyvtárteremben szokatlan hasonlat.

Nem kellett volna két scotch-nál többet innia,
felvitte a lányt, érezte a nyelvét,
a nyelve alatti béna salakot,
a repülőúton is vele álmodott.

Nézte, ahogy ott topog
a műmárványon a két magas sarok,
a mítoszok nyelve, gondolta, a háború nyelve,
ezt értette Pound, Apollinaire nem,
de Bernhard igen, és ha most ezt le tudná írni,
már csak a megfelelő példák kellenek,
és kész a félév, világirodalom.

Ha tudná, hol a tolla, felemelte a kezét,
táskája után tapogatott,
megpróbálta az árnyékát, húzni az árnyékánál fogva,
elmosolyodott, ez lehetetlen,
megkérte volna a lányt,
elindult volna a dialógus felé,
belefújt a vérbe, buborékozott,
a megértés miért akkor jön el,
amikor már semmit nem tud kezdeni vele,
gondolta, és miért ennyire olcsó
az utolsó gondolat.

Megjelenés: Élet és Irodalom. LVI. évfolyam, 18. szám, 2012. május 4.

Ügyvezető költő a 21. században

Ügyvezető költő a 21. században

Az eddig tárgyalt költőket összekapcsolja, hogy nagyon ritkán, és legfeljebb kivételes, jelölt, legtöbbször ironikus módon fordulnak a hagyományos verseléshez, inkább csak egy-egy sor erejéig – egyáltalán, a versforma megválasztása és tradíciója mintha nem is különösebben érdekelné őket. E tekintetben (is) némileg más a helyzet Pál Dániel Levente: Ügyvezető költő a 21. században című kötetének szövegeivel: vannak itt prózák, sőt jelenet is; vagyis hát nehéz megállapítani, hogy a próza-alakú (s nem is szükségképpen hagyományosan elbeszélő) szövegek minek volnának tekinthetők. Van olyan eset, amikor akár hosszú mottóként is olvashatjuk őket, a rákövetkezők elé; van, amikor prózaversekként érdemes értelmezni őket. Megvan ennek az alakításnak az a veszélye, hogy kevésbé regulázza a megszólalást, a sorokba tördelés több fegyelmet, tömörítést hozhat magával. Pál Dániel Levente esetében viszont, úgy vélem, nem a kötet verseinek egységességét (vagy egymáshoz való hasonlítását) kell megtennünk az értelmezés egyik (fontos) kritériumává, hanem magának a kötetnek a felépítettségét. Magyarán, a kötet négy egysége (egyenként és egymáshoz képest) nagyon is tudatos szerkesztés révén alakul ki, és mintha éppen ez volna itt a lényeg – nem az egyes versek, hanem az építmény a fontos (amibe tehát sokféle anyag és forma épül bele). Noha a szövegek gyakran erősen erotikusak (és, megint: test-közeliek, a nemiség kimondásától sosem tartózkodóak), más és más az a funkció, amit a kötet egyes egységeiben betöltenek. Anélkül, hogy készpénznek vennénk a szerzői útmutatásokat, amelyek a kötet hátsó borítóján olvashatók, világos, hogy például a harmadik rész szókimondása az utca, a kocsma, a „gengszterek és boszorkányok” trágársága – míg a negyedik részben a szerelmes versek leghagyományosabb hangjával keveredve ugyanez (vagyis: éppen hogy nem ugyanez) a nőhöz, a női testhez, a nőkhöz fűződő kapcsolathoz tartozó intimitás kifejeződése; az első rész a fikció terepére vezet („egy orosz utcalány és egy paranoid skizofrén vamp” világába), a második pedig a gyermekkorba. Mindezekben az egymástól igen távol álló világokban versek és prózák (sőt regényrészlet!) kavarognak, s olykor megszokott költői hangon, máskor durván, ijesztően abszurd jeleneteket idézve, akár szimplán malackodó szólamokkal alakítják ki azt a szöveg-terrénumot, amit bejárunk. Nagyon gondosan szerkesztett és izgalmas kötet, jóllehet a „szerethető” szót aligha lehetne használni vele kapcsolatban.

Eredeti megjelenés: Kálmán C. György: Ex libris. Élet és Irodalom, LV/14. 2011. április 8.

 

Kálmán C. György esszéjének (Az élő net-irodalom néhány változata, ÉS, 2010/23., jún. 11.) gondolatmenetét két irányba vinném tovább, egyúttal a jelenség bemutatására általa mozgósított tudományterületeket – pl. műfajelmélet, kommunikációelmélet, filozófia stb. – két újabb területtel egészíteném ki: az egyik a filológia, a másik a webkettes marketing.

Egy tavalyi tanulmányomban (Philologia 3.0. In: Quo Vadis Philologia Temporum Nostrorum? Tinta) a filológia több ezer éves tudományának korunk problematikáját feloldó aktualizálását „philologia 3.0″-nak (és/vagy kiberfilológiának) kereszteltem. A számítógépes programok verziószámadási szokását nevébe beidéző philologia 3.0 a legújabb, pár év alatt abszolút teret hódító médiumváltást jelöli. Gondolok itt többek között az SMS, a chat, az e-mail, a közösségi oldalak, blogok vagy a csiripelő-csatornák (Twitter, Google Buzz) felületén zajló kommunikáció megjelenésére, tömeges elterjedésére és az ezekkel járó olyan új kihívásokra, amivel egy filológusnak szembesülnie kell. Új kérdésfeltevéseket és kutatási módszereket kell majd kidolgoznia, ha a korunkban előforduló jelenségekkel, például a totális szóródással vagy anonimitással találkozik. Ehhez jön még a Kálmán C. által is felsorolt rendkívül sokféle paratextus, a Long tail hatásról nem is beszélve.

Száz év múlva, ha egy „kiberfilológus” éppen Falcsik Marit vagy Péterfy Gergelyt választja kutatási témául, vagy az ő kritikai kiadásukat állítja össze, akkor kihagyhatatlan lesz, hogy az illető szöveg első megjelenési helye a Facebook volt, akkor kihagyhatatlan lesz az ott szereplő kommenteket is szerepeltetni. Nagy kincs lesz – ahogy nagy kincs manapság egy-egy múlt század eleji kávéházi beszélgetésről írt naplóbejegyzés is. S kihagyhatatlan lesz az is, hogy Péterfy Gergely 2010. június 12-én 11 óra 8 perckor „Bloo for Android” segítségével, „Kép a képben: Facebook a Kert Könyvében. Készül a holnapi folytatás, 27. fejezet a Pannon Mesében” megjegyzéssel egy fotót tölt fel.

Nézzük mindennek a másik oldalát: a szerző online jelenlétét mint az általa tudatosan vagy ösztönösen produkált (ön)reprezentációt és (ön)recepciót, azaz (ön)marketinget. Példának vegyük Simon Mártont, akinek első kötete a könyvhétre jelent meg. Simon magyarországi kontextusban trendmutató ösztönnel kötetének rajongói klubot hozott létre a Facebookon. Így összeszervezte egyfelől azokat, akik szeretik a verseit (sok egymás számára ismeretlent, egyre több számára is ismeretlent), másfelől egy élő, már több száz fős közegben egyben tartja és folyamatosan frissíti a kötet történetét, recepcióját, mindez kiegészül olvasói véleményével és egy szubjektív réteggel, ami különbözik a „magánember” Simon Facebook-aktivitásától.

A csoportról én is úgy értesültem, ahogy bármely más Facebook-hullám eljuthat bárkihez: az üzenőfalon láttam, hogy közös ismerőseink csatlakoznak. Netre hálózott életterem rengeteg témája közt felbukkant ez is – diszkréten ismerőseim hangulatai és fotói között. Körülbelül úgy, mintha egy nagyobb társasággal beszélgetve fél füllel hallottam volna egy munkahelyi anekdota és egy meccs-elemzés között. Ehhez tudni kell, hogy a Facebookon minden aktivitásom naplózódik üzenőfalamon, megjelenik ismerőseim előtt a „közös” üzenőfalon. Azaz mindenki, aki szereti első kötetét, azonnal első kötete reklámfelületévé válik. Pont ez a megnyerő: visszahozza az egyik legősibb marketing-kommunikációs forma, a szájról szájra terjedő hír létjogosultságát.

Egy másik példát Csobánka Zsuzsa költővel együtt találtunk ki. Új könyvem dedikálását valós időben tudósítottuk a Facebookon. Lehetett volna a Twitter is, de „itt” „él” legtöbb ismerősünk. S így a jelen nem lévőket be lehetett vonni a hangulatba, a meginduló beszélgetéssel kontinensnyi távolságból is aktív részessé tenni. Ahogy lehet majd a könyvbemutató(ko)n is vagy pár év múlva majd pl. a könyvhét majd’ minden asztalánál… – érdekes virtuális szövegtér képződne.

Mi mindebből a konklúzió? Ami ma online aktivitás – legyen szó egy vers publikálásáról vagy egy könyv befogadástörténetéről vagy egy real-time irodalmi tudósításról – az egyszerre (ön)marketing, holnap már visszakereshető, azaz a recepciótörténet része, holnapután pedig kutatható, azaz a filológia tárgya lesz.

Élet és Irodalom, LIV. évfolyam 25. szám, 2010. június 25. (LINK)