Tag Archive: ÉS


payer

kalmancgyorgy

(…)

A leghátrányosabb, de a leglehetőségtelibb helyzet így

A pillangók nyelve

előtt adódik, lévén bejáratott szerzőkről és megfogható olvasótáborról nehéz lenne beszélni, de éppen ezért a merítés is végtelen – legalábbis elvben. A gyakorlatban viszont – ahogy legkésőbb Bánki Éva előszavából kiderül – erősen szűkíti a lehetőségeket a tény, hogy a jelenleg nagyjából hárommillió beszélővel rendelkező, észak-spanyol galegók semmilyen, huszadik század előtti epikai hagyományra nem építhetnek. A térség (Galegóföld vagy Galicia) egészen az 1970-es évekig túlnyomórészt agrárvidék, melyet a történelem jelentős részében gazdasági elmaradottság, magas analfabetizmus, jelentéktelen polgárság, láthatatlan értelmiség és széles körű kivándorlás jellemez. Ébredező nemzettudatának szárba szökkenését ráadásul a harmincas években derékba töri Franco heterogenitást tűzzel-vassal regulázó diktatúrája, így nem meglepő, hogy a kötet a huszadik század első és utolsó évtizedeiből építkezik. A többi három válogatástól eltérően itt különös hangsúly esik két szerzőre, a 2011-ben épp száz éve született Álvaro Cunqueiróra és az ötvenes évek végén induló Xosé Luis Méndez Ferrínre (némi szerkesztési kritika, hogy a bevezetőben és a szerzői életrajzok esetében is aránytalan a túlsúlyuk). Mindkettejükre, ahogy általában a kötetben szereplő novellistákra is, jellemző a ráérős, leíró, lassú elbeszélés: az időtlen mozdulatlanságba meredt galegó tájba nehezen is illene a vágtató, filmszerű, feszes próza, annál inkább az Artur-mondakört (vagyis a fiktív galego múltat) felhasználó, par excellence anekdotikus, folyamatosan oldalágakat hajtó udvari történetfűzés. S talán épp a néhol morbid humor „fűszeres pácába” (Cunqueiro) forgatott fikciók adják a reményt a túléléshez: merthogy a galegók története a nélkülözés, a kisemmizettség, a perifériára szorítottság története, s legyen bár a főhős éhező kisfiú vagy kommunistából lett multicéges alkalmazott, a tét pedig az emberiség sorsa vagy egyszerűen csak egy est a moziban, a vereség garantált. A kötet (a galegó irodalom?) erénye, hogy a csekély számú pozitív történés ellenére a keserédes a legrosszabb íz a novellákban – e tekintetben jó, akár programadó alternatíva ez önsajnálatban gazdag, kis magyar szenvedéstörténetünkre. Az olvasói orientáció érdekében emeljük most ki Carlos Casares „A zsidó Jákob” című tanmeséjét, Ferrín Borgest idéző kétpercesét, „A bakót”, Gonzalo Navaza és Manuel Rivas történelmi novelláit, a groteszk kedvelőinek pedig ajánljuk a Rui Cardoso Martinsban továbbélő Castelao csontvázmonológját.

(Szerkesztette Pál Dániel Levente, válogatta és az életrajzokat írta Pál Ferenc és Marga Chao, a bevezetőt írta Bánki Éva, fordította Bata Péter et al. Prae.hu, Budapest, 2010.161 oldal, 1790 Ft)

(…)

Eredeti megjelenés (és teljes szöveg): Élet és Irodalom. LVI. évfolyam. 19. szám, 2012. május 11.

A zöld pávaszemű lány tarkón lőtte
a B terminál utasellátójában,
arcra esett, sálja kicsit fojtotta,
nézte hosszú lábát, elgondolkozott,
hogy a nyelv alatti nyelv alatti nyelv
vajon micsoda.

Erről beszélt tegnap is Linzben,
a lány a második sorban ült, középen,
vicsorgott, kiöltötte nyelvét a ppt alatt.

Éppen ott tartott, hogy a modern költészet
a nyelv alatti nyelvet hogyan sajátítja el,
ez egy folyamat, a haldoklás folyamata,
minden sokkal élesebb, majd tompább,
olyan, mint egy fejlövés utáni perc,
nincs katarzis, nincs megszentségesülés,
ezek nem metafizikai fogalmak,
és akkor kirobbant a taps,
működött a könyvtárteremben szokatlan hasonlat.

Nem kellett volna két scotch-nál többet innia,
felvitte a lányt, érezte a nyelvét,
a nyelve alatti béna salakot,
a repülőúton is vele álmodott.

Nézte, ahogy ott topog
a műmárványon a két magas sarok,
a mítoszok nyelve, gondolta, a háború nyelve,
ezt értette Pound, Apollinaire nem,
de Bernhard igen, és ha most ezt le tudná írni,
már csak a megfelelő példák kellenek,
és kész a félév, világirodalom.

Ha tudná, hol a tolla, felemelte a kezét,
táskája után tapogatott,
megpróbálta az árnyékát, húzni az árnyékánál fogva,
elmosolyodott, ez lehetetlen,
megkérte volna a lányt,
elindult volna a dialógus felé,
belefújt a vérbe, buborékozott,
a megértés miért akkor jön el,
amikor már semmit nem tud kezdeni vele,
gondolta, és miért ennyire olcsó
az utolsó gondolat.

Megjelenés: Élet és Irodalom. LVI. évfolyam, 18. szám, 2012. május 4.