(1) „Nem tudjuk, mi lesz. Nem tudom, mi lesz. Én azért nyomtattam a XVII. századot, mert akkor most a tüdő felől váratlanul nagyszámú török csapat bukanna fel, mi, jó magyarok, bújnánk a zsombékosban, a májlebeny felől, lovaink meg-megbotolva az áttétekben – vagyis volna valami daliás a történetben. De nincs. Elsősorban dalia nincs. Szóval mégis jobb ez a század. A szerelem szempontjából mindegy, a történelem bármely időpontjában lehetséges szerelmesnek lenni, az esélyek, föltételek változnak, de az más kérdés; a hasnyálmirigy szempontjából viszont jobb ez a század.” Ezt Esterházy Péter írta Szüts Miklóssal közösen jegyzett A bűnös című könyvükben (Magvető, 2016).

(2) Meghalt Esterházy Péter, meghalt a magyar irodalom – jelentős szelete. Vagy így: „Meghalt” „Esterházy” „Péter”, „meghalt” „a” „magyar” „irodalom” – „jelentős” „szelete”. Nem kardozós változatban, nem Márk változatban, hanem minden lehetséges változatban. És az idézőjelek közé tett nyelv idézőjelek közé „zárt” szavainak minden lehetséges értelmében. Ezek az idézőjelek ugyanis nem zárnak – nála akkor sem, ha megvezet minket a tipográfia –, hanem kinyílnak. És kinyitnak. Az ő – Esterházy Péter – idézőjelei is kinyitnak, kinyitottak. Minden lehetségeset, de csak azt és annyit, ami a nyelvben és a nyelv szavaiban benne van, vagy az írás és olvasás pillanatában benne volt. Benne lehetett.

(3) 1986 volt. Vagy 1987. Július 14. Apámmal metróztunk, felszállt egy nagy hajú bácsi. Apám és a bácsi köszöntek egymásnak, pár megállón keresztül beszélgettek is egymással. A bácsi megállapította, hogy gyerek vagyok, megkérdezte apámat, olvasok e (igen) és szoktam e focizni (rugdossa a labdát). Megsimogatta a fejem, majd leszállt. Megjegyeztem a bácsi nagy haját, megsimogattam volna. Ötéves voltam.

(4) 1986 volt. Vagy 1987. Július 14. Apámmal metróztunk, felszállt egy nagy hajú bácsi. Apám és a bácsi köszöntek egymásnak, pár megállón keresztül beszélgettek is egymással. A nyolcvanas években – meg kilencven után pár évig – még szoktak egymással metrózni az emberek. Az írók is. Az értelmiségiek is. Megismerték egymást az utcán. Köszöntek egymásnak. Beszélgettek egymással. Egyszerű és bonyolult dolgokról: a politikáról (egyszerű) és a világról (bonyolult), az irodalomról (egyszerű/bonyolult – vö. a (8) ponttal) és a nőkről (bonyolult/egyszerű). Aztán valami megváltozott, végérvényesen, egyelőre visszacsinálhatatlanul. Ma már mindez elképzelhetetlen. Én akkor ötéves voltam, összemosódnak az emlékeim, megszépítik a gyerekkoromat. Végérvényesen. Jóvátehetetlenül.

(5) Ekkor találkoztam először és utoljára Esterházy Péterrel. A könyveit mind olvastam. A cikkeit is, az interjúit is, a publicisztikáit is. (Németül nem, nem tudok németül.) Faltam. Párszor láttam is, tévében, személyesen, közönségből, távolról. Nem úgy alakult, hogy focizzunk egymással (abbahagytam), vagy beszélgessünk (így alakult) vagy dedikáltassak vele (ki nem állhatok sorban állni).

(6) Amikor megjelent a Harmonia cælestis (2000, Magvető), azonnal megvettem. Elolvastam, és ahogy olvastam, elveszítettem valamit az irodalomból. Máig sem értem igazán, hogy mi volt ez a valami, hogy lehet megragadni, hogy lehet megérteni, csak arra emlékszem – élesen vagy még annál is élesebben –, hogy heteken keresztül azt éreztem, elveszítettem valamit – az irodalomról kialakuló zsenge és harmatos képemből, az irodalomból mint olyanból, ami éppen akkor posztmodern volt, így szerették hívni. Túlságosan valamilyen volt az a könyv, valamilyen, amit nem értem fel ésszel, nem értettem, noha a szellemes mondatait kiírtam, a jelenetezése lenyűgözött. Lehet, hogy ma sem érteném, nem fogom egy ideig újra elolvasni, majd ha 66 éves leszek.

(7) Két évvel később, 2002-ben megjelent a Javított kiadás. Nem vettem meg azonnal, hónapokkal később kölcsönkértem akkori csajomtól. Nekikezdtem az olvasásnak, és ahogy haladtam sorról sorra, valamit elkezdtem megérteni az irodalomból. „Az” „igazi” „magas” „irodalomból”. Meg a mondatok szerkezetéből. Meg a valóság referencialitásának nyomasztó terhéből. Meg a szavak súlyából. Meg az író felelősségéből. Hülyeség, abból szerintem nem értettem meg semmit! Inkább abból, hogy az írás valami olyasmi, ami fontos, és valami olyasmi, ami jócskán túlmutat nemhogy önmagán, de kontextusán is, nemhogy a leírtakon, hanem a könyvesboltban mellette lévő könyvek betűin, szavain és mondatain is. Térben nem, időben igen. Ez pedig egyszerre zár be és nyit ki. Zár be a nyelvedbe és nyitja ki előtted szélesre a nyelved, az anyanyelved kapuit és ablakait. Más nyelvet nem, vagy csak nagyon ritkán – vö. Beckett vagy Nabokov vagy stb. –, de az édesanyádtól (jobb esetben) tanult nyelvet igen. Erre képes. Azaz az írás végeredményben olyan, mint az idézőjelek (lásd fentebb a (2) pontot). És nem a tipográfia számít, hanem az elhelyezés: a sorrend és a vesszők (a pontok nem). Ez az írás. Ez az anyanyelved, ha akarod, ha nem: a sorrend és a vesszők. Az egymásutániság és a tagolás érzékletességei, eszközei, csodái. Ezt én Esterházy Pétertől tanultam meg.

(8) „Az irodalom bonyolult. Tandori szavával: bonyi. Nem gonosz posztmodernek vagy ásatag naturalisták bonyolítják, hanem eleve az. Nem túl bonyolult, hanem bonyolult. Ez a természete. A bonyolult ma szitokszó. Hessegetnénk el magunktól. Olyan bonyi az élet, és akkor még ez is! (Jelzem, mintha maga az irodalom is errefelé változnék, nem szereti a bonyolultat, vagyis önmagát, ami nem szokott jóhoz vezetni.) Az a bizonyos fürkészés teszi az irodalmat bonyolulttá, vagyis ő maga. Akkor is bonyolult, ha egyszerűnek hat, ezt olykor a nagy írók tudják, ez (is) a nagyságuk. A bonyolulttól nem kell félni, a zavarostól kell félni.” (A szavak csodálatos életéből, Mindentudás Egyeteme, 2003. szeptember 8., bővített változat)

(9) Az irodalommal ellentétben a halál egy nagyon egyszerű dolog. Bekövetkezik és annyi. Bonyolulttá legfeljebb a gyász miatt lesz. De a gyászt most hagyjuk.

(10) „Úgy remegsz, hogy veled remeg a tér. Minden, a szoba, a kert, a város, az ország (Magyarország), a világ. Nincs más, csak ez a remegés.” (2015. augusztus 6., csütörtök) … „De legalább a Nobel-díjjal nem basztatnak, mondhatnám elviselhetetlen gőggel, így aztán tényleg nem is mondom. Olyan volna, mintha valódi esély volna erre. Maradjunk az elgurult gyógyszerek poétikus, kézzelfogható (már ha elég gyors vagy) tényeinél.” (2015. október 6., kedd) … „Ha még egyszer valaki jótanáccsal lát el, előkapom a 38-as Smith & Wessonomat, és lelövöm, mint egy kutyát. Így kezdődött a nap.” (2015. október 10., szombat) … „Ez a hasnyál elsőre jó ötletnek látszott, följavította az emberiséget, részvét, szeretet (kis gyűlölet, de az nem számít), tapintat (és tapintatlanság, de az nem számít), megrendültség (és cinizmus, de az nem számít) nőtt a lába nyomában, de lassan az derül ki, hogy ez egy embernek mégis túl sok, hogy az ilyen világmegváltós projekteket (néha paródiát, de az nem számít) mégis rád kell hagyni, Uram. Tudod jól, nem vagyok nagyon okos, de ebből elsőre, kissé figyelmetlenül, nekem az jön, hogy legyél te hasnyálmirigyrákos.” (2015. október 12., hétfő) … „Szívesen hinném azt, hogy ha így süt a nap, akkor nincsen semmi baj.” (2016. március 2., szerda) – Hasnyálmirigynapló (2016, Magvető)

(11) „Nincsen” „semmi” „baj”. Az Úr magához vette gyermekét.