Tag Archive: film


Ha nem csal az emlékezetem, akkor Roland Emmerich rendező és A függetlenség napja című filmje indította el a mozis nagyvárosrombolások legújabb, azóta is népszerű divatját. Ezek a borzongatóan szép képsorok a pusztítás esztétikájának egyszerre a közösségi szorongásainkat megcélzóan testközeliek, és a romok között kéjesen csámcsogó fantáziánkat vizuális orgiájukba bevonó élmények kettősségével ajándékozzák meg a nézőt.

Ráadásul nagyjából ugyanolyan struktúrájú dramaturgia és – a technikai arcpakolást leszámítva – nagyon hasonló kiváltott hatásmechanizmusok szerint, mint ahogy ez a sci-fi kezdeteitől jellemző, és ahogy ezt már Susan Sontag is összefoglalta 1965-ben megjelent A pusztulás képei című tanulmányában.
De ne menjünk ennyire vissza a gyökerekhez, elég, ha csak húsz évet ugrunk vissza az időben, az 1996-os A függetlenség napjáig.

Az a film akkor mindent bevetett a közönség meghódítására: a remek forgatókönyv tele volt egészséges mértékben adagolt áltudománnyal, humorral, emberiességgel, moralizálással és természetesen heroizmussal is. Amely utóbbi hiába volt vegytisztán amerikai, ezt mégis olyan módon egyensúlyozta, hogy minden földlakó szíve csordultig telt büszkeséggel.

Az alaphelyzet nagyon egyszerű volt 1996-ban: vagyunk mi, sokszínű földlakók, és egyszer csak megjelenik egy ellenszenves idegen faj, amelynek technikai fölénye pillanatok alatt elmossa kultúránkat, városainkat, gyűlölködéseinket és hadseregeinket. Egyedül a színes identitású egyéni hősiesség veheti fel ellenük a harcot, és fel is veszi, és győz is.

Az alaphelyzet most is nagyon egyszerű: vagyunk mi, sokszínű földlakók, akik egyfelől a legyőzött idegenektől elcsent szupertechnológiákkal felturbóztuk hübriszünket, másfelől közössé tett paranoiánkat az úgynevezett világbéke utópiájában véltük feloldani. Ide jutottunk a két film cselekménye és premierje közti két évtized során, és így vártuk a második eljövetelt is. És láss csodát, nem vártunk hiába, jön a második földönkívüli-roham, és technikai fölényük pillanatok alatt elmossa… innentől pedig minden ugyanaz.

Vagyis nem egészen ugyanaz, hanem minden sokkal-sokkal nagyobb! 1996-ban még elég volt néhány repülő tányéralátét, 2016-ban ez már kevés lenne: egy háromezer mérföld átmérőjű űrlepény tapad seperc alatt szeretett bolygónk egyik oldalára, és neki is áll annak szíve felé fúrni. Ám sajnos ahogy megnőttek az összetevők – a tűzerőtől kezdve az űrhajók méretén és a harcoló felek számán keresztül a film optikai tuningjáig és költségvetéséig –, úgy üresedtek is ki, fordított arányban a növekedéssel.

1996-ban majdnem szívszorító volt végignézni, ahogy egy halálsugár eléget egy nagyvárost, az intim és a grandiózus jelenetek váltakozásának mesteri kottája szerint. Most már mindez csak vágókép, töltelék és a csúcspont – a földgolyó felére rátelepedő sötét lepény képe – csak oda van biggyesztve, de nem vált ki semmit, alig sokkol, és alig tölt el a szorongás vagy a katarzis érzésével.

Ezzel együtt azért nem szórakozunk rosszul, főleg ha a két film szociológiáját összehasonlítjuk: mit változott a filmekben lecsapódó amerikai közgondolkodás két évtized alatt – kívülről nézve. Húsz éve a változatos faji és vallási identitás egysége kellett a végső győzelemhez. A Föld – vagyis az Egyesült Államok – lakosságának multikulturalizmusa ment szembe a földönkívüliek uniformizált közös tudatával.

A földlakókat férfiak vezették, férfiak lettek a hőseink, a nők pedig a romantikus és családbarát árnyalatokért voltak felelősek. Ezzel szemben 2016-ban ez már nem így működik: a faji és vallási különbözőség mellé bekerül a nemi is – a leginkább kidolgozott romantikus szál a két öreg homoszexuális tudós között bontakozik ki.

Emellett nekifutunk a nemi egyenlőség kérdésének is, ám ez véleményem szerint egyrészt rendesen félremegy, másrészt erős aktuálpolitikai töltetet is kap. A korábbi horizontális relációk (férj-feleség-gyerek családmodell, illetve bontakozó szerelmi szálak) helyét átveszik a túlerőltetett nosztalgiával feltöltött vertikális relációk (a szülő-gyermek kapcsolatok), amelyek mellett az esetlegesen behozott új érzelmek kibontása úgy van a forgatókönyvbe illesztve, ahogy egy gatyát próbálnánk ráerőltetni egy szteppelő tehénre.

A nők háttérfigurák, bármit is tesznek, bárhogy is igyekeznek őket férfiasítani, a háború a férfiaké marad, ahogy a dicsőség is.

És itt kerülhet a képbe az USA aktuálpolitikája is: A függetlenség napjának erőskezű és határozott amerikai elnök asszonya megnyerő magabiztossággal hozza egymás után a hibás döntéseket, amíg csúnyán le nem mészárolják az idegenek a teljes kabinetjével együtt a Cheyenne Mountain Complexben található szuperbiztos elnöki bunkerben.

A filmben eddig tartott ez a politikai korrektség által elvárt egyenlőségesdi, innentől ismét a férfiak kezében összpontosul minden, ami számít – legyenek akár életerős fiatalok, végtelenül ellenszenves generálisok vagy járni is alig tudó kényszerbeteg, szenilis exelnökök.

Akár ott van, akár csak a felszín alatt, de adja magát mindehhez az éppen zajló elnökválasztási kampány is: „Hillary nem lesz jó nektek, drága szavazók, lássátok be, ide férfi kell!

Ahogy a mellékelt ábra, A függetlenség napja: Feltámadás is mutatja, ha lenne még kétségetek!”.

LINK

Reklámok

Tegnap este hosszan beszélgettem egy filmmániás ismerősömmel. Ahogy ilyenkor lenni szokott, mindenféle régi és új film szóba került, ajánlottunk egymásnak címeket, egymás szavába vágva meséltük a kedvenc jeleneteinket és anekdotáinkat.

A beszélgetés egy pontján felsóhajtott, és azt mondta, hogy már sok ezer filmet megnézett, az újakat is lehetőség szerint a premier napján, de ez az egész már nem tölti el azzal az örömmel, mint régen. Kiszámíthatónak érzi a cselekményt, a forgatókönyv fordulatait, 99 százalékos biztonsággal tudja, hogy mi lesz a következő jelenet, sőt sokszor még a beállítást és a vágást is érzi előre.

Egyetlen film volt csak az utóbbi időben, ami meglepte, Alfonso Cuarón Gravitá­ciója – Sandra Bullock, George Clooney és Ed Harris főszereplésével. Itt újra abban a kvázi kiszolgáltatott befogadói pozícióban érezte magát, mint régen, mint sok ezer filmmel korábban, ebben a filmben nem tudta, hogy mi fog történni, és csak tátotta a száját, elfeledkezett minden másról és hagyta magát elragadni.

Nem ő volt az egyetlen, akitől az elmúlt években ilyen véleményt hallottam. És talán a kedves olvasónak is támadt már hasonló érzése az újabb és újabb, filmgyári futószalagról érkező, profin összerakott szórakoztatóipari vagy erőszakoltan artisztikus produkciók láttán.

Közhelyszerű – és kiszámítható! – felidézni itt azt a megállapítást – még akkor is, ha igazsága minden oldalról vitatható –, miszerint: már minden történetet elmondtak, nincs új ötlet, nincsenek új történetek, csak az eddigiek újracsomagolt elmesélése.

Talán hasonló gondolatok juthattak Oscar Sharp rendező eszébe is, amikor azon gondolkozott, hogy milyen filmmel nevezzen a Sci-Fi London által meghirdetett 48 Hour Film Challenge című, tudományos-fantasztikus tematikájú filmes versenyre.

Sharp elmondása szerint már korábban is rengeteg forgatókönyvet nyálazott át, sőt minden, az interneten fellelhető sci-fi forgatókönyvet elolvasott, ha hihetünk neki, akkor az összeset! Ám ezt követően nem merült nyúlós és semmittevő alkotói válságba – ha mégis, arról nem szól a fáma, és rendezőnk sem nyilatkozik –, hanem támadt egy vagány ötlete: be kellene tölteni az összes elérhető forgatókönyvet egy algoritmusba, majd hagyni, hogy a film megírja saját magát.

Fel is hívta régi cimboráját, Ross Goodwint, a New York-i egyetem mesterségesintelligencia-kutatóját, és rábeszélte a közös kísérletre. Goodwin pedig kapva kapott az alkalmon, és ráállította a feladat megvalósítására Benjamin nevű botját. Benjaminról annyit érdemes tudni, hogy egy „AI bot” (gépi tanulásra is képes program), egészen pontosan egy LSTM RNN (Long Short-Term Memory Recurrent Neural Network), azaz egy olyan rekurrens neuronhálózat, amelyet gyakran használnak szövegfelismerési feladatok elvégzésére.

Benjamint megetették valamennyi forgatókönyvvel, ő pedig emészteni kezdett – zárójeles érdekesség, hogy az antropologizált robotok működésének fázisait egyre gyakrabban írják le a táplálkozás és az anyagcsere szavaival, kifejezéseivel és nyelvi metaforáival –, egészen addig, amíg össze nem rakta azt a predikciós képletet, hogy a legnagyobb valószínűség szerint mely betűk, szavak és mondatok fognak együtt szerepelni, egymás mellett és után feltűnni.

Végül Benjamin megtanult forgatókönyvet írni a megfelelő formátumban – a rendezői utasítások és a párbeszédek precíz jelölésével.
„Amikor felolvastuk a forgatókönyvet, az asztal körül mindenki csak rázta a fejét és röhögött” – nyilatkozta az elkészült munkáról Oscar Sharp az Ars Technica magazinnak. Ő viszont nem hagyta magát, és ha már belevágott ebbe a projektbe, végig is vitte: megrendezte a Sunspring című, kilencperces tudományos-fantasztikus rövidfilmet, amely már szabadon elérhető és megnézhető valamennyi videómegosztó oldalon is.

Ez a vállaltan kis költségvetésű, egy helyiségben játszódó kamaradráma a maga módján egyszerre tud – a film keletkezésének érdekességén túl – nyomasztóan drámai és az angol abszurd humor legjobbjait megidéző módon vicces is lenni. Már ha komolyan vesszük, és komolyan próbáljuk elemezni, értelmezni.

A se füle, se farka mondatok így lesznek enigmák, olyan rejtélyek, amelyek szépen illeszkednek a film által sejtetett futurisztikus világ egyébként is rejtélyes és önmagát alig megmutató kontextusába.

És ezzel együtt így állnak össze egy olyan allegorikus jelentésmezővé, amelyben az egymással folytatott párbeszéd ugyanúgy elsiklik a másik kognitív percepciójának felületén, mint ahogy az egymás mellett történő elbeszélés is betölti ennek külső szemlélőjét – minket, nézőket – valamiféle formátlan melankóliával és ugyanakkor az ezt feloldani hivatott abszurd humor észlelésével és működésbe hozásával.

LINK

Lopd el a könyvemet!

Csizmás Kandúr az a Shrekben, ami Wolverine az X-menben, talán ezért is érdemelt a DreamWorks-től egy prequelt. Ez a cica magányos hős, tollas kalappal, kis vívótőrrel és a kötelező kitaposott csizmácskákkal. Mostanában, leginkább a zöld ogrénak köszönhetően reneszánsza van – az elmúlt két évben két egész estés animációs filmet is kapott, 2009-ben egy franciát, most meg egy amerikait. (Chris Miller: Csizmás, a kandúr)

Sejtek az egész mögött valami nemzetek és kultúrák közti vetélkedést. Az amerikai DreamWorks Animation spanyolosította az eredetileg francia mesehőst, aki egyébként bizonyos más változatokban ötvözi is e kettősséget: spanyol származású, de franciául beszél, hiszen a francia nyelv az egyetlen, amin dorombolni tudsz. Amerikából persze máshogy látják – és ebben nem különbözünk mi, magyarok sem –: a spanyol és a francia is az erotika, a csábítás nyelve, és csak döntés kérdése, hogy melyik akcentusával szólaltatjuk meg cicalánycsábász kandúrunkat.

Shrek posztmodern mesegyártói a spanyolt választották, aminek Antonio Banderas-nak köszönhetően olyan sikere lett, hogy nem maradhatott el a francia animációs szakma öntudatos válasza, és 2009-ben bemutatták az 1697-es Charles Perrault féle eredetit újrahangszerelő La véritable histoire du Chat Botté (’Csizmás Kandúr igaz története’) című munkájukat.

A hangulat kedvéért nézzük is meg mindkét film előzetesét, időrendi sorrendben, és a hatás kedvéért eredeti nyelven:

Mélyebb komparatisztikai vizsgálódás helyett csak annyit említenék meg, hogy az eredeti és az ezt megfilmesítő francia változat macskájának valet, azaz segítőtársi szerepét a DreamWorks elhagyta, míg ennek még nyomaira bukkanhatunk a Shrekben, addig jelen változatban ez teljesen eltűnt. Csizmás Kandúr olyan önálló hős lett, akinek viszont csak alakja, jelleme, attribútumai vannak, de története nincsen.

Nosza, akkor bejáratott képregényfilmes hagyományt és forgatókönyv-felépítést követve ki kell találni, mi az Ő meséje, mi az eredetsztorija, mik a motivációi, ki is Ő. Ezen a ponton kezdődhetett szerintem egy olyan őrült LSD-brainstorming, aminek köszönhetően a teljes stáb, még a takarítószemélyzet tagjai és a pizzafutárok is – azzal a Howard Hawks-féle legendás módszerrel dolgozva, hogy akinek, de tényleg bárkinek van egy jó ötlete, az kap egy dollár bónuszt – őrült asszociációs utazásokat tettek gyermek- és kamaszkoruk töredékes emlékei és ezek Google által rekonstruálható dokumentumai között.

A posztmodern mesék még jól elhelyezett intertextusokkal, kiszólásokkal, beállításokkal, vágásokkal és dallamokkal utaltak korábbi kultikus filmekre, ami minden humorbombája mellett egy szülők nemezedéke felé tett, jegypénztáraknál is visszaigazolodó gesztus volt. Ezzel szemben a posztmodern mesék második generációja máshogy épül fel és máshogy hat. Ezek a mozik – köztük a Csizmás, a kandúr is – már más alkotói módszerrel dolgozik: az átvétel nem annyira a felismert utaláshálóval képződő, humorforrásként vagy iróniaként ható pontokra koncentrál, inkább kliséket, paneleket vesz át, melyek már nem a felismerés és a nevetés lehetőségét hordozzák, hanem a forgatókönyv és a vizuális fantázia üresjáratait kitölteni hivatott formulák. Ezek eredete a lehető legteljesebb mértékben véletlenszerű, ugyanannyi esélye van egy ősi mítoszmotívumnak, egy mondókának vagy egy popkulturális mémnek, hogy bekerüljön a film szövetébe.

Csizmás, a kandúr története úgy kezdődik, ahogy kell. Hősünk egy gusztusos, puhaszőrű egyéjszakás cicalány ágyában ébred, meglopja annak gazdáját, elkergetik, és az utána kiáltott „Nem menekülhetsz örökké!” mondaton gúnyosan mosolyogva elindul különösebb cél nélkül a kietlen pusztaságon át a Semmibe, mint egy spagettiwestern hőse. Óriásivá nagyított, a fél horizontot elfedő vibráló napkoronggal szívbemarkoló koraalkony még nincs, de lesz később, hajajj, ahogy szalonjelenet is, meg poros kisváros, meg ördögszekerek, meg az elvesztett becsület fölött érzett önsajnáló férfibú, meg egy izgalmas szekérüldözés egy vörös homokos sivatagban, meredélyek fölött. És az olyan nehezebben összerakható, ám épp ezért tüneményes reflexiós dimenziókat kitáró gegekről se feledkezzünk el, mint a Vissza a jövőbeharmadik részének vadnyugati szalonban játszódó párbeszédét („ – Egy kis jegesvizet kérnék. – Ha vizet akarsz, dugd be a fejed az itatóvályúba. Idebent whiskey-t szokás inni.”) a Vissza a jövőbeelső részének hasonló párbeszéde (McFly a pulthoz lépve: „Tejet!”, majd kis szünet után: „Csokisat!”) és macska fajú hősünk ivási szokásainak tükrében megjelenő – a trailerben is látható – kocsmai tejlefetyelés jelentésessége.

Mi vár még ránk!? – mert itt aztán minden mindennel keveredik, komolyan elengedték magukat az alkotók… Lesz például – próbálom úgy írni, hogy egy fordulatot vagy poént se lőjjek le – ősi viking mítoszból egymillió változatban (nálunk Égigérő paszuly) tovább élő népmesetranszformáció varázsbabokkal és börtöntöltelék Babszem Jánossal („Szólíts csak Jankónak!”),amibe belekeveredik az aiszóposzi eredetű Aranytojást Tojó Lúd, mint a paszuly tetején található kastély lakója, zseniális időbeli csúsztatással: a vár erdeti ura, az óriás (más változatokban ogre) már évek óta halott.

Előkerül még kliséként az először komolyan vett, majd ironikusan átértelmezett Macskanő-alak, aki a Cartouche-t idéző rablófészekben egy flamenco-táncpárbaj során A Karib-tenger kalózai – Ismeretlen vizeken hasonló párbajjelenetét megismételve ugyanazt a váratlan meglepetést tartogatja, a gitár itt felbukkanó Desperado-utalásáról – amibe erősen belejátszik, hogy hangjuk Antonio Bandres és Salma Hayek – nem is beszélve.

Pár perccel később feltűnik a mese szó szerint legbetegebb figurája, az angol gyerekmondókától („Tojás Tóbiás a falra ült. / Tojás Tóbiás lependerült. / Hiába száz ló, száz katona, / Tóbiást nem szedik össze soha.”) ihletett Tojás Tóbiás (Humpty Dumpty), aki megnyerő, tenyérbe mászó beszédével arra buzdítja a miatta régi sebeket hiába nyalogató hősünket, hogy lopja el a fentebb már diskurzusba hozott varázsbabokat egy másikgyerekdalocska címéből kölcsönzött rablópárosától, akik egy vaddisznók húzta tankszekéren közlekednek, mely szekérnek részletgazdagsága nem az északi mitológiából (vö. Frey isten hasonló járműve), hanem szerintem inkább a Warhammer világából érkezett.

Zavaros? Hát, nem egyszerű, és a szórakozás egy egészen más szintje, ha önkéntelenül így, és nem naív gyermeki szemmel nézzük a filmet, ami után hosszan gyűjtögethetjük és azonosíthatjuk a különböző utalásokat, forrásokat, további órákra remek elfoglaltságot találva. Ám ha mindezt megfordítjuk, akkor filmről-filmre felfedheti magát az az új alkotói módszer – Hollywood mint filmgyár esetében: termelői módszer –, amely új történetek igényétől vagy termelési kényszerétől vezérelve, de az ezekben tátongó üres helyeket, dramaturgiai lyukakat új ötletekkel kitölteni képtelenül úgy nyúl a közös kultúrbank tőkéjéhez, hogy az egymás mellé dobált, még beazonosítható eredetű kaotikus pixeleket különösebb továbbgondolás nélkül egy önálló lábon megálló, szórakoztató, de az eredetiség látszatát részeiben és egészében is messze elkerülő egésszé képes összeilleszteni.

Eredeti megjelenés: prae.hu

Ismerős, amikor munkahelyeden nem bízhatsz senkiben? Amikor úgy érzed, mindenki figyel? Azt hiszed, a titkárnő lehallgatja a telefont? A kedves, örökké fecsegő kollegina mindent, ami kicsúszott a szádon, továbbfecsegi ebédszübetben az egyik középvezetőnek? A joviális főnök épp akkor játszik ellened, amikor megkinál egy pohár itallal és elismerően megveregeti a hátad? A bizalmaskodó karbantartó pedig véletlenül akkor tűnik fel, és suttog a füledbe valamit, amikor már megbántad, hogy rossz helyen és rossz időben kezdtél egy mondatba, és nem volt elég lehalkítanod a hangod? (Bergendy Péter: A vizsga)

A cégnek vagy a rendszernek kiszolgáltatott kisember – legyen elfojtó-jelentéktelen vagy tehetséges-tisztességes – ábrázolása időről időre kedvelt témája a narratívával rendelkező alkotásoknak. Kezdve például Kafkától, a hidegháborús időszak paranoia moziain át egészen a Mátrixig vagy a Sorsügynökségig – és akkor még nem beszéltünk egy-egy diktatúra traumáit allegorikusan, történeti hitelességgel vagy más módon feldolgozó jobb-rosszabb, de a kollektív lelkiismeret és az újrafogalmazott nemzeti/közösségi identitás számára létfontosságú munkákról.

Ezen filmek kulcsa az azonosulás. Akkor működnek, ha a néző gyomra jelenetről jelenetre egyre idegesebben ráng – ha kísért a szörnyű, kimondatlan, kimondhatatlan emlék –, vagy ha szíve torkában dobog, izzadó tenyérrel azon veszi észre magát, hogy drukkol, vágyja a hétköznapok nyomorúságából kiszakadni bátor hős harcának fináléját, a megnyugtató vagy felemelő, éppen ezért szinte irracionális happy endet.

A vizsga című filmben hőseink szimpatikus, a nézői azonosulás lehetőségét magukban hordozó emberek: a tehetséges és tisztességes arcú eminens fiatalember (Jung András); szerelme, az 56-os fotón puskával pózoló, érzéki-érzékeny csellistalány (Éva); az európai történelem egy korábbi zavaros időszaka, a spanyol polgárháború színpadán élő legendává avanzsáló kvázi apafigura (Markó Pál); és a beteg kislányát egyedül nevelő-ápoló, hebehurgya, szeretetéhes kisember (Kulcsár Emil).

Köréjük épül, körülöttük szálazódik a cselekmény. Az ügyes forgatókönyvnek, a finom váltásokkal építkező színészi játéknak és a hatásos zenének köszönhetően mi el is kezdünk velük azonosulni, legalább az egyikükkel. Legalább egyikük iránt szeretnénk rokonszenvet érezni, drukkolni neki, vagy elhinni, hogy ő mégsem az, aki valójában, hanem akinek mi, nézők eddig megismertük, meg szerettük volna ismerni – hiszen rendelkezünk, azt hisszük, rendelkezünk legalább ekkora, legalább ehhez elegendő emberismerettel.

Bergendy Péter filmje ezt a zsánerhez kötött elvárásrendszert, ezeket a sztereotípiákat fordítja ellenkezőjére. A legegyszerűbb és legkegyetlenebb módon: a kontextussal. 1956 októbere után vagyunk, 1957. december 24-én, karácsony napján. Jung tartótiszt, Markó alezredes, Éva hadnagy, Kulcsár kiképző „tanár” az Államvédelmi Osztály kötelékében. Szimpatikus hőseink a diktatúra hűvös logikáját kérdések nélkül kiszolgáló, trágyalelkű rohadékok. Gecik.

Nem lázadnak, hanem végrehajtanak, kötelességük és a fenntről kapott, egyszerre precíz és megfoghatatlan parancs szerint („Mindenki csak annyit tud, amennyit feltétlenül muszáj tudnia.”). Figyelik a diktatúra civiljeit, őrzik a törékeny rendet, munkájukkal biztosítják a frissen megszilárdult kádári korszak békes hétköznapjainak nyugalmát. És figyelik egymást, mindenki mindenkit bizalom és részrehajlás nélkül – hiszen ez a nap hűségük, megfelelőségük, lojalitásuk vizsgája.

Jung az egyik első jelenetsorban – mely szerintem sokat köszönhet Gervai András feltáró munkája hatásának – német korrepetálásnak álcázva, a magabiztos és fáradhatatlan hivatalnok rutinosságával fogadja a hozzá érkező beszervezett értelmiségi elemeket: rendezőt, irodalmárt és papot. Pislogás nélkül hallgatja a kétségbeesés verbális kapálózását vagy a gasztronómiailag is érdektelen vacsora menüjének körülményesen részletes bemutatását. Dolgozik. Ahogy a szomszéd ház cigarettafüstös félhomályában is az őt figyelők, a vizsgabizottság.

Rendben is mennének a dolgok, az ügynökök lassan indulnának haza karácsonyozni, ám megjelenik a titokzatos nő, felmegy Junghoz, és a film talán legizgalmasabb, ugyanakkor legironikusabb jelenetében szenvedélyesen egymásnak esnek.

Ez a jelenet – és muszáj még egyszer leírnom: magyar filmtől szokatlanul erős, sűrű és több szálon önmagánál jóval többet elmondó jelenet – a forgatókönyv katalizátora. Utána felpörög a cselekmény, az ötvenes évek álmos (ügynök)világának bemutatása helyett egy bő egy órás (Bourne-szerű) thrillerbe csöppenünk, magával rántó zenével dolgozó gyors vágásokkal, rengeteg fordulattal, noiros hangulatokkal, rossz és rosszabb apró döntések sorozatával, és annak a folyamatos, kényszerű, újra meg újra arcon csapó beismerésével, hogy jobb a forgatókönyv, mint aminek minden hozott tudásunkkal felvértezve ellen tudnánk állni, működik az azonosulás, az izgalom, a drukk – akkor is, ha nem akarjuk. És akkor is, ha másnap munkahelyünkön dicséretet, jutalmat vagy előléptetést éhezve bratyizunk a kisfőnökkel, kihallgatunk egy elkeseredett elégedetlenkedést, ügyeskedünk, taposunk vagy undorodunk az egésztől, az egész rohadt és embertelen rendszertől.

Eredeti megjelenés: prae.hu

Robert Rodriguezből a közkeletű vélekedés szerint kettő van, és a kettő között minimum generációs szakadék tátong. Melyik az ismertebb? Ha megkérdezzük a közelmúlt filmtörténetében jártas óvodás ismerősünket, más választ kapunk, mintha a B-filmek reneszánsza fölött örömködő, már egy ideje a komoly filmesztétikai beszélgetésekben sem perifériára szoruló haverunkat faggatjuk. (Robert Rodriguez: Kémkölykök 4D – A világ minden ideje)

A csokis sütit majszoló little buddy minden bizonnyal a neveléselméleti és családegyesítési rétegeket sem nélkülözőKémkölykök-sorozatot, míg a sörhabot a szájáról épp letörölni is elfelejtő dude ever a vérben és mocsokban, pergő dialógusokban és B-megoldásokban tocsogó, utalás(fasírt)okkal (káposzta)sündisznóvá szúrkált tizennyolcaskarikás remekeket fogja említeni, vagy akár hosszan hivatkozni.

Hagyjuk is ezt a vonalat. Hogy mi a papa mozija, és mi a baba mozija, nem most szeretnénk eldönteni. Lényeg, hogy szombat reggel, ideális késő őszi matinéidőben útnak indultunk megnézni a legfrissebb Kémkölykök-mozit, a majd’ egy évtizede rohamtempóban leforgatott trilógia (2001, 2002, 2003) negyedik részét. Mire számítottunk? Rengeteg gyerkőcre a nézőtéren, bájos megoldásokra, cukiság-faktorra, fordulatokra és kalandokra, az egyre kiábrándítóbb látványvilággal jelentkező 3D-re, és a kíváncsian várt a 4D-re.

Nemrég, a Könyvfesztivál egyik gyerekelőadása alatt megjegyeztem az éppen beszámolót író feleségemnek, hogy majd lesz egy olyan (legalább) tíz év az életünkben, amikor ilyen programok fogják kitölteni szabadidőnk 90%-át. Az első években sofőrök, személyi testőrök, társalkodó(nő)k és a mesefranchise kellékeinek otthoni barkácsolói leszünk szórakozni vágyó, apró termetű parancsolóink körül, majd, amikor már ők is aktív részesei lesznek a törpevilág szórakoztatóiparának, akkor a felserdülő csodagyerekek és miniprimadonnák szinte teljes produkciós hátterévé válunk.

Belépve a moziterembe, és gyorsan végigpásztázva a gyerekek közül kitűnő apukák és anyukák arcát, pontosan ilyen érzések kerítettek minket is hatalmukba, vagyis ezeknek az érzéseknek egy korai, még felelősséget és feladatot nem magába foglaló fázisa, ha akarjuk, akkor egyfajta előszele. Ezzel nincs is semmi baj. Hogy is lenne! Miért is lenne?! Békésen tudomásul vettük, és speciális szemüvegünket, illetve a negyedik dimenzióért felelős „Aromascope” lapocskánkat szorongatva leültünk, lehetőleg egy olyan helyre, aminek környékén megfelelően sok gyerek helyezkedik el, hogy majdani kritikánkba be tudjuk csempészni azokat a kihallgatózott kuncogásokat és félmondatokat is, amelyek kognitív percepciójára mi már nem vagyunk képesek.

A film egy rövid használati utasítással kezdődik. Ha jól emlékszem, akkor a Game Over című harmadik rész is hasonlóan indult, akkor a 3D-s szemüveg használatára okított minket a gondos rendező, most pedig a 4D-s „Aromascope” technikába kapunk egy rövid, akár szellemesnek is nevezhető bevezetőt. A lényeg, hogy amikor a vásznon elkezd villogni egy szám, akkor kezdjük el kapargatni kis kartonlaunkon a megfelelő számot: így az oda tömörített illateszenciákat kiszabadítjuk, és még jobban benne leszünk a film világában. Remek, de nekem nem sikerült, nem éreztem szagokat! Vagy én rontottam el a hatvanas évek hírhedt Smell-O-Vision kísérleteire való utalásként is értelmezhető, film- és valós világ közti határokat elmosni igyekvő újítás használatát, vagy Rodriguez fifikásan és nagy hype-pal megtámogatva átejti az egész glóbuszt.

Mindegy, a dolog amúgy működik. Amikor villogni kezd a szám, a nézőtér egy emberként kapar és szaglász. S nemcsak működik, hanem egyre szellemesebb is, amikor például (spoiler!) a kis hőseinket segítő robotkutya pukizik egy nagy zöldet, a füstből kivillan egy következő szám. Én talán ekkor vigyorogtam leginkább: az altesti humorral – amibe ezúttal a bébi kaki-pisi-hányás-rottyantás élmény- és esztétikai horizontja is belekerül – oly nagy kedvvel és lendülettel operáló ouvre választás elé állítja az orrával már interaktív játékba hozott közönséget: a totális élmény kedvéért vállalja-e az ebfing szagát.

A film egyébként ilyen és hasonló kérdésfeltevésekkel dolgozik, családbarát megoldásokat kínálva olyan valóban komoly, és a nézők egy részét biztosan érintő problémákra, mint a mostohaanyaság, mostohagyerekség, családi titkok és hazugságok, az apa szerepe és frusztrációi, az új gyermek, a kicsik közé születő csecsemő érkezése körüli érzelmi és logisztikai felfordulás. S válaszokat is ad, fantáziadús humorban fürdetett érzékeny és pozitív válaszokat, és talán – nem kétséges! – kicsit hitelesebb és érvényesebb válaszokat, mint egy Disney- vagy Animax-mese.

Arról nem is beszélve, hogy a film utolsó, nem kicsit nézőkre kikacsintó jelenete egy olyan megoldással teszi minden kis nézőjének gyerekszoba-képzeletében élővé és valóságossá a film fikcióját, ami egyrészt minden bizonnyal működik – ha csak a saját gyerekkorom Lego-világban folytatódó filmélményeire gondolok –, másrészt a maga módján szépen metaforizálja a vizualitás és a gyermeki elme működésmechanizmusa közti, felnőtt ésszel felfoghatatlan kölcsönhatásait.

Eredeti megjelenés: prae.hu

A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken

A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken

Eddig négy, ha csak a trilógiát és a jelen filmet számítjuk. Viszont az a kérdés már egyáltalán nem ennyire egyszerű, hogy mennyi nőhet még, ahogy az sem, hogy mekkora a valószínűsége egy – már lebegtetett – újabb Sparrow-mozinak. (Rob Marshall: A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken)

Valahogy próbáljuk a matematika felől megragadni ezt az egészet, például a klasszikus valószínűségi mező segítségével. Véges eseménytérben a valószínűség-számítás egyik alapelve az, hogy az eseményekhez valószínűségük egy valós számmal kifejezhető mértékét rendeljük hozzá, ahol a nagyobb mérték a bekövetkezés nagyobb valószínűségét jelenti. A véges eseménytér alkalmazása szemlélet kérdése, attól függ, hogy Johnny Depp elválasztható-e Jack Sparrow alakjától. Ha igen (ahogy például Batman sem köthető hozzá egy színészhez), akkor felejtsük el ezt gondolatmenetet –, ha viszont nem, akkor az első film (vagy mindig az utolsó film) bemutatójának dátuma és mondjuk Depp halála határozza meg majd a számítgatásaink mikéntjét.

Más oldalról pedig a véges eseménytér egy lehetetlenül leírhatatlan tényezőtől, mégpedig szubjektív (esztétikai vagy emocionális) horizontunk aktuális állapotától függ: unjuk-e már a figurát és a sztorit vagy pedig epekedve várjuk újra meg újra. Ez az elhanyagolható – mert az egyéni ízlés és fejlődés számlájára írható – szempont viszont abban a pillanatban hangsúlyossá válik, hogy mi mint a nézőtömeg része, azaz a nézőtömeg, azaz a bevétel indokolja-e egy újabb film létrejöttét. Így alakul ki a számunkra mint egyén számára kedvező vagy kedvezőtlen történésből (egy újabb Sparrow-bőr lehúzásából) a stúdió számára kedvező vagy kedvezőtlen feltételrendszer egy újabb epizód előkészítése során.

A képlet a következő: P(A) = k/N – azaz ‘A’ esemény valószínűsége = (kedvező esetek száma) per (összes esetek száma). Hogy is értsük ezt? Egy hat oldalú dobókocka feldobásakor például a lehetséges kimenetelek egyforma valószínűségűek, azaz minden elemi esemény valószínűsége egy a hathoz, egy 32 lapos kártyapakliból kijelölt 2 lap kihúzásának esélye 2 a 32-höz. Esetünkben a képlet egy kicsit bonyolultabb: az ‘A’ esemény természetesen a következő Karib-tenger kalózai-mozit jelenti, melynek valószínűségével vagy valószínűthetőségével teszem próbára most az Olvasó tűréshatárát.

A számlálóban lévő ‘k’ egy bonyolult folyamat vagy képlet – melyet befolyásol az aktuális, jelen esetben negyedik rész marketingjének sikere a nézőszám, a jegyárak (beleértve a 3D-s emelt jegyárakat) és díjak (én már technikai Oscart sem adnék…) vonatkozásában mint napról napra változó képletek szerint szakaszolható, de a szummát figyelve örökösen növekvő függvény, valamint az alkotók egy, de szerepükben fontos részének időbeosztásának és kedvének ismeretlenjei – végeredményeként létrejövő egyes vagy nulla, attól függően, hogy a stúdió hogyan tervez kufárkodni egy blockbuster-esélyes franchise-zal, azaz csak egy bináris döntés kérdése: igen vagy nem. A nevezőben lévő ‘N’, azaz az összes lehetséges eset száma hasonlóan – ha nem még inkább – bonyolult, sok összetevős és sok ismeretlenes számítás eredménye, értéke majdnem 0 (0 ugye nem lehet) és végtelen között bármi lehet, a felsorolástól (vagy csak nekiveselkedéstől) most eltekintenék…

A fentebbi képlet tehát valahogy így nézhet ki: P(a következő Karib-tenger kalózai-mozi) = 1 / N; vagy így: P(a következő Karib-tenger kalózai-mozi) = 0 / N – ahol N = {1, 2, …, n}. Hogy is értsük ezt? Nagyon leegyszerűsítve úgy, hogy bármi lehet, fogalmam sincs. Ugyanezt válaszoltuk volna 3650 karakterrel fentebb is?

A film egyébként szórakoztató, családdal, gyerekkel, pasival, csajjal, egyedül, egyszer nézhető koranyári szupermozi, ügyesen adagolt humorral, akcióval, kikacsintásokkal (a kedvencem a londoni menekülés utalása volt Gene Wilder zseniális Sherlock Holmes okosabb bátyjának kalandjai című filmjére, vagy a dzsungeles víztaposás Polanski Kalózok-allúziója) és még ügyesebben adagolt, azaz könyörületet és narratívát nem ismerő Sparrow-jelenléttel.

Ja, és aki szereti az ilyet, ülje végig a tíz perces stáblistát, kap egy bónusz-jelenetet.

Eredeti megjelenés: prae.hu

Filipovna

Apró szerep Juraj Kilián kosztümös filmjében (forgatási helyszín: vöröskői kastély, Szlovákia), emitt pedig néhány kép:

%d blogger ezt kedveli: