Tag Archive: Hogy éltünk nem hiába


Hogy éltünk, nem hiába :)

10525585_10152916587309917_6881376322875194921_n

Reklámok

Pál Dániel Levente viszonylag ritkán megnyilatkozó költő, a 2013-as Könyvhétre megjelent könyve mindössze a harmadik verseskötete hat év alatt. A karcsú verseskönyv voltaképpen nem más, mint a csalódások lírai krónikája, e versbe párolt csalódások ellenére mégis valamiféle megmagyarázhatatlannak tűnő optimizmus sugárzik a kötet szövegein túlról.

A bevezetőre versre plusz négy rövid ciklusra tagolt kötet első egysége a Vörös halakat vacsoráztunk címet viselő versblokk, mely tulajdonképpen utazások, bolyongás és a folyamatos önkeresés megverselése – az önkereséshez persze elengedhetetlenül társul az idealizált szerelem, a tökéletes(ként elképzelt) társ keresése is, mely azonban természetesen várat magára. A keresés végpontjaként a lírai beszélő végül egy ellen-utópisztikus, világvégi tájon (talán éppen Az ember tragédiája Eszkimó-színében?) találja magát, miként arról a ciklus utolsó verse, a Milyen élet vagy halál vár az eszkimó asszony ágyában? című hosszabb prózavers is tanúskodik:

„Maradtam végül, szükségtelennek ítélt bal karom besóztam,
és egy régi – nagyanyám mesélte még a hó súlyától
csendes és nyugodt téli éjszakák imbolygó fedélzetén –
és egy régi történet bűvkörében indultam
hó fölött lebegve, átfúrva magam a hatalmas dombokon,
hogy nyugat felé vagy északon
talán megtaláljam, megtaláljam talán
annak a régi mesének eszkimó asszonyát.”

Az ön- és társkeresés negatív, csalódásokkal teli élményének megverselése után a kötet szinte észrevétlenül siklik át a következő ciklusba, melyben a lírai beszélő látszólag már megtalálta azt, akit keresett – a ciklus nemes egyszerűséggel a Versek egy házasságból címet kapta, s eleinte még úgy tűnik, a házasság, a szeretett nő megtalálása megnyugvással és elégedettséggel tölti el a beszélőt:

Kitöltöttem a nyomtatványokat,
Mappába fűztem a rossz döntéseket,
Kulcsot kivettem, ha meglátogat,
Legyen mellettem helye, és mellettem
Élete, szíve és mosolya, álma,
Legyen az egy, és ne legyen sorszáma.

– olvashatjuk a Kis esti gyors című rövid költeményt, mely az ember és ember közötti kapcsolat már-már túlzottan optimistának ható, idealizáló megverselése. Az idealizált kapcsolat persze hamar szertefoszlik, s a ciklus további verseiből, laza lírai narráció keretében világossá válik az olvasó számára az újabb, talán szükségszerű csalódás, majd az eleinte idillinek láttatott házasság már-már prózai egyszerűséggel történő válásba torkollása. A ciklus utolsó verse már explicit módon utal az egymástól való visszavonhatatlan elidegenedésre és a továbblépés szükségességére.

„Várni vétek, lábra álltam,
Hiába rúgtad ki lábam,
Lehúztam a lista felét,
Mosoly, kenyér éppen elég.”

A ciklus záróversének utolsó négy sora a sebzett, csalódott férfi lírai monológja, aki ideálképei megfogalmazása után kénytelen szembenézni a könyörtelen valósággal. Nem omlik azonban össze, sőt: a kötet további lírai megnyilvánulásaiból inkább valamiféle, a felejtést és a talpra állást segítő, ön-védő cinizmus olvasható ki.

A kötet harmadik, Földrengés után címet viselő blokkja a trauma utáni állapotot, a világ költői újraértékelését megfogalmazó versegyüttes, a továbblépés lassú és fájdalmas, ám szükségszerű frázisa. A tematikus egység legnagyobb lélegzetű, számvetés jellegű hosszúverse az Avagy kinek van jó? című szöveg, mely a magánéleti-szerelmi csalódás traumájának feldolgozása mellett közéleti-politikai kitekintést is tesz, s ugyan nem egészen explicit módon, de mindenképpen reflektál az aktuális magyar közállapotokra is:

„Így. Ki tudok még ebből
hozni vmit vagy hátrálni
vagy szimpatikussá írni,
szeresse a szív, ami itt
vagy ne szeresse,
vagy hagyjuk a szívet,
vagy hagyjuk az egészet,
amit itt nem lenne helyes.

Ha szavazok, akkor ne
Hívogassál, mert ki vagyok
kapcsolva, én se
hívogatlak ekkor meg
akkor csak úgy.”

Az ön- és magánéleti reflexiókon túl tehát, mondhatjuk némi túlzással, a költő itt állampolgári reflexiókra is ragadtatva magát, s az eddig erősen alanyi lírában, ha csupán foszlányokban, a sejtetés szintjén is, de megjelenik egy jól kivehető politikai-társadalmi-közéleti regiszter. Ez a tendencia azonban amilyen hirtelenséggel feltűnik, olyan gyorsan félbe is szakad az alapvetően mégiscsak alanyi költő Pál Dániel Levente verseskötetében, s a ciklus utolsó, meditatív-filozofikus hangvételű versében ugyancsak a szubjektivizmus dominál, amint a költői beszélő végre eljut oda, hogy az átélt – minden bizonnyal azonban szükségszerűen bekövetkező – traumákon túllépjen és tiszta lappal kezdje újra az életét. A Nyomok című vers az alábbi lényegre törő sorokban örökíti meg a meglepően mély és őszinte költői ön-reflexiót:

„Sétálok egyet, figyelem,
nyomaim hátha időtlenek.

Nem azok, irigység lep el,
erővel nyomom a lábam,
olyan nyomot szeretnék hagyni,
amit a parton nem találtam
harminc év alatt sem.

Olyan nyomot, amit nem mos el az idő,
homok, víz, idő, homok, víz,
nők vagy férfiak.”

A költő nem csupán a világot interpretálja, de egyfajta Szabó Lőrinc-i gesztussal benne szükségképpen önnön magát is. Pál Dániel Levente lírai (el)beszélője amellett, hogy önnön korlátait is felméri, egyúttal egy jól körülhatárolható ars poeticát is megfogalmaz, mely szerint mindenképpen örök nyomot kíván hagyni, s a költészet erejével olyan magasságokba emelkedni, melyeket nem érhetnek el a mindennapi emberi élet kisszerű történései, hétköznapi csalódásai és traumája. A költészet célja olyan esztétikai érték létrehozása a nyelv teremtő ereje által, mely jóval túlmutatnak az ember mindennapjainak szürke, szánalmasan kiszámítható valóságán. A versszövegekben megszólaló lírai beszélő és az életrajzi én, bár valamilyen szinten egyek – alanyi költészet esetében pedig halmozottan ez a helyzet –, ám szükségszerűen el is különülnek egymástól, ez a törekvés pedig explicit módon tetten érhető a kötet harmadik ciklusában.

A negyedik, Átszállás és eltévelyedés nélkül című versblokk az, amely leghívebben összegzi a kötet címét. A költői önértelmezésen túl immár olyan meglehetősen hétköznapi témák kapnak benne helyet, mint egy férjes asszony elcsábítása, a férfi és nő közötti féktelen szexualitás, a születése óta, harminc éve változásra képtelen személyiség, a lírai beszélő, s alapvetően, általában az ember olyan gyarlóságai, melyeket aligha vetkőzhet le magáról. Itt érhető tetten leginkább az a keserédes cinizmus, mely Pál Dániel Levente költészetét alapvetően jellemzi – a traumák, csalódások, az illúziók elvesztése az ember életének szükségszerű velejárói, s a költői beszélő is eljut arra a pontra, hogy konstatálja: ha nem tapasztalta volna meg azt, amit, akkor most nem állhatna itt sokkal erősebben, meglehetősen sok élettapasztalattal felvértezve. Nem tekinthetne bizakodva a jövőben mindannak ellenére, amin átment, nem lenne esélye és ereje, hogy gyakorlatilag a nulláról építse fel újra életét és konstruálja meg önmagát. A cinizmus ezen foka pedig nem valamiféle megátalkodott, nihilista-egzisztencialista attitűd, miként azt első olvasásra gondolhatnánk, sokkal inkább pusztán jogos és szükséges hozzáállás, mely a traumák átélése után védekező és előrelátó jelleggel kialakul az emberben, s erőt ad neki a folytatáshoz. Azt hiszem, ez az az ösztönös életszeretet, melyről többek között Szálinger Balázs is beszél a kötet fülszövegében. Pál Dániel Levente beszélője a könyv záróversében, mely egyébként annak címadó szövege is, kissé Villonra hajazva vet számot addigi életével, s egyúttal konstatálja is, hogy az élet az átélt és még átélendő csalódások ellenére is alapvetően szép, a dolgok pedig egészen jól vannak úgy, ahogyan vannak, s élni alapvetően talán mégsem hiábavaló küzdelem:

„S a nők, lehetne róluk is, nem érdemes,
szépek voltak, olcsók vagy drágák,
csalfa szellem fűzte láncra őket,
s mi nyúl-urak és csaholó kutyák
vidáman ráztuk szaladva körbe
nőink nyakunkra kötött láncát.

Valahogy így, és pénzünk elfogyott,
egy kislány sírjánál várt a búcsú,
Tibi nem bírta, ülve könnyezett,
„Kegyetlen Isten, ez hogy szopott!”
Álltunk ott, árnyékunk görbén összeért,
s tudtuk, hogy éltünk, nem hiába,
ezt el nem adnánk bármi összegért.”

Így fejezi hát be Pál Dániel Levente harmadik verseskötetének lírai ön-értelmezését és a világgal, az élettel való számvetését. Optimizmus a pesszimizmusban, édeskés hangvétel a keserűségben. Összességében úgy vélem, a kötet többségében átélhető és szerethető verseket tartalmaz, már amennyire a szerethető esztétikai kategóriának minősül. A kötetnek feltétlenül pozitív vonása, hogy semmiképpen sem akar több lenni, többnek látszani, mint ami vállaltan és valójában: egy ember belső (és költői) fejlődéstörténetét és lírai önértelmezését költészetbe öntő alanyi versgyűjteménynél. Ez az alanyiság pedig meglepően őszinte, átélhető, hiteles.

S végül, ami talán a Hogy éltünk, nem hiába című kötetet még értékesebbé teszi: Pál Dániel Levente líráján belül nagy előrelépés – sokkal kiérleltebb, letisztultabb, közvetlenebb és kevesebb, olykor öncélúnak ható posztmodern nyelvjátékot, stílusbravúrt használó költészet szólal meg benne, mint a szerző Sortűz a körkörös éjszakára vagy Ügyvezető költő a XXI. században című korábbi köteteiben. E letisztult, sallangoktól mentes, főként hosszabb-rövidebb prózaversekben megnyilatkozó alanyiság – habár a szerző néhány vers erejéig formai virtuozitását is megcsillogtatja – pedig a fiatal kortárs magyar líra értékes, az olvasói figyelmet mindenképpen megérdemlő darabjává képes emelni a szerző harmadik verseskötetét.

Forrás: http://www.kurazsifolyoirat.hu/

payer

A recenzió még nem érhető el online, de majd itt érdemes figyelni: LINK.

kalmancgyorgy

Lopd el a könyvemet!

A totális emlékezet tárházában, ha lenne ilyen, valamennyi rejtekező, illetve felszínre törő hagyománynak és műnek helyet kellene kapnia. Nem hiányozhatna belőle semmi, ami egyszer, valaha elhangzott, leíratott. Ha valaki mégis úgy gondolná, hogy merőben újat akar, először át kellene néznie, lapoznia az egymásra torlódott múltakat ebben a textusszőttesben.

De tudható, hogy egyetlen pillantás nem tudja átfogni az eddig eltelt időt, csak kis részletek kerülhetnek a szemlélődő látóterébe. Így előfordulhat, hogy már egyszer eszébe jutott valakinek, amit ötletként, felfedezett dologként napjainkban szűz újdonság gyanánt használnak föl. Ez nem plágium, hanem úgymond: a jelentés eljövetele, a működésben levő megértés, Maurice Blanchot szavaival. Ezért állhat szilárdan az a költészet, amelyen átüt több stílus vízjele, s a befogadó örömmel konstatálhatja, hogy nem zsákutcába vezették, hanem több be- és kijárata van a szövegnek. Ahová azután tetszés szerint közelíthet, és utazhat tovább az olvasó a szabad (és kompatibilis) vegyértékekhez.

Pál Dániel Levente ilyen utalásokkal dolgozó szövegközi szerző, aki hasonlóan első két verseskötetéhez (Sortűz a körkörös éjszakára, Ügyvezető költő a 21. században) ebben a harmadikban ugyancsak jelzi, hogy ismeri és használja a bejáratott megszólalási paneleket, de köszöni szépen, a saját útját kívánja járni.

Van benne új érzékenység, ironikus komolyság, neoavantgárd gesztus, mégsem egyértelműen klasszifikálható. Ez a szerencséje. A könyv nyitóverse a Szerelmes vers. „Hányszor lehetett, hogy vonásaid kerestem, ismeretlen, kerestem alföldi felhők bondoraiban? Első merevedésem is – talán négy, talán öt évesen, így igaz, miattad lehetett, szerelmesem.” Radnóti Sándor írta valahol Vajda Mihállyal kapcsolatban, hogy a nagy műnek „a megmaradó distancia ellenére kifejtett elementáris hatásában látja a művészet modern létmódját.”

Igen. Ez működik itt. Minden más kevesebb ennél. És a heideggeri mondat, mely szerint a nyelv a lét háza, szintén maxima, ami a jó vers kapcsán rögtön realitássá nemesül, mint a távolságtartás és az ennek ellenére mégiscsak erővel ható műalkotás libikókaelve, egymásba szőtt ikerdilemmája. Ahogy Korányi Mátyás írja Pál Dániel Leventéről: „Ez a költő nem pózol, önmagát adja és mutatja, ami talán az egyik legnehezebb mutatvány.”

Kérdés, egyáltalán lehetséges-e. A kötet négy ciklusból áll. Vörös halakat vacsoráztunk. Versek egy házasságból. Földrengés után. Átszállás és eltévelyedés nélkül. Egyre erősebb szövegek, exponenciálisan nő a hatásfok egy-egy egységgel minden rákövetkező lapon. Valóban átgondolt szerkezet, jó szerkesztői érzék rendezte sorba a műveket. Szálinger Balázs írja róla: „A romlás költészetének mifelénk illik lehangoltnak lennie – de az itteni sorok közül olyan tavaszi szél süvít, olyan ösztönös, megszolgált, kitanult és kiérdemelt életszeretet és kedély árad, ami minden korábbi rossznak értelmet ad.” Magyarul: frenetikus életkedvet sugároz. Nem azt a dögunalmat és skizofréniát, amit manapság általában a pusztán nyelvjátékokkal operáló reflexiók ontanak a folyóiratokba. Milyen a páli líra? Lüktet a szövegtér és kontextusa. Speciális szemszögből nézi a dolgokat, sokmás, speciális szemszög celofánján keresztül.

A nyelv retorikus beszéltetése helyett érzékeny-tartózkodó tárgyilagossággal közelít tárgyához, amit az időről időre a valóságot átszínező érces és határozott vonakodás szakít meg, aggály és szkepszis. Báthori Csaba egy másik szerző kapcsán elmélkedve írja a mai beszédmódok állapotáról, hogy „az utóbbi idő magyar költészetének egyik szembeötlő jegye, hogy szinte két fősodorban váj medret: bizonyos életművekben erősödik a formabűvészeti teljesítmény, de nyugtalanítóan késik a tartalmi elmélyedés, más irányban pedig több komoly – hovatovább lelkiismereti önvizsgálatból táplálkozó –korpusz jött létre, igaz, kezdetlegesnek tűnő kézművességi külalakban. Egyrészt bámulatos, egy Kosztolányi Dezső mesterségbeli rangján álló mutatványok gerjednek, másrészt viszont irodalmunk formai vaskorára emlékeztető, mégis megrázó darabok jönnek létre.” Mennyire igaz? Nagyon. Pál Dániel Levente mind a két típust bármikor gond nélkül, jó szinten hozza. Ezért is figyelmet érdemel különös, egyéni hangja.

S egy idézet a kötet legmeggyőzőbb verséből: „Csak egy fa bírt dacolni, életben maradni, csillámló pajzs vette körül, törte az átkot, a fényt, azon semmi áthatolni nem tudott, gyantakör vette körül, háromrétegű, varázslat, mint a csóké, bűbáj, mely nem a földbe verte gyökerét, hanem minden halandóba, akinek szeme volt látni egyszer is, ahogy belém is azon a télen, mikor a hideg futkosott száraz ágaim között, és evett a jég, zúzmara viselt hadat örökzöld magányom lidérces éjszakáin ellenem, akkor éreztem először, és azóta napra nap minden áldott és átkozott percben, hogy gyökerei lassan benövik lelkem.” (Lélekfa-lélek)

A vers olykor olyan, mint a dúdolgatás, a fogalmi gondolkodást kikerülve jut el egy fontos igazsághoz. Mert ha így jár el, nem korlátozza szűkös tudása.

Forrás: Népszabadság

Katasztrófaturizmus

Pál Dániel Levente új kötetének címe (Hogy éltünk, nem hiába) összegző igényt sugall, ám a szövegvilág épp azt látszik példázni, hogy összegezni csak időlegesen lehet, a létezés bizonyos szakaszai számára, mindig csak a pillanatnyi döntés előtt. Nagy összegzés már csak a létezés teljességének és lezáratlanságának hiánya miatt is lehetetlen. Aki ezek után filozofikus költészetre számít, téved: a szerző legfeljebb a férfi–nő viszony, az intimitás hétköznapi bölcseletét kínálja a vers regisztereinek olykor szélsőséges szembeállításával: „Valahogy így, és pénzünk elfogyott, / egy kislány sírjánál várt a búcsú, / Tibi nem bírta, ülve könnyezett, / »Kegyetlen Isten, ez hogy szopott!/« / Álltunk ott, árnyékunk összeért, / s tudtuk, hogy éltünk, nem hiába, / ezt el nem adnánk bármi összegért”.

Ez a férfias hang a vágáns költészet modern újjáéledésének nyíltságát is jelentheti, ami nem mond ellent az olyan ciklusok szövegvilágának sem, mint a Versek egy házasságból sorozat egészen különleges darabjaiéi, hiszen a stabilitást földrengés követi. Ez a földrengés nyelvi természetű is: a költői hagyomány stabil magaslatait is leomlasztja vagy lapályait is felmagasztosítja. „Az ágy közös és egyre több a párna” – kezdődik az egyik költemény és máris személyre szabott történetet kerít a Pilinszky-enigmához.

A kötet fontos motívuma az idegenség és annak egzotikus varázsa, e varázs olykor radikálisan énelvű kisajátítása, a szerelmi vágyat természetesen éltető önzés, illetve nárcizmus. Az idegen tájak, szokások, a bemutatott, az ismert és a fel nem ismert szabályok, elvek, tradíciók nyelvi kérdéssé válnak, s az idegenségmetafora a költőn keresztül megszólaló másik pozícióját képezi le (Te vagy a nyelvem, ami idegen). Ugyanakkor a létezés alaptapasztalata, hogy a nyelv nem pusztán szavakban képezhető le, hanem minden gesztus, mozzanat nyelvvé válhat, s olykor a mondanivaló helyett a mondanivaló sejtetését, esetleg a mondás módját fejezi ki, s ugyanazt a célt éri el: „Azt a szép vallomást / gondolom kettőnk közé, / amit leírni már nem tudok”.

Pál Dániel Levente kötetét az élet szeretetének energiái töltik be még akkor is, amikor egy szerelem utáni lepusztult, romos területre kalauzolja a versolvasó katasztrófaturistát. Itt mindig van mit fényképezni.

(Pál Dániel Levente: Hogy éltünk, nem hiába, Budapest, FISZ, 2013).

Forrás: Új Szó