Tag Archive: interjú


A verseidben sokszor megjelenik egy elfojtott szexuális dinamika, ami kíváncsivá tesz. Szeretnék beszélgetni veled ezért arról a tapasztalatról, melyben az „én” a szexualitás alanyaként ismer magára. Viszont annyira erőteljesen artikulálódik ez az „én” ezekben a sorokban, hogy nem tudok olyan kérdéseket feltenni, melyek ne rád vonatkoztatva érdekelnének.

Nem fogom félreérteni: én érdekellek. Egyáltalán nem ragaszkodom ahhoz, hogy versekről beszélgessünk.

Szóval olvasom a verseidet, előszivárog belőlük az erotika, ami aztán mégsem kap erőre, nem ránt bele a vágyba, csak készenlétben tart. Gyengéd rezgés ez, amit időről időre megszakít egy nyers szó vagy kép. Afféle nyelvi ejakulációkként élem meg őket, „finoman lüktető egymillió vagy egy kicsi halál”-ként – Ami című versedre utalva…

Kedves vagy. Köszönöm.

Miért van ez a lefojtás, ez a fegyelmezettség? Miért óvatosan lappang és nem árad szét vadul?

Megsimogathatom az arcodat?

Igen.

Érted már?

Dilinyós vagy.

Ezt így még ilyen formában nem mondta senki.

A szexualitásban mi a természetes és megengedett, mi az, ami bűnössé teszi az erotikus kontextusba helyezett „én”-t, és mi az, ami tiltott számára?

Szexualitásról vagy társadalomról beszélgetnénk? Ez két majdnem összeilleszthetetlen világ. Folyamatos és nagyon régi köztük a konfliktus. De egyik nyelvével sem lehet megérteni a másikat, legfeljebb hosszan filozofálgatni vagy kitűnő regényeket írni.

A Telefonszex című versed a maszturbációról szól, ami „viszi előre a szerelmet a tökéletesség felé”, ami „letépi a látszatvilágról a fátylat”, az emocionális cselekmények védőburkaként is említed, sőt „preparálja a szexualitást” és megérthető belőle a „férfi-nő kapcsolat leglényege”. Beszélnél erről részletesen? Mi az a „leglényeg”, ami az önkielégítésen keresztül érthető meg?

Nagyon kevés verset írtak az önkielégítésről. Gondoltam, írok egyet. Abba minden hülyeséget beleraktam, ami csak eszembe jutott. Nem tudok ehhez sokat hozzáfűzni, nem különösebben érdekel. Egyébként meg szép, ha valakit annyira kívánsz, hogy nem tudsz uralkodni magadon. Így sem.

A verseidben a gyönyörök gyakorolását érintő gondolkodásban hármas stratégia figyelhető meg: a test szükségleteinek megélését (elcsábított férjes asszonyok, szeretők mellett), a pillanat hevületét (melyet akár egy felbukkanó, ismeretlen nő látványa vált ki az utcán), vagy a lírai szubjektum érzelmi állapotából adódó helyzetét, amelyet vagy szerelmi érzékiség jellemez (pl Mara és Szonyecska iránt), vagy vágytalan, kiégett szexualitás. A Három szerelmes állapot versed pont ez utóbbit mutatja be: „Ronda cuppanás, ahogy/ ágyékom ágyékodba fogy”, vagy a kedvencem, az Öreg cukor című, amelyben szerepel egy feleségként megszemélyesített fotel, egy nyalakodó macska és a fotelre maszturbáló „én”. Mesélj ezekről a megtapasztalásokról. Miért fontos ezeket bemutatnod? Ezeken keresztül mit tapasztal meg önmagából ez a lírai én?

Szépen összefoglaltad. Valahogy így van. Köszönöm. De ezek csak versek, nem kell túl sokat belemagyarázni.

Ha már az Öreg cukornál és feleségnél tartunk, több (eredetileg fészekmeleg) tárgyat látsz el negatív asszociációval. Megjelenik a foltos fotel, egyre több a magányos párna, a testeket elválasztó faliszőnyegek stb. Mikor mondható ki az, hogy rossz egy házasság?

Pontosan akkor, amikor kikelsz a szeretett nő mellől – legyen az például a feleséged – és ilyenek jutnak eszedbe, vagy ilyen baromságokat írsz le. A helyett, hogy megölelnéd, cirógatnád, csókolgatnád, amíg alszik vagy fel nem ébred hozzád.

Milyen egy jó szerelem?

Ha tudjátok egymásról, hogy egy zombitámadás után is megőriznétek a humorotok. Egy ilyen nőt a sírig – ami zombik esetén elég nagy marhaság – tudnék szeretni.

A teljes interjú az ICA oldalán olvasható.

A sorozat első része ITT olvasható.

Reklámok

Pál Dániel Levente költővel, szerkesztővel beszélgettünk önmenedzselésről, szerelemről, költészetről, digitális olvasásról és Az Úr Nyolcadik Kerületéről.

„A friss Alföld már kapható, benne elég jó tanulmányom”, „az őszi Apokrifben egy nagyon szép versem és egy recenzió a Hogy éltünk, nem hiába című könyvemről.” Ez két állapotfrissítés tőled a mai napon. Érzek benne némi öniróniát, de nem vagyok benne biztos, hogy jól. Jól?

Ha majmolnám Michel Houellebecq-et, csak annyit válaszolnék: nem. Rágyújtanék, az órámra néznék, és várnám a következő kérdést. De vele más dolgom volt – noha nagyon bírom a könyveit, sokadik olvasásra is. A Könyvfesztiválon rajzoltam neki egy szép macit. (PDL valójában egy női nemi szervet szeretett volna rajzoltatni a dedikálása mellé, és amikor Houellebecq ránézett, megmutatta, hogyan kell. – TA) De visszatérve, semmi irónia nincs a bejegyzéseimben, főleg nem önirónia.

A tanulmány tényleg elég jól sikerült, például ilyeneket írok benne: „Ha egy metafora távolából indulunk, feltehető a demokratizálódás horizontjáról is a kérdés, hogy mire van szükségünk az írás-olvasáshoz, vagy tágabban véve: a szövegműveletekhez. A »hagyományos« írás-olvasáshoz három tényezőre: írni-olvasni tudásra, kíváncsiságra és fényre. E három dolog nélkül nem létezhet írott és olvasható kultúra, tudás… A digitális szövegműveletekhez szintén három tényezőre van szükség: írni-olvasni tudásra, kíváncsiságra és elektromos áramra. Ezek az »analóg« olvasás modelljeire épülnek rá, de azokhoz képest mindenképpen kiegészítésre szorulnak. Az írni-olvasni tudás »itt« már nemcsak a betűk ismeretét feltételezi, hanem a megfelelő eszköz (protézis) használatának jobb-rosszabb elsajátítását is, legyen az egy gép (pl. laptop, tablet, e-könyv olvasó) vagy egy szoftver/felület (pl. Open Office, Facebook).”

A versben meg ilyenek vannak: „Fürkész vágyaim a láthatár drótjára / kiteregetett, száradó ruhák”. Ez szép. Nagyon szép, még akkor is, ha én írtam. Szerinted nem?

Szerintem is szép az általad idézett versed, de nekem legalábbis szokatlan, hogy ezt saját termékére mondja az ember. Mondjuk, kereskedőknél nem, de művészeknél ezt inkább a közönségre szokták bízni, nem? Ha már itt tartunk: előző kötetednél is volt egy olyan vers, ahol a versbéli beszélő az anyukájával sétál, és az anyukája megjegyzi, a vers narrátora milyen szép. Amúgy nekem az a kötet tetszett, de ennél a résznél azt gondoltam, az ilyesmi kamaszos gesztus.

Kereskedő? Kamasz? Ezek nem egyértelműen pozitív jelölők. Érdekes… De figyelj, az egész mögött más van. Az, hogy én másfajta irodalomban hiszek, hülye szó, inkább másfajta irodalmat szeretek csinálni, mint a kortársaim többsége. Akkor is, amikor írok, és akkor is, amikor fellépek. Az irodalom, főleg ha költészet, hasson. Nyersen is és azonnal is, ha felolvasod vagy kiposztolod, és bármikor máshogy, ha valaki elolvassa. Egy vers éljen egyszerre szóban és írásban, mindkettőnek megvan a maga nagyon régi hagyománya és gyakorlata. Egy vers olyan, mint egy jó vicc, azt is el lehet mondani úgy, hogy mindenki fetreng a röhögéstől – még a közepes vagy rossz viccet is –, és le is lehet írni így, de úgy is, hogy nem működik, nem vált ki semmit, nem hat. Ha a kettő egyszerre sikerül egy szövegben, szerintem az a jó, az az igazán jó irodalom.

De közelíthetünk ehhez az egészhez máshonnan is. Ha nemcsak esztétikai szempontokat veszel figyelembe, hanem irodalomszociológiai szempontokat is, és így nézel körbe a kortárs fiatal irodalomban, ilyen módon elemzed a pályakezdés, berobbanás, feltörekvés módjait, elég egyértelműen körül- és leírható „módszereket” és/vagy technikákat látsz. Főleg akkor, ha a sikeres, tehát (?) jó, vagy a jó, azaz (?) sikeres szerzőket, főleg a költőket nézed. Vegyünk néhány példát, a teljesség igénye nélkül. A telepesek vagy poszt-telepesek mindig is a kapcsolati hálóban gondolkodtak, most is erre építenek, ezzel játszanak, csak már kevésbé személyes, inkább professzionalizált marketingtechnikákkal. Működik? Igen. Jó vagy rossz ez? Ilyen. Ennek az értelmezési tartománynak a másik oldalán vannak azok, akik évek óta az irodalom és marketing kapcsolatáról beszélgetnek és sóhajtoznak, állandóan felemlegetve a pénzhiányt és az olvasási szokások változását – talán az első ilyen beszélgetést még én vezettem a szigligeti JAK-táborban 2010-ben, azóta több területen új energia és kreativitás jelent meg, sokszor nem kevés eredménnyel és új olvasóval.

Telep-csoport taktikája, úgy tűnik, sikeres. Nemrég kapott például egyikük, Krusovszky Dénes Horváth Péter Ösztöndíjat. Mintha fel is háborodtál volna rajta. Te kinek adtad volna?

Krusovszky Dénes nagyon tehetséges, megérdemli a díjakat. A kérdés jelen esetben inkább az, hogy egy „legtehetségesebb pályakezdők” elismerésére és támogatására létrehozott díj lehetséges díjazottjainak előválogatása során egyáltalán felmerülhetett a neve. Azt hiszem, hogy egy József Attila-díj után az ember már nem számít pályakezdőnek, főleg nem életében harmadszor. De erről nem Krusovszky tehet, ez már a kuratórium felelőssége, és egészen biztos vagyok benne, hogy jól átgondolt döntést hoztak, minden szempontot figyelembe véve.

Ne érts félre, de nem tűnsz túl meggyőzőnek.

De visszatérek egy kicsit az előző gondolatmenethez, az irodalmi érvényesülés ma lehetséges stratégiáihoz… Vannak még például azok, akik egyszerre költők és szlemmerek, ők nagy kreativitással adaptáltak egy műfajt, és jelentős tehetséggel pár gyors év alatt összeszerveztek egy új országos szubkultúrát. Ez nagyon jó, de nem költészet és nem irodalom, és nem is – ahogy sokszor mondják – valami, ami az irodalom vagy az olvasás vagy a kortársak olvasása felé vinne közelebb, kivéve azok olvasása felé, akik ennek a szubkultnak önjelölt vagy megérdemelt sztárjai lettek – kivéve talán azokat a speciális eseteket, amikor egy klasszikus költőt dolgoz fel egy szlemmer. Ez az egész szlem-divat máshogy tartalmaz pedagógiai elemeket: felszabadítja és bátorítja a kreativitást, és lehetőséget ad a megmutatkozásra, a megmérettetésre. Ezek baromi fontos dolgok egy fiatalnak, sok pozitív élménnyel lesz gazdagabb, tanul valamit a szöveg csinálásáról és hatásmechanizmusáról, de nem kezdi el feltétlenül szeretni az irodalmat vagy ezen a szubkult-világon kívüli szerzőktől többet olvasni. Kinek jó ez? Azoknak a sokaknak, akik részt vesznek a szlem flow-élményében, és azoknak a keveseknek, akik „sztárok” lettek, és jobban fogynak egyéb könyveik is.

Vegyünk egy harmadik technikát is, ez a közösségi média mint poétikai felület tudatos használata. Erről Kálmán C. György – aztán rá válaszul én is – írt több empirikus esszétanulmányt, még egy közösen menedzselt projektünk is volt a Facebookon, aztán egy Prae tematikus szám lett az egészből. A dolog nagyon egyszerű: adott egy mediális közeg – pl. egy blog vagy a Facebook – és adott egy költő vagy író, ez a kettő pedig számos módon találkozhat, számtalan dolgot kezdhet egymással, főleg az író-költő a mediális közeggel. Ugyanannyira maradhat ismeretlen, hiába feszül meg, de pillanatok alatt be is robbanhat, a továbbosztás long tail hatásának köszönhetően sokkal szélesebb körben, mint azt előre remélte volna. Nézd meg Erdős Virágot, aki szuper költő, mennyien osztják meg egy-egy versét vagy posztját, és ez tök jó, azért is, mert ténylegesen a költészetről és annak helyéről-szerepéről szól. De hasonlót láthatsz például – az egyébként szlemmerként is aktív – Simon Mártonnál is, aki második, Polaroidok című kötetében a Facebook-posztból mint költőileg is értelmezhető műfajból csinált nem sikertelen, sőt nagyon is sikeres mikroköltészetet, úgy ahogy Oravecz Nóra a Facebook-posztból mint filozófiailag is értelmezhető műfajból bölcselkedő életmód-tractatust. Ezek is baromi jó dolgok, és nyilván nem véletlen, hogy ugyanaz a kiadó csapott le rájuk…

De egy kicsit sokat beszéltem…

Egy kicsit tényleg, de semmi baj.

A lényeg, amit ki akartam ebből hozni, hogy sok technika van, hogy berobbanjon az ember, (akár egyszerre) több példa szerint elkezdheti felépíteni a maga vágyott vagy valós költői életpályamodelljét, de egy dolgot nem szabad elfelejtenie, médiumtól és minden egyébtől függetlenül: amit csinál, legyen jó, ami az én esztétikám vagy irodalomfelfogásom szerint az, ami hatást vált ki, ami hat, minél nyersebben, minél intenzívebben. Ezt próbálom én is, hol több, hol kevesebb sikerrel. És hogy ez sokszor kereskedős vagy kamaszos gesztusokkal dolgozik, ám legyen.

Te miért nem szlemmelsz? Minden adott volna.

Hagyjál már!

Na jó. Mi a legbizarrabb dicséret, amit te, és mi a legbizarrabb dicséret, amit a köteted kapott? A kettő azonos? Mármint mennyire válik el benned a kettő: a költészeted és te?

Nem tudom, mennyire válik el, ezzel a kérdéssel jópofa foglalkozni, de nem szoktam. A válasz valahol a kettő között lehet, el is válik és nem is, a személyes életben talán egyre inkább jobban, az online közösségi életben talán egyre kevésbé.

Dicséret? Legbizarrabb? Hmm… Több ilyen is volt. Pár éve játszottam a szövegszínház Békakirály-előadásában, ami József Attila Szabad ötletek jegyzéke című, szürreális őrületét képzelte színpadra. Én voltam a békakirály, azaz maga József Attila, mögöttem pedig az agyam, a gondolataim árnyjátékban, egy hosszú és szomorú órán keresztül. Az egyik előadás alatt egyszercsak karakteres illatot éreztem, punciszagot, valaki benedvesedett és szépen elélvezett.

Vagy… a Hogy éltünk, nem hiába című versemben van egy nevesített szereplő, Tibi. Ő létező személy, Magyarország egyik legnagyobb pulykatenyésztője és -kereskedője, régen elég sokat ittunk együtt, főleg Keszthely környékén. Egyszer megmutattam neki a vonatkozó verset, szerintem az első költemény volt, amit életében olvasott. Többször felolvastatta, aztán mással is, körbevitte a kocsmában, megmutatta mindenkinek, kicsit könnyezett is a meghatódottságtól. Aztán megjelent a könyv, küldtem neki egy dedikált példányt, felhívott, hogy köszöni és szívesen lát Orosházán. Mondjam, hogy mi kell, ő megszervezi a felolvasóestet a pulykaüzemben… képzeld el, állok a futószalagok felett egy fémhídon, mellettem Tibi, és a dolgozók figyelik, hallgatják a verset. Csodálatos jelenet!

Van, akinek nagyon nem tetszik, amit csinálsz?

Persze.

Amikor megírsz egy állapotfrissítést, kikre szoktál gondolni? Mert, ugye, nem mindenki mint költőt ismer téged. Ők bolondnak tartanak? (Nekem van egy olyan érzésem, hogy engem a saját nem irodalmár ismerőseim néha annak.)

Semmire, nem jut eszembe senki, ugyan már. Ha mégis, akkor őt betegelem a képen vagy a posztban. Hogy bolondnak tartanak-e? Általában igen, de erről a legkevésbé az tehet, hogy verseket írok.

Akkor most beszéljünk a jövőről. Mi ez a projekt: „Az Úr Nyolcadik Kerülete”?

Az egész úgy kezdődött, hogy az ismerőseim szórakoztatására elkezdtem kis dialógusokat posztolni a Facebookon. Apró párbeszédeket vagy elkapott beszélgetésfoszlányokat, amik itt a nyolcadik kerületben „történtek” meg velem. Ezek elszaporodtak, egyre több kérdést és biztatást kaptam, hogy legyen belőle könyv.

Ez nekem is ismerős…

Ha már van egy kötetnyi anyagod, két dolog kell a megjelentetéshez: pénz és kiadó. Én, miután ki is posztoltam ezt a gondolatom, egy héten belül több embertől is kaptam pénzt, és három elég nagy kiadó is érdeklődni kezdett. De pár hete az egészet újragondoltam, minden szempontból. Nem könyv lesz belőle, hanem képregény, Lakatos István fogja rajzolni. Zseniális lesz! Itt vannak ezek a szövegek, abszurd kis történetek, ha akarod gegek, olyanok, amiket bárki megírhat vagy megírhatna, de e mellett sokszor önmagukon túlmutató mélységgel, nyomorúsággal, és egy olyan új fókusszal, ahogy még nem volt a Nyócker ábrázolva, például: „koldus: Segítsen. Egy vasvillára gyűjtök. Kérem. / én: Minek az magának? / koldus: Hogy keresztülbökjem, aki elvette mindenem és ide juttatott.” Vagy például: „kurva: Szia. Leszophatlak? / én: Nem. / kurva: Akkor nem tudok vacsorát venni a kislányomnak.” És képzeld ezekhez Lakatos Pisti rajzait, elolvasod a szöveget, röhögsz, majd belenézel egy olyan szívszaggató és elhagyatott figura szemébe, mint amilyen a Lencsilány, és sírva fakadsz.

Lehetne a címe Lencsilány és a Kálvária téri galeri. Vagy nem tudom.

Már nem az a fő cél, hogy kijöjjön egy könyv Magyarországon. Az szép lesz, jó lesz, de egy kicsit más dimenzióban gondolkodom, most már. Pár hete elkezdődött az anyag közönségtesztes fordítása többek között kínaira, angolra, portugálra, arabra és indonézre. Körülbelül egy év múlva világpremiert szeretnék, és ha csak az előbb felsorolt nyelveken, akkor is gondolj bele, a 10-15 millió potenciális magyar olvasó helyett ez a szám 3 milliárd lesz, a Föld lakosságának fele. Ha ennek csak 0,1%-át érdekli ez az egész, az is 3 millió olvasó… majd jövő ilyenkor meglátjuk, működik-e.

A teljes interjú sok képpel elolvasható az Irodalmi Jelenen: ITT A LINK.

Hogyan kell pár hét alatt megtanulni spanyolul, mit jelent a fraktalizálható olvasástechnika, mi a közös Jókaiban, Borroughs-ban, Kerouac-ban és de Sade-ban? Ezekre a kérdésekre is válaszol Pál Dániel Levente költő, tanár, szerkesztő, a prae.hu folyóirat és művészeti portál főszerkesztő-helyettese, de fontosabb, hogy legújabb kötete, a Hogy éltünk, nem hiába kapcsán a szabadság értelmezése mellett olyasmiről is beszél, amiről pedig nem szeret.

Angol, portugál, francia, latin, galego és spanyol nyelven beszélsz. Mostani, harmadik versesköteted írásakor melyik volt segítségedre?

Az túlzás, hogy beszélek, mondjuk azt inkább, hogy ezekkel a nyelvekkel volt valamivel komolyabb kapcsolatom. A legviccesebb talán a spanyollal. Tavaly kaptam egy felkérést, hogy ősszel tartsak két előadást a kortárs magyar irodalomról a madridi Complutense egyetemen, minden ellenérvem ellenére természetesen spanyolul. Az anyaggyűjtés mellett nekiálltam tehát nyelvet is tanulni, a teljes spanyol szöveget persze nem bíztam magamra. Az utazás előtt két héttel csak spanyol netrádiók szóltak nonstop körülöttem, minden szembejövő tárgyat megnéztem a szótárban, kifejezéseket gyakoroltam egy kedves plüssállattal, memorizáltam a szöveget és jól begyakoroltam az improvizációkat. Az indulás előtti este a barátnőmnek előadtam az egészet, az összes rám ragadt akcentussal, volt abban selypítő takarítónő egy szappanoperából és Antonio Banderas a ’Desperado’-ból, rengeteget mókáztunk, játszottunk, ezután az előadás már gyerekjáték volt.

A kérdésedre egyébként nem tudok felelni. Gondolom, mindegyik valahogyan – hiszen utazgató, társalkodó-olvasgató bölcsész vagyok. De ha már hatás, akkor az arab is, tanultam egy évet régen, nyelvet is, egyebeket is, fel is vettek arab szakra, de ami inkább hatás, és beleivódott a könyvbe, az két utazás – két kedves barátommal, az ő nyelvtudásukkal –, az egyik Egyiptom, a másik Libanon.

“2011-től az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola Általános Irodalom- és Kultúratudomány program ösztöndíjas hallgatója vagyok, doktori témám az „informatikai szövegtan”, munkacíme: Szövegparadigmák – vektorok, hálózatok, önhasonló alakzatok.” – írod önéletrajzodban. Kérlek, vezesd be az olvasókat a témádul választott terület alapfogalmaiba – mik azok a lineáris (vektoriális) és hálózatos szövegtartományok és mi az, ami még ezek mellett létezhet?

A kérdés tök jó, de szinte lehetetlenség rá válaszolnom egy interjú keretei között, röviden és érthetően. A lineáris olvasást most hadd intézzem el annyival, hogy ez az, amikor a lehető legtöbb külső hatást, tényezőt és zajt kizárva megszakítás – legyen az asszociatív (emlékeket és tudást működésbe hozva előcsalogató) vagy interpretáló (az intertextektől kezdve a lábjegyzetekig) vagy fiziológiai (szemmozgás a villogó bannerekre, elbambulás) – nélkül olvasunk bizonyos irányból bizonyos irányba a vonatkozó kultúrtechnika eljárása szerint, például: „az elejétől a végéig egy ültő helyemben elolvastam a regényt, annyira izgalmas volt”. A lineáris fogalom helyett a vektoriálist is használhatjuk, hiszen ennek a tevékenységnek nemcsak nagysága (egy könyv vagy egy online cikk így olvasva egészen konkrét helyen kezdődik és ér véget), hanem iránya is van.

A hálózatos szöveg egyetlen egy szóval a hipertext. Na jó, és minden ami kapcsolatba hozható ezzel Bahtyintól, Foucault-tól, Barthes-tól, Derridától kezdve egészen az információelmélet teoretikusaiig. Olvasva a szakirodalmat, mindent kapcsolatba is hoznak vele, gátlás és szerénység nélkül, minden kis információt vagy elméletet egy hatalmas hálózatba rendeznek, néha metaforikusan, néha egészen autoriter módon, vérmérséklettől függően. De ha ez a divat most, akkor ez a divat, erre használódik el globálisan sok-sok tehetség és szürkeállomány. A másik ilyen divat a hálózatelmélet, nézd csak meg egy gyors google-kereséssel, mekkora hatást fejtettek ki a humán tudományok művelői között az elmúlt években Barabási-Albert vagy Csermely kívülről jött ember számára is érthető, ráadásul brutálisan fantáziaindító könyvei.

Szóval, kérdésed idézetére egy régebbi szövegemből kitépett idézettel válaszolnék, idézőjelek nélkül: az alapvetően hálózatokban gondolkodó hipertext-elméletek többféle úton terjesztik ki a szöveg fogalmát. Ez oké. És ha a továbbgondoljuk ezeket az elméleteket, eljuthatunk újfajta szöveg-interpretációkhoz vagy -modellezésekhez, ez is oké. Ha ezek után a szöveget egymásra épülő párhuzamos szövegsíkokon vagy -tereken olvassuk több kódolás/kódolhatóság mentén – melyből az egyik a szövegi olvasás, a másik a technikai, azaz maga a szöveg anyagszerűsége vagy a virtuális paradigmában anyagtalanság-szerűsége –, akkor felfedezhetünk a logikusan egymásra épülő lineáris/vektoriális és hálózatos szövegtartományok és -modellek mellett harmadikként valamit, ami baromi érdekes, és nagyon nehezen megfogható.

Ilyen harmadik például a fraktálszerű szövegszervező elv vagy fraktalizálható befogadás- és olvasástechnika. Képzelj csak el egy szöveget, ami önhasonló, egy bármilyen kisebb rész felnagyítva ugyanolyan struktúrát mutat, mint egy bármilyen nagyobb rész. Például ha előveszed Sade márki ’Justine’-jének három változatát, akkor azt látod, hogy a későbbiek egyre hosszabbak lettek, de nem az átvezető jelenetek és a filozófiai fejtegetések vagy a párbeszédek, hanem „csak” az orgiák, tulajdonképpen minden szemantikai vagy prózapoétikai funkció nélkül. És ha a fentebbi nagyon egyszerű fraktál-definícióval összeolvassuk ezt – az orgia és orgia leírásának bármilyen kisebb része felnagyítva ugyanolyan struktúrát mutat, mint az orgia és orgia leírásának egy bármekkora nagyobb része, azaz az orgia és az orgiaszöveg önhasonló tulajdonságok mentén is leírható, ha meg leírható, akkor fraktálszerű vagy fraktalizálható lesz.

Ez csak egy példa volt, de a dolog nagyon hasonlóan működik például Jókai egy tájleírása kapcsán is vagy Burroughs és Kerouac felsorolásaiban, tudatfolyamszövegeiben. De meg is fordíthatjuk, és akkor alkalmazását, metodológiáját vizsgálva hasonló leírhatóságot, felfejthetőséget vehetünk észre a big data szűrése esetében is vagy egy diktatúra cenzori gépezetének működési logikájában – különös új összefüggések fedik fel magukat.

2013-tól tanítasz az ELTE BTK-n – milyen tárgyat? Tanárként mennyit éreztél a mostani diáktüntetésekből, elégedetlenségből?

Csak egy órám van, azt is ingyen vállaltam – ez így nem igaz: kreditekért… A kreatív írás minor keretében beszélek és kérdezek sokat a szerkesztés nem szövegi részéről – a tipográfiáról, a könyvergonómiáról, ilyenekről. Politikába nem szívesen mennék bele, visszamenőleg sem… Nem baj?

2000 óta publikálsz verseket. 2005-ben ‘Sortűz a körkörös éjszakára’ címmel jelent meg köteted, 2010-ben ‘Ügyvezető költő a 21. században’ című verseskönyved. Korábban ‘Vörös halakat vacsoráztunk’ címen tervezted megjelentetni a harmadik köteted – e mostanit. Ez végül a négy ciklus egyike lett. Mikor alakult át a cím? 2010-től írott verseid gyűjteménye e kötet, vagy korábbi verseket is beválogattatok? Mekkora versanyagból állt össze ez a huszonhét versnyi gyűjtemény, s mennyi ideig készült – a most ICA-n közölt két vers közül az ’Őrültek voltunk’ azért nem került a kötetbe, mert újabb?

Így igaz, futott ezen a munkacímen, de nem annyira jó, nem annyira erős, mint a ’Hogy éltünk, nem hiába’ – és ugyanezt mondta három ember, akiknek nagyon hiszek, ha esetleg elbizonytalanodom: Jászberényi Sándor, nagyon jó barátom és véletlenül a könyv szerkesztője, Szálinger Balázs, aki a fülszöveget írta és a kedvesem, akitől a borító ötlete is származik. A bemutatón egyébként azt mondtam, hogy mégis csak jobb az a könyv, amin én ácsorgok, mint egy olyan, amin egy méretes vörös hal figyel – és a másik címmel ez nehezebben lett volna elkerülhető.

Körülbelül másfél év versei vannak benne, közel sem mind, amit írtam, sok ki lett paterolva a ciklusok koncepciója stb. miatt, másokat húztam, átírtam – így nem sok dolog volt szent, csak az, hogy egy minél sűrűbb és letehetetlenebb könyv álljon össze.

Az ’Őrültek voltunk’ címűt a nyomdába adás után írtam, ilyen egyszerű a magyarázat, de ebből a jó hír: már elkezdődött a folytatás, nem apadtam el.

Honlapodon publikált önéletrajzodból (https://paldaniel.wordpress.com/bio/) úgy tűnik, számodra fontos az üzleti siker. Mindig távol állt tőled, hogy ellentétekként szemléld a bölcsész-létet és a gazdasági sikerességet, a prosperitást?

Ahogy mondod, nem érzek különösebb ellentétet, magamban legalábbis nem, a két világ egyszerre jelenléte és csinálása között.

A harmadik, jelen köteted versei esetenként megidézik Kavafisz versvilágát – érvényesnek érzed ezt a megközelítést?

Egy időben szerettem és sokat olvastam Kavafiszt, de az régen volt. A könyv írásának idején egy kapcsolatom volt vele, Alexandriában odatehénkedtem a dolgozóasztala mögé, a székébe. Erről fotó is készült, ha már ekkora költői tettet hajtottam végre.

“olyan nyomot szeretnék hagyni, / amit e parton nem találtam / harminc év alatt sem.” – írod a kötet egyik versében. Képesnek érzed-e magad megítélni, hogy beteljesítetted-e ezt a vágyadat, s ha igen, úgy érzed, megtörtént?

Persze, hogyne, fogalmam sincs, lehet, nem tudom.

“A test szabad. A legyek rajzanak.” – Az ’Átszállás és eltévelyedés nélkül’ ciklus egyik versének provokatív zárósorát idézem. Mennyire fontos eleme a költészetednek a szabadság? Milyen mértékben tartod szabadnak az embert, verseid alanyát?

Ez az alany ott a versekben, ami összerakható belőle, nem szabad – bizonyos értelemben. Az előző két könyvem még a vegytiszta-vigyori szabadságról és a szabadság gátlástalanságáról szólt, kamaszos lendülettel és csapkodással, nagy ívű szenvedésekkel. Ez a könyv már nem. Ez a szabadság határairól szól, egy olyan szabadságról, ami egyszerre van, de valahogy nincs is. Amikor tudod, hogy mindent mertél, akár hülye módon is, és először találkozol egy olyan helyzettel, amikor nem mersz, amikor gyáva vagy, legyen az akár egy hátraarc a szír határról, akár egy szar munkahely, amit nem tudsz otthagyni, de mindennel érvelsz mégis minden reggel indulás előtt, vagy akár egy kapcsolat, amiből gyáva vagy kilépni, mindegy miért, de félreérzel belőle és kifordítod arcodat a szerelmeskedésből.

S ha mondjuk ezen túl vagy, valahogy és valamiért, akkor a szabadság már nem a gátlástalanság, már a nem bármit megtehetsz bárkivel, főleg azokkal nem, akiket szeretsz – már nem felelősség és következmények nélküli könnyed lubickolás, ami még kamaszként rendben volt, rendben lehetett. Ez a szabadság felelősség, ami éppen a gátak, határok között teljesedik ki, nem pedig valami zavaros és tinis mindent megtehetek feeling, ami a felelőtlenségre és a „majd úgyis megbocsát”-ra vagy éppen a „leszarom, döntse el, kell e ez neki”-re játszik rá . De félre ne érts, ez most nem egy erkölcsi prédikáció, egyáltalán nem, ez csak annyiról szól, hogy akit szeretsz, arra nagyon-nagyon vigyázol, mert pótolhatatlan.

Tudod, elhagyhatod az édesanyádat, de nem árulhatod el, egy apa kitagadhatja a fiát, de nem tagadhatja le, egy szerelmes megcsalhatja a szerelmesét, de nem hazudhat a szemébe… vagy egy főnök lebaszhatja a beosztottját, de nem alázhatja meg, vagy otthagyhatod a szülőhazád és az anyanyelved, de nem árusíthatod ki – mert akkor ezek már másról szólnak, aljas és undorító játszmákról, amikre nincsen semmi mentség, amelyek mély sebeket ejtenek és hagynak. És ez az a tér, az erre való rájövés és átérzés állapotának tere, amiben az ember vagy a verseim alanya vagy én mint alanyi költő benne vagyok, ebben van a szabadság akarása és megélése nap mint nap, ez maga a szabadság, egy felnőtt ember és/vagy férfi szabadsága, ez ad keretet és életet egyszerre – és ez utóbbit azért, mert mégis nagyon érdemes élni és mégis érdemes boldogan élni… … … Ááá, hülyeség ez az egész, nem szeretek az érzelmeimről beszélni.

Más alkalommal például József Attilát idézi a születésnapos-vers, mely nem 32, de 30 éves korra íródott. Kiket tartasz megkerülhetetlen elődeidnek a magyar és a világirodalom alkotói közül?

Különösebben senkit, verseket vagy könyveket, időszakosan.

A kötet első ciklusából (’Vörös halakat vacsoráztunk’), de tán az egész kötetből az általam egyik legjelentősebbnek vélt vers a ’Lélekfa-lélek’. Ennek a versnek az indító gondolatairól mondanál pár szót?

Ha lehet, akkor nem, maradjon csak titokzatos és megfejtendő.

2006-ban még regényterveid emlegetted a Literának írt önéletrajzodban, szerkesztő, műfordító, irodalomtudós és költő is vagy, s családapa, férj, barát… hogy csak párat említsünk. Ha arra kényszerítenének, hogy egyetlen titulust választhatsz, minek mondanád magad? Költőnek, prózaírónak, szerkesztőnek, oktatónak, műfordítónak, vagy valami egész másnak?

Micsoda felsorolás, kedves vagy. Családapa… tudsz valamit? Nagyon remélem, hogy nem vagyok. Ezt inkább zárjuk ki, jó? Férj meg csak voltam pár hónapig. Ezek voltak az egyértelműbb jelölők. A többiről meg csak annyit tudok mondani, hogy igen, mindegyiket csinálom, egyszerre vagy egymás után – de gondolom, sejtem, feltételezem, hogy nyilván azért, mert fogalmam sincs.

Az interjú első része itt

Az interjú második része itt

 „Nem válságok vannak, hanem számtalan folyamat zajlik egymás mellett, amelyeknek megvan a maguk emelkedése, ereszkedése, kiszámíthatatlansága és felismerhetősége, azaz mindenfajta tulajdonságai.” Pál Dániel Leventével a Prae táblagépekre és okostelefonokra optimalizált verziójáról Kozák Ignác Tibor beszélgetett.         

Miért kell egy művészeti, főként irodalmi folyóiratot táblagépre úgymond átírni?

Mielőtt válaszolnék, szeretnék egy-két dolgot rendbe tenni. Eddig nem igazán választottuk külön a ‘prae’ különböző tevékenységeit. Beszélgetések során sokszor majdnem „cégbemutatót” kellett, kell tartanunk, hogy melyik médium micsoda, ki hol szerkeszt, ki hová ír – főleg azért, mert sok az átfedés. Van tehát a Prae című print irodalmi folyóirat, 1999 óta megjelenik negyedévente, benne szépirodalom és komolyabb elméleti-kritikai szövegek. Van egy kis könyvkiadónk PRAE.HU néven, ez egyben a webfejlesztéssel és kommunikációval foglalkozó cégünk is, ami már több kulturális-művészeti-tudományos projekt mögé is állt. És van a prae.hu általános művészeti portál 2006 óta, ahol a hét rovat (irodalom, art&design, építészet, színház, zene, film és gyerek) rengeteg ajánlott programja, híre és cikke hétről hétre – egyre több külföldi kitekintéssel – bemutatja, mi történik a művészeti életben, illetve lehetőségeinkhez képest megpróbáljuk követni a webkettes trendeket, ilyen például a blogmotorunk vagy közösségi funkciókkal is bíró portfólió-hálózatunk. A táblamagazin a portál anyagaira, tartalmára – azaz csak hetedrészben irodalomra – épül.

Visszatérve a kérdésedhez… Miután egy ismerősnek köszönhetően leültem az Opinion Leaders vezetőjével, Dén Mátyás Andrással, akinek a fejéből kipattant ennek a szervezetileg független és tartalmilag nagyon különböző médiumokat összefogó és tabletre transzformálva megjelenítő Táblamagazin lapcsalád (http://tablamagazin.hu/) ötlete, elkezdtem azon gondolkozni, hogy a művészeti életből, vagy általánosabban a kultúrából mi lehet érdekes, érdekes-e egyáltalán valami azoknak az olvasóknak, akik például a Szülők Lapja, a Rita Konyhája, a Betegszoba vagy egy autós-motoros magazin felől érkeznek a közös kínálathoz. Izgalmas kérdés, nincs rá jó válasz. Miért? Mert nincs igazán átfogó háttértanulmány. Magyarországon, de még szerte a világban is annyira új ez a piac, ez a felület, hogy csak találgatni lehet, néhány amerikai kutatásra alapozva. Olyan hatalmas cégek, mint például a Google is csak most kezdik felfedezni ezt a világot.  Aki ebbe belekezd vagy már belekezdett, az felderítő, az fogja a többiek előtt kitaposni az utat.

Ahogy egy évtizeddel ezelőtt mindenki, ide értve az irodalmi életet is, elkezdte felfedezni az online világot, elkezdte megválaszolni – jól, jobban vagy legalább valahogy – az interneten való megjelenés és jelenlét kérdéseit, úgy most ez, a táblagépekre és okostelefonokra épülő paradigmaváltás vette kezdetét. Ha sikerül jól kitalálnunk vagy ráhibáznunk, hogyan fogja meg egy könyvkritika vagy irodalmi szöveg, sőt egy vers a „táblásokat”, akkor nyert ügyünk van. Akkor kitárul és izgalmas lesz ez a világ, a művészetek és az irodalom világa egy technikai protézisekkel telezsúfolt korban, végeredményben újra megtalálja az őt megillető fontos helyét.

Mitől más a táblagépre optimalizált anyag, mint ami a prae.hu-n megjelenik? A kéthetente frissülő anyagot hogyan kell kiválogatni? Ki szerkeszti ezt az anyagot? Ki a felelős érte?

Egy-egy táblamagazinunk egyelőre egy válogatás a prae.hu-n megjelent anyagokból. A megjelenés előtt kérek egy ajánlást a rovatvezetőktől, szerintük a rovatukból mi kerüljön bele, melyik szövegnek van hosszabb távon és „kifelé” is aktualitása, megbeszéljük a szempontokat, preferenciákat, válogatunk – hiszen egy más olvasói réteget célzunk meg. Ezt egészítem ki plusz fotókkal és szépirodalmi szövegekkel, majd sor kerül a tördelésre, ahol a magazinos külcsíny kerül előtérbe: minél több illusztráció, minél hangulatosabb, vonzóbb oldalak.

Miben különbözik a táblamagazin szerkesztése a nagy online felületétől? Milyen programok tudását igényli? Mennyi munka összeállítani a prae.hu kiválogatott anyagaiból?

A prae.hu-t annak idején úgy terveztük, hogy a lehető legegyszerűbb legyen, azok is könnyen megtanulják, akik nem éreznek különösebb vágyat informatikai ismereteik fejlesztésére. Abban különbözünk a legtöbb (hasonló profilú) online tartalomszolgáltatótól, hogy nálunk a szerző tölti, szerkeszti fel a cikkét: ő tördeli, ő illeszt be képeket vagy videókat. A cikk így kerül be egy átfogó tartalomkezelő rendszerbe (CMS), majd kölünböző rosták után az olvasók elé. Ez pár éve unikum, újdonság volt itthon, ma már talán nem az, arról nem is beszélve, hogy elavult a motorunk, nagyon érik a megújulás, újratervezés. A legfontosabb mégsem a technikai háttér, hanem az egész filozófiája, ami egy szükséges minimális hierarchikus rendszerrel együtt a lehető leginkább a hálózatos szerkesztőség és szerkesztőségi munka felé mutat. Zárójelben jegyzem meg, hogy azok a szerkesztőségek – legyen szó belpolitikai portálról, sportújságról vagy akár irodalmi folyóiratról – fogják túlélni a jelenlegi és érkező „válságokat”, akik felépítésükben, szerveződésükben minél jobban meg tudják majd valósítani az arculatukhoz passzoló hálózatos modellt.

A táblamagazin szerkesztése ennél egyszerűbb, aminek egyik, kisebb része a kész anyagból dolgozás – egy-egy szám néhány nap munka, hétfőtől a csütörtöki megjelenésig –, másik része az Opinion Leaders nagyon jól kitalált rendszere, ami szintén egyfajta hálózatmodellre épül: a különböző szerkesztőségek, tematikák és olvasói közösségek mint hálózatok ebben a nagyobb hálózatban csomópontok lesznek, köztük minél több kapcsolattal, összeköttetéssel. Ez persze így, ebben a formájában spanyolviasz, amióta tudatosan épülnek a lapcsaládok vagy médiabirodalmak, elkerülhetetlen, sőt kívánatos a hálózatosság valamilyen egyszerű vagy végtelenül komplex algoritmusokra épülő, irányított vagy organikusan alakuló jelenléte.

Ami mégis újjá teszi a Táblamagazint, az a felület, az új szöveg- és információhordozó médium, az új olvasási technikák megjelenése, amiről már beszéltem fentebb. Hasonlítsd csak össze a Digitalstand lapcsaládjával: ott nem történik más, mint egy újságárusoknál is kapható nyomtatott lap digitális megjelentetése, ráadásul előfizetéses rendszerben. Velük ellentétben itt új felület jön létre, új megjelenés – ennek minden előnyével együtt –, ráadásul ingyenesen, és hétről hétre fejlesztve. Az első számok minimálisan egyedi template-jének karakterizálása – ami a gyors és szép megjelenés alapja – és az applikációk fejlesztése mellett – ami a felhasználók, az olvasók dolgát teszi egyszerűbbé, sokrétűbbé – a tartalom minőségének fenntartása és a szimbiózisok, kapcsolódási pontok feltárása a legfontosabb irány.

Az online újságírás, a digitális szövegalkotás következő fejezetének alapegysége – jelenleg nem látok innovatívabb vagy izgalmasabb, és egyben könnyebben elsajátítható programot – olyasmi lesz, mint amit a flash-alapú Prezi tud (Példa no.1.; Példa no.2.). Egy ilyen prezentáció alapú vagy jellegű szöveg egyszerre lesz szöveg – lezárhatóan és más szövegek hálózatában – és egyszerre lesz egyfajta, egyedi zoomolásnak köszönhetően logikai rendszer, ami még a kevésbé tehetséges szövegalkotók vagy kevésbé sikerült cikkek esetében is végig fenntartja majd a figyelmet. Képzelj csak el egy irodalmi szöveget, vagy még inkább egy képekre és filmrészletekre vagy zenére utaló kritikát így, vagy egy receptet: mész lépésről lépésre, követed a szakács vagy a szerző logikáját, majd zoom, és összeáll a kép, megjelenik az egész, kész az étel – egyszerre a monitoron és gőzölögve az asztalon.

Ezzel ellentétben, vagy inkább ezzel párhuzamosan a tablet és okostelefon és az ezeken a felületeken megjelenő anyagok a HTML5 felé mennek majd el (Példa no.1.; Példa no.2.; és egy ad), aminek technikai okai mellett – pl. az Apple termékeire nem kerülnek Adobe alkalmazások, vagy maga az érintőképernyő – fontos része lesz, hogy szinte gyökereiben átalakul majd az írás, a szöveg létrehozása, a tartalom megjelenítése és az olvasás technikái. És akkor még a különböző szintű interakciókról, a kiterjesztett valóság (Augmented Reality, AR) végtelen lehetőségeiről vagy egy adott fizikai helyhez társított tartalomról (Location Based Content) (Példa no. 1.; Példa no. 2.; Példa no. 3.), és a szöveg(ek) vagy az irodalom ilyen esetleges útkereséseiről nem is beszéltünk…

Visszatérve a jövőből, mi most csak annyit szeretnénk, hogy az ötleteink minél több mediális közegben, a print folyóirattól az online portálon át a táblamagazinig megjelenhessenek, a szerkesztés során kipróbálhassunk sok technikát, irányt és gondolkodásmódot, aminek jövőjét az anyagi korlátaink szorítását kicsit elfelejtve arra képzeljük el, hogy szerkesztőségként minél jobban tudjunk együtt gondolkodni, együtt dolgozni, szimbiózisokat kialakítani olyan cégekkel – amilyen az Opinion Leaders is –, akik a technikai innováció következő lépcsőfokában hisznek, vagy már ott is vannak.

Válaszodban azt érzékelem, hiszel ebben a formátumban, de például a gazdasági válság okozta további forrásszűkülés közepette milyen lehetőségeket látsz mint kiadónál és tartalomszolgáltató cégnél dolgozó, az ingyenesen elérhető tartalmakban?

A gazdasági válságok szerkezetéhez nem értek, nem is fogok, különösebben nem is akarok. Annyit azért látok ebből – a személyes és céges érintettségen túl –, hogy egy „válság” kevésbé jelenti a dolgok, folyamatok végét, mint amennyire az átrendeződését, vagy valamilyen új helyzethez való alkalmazkodás szükségességét. Ezt persze fel kell ismerni, a jó kérdéseket kell feltenni, és az ezekre adható jó sejtések, válaszok felé elindulni. Vannak, akik bármennyire jól csinálják, amit csinálnak egy viszonylagos nyugalmi vagy a források bőségét tekintve jólétibb szakaszban, de az ilyen – jobb szó híján – válságmenedzsmenthez, az átalakuláshoz-átalakításhoz nincs tehetségük, ők megszűnnek, vegetálni kezdenek, szorítanak a nadrágszíjon, csökkentik a mennyiséget a minőség stabilizálására hivatkozva (pl. oldalszámcsökkenés, ritkább frissülés), a színes képeket fekete-fehérre cserélik, satöbbi, mert nincs ennél jobb válaszuk. Pedig vannak ennél, ezeknél jobb válaszok, például az előbb két vonatkozásában is említett hálózatosságra épülő szervezeti modellek, amelyekben az esetleg fenntarthatatlan csomópontok ideiglenes vagy végleges kikapcsolása nem a koporsóhoz, hanem egy belső hangsúlyáthelyeződéshez visz közelebb – ami pedig előhozhat addig rejtett összefüggéseket, irányokat, súlyozást vagy kreatív és innovatív dimenziókat is.

Az is egy jó kérdés lehet, hogy minek van válsága éppen? A világgazdaságnak? A nemzetgazdaságnak? Az ország moráljának, ahogy mostanában is – meg szinte mindig – az értelmiség egy része látványosan megéli? A médiacirkusz “mindig van lejjebb” fejlődési iránya és az oktatás különböző szintjeinek minőségromlása miatt az egyetemes és kevésbé egyetemes kultúrának? Az írásnak és a szövegnek a vizualitással szemben? A nyomtatott sajtónak az online terjedése miatt? Mindennek egyszerre? Vagy hogy is van ez? A pásztorlegény hány percenként kiált hány farkast? Vagy mindez nem igaz, nem így igaz, és máshogy kellene ehhez az egészhez nyúlni, erről az egészről gondolkodni? Nem válságok vannak, hanem számtalan folyamat zajlik egymás mellett, amelyeknek megvan a maguk emelkedése, ereszkeséde, kiszámíthatatlansága és felismerhetősége, azaz mindenfajta tulajdonságai. És ha ezeket nem tragédiaként éled meg, hanem ezekhez alkalmazkodsz, akkor életben maradsz, ráadásul fejlődsz – hiszen mi más erősítene, mint ami gondolkodásra késztet vagy kényszerít.

Ebben a kontextusban, ha most a válság fogalma szerint konstruáljuk a kontextust – de nézhetjük akár minden kontextus nélkül is – az ingyenes és fizetős tartalmak jelenléte kiegészíti egymást, és mindig is ki fogja. Itt két filozófia, két szemlélet, két világkép idézőjeles harcáról lehet beszélni, és mindkettőnek megvannak a maga nagy hatású prófétái, fáklyahordozói. Ebben a történetben mindenki állást foglal, aki tartalomszolgáltató, aki médiumot működtet, vagy médiumot akar majdan létrehozni, ez elkerülhetetlen, és ezen nincs is mit magyarázni, talán csak egy lábjegyzetet hozzáilleszteni: ha több médiumod van, akkor több a lehetőséged mégsem állást foglalni, akkor lehetsz egyszerre fizetős és ingyenes, ahogy a népmesei lány is egyszerre meztelen és nem meztelen.

Itt lehet én is ismétlek, de inkább arra gondoltam, hogy nem jelenti-e a nyomtatott Prae végét az, hogy többen és több formátumban olvassák az internetes tartalmakat, inkább ott keresik a prae.hu-t? Ami egyben a kapacitást is elszívhatja a nyomtatott verzió elől. Sőt a támogatásokból az érezhető, hogy lassan az irodalmi folyóiratokat inkább web felé terelik a pályázati támogatások (is)?  

Ez már akkor felmerült, amikor elkezdtük tervezni, elindítottuk a prae.hu-t. Öt év tapasztalata az, hogy nem, nem jelenti a nyomtatott Prae végét az online médium, sem a tabletes formátum. Más a nyelv, elkülönbözőek a témák, más a tartalom, mások a műfajok, a megjelenítés. És nagyrészt más a cél- és olvasóközönség. A brand egy, ami különböző irányokból behoz egy csomó nyitott embert, más projektjeinkre is potenciálisan nyitott embert, ezzel csak nyerhetünk… Ha valami a végét jelenti majd, annak más oka lesz. Mi is nagyrészt ki vagyunk szolgáltatva a támogatásoknak, függünk a beadott pályázataink sikerétől – de most nem akarok jóslatokba bocsátkozni, vagy hangot adni a félelmeimnek.

Hogy látod a pdf formátumot mennyire látod elfogadottnak ma, amikor a megosztott dokumentumok virágázását éljük? Egy válaszodban utaltál arra, hogy közösségi és megosztott szerkesztés milyen fontos lett, ez a „régi” formátum megfelel-e majd az elektronikus író/olvasói trendeknek?

Ha nagyon le akarom egyszerüsíteni, akkor a PDF (’Portable Document Format’) mint formátum csak egy keret, egy váz a szöveg körül, a szöveg, a tartalom megjelenítésének egyik lehetséges módja. „Nagy múlttal” bír, de korántsem régi a szó ósdi, maradi, meghaladott értelmében. Sok lehetőség van benne, és jelentős alkalmazkodási potenciál. Mindent tudhat, amit ma egy (szöveg)felületnek tudnia kell, és technikailag is agyon lehet terhelni, hiszen mindent el is bír. A PDF egy hibrid technológia, aminek egyik legfontosabb sajátsága az integráció, a kombinációk széles palettája: beilleszthetők képek, videók, flash, különböző scriptek, HTML 5 (stb.), és telerakható hyperlinkekkel, azaz más tartalmak aktív hálózatába illeszthető, ami talán az internet és az általa formálódó íráskultúra és -technikák egyik legfontosabb eredménye. Nem utolsó sorban szép is, lehet önmagán túlmutató esztétikai dimenziója, jellemezhetősége is, mint egy nyomtatott kiadványnak, például egy könyvnek – úgy, ahogy a készítője eltervezte és lezárta.

Ez utóbbi, a lezárás aktusa az a tulajdonsága, ami egyre inkább növeli az értékét. Amikor minden változik, minden változtatható, felülírható – nézz csak meg például egy Wikipedia-szócikket, de akár egy ismerősöd Facebook üzenőfalát is az utólagos arckarbantartások előtt és után –, minden egyfajta digitális palimpszeszt, ahol egyre inkább előtérbe kerül a különböző cloud technológiáknak köszönhetően a közösség, és egyre inkább felszámolódik az egyén, az egyéni munka és teljesítmény – és e mögött a név és identitás –, akkor a PDF és a különböző e-könyv formátumok ennek a lezárhatóságnak köszönhetően még mindig jobban őrzi és fogja őrizni az egyént, a készítő(k) keze nyomát és szándékait (és ezek szerzői jogi vonatkozásait is), olyan klasszikus szövegfogalmakat sem kizárva, mint amilyen például a tipográfia vagy ennek egyik alapegysége, a sor.

Te mit olvastál a netről hosszabb szöveget, tanulmányt utoljára? Van e-könyv olvasó a családban?

Legutóbb Rudy Rucker The Five Levels of Mathematical Reality című könyvét kezdtem el monitoron, illetve tableten olvasni, de a PhD-m szinte valamennyi szövegét már így olvasom, jegyzetelem. A családban az én HTC Flyerem mellett édesapámnak van egy Kindle-olvasója, rendszeresen megosztjuk egymással tapasztalatainkat, felfedezéseinket. Az íróasztalom pedig kb. úgy néz ki, mint Parti Nagy Lajosé, csak van még rajta egy TV is. Ennyi felület között egyre nehezebben veszem rá magamat arra, hogy könyvet olvassak, talán csak akkor, ha firkálhatnékom támad, esetleg ágyba akarok bújni egy szenvedélyes éjszaka reményében egy korrektúrára érdemes kézirattal.

Eredeti megjelenés: Kreatív Írás – A PPKE Kreatív Írás Specializáció honlapja 

Fél órával a fesztiválzárás előtt vont mérleget a szervező MKKE elnöke. Barna Imrével Pál Dániel Levente készített interjút a XVIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon.

Forrás: prae.hu

Seid Serdarević a 2002-ben alapított horvát Fraktura igazgatója. Kertész Imre és Esterházy Péter számos könyvét, Darvasi László, Nádas Péter, Bartis Attila és Dragomán György műveit is kiadták. Legutóbb Grecsó Krisztián Isten hozott című regényének horvát kiadási jogait vásárolta meg. Pál Dániel Levente beszélgetett vele, az operatőr Akar Péter volt. Zene: Danczi Csaba László.

Forrás: prae.hu

Luuk van Middelaar (fotó: Bach Máté)
Luuk van Middelaar (fotó: Bach Máté)

Luuk van Middelaar harmincnyolc évesen az Európai Tanács egyszemélyes ötletbányája, az Európai Unió első állandó elnökének, Herman Van Rompuynak hátteret biztosító kabinet tagja. Valahogy Európába című könyve – melyben szembe száll az Európa hivatalos arcára közönnyel tekintőkkel – a Könyvfesztiválra jelent meg.

Miért Machiavelli a példaképe, mint ahogy frissen magyarul is megjelent könyve borítóján is áll?

Talán azért kíváncsi, mert Machiavellinek nagyon kétes híre van. A filozófus vagy gondolkodó Machiavellinek azért lehet ilyen negatív reputációja, mert nagyon kellemetlen vagy kínos dolgokra mutat rá. Én leginkább azért szeretem, mert nem immorális, hanem amorális. Machiavelli nem a morális közmegegyezés terminológiája szerint gondolkodott, hanem analizálni akarta a politikát, úgy, ahogy az valójában működik. És nagyon szerette szülővárosát, szülővárosa szabadságát, bár ezt el szokták felejteni vele kapcsolatban. A legtöbb ember csak A fejedelem című művét ismeri, ami a zsarnokokról, mai szóhasználattal a diktátorokról szól, de szerintem nem ez a legfontosabb és legjobb könyve, hanem azÉrtekezések, ami a köztársaságkori Róma szabadságáról szól, és arról, hogy ez a politikai szabadság hogyan előlegezi meg és készíti elő a különböző társadalmi csoportok közötti harcot – ez az a gondolata, amelyik a leginkább hatással volt rám.

Ha lenne egy Machiavelli típusú gondolkodó vagy politikus a mai Európában vagy az Európai Unióban, az jobb lenne nekünk vagy rosszabb?

Én Machiavelliről úgy beszélek, mint filozófusról, nem pedig úgy, mint politikusról – és ehhez a Machiavelli-képhez én is közel érzem magam, több szempontból is. Ő úgy írt a politikáról, a politika működéséről, hogy azt belülről ismerte. Firenzében született, ami az akkori Itália egyik legerősebb városállama volt, és majdnem tizennégy évig a város egyik legbefolyásosabb főtisztviselője volt, előkészítője és vezetője számos nemzetközi tárgyalásnak. Aztán a Mediciek kisöpörték Firenzéből a demokráciát, Machiavelli pedig vidékre költözött, és rengeteg ideje lett olvasni, írni. Tehát ő nem könyvekben összegyűjtött tudásra, hanem saját tapasztalataira építette politikai, társadalomfilozófiai gondolatait – tudta belülről, hogyan működik a politika, hogyan kellene sok esetben inkább működnie, ezt írta le. Én ugyanerre teszek kísérletet a könyvemben. Nagyon fontosnak tartom magát a gyakorlati politikai tapasztalatot, és azt a szemléletmódot, hogy a politikát az idő és az események kontextusában kell vizsgálni – főleg akkor, amikor egy váratlan helyzetet azonnal meg kell tudni oldani –, mert a politika nagyon is része a történelemnek, és amikor alakítod a politikai folyamatokat, rájössz, hogy ez az egész sokszor csak arról, hogy alkalmazd a szabályokat és törvényeket, nem pedig arról, hogy részese legyél az időben látható történéseknek, amiben pedig Machiavelli nagyon is jó volt.

Könyvében Európa és az európai politikai hagyomány múltjáról, jelenéről és jövőjéről ír. Ön szerint hogyan gondolunk mint európaiak saját magunkra rosszul, milyen pontokon rossz az önmagunkról alkotott kép? Jelenleg Magyarország az EU soros elnöke, és ebben a pozíciónkban, ha figyelembe vesszük ezeket a gondolkodási áramlatokat vagy rossz beidegződéseket, akkor hogyan alakíthatnánk egy kicsit jobb irányba az Európai Uniót?

Szerintem a legfontosabb az a tagállamok számára, hogy megértsék, Európa a mi részünk, a belőlünk, a mindannyiunkból összetevődő egész. Az európai politika nem egy olyan valami, ami Brüsszelben vagy Brüsszelből kiindulva van, hanem amire minden tagország gondolkodása hatással van, befolyásol. Nincs olyan, hogy ők, hanem mi van, mert Európa a mi részünk.

A hazám, Hollandia hat éve elutasította az európai alkotmányt, mindössze egy évvel Magyarország csatakozása után. Akkoriban még aktívan politizáltam, és ebben a közegben nagyon meglepődtem, hogy az emberek úgy érzik, Brüsszel nagyon messze van tőlük. Nem értettem, hogy miért gondolkodnak így, ezért akartam megérteni és leírni, hogy hogyan és miért vagyunk közösen benne ebben a sztoriban, ami az EU – és ami egyben közös jövőnk is.

Ha Európában vagy az Európai Unióban sokkal erősebb nemzetek lennének, akkor Európa vagy az egész Európai Unió is sokkal erősebb lenne?

Azt gondolom, igen. Ez könyvem talán legfontosabb üzenete is. Európa nem a nemzeti államok ellen van, hanem azért épült fel, hogy megvédje a nemzeti államokat, és csak akkor tud erős lenni és maradni, ha az Unió – sok esetben egymástól is – különböző tagjai erősek.

A politikai közbeszédben vagy az egyetemi tananyagokban Brüsszel sokszor a jó és a nemzeti államok a rosszak, ők azok, akik meg tudják gyengíteni az egységes európai konstrukciót. Az emberek pedig sokszor éppen ellenkező előjellel gondolkodnak, azaz Brüsszel rossz, és Brüsszel rájuk akarja erőszakolni az akaratát. Úgy gondolom, mindkét megközelítés hibás, mert Európa nem más, mint egy politikai projekt, melynek az a célja, hogy együtt jobbá tegyünk bizonyos dolgokat.

Mit érez, könyve valamiképpen hatással tud lenni az unió polgárainak gondolkodására, valahogy fel tudja majd nyitni az európai politikusok szemét? 

Ez lenne az alapvető célja. (nevet) Azt gondolom, hogy a Valahogy Európába egy új, másfajta szemüveg. Néha gyerekek játszanak különböző színű szemüvegekkel, és egy-egy újabb színű lencsén nézve új formákat, új alakokat látnak – olyanokat, amiket addig nem. Ezt szeretném én is elérni, felkínálni egy újfajta látásmódot, hogy az olvasók megértsenek bizonyos politikai folyamatokat, értsék, hogyan működik Európa.

Eredeti megjelenés: prae.hu

Egyre több művészethez vagy kultúrához köthető társaságban találkozni azzal az igénnyel, hogy komolyabban kellene venni a készülő „produktumok” marketingjét, professzionalizálni kellene a kultúra kommunikációját. Egy pozitív, társadalmi szintű paradigmaváltás előtt állunk, amiben a kultúra narratívái végre nem a posztszocialista berendezkedés, hanem tényleg a piacgazdaság szabályai szerint rendeződnek. A nemsokára egyéves Sonntag Media is az egyik fontos szereplője ennek a váltásnak – a maga nemében első a kulturális kommunikáció szűz területén.

A 81. Könyvhét után az elsőkötetes Tallér Edinát és Simon Mártont faggattam erről-arról…

Az írás a harmadik verzió – Interjú Tallér Edinával

A Könyvhét forgatagában a virtuális térben értük el Tallér Edinát, akinek A húsevő című első prózakötete a Kalligram Kiadónál jelent meg idén. Írásról, kötetről, fontos könyvekről, tervekről és más ontológiai csecsebecsékről faggattam.

Beszélgetés a magasföldszint gangján – Interjú Simon Mártonnal

Simon Márton első verseskötete a Könyvhétre jelent meg a L’Harmattan Kiadó gondozásában. A Dalok a magasföldszintrőlfülszövegében Kemény István azt írja, hogy “Mindehhez képest szinte mellékes, hogy mennyien vártuk Simon Márton első kötetének a megjelenését. De sokan, az biztos.” Ez a sokan ott is volt a Váci utcai standnál, Marci dedikálásához hosszú, tömött sor vezetett.