Tag Archive: John F. Deane


John F. Deane Hódolat a Madárembernek című versantológiáját a Kráter Műhely Egyesület jelentette meg a Könyvfesztiválra. A kötetet bemutató beszélgetésen Pál Dániel Levente, Tornai József, Turczi István és Turcsány Péter beszélgetett az ír költővel.

Forrás: prae.hu

Reklámok
John F. Deane kötetbemutatója (fotó: Árvai András)
John F. Deane kötetbemutatója (fotó: Árvai András)

John F. Deane Hódolat a Madárembernek című versantológiáját a Kráter Műhely Egyesület jelentette meg a Könyvfesztiválra. A kötetet bemutató beszélgetésen Pál Dániel Levente, Tornai József, Turczi István és Turcsány Péter beszélgetett az ír költővel. 

Pál Dániel Levente rövid bemutatásában megemlíti John F. Deane hatalmas életművét, s hogy a négy fordító milyen kötetek közül válogatott. PDL messziről indít, finoman táncolja körbe Deane-t: az ír valóságról és az abban lakó ír néplélekről kérdezi. Deane a beszélgetés során aztán egyre gyakoribbá váló whoops… felütéssel indít. „Én csak egy költő vagyok, olyan valóságban élek, ahol nem történnek nagy dolgok. A gazdasági helyzetről nem beszélhetek, mivel csak annyit tudok, hogy borzasztó, hogy mindannyian 25 ezer euróval tartozunk a bankoknak saját hibánkon kívül” – mondja kaján mosollyal. “A gazdasági nehézségekhez már volt időnk hozzászokni, már 800 éve így vagyunk, és túléltünk már sokmindent: a brit birodalmi terrorizmus idejét, azt, hogy az angolok ellopták (gael) nyelvünket, angolul írunk és beszélünk , esetenként jobban mint az angolok” – sorolja, s mintha minden mondata, szava mögött ott bujkálna egy-egy idézőjel, mint valami kacsintás a közönség felé.

PDL megjegyzi, érdekes, hogy három különböző nemzedékhez tartozó költő fordította a mostani kötet verseit, s valahogy mégis konszenzus alakult ki közöttük abban a tekintetben, milyen versek kerüljenek a válogatásba. “Egy kis szigeten élek, ami egy másik, kicsit nagyobb sziget mellett fekszik” – játszik az Ireland és island szavakkal Deane, s még tovább menve hozzáteszi, ezt a szigetszerű (isolated) költészetet szeretné a világ számára is hozzáférhetővé tenni. Egyébként műfordítóként ő is számos költeményt jegyez: svédből, románból, olaszból is fordított verseket, holott egyik nyelven sem beszél. PDL első kérdésére igazából most felel: a versek fordításakor nem a nyelvismeret elsődleges, a legfontosabb a lelket elkapni.

„A költészet számomra az egyik legfontosabb dolog, a feleségem után.” Kicsit gondolkodik, majd helyesbít: „talán a feleségemnél is fontosabb. Ehhez hozzátartozik az is, hogy talán én vagyok az egyetlen olyan költő, aki költészetből él meg: most vettem egy új zakót – szép, ugye?”

Rókaisten (The Fox God) című vers felolvasása után adódik a kérdés: az emlegetett keresztény kultúrkörhöz hogyan is kapcsolódik ez a szereplő? Deane az angol és az írországi rókaélet sanyarú voltát ecseteli: szegény rókák a szántóföldekre rejtett mérgek elől a városi kukák szemetéig menekülnek. Az üldözött róka dacos élniakarásáról és a lélek túléléséről szól a Rókaisten éneke.

Ezután a fordítók kapnak szót: Tornai József Deane fordítása kapcsán az istenkeresésről beszél, valamint arról az ismerős érzésről, amely az ír költőt a XX. századi magyar költészettel köti össze. Turczi István John Donne-t, Joyce-ot, Yeats-et említi Deane költői elődjeiként, illetve kiemeli új barbarizmusát és annak összefonódását a liturgiával.

Turcsány Péter A tengerész Jézus című verset olvassa fel, amely Budapesthez köthető. Deane bőséges háttérinformációval szolgál. „2009-ben jártam először Budapesten, beleszerettem a városba. Mindennap átsétáltam azon a szép zöld hídon, amely alatt ott folyik a Duna. Valaki korábban említette, hogy a Duna alatt fel nem robbant világháborús bombák vannak, s elképzeltem, mi lenne, ha felrobbanna az összes híd, hogyan is mennénk át a túlpartra. Átsétálnánk a vízen? Egy kis whisky vagy pálinka (spirit) elég lenne hozzá. Spirit-walking: valahol mindannyiunkban fájdalom lakik.”

„Az is Budapesten történt, hogy egyik este egy bárban néhány amerikai társaságába keveredtem. Hangosan Bushról és a számukra igencsak szimpatikus jobboldalról próbáltak engem meggyőzni. Provokálni kezdtem őket: megkérdeztem tőlük, vajon nem lenne csodás, ha itt teremne Jézus és átsétálna előttünk a vízen? Ne beszéljen Jézusról, főleg ne ilyen módon – mondták. Én pedig boldog voltam.”

Innen már tényleg csak egy ugrás vagy vízen járás, hogy saját nevéből: John Francis Deane etimológiai trükkökkel és némi gael nyelvből vett magyarázattal levezesse: John The Divine – ezt a titkot rejti átlagosnak tűnő neve.

A beszélgetés végén Deane köszönetet mond a fordítóknak, amiért épp a Madárembert emelték a címbe, vagyis Ikaroszt, a vágyainak engedő, halálba repülő figurát. „Ikarosznak kell lennünk, nem pedig unalmas Daidalosznak – remélem, én az előbbi vagyok” – zárja a bemutatást.

John F. Deane: Hódolat a Madárembernek

John F. Deane: Hódolat a Madárembernek

Deane legfőbb költői témái: a vallás, a hit, a részvét, a szülőföld lelkisége, az elkorcsosuló korszellem kritikája. Tagja az Aosdána elnevezésű ír Művészeti Tanácsnak és 1996-ban megválasztották az Európai Költészeti Akadémia főtitkárává. Díjai: O’Shaughnessy Díj (1998), Nagy Nemzetközi Költészeti Díj (Románia, 2000), Marten Toonder irodalmi Díj (2000). Megkapta a T. S. Eliot-díjat és a The Irish Times Költészet MOST-díját. Verseit Roberto Cogo fordította olasz nyelvre, s 2002-ben megnyerte Az Év Legjobb Külföldi Költészete Díjat Olaszországban. 2007-ben a francia kormány neki ítélte a “Chevalier de l’ordre des Arts et des lettres” kitüntetést.

John F. Deane Hódolat a Madárembernek (Kráter Műhely) című, válogatott verseit tartalmazó kötetét április 15. pénteken 16:30–17:30 között a Kner Imre teremben mutatják be a költő társaságában fordítói: Tornai József, Turczi István, Turcsány Péter és Pál Dániel Levente.

A PoLíSz 132. számában (2011/március) két Deane-fordításom jelent meg: a Drumlin-ország és a Sekina, a sátrak öreg istene.

Vidék, hol szélhajlított sövények,
sások borítanak lápon ülő mezőket,
felvert sáraljú szalmaágyra
dől a jószág,
s a hazaterelt, herélt marha behúzódik
vonakodva; a rögök és a latyak,

akár a mélabúban tespedő, indulni
vonakodó lélek,
a csatornák csurig, az ösvényeket
behabzsolták az éhes folyók,
tanyák dugják fel lélegzetért fejük
és kutyák ugatják hosszan a reményt.

Így van ez nemzedékek óta, s íme
bizonyság, sírköveken a büszke nevek.
Ám nemsoká erdő lesz e föld, s a drumlinok
majd nyögik távoli, új urak lassú aratását,
s szóródnak mindenfelé feldühödött holtak,
mint szélben a spórák szanaszét.