A szerelem szopás (by Klein László)

Viccel a fiú. Már nem fáj, hirdeti félhomályban szempilláit rezegtetve a főként fiatal nők alkotta közönség előtt. Nagyon fáj pedig. Tudja, hogy tudjuk. Dönti le a pálinkákat, építi az új kártyavárat. Kicsit modoros – vagy csak tűnődően természetes? Buja SMS-ekből kreál játékos költeményt, kurválkodásból katedrálist. Billeg a borderline-on. De hát a határok azért vannak, hogy meghágjuk őket – tartotta egykor a merész alkotó.

A fiatalnak mondott Pál Dániel Levente – performansznak nevezett – emlékidéző felolvasás keretében mutatta be Hogy éltünk, nem hiába című, a FISZ-könyvek sorozatban megjelent verseskötetét a Kazimir bisztróban, április 16-án. Első hallásra ugyanazt adja a szerző, mint azÜgyvezető költő a 21. században (Palimpszeszt, 2010) című könyvében, csak a kábítószer helyett az alkohol és a fojtott érzelem lett több. A drog helyére beült a széplélek, torzítva a „klasszikust”.

Rögtön egy melankolikus, de mellbevágó költeménnyel kezd: szerelem, pöcs, ondó – ahogy megszoktuk tőle, mégis üt. A közönség együtt zümmögi vele, hogy „A szerelemnek múlnia kell”. Rezignáltan, előzékenyen tépi ki szívét, és nyomja az arcunkba. Szétnéz merengve és fanyar fejével biccent. Nem pöcsöl. Elmeséli a Műalkotás születésének némely ihlető elemét, de mivel szülei is részt vesznek az esten, erősen szelektál, csak olyan élményt oszt meg, melyre egyedül ő emlékezhet. Nehogy ellentmondásba kerüljön, tréfálkozik. Talán ez a baj, hogy szórakoztatni akar, megnevettetni, miközben a verseivel sorra viszi be a jobbegyeneseket. Örömet szeretne okozni azoknak is, akiket a művész szelleme helyett csak a teste izgat – vagyunk így jó páran –, ezért kedélyesen boncolva magát sztorizik.

Megtudjuk, hogy lisszaboni chatpartnere annyira behálózta hét-nyolc éve, hogy férjeként utazott el a Zöld-foki szigetekre, mert házaspároknak nagyon kedvezményes utazási lehetőséget kínált egy portugál iroda. Akkor még fiatal s bohó művészünk otthon azt mondta, elutazik a szakdolgozatához könyvtárazni, aztán a portugál fővárosból Afrikába indulás előtt megüzente az érte esetleg aggódóknak, hogy miért nem lesz elérhető egy hétig. A tengerparti bungaló franciaágyát ugyan kénytelen volt megosztani a feleségeként bejelentett hölggyel, de valahogy túljutott ezen a traumán. Ott találkozott sok kék vagy zöld szemű, fekete bőrű helybelivel, akik az Olhu azul ihletőjévé váltak, s ott táncolta át az éjszakát egyedüli fehérként – rendőri biztosítással – egy diszkóban. Tavaly tavaszig megtett bármit gátlástalanul, ha úgy hozta kedve. A vakmerőség és a merészség határa neki valahol a libanoni-szíriai határon húzódik. Ahol haditudósító haverjával együtt visszafordította ugyan a szír hadsereg, ám a fegyvercsempészekkel majdnem megállapodtak, hogy fizetnek száz dollárt, ha a kocsi csomagtartójában átviszik őket egy hegyi ösvényen. Egy terrorszervezet és a hadsereg által felügyelt területek közti senkiföldjén. Rosszarcú üzletfeleik és az eleredő eső miatt végül inkább lemondtak a megnézni tervezett szufi szertartásról. Másnap a hírekből megtudták, éjjel egy tankhadosztály szétlőtte a települést, így helyette végül a byblosi tengerparton söröztek.

Megfontoltabb lett azóta? Elmúlt harminc. Már nem indul be minden mell láttán a szopóreflex, de a reggeli merevedés még reményt kelt. „Ülsz és iszol.” Túl a csúcson. Túl jón, és…

Szép szerelmes verseket szaval, Pilinszky-parafrázist (Az ágy közös), forradalmi lángolást (Földrengés után). Undorítóan optimista időnként. Művei érzékenyek, magával ragadóak, ragacsosak. Úgy hiányzott ez a könyv már a hazai palettáról, mint egy jó szopás. Befejezetlen, nagy felejtésmunkája „kurvára kell mindenkinek” – dalolhatnánk a Költővel. De hagyjuk a lírát, az úgyis megvásárolható a Fiatal Írók Szövetségétől, mint az alkalmi szerelem. „Miért nem a Facebookon időnként közönségessé tett, kurvás életképeit jelentette meg?” – kérdik gyakorta. Ősszel arra is sor kerül valószínűleg, összegyűlt már ötven mikrotörténet. Szókimondó, mocskos szájú imidzsét erősítendő ízelítőt ad belőle, miként akarják a nyolcadik kerületben hazafelé tartva gyakran leszopni, csak mert olyan ábrándos tekintetű poéta. Mint az új kötet borítóján is látható, mely nyilvánvaló rájátszás a már fiatalon is militáns címeket használó humanista, Jászberényi Sándor Próbalövés című alapmunkájára. A cikluscímmé lefokozottVörös halakat vacsoráztunk helyett egyébként azért lett a Hogy éltünk, nem hiába a kötet címe, mert egy jóképű hal túl nagy konkurenciát jelentett volna a saját fényképe mellett, tréfálkozik. Néhányan nevetnek, örül neki, versei hallatán viszont az arcokra fagy a mosoly.

Háborús övezet a lélek, de élni kell a szakadék szélén is. Pál Dániel Levente hirdeti: a szerelem minden. Zsákmányát viszi át fogában tartva Alexandriába, s lesi a Boszporusznál az új ígéretet. Majdnem meggyőz. „Várom haza, ha hazája én vagyok, / várom, hazája én legyek.” (Vonaton ül, útlevél nélkül)

Eredeti megjelenés: kulter.hu

30 év slágerei (by Gál Soma) + videó (by Klein László)

Nem hiába jöttek el, akik vették a fáradságot, és kedd este meglátogatták a Kazimír emeletét. Egyedüli eseménynek lehettek tanúi. Nem csak azért, mert harmadik PDL kötetbemutató csak egyszer van az életben, hanem mert a szerző hirtelenjében feltalálta a „stendápirodalom” műfaját. De ne szaladjunk előre, építsük fel szépen ezt a beszámolót.

Lehetne olyan szépen, mint ahogy Pál adagolta a verseket és az előadást a kérdéses estén. Ezzel a kijelentéssel mindjárt a kötetre is kitérünk, mivel (az utólagos elolvasás során kiderült), a szerző gyakorlatilag a teljes kötetet felolvasva vezette végig a közönséget annak történetén. Mesélőkedve sem veszett el közben, akár két versszak közé is beszúrt egy-egy rövid sztorizást. Aki netán ismerte már PDL-t, annak kötetlen lett így a beszélgetés. Aki nem, annak humoros.

Hogyan beszélhetett ennyire szabadon? Amint a közönség (barátok, ismerősök, sajtó és irodalomkedvelők) egyenként megérkeztek az eseménynek, a szerző egymagában fogadta őket, mindenkihez volt egy szava. Borbáth Péter megnyitója után is ő vette át a szót, egyedül. Egyedül van-e ezzel, nem valószínű, ám e sorok írója nem emlékszik a közelmúltban olyan eseményre, amelyen egy kortárs költő ennyi feladatot vállalt magára. Az ő szavaival: volt már néző, szervező, kérdező, miért ne csinálhatná egyszerre mindezt, és mi mással, mint a saját kötetével? És ha már így teszi, miért ne lehetne egy performansz (a fél közönség felnevet). „Sokféle kötetbemutató létezik” folytatja, ő ezeket halál unalmasnak tartja, sok ember mond túl sok jót az ünnepelt szerzőről. PDL máshogy ünnepel, valahogy közelebb ahhoz, amit a kötete is képvisel.

A biztonság kedvéért zsebéből előkerül a telefon, az idő végett. A színpadon tehát egy újabb eszköz, valamikor el kell sülnie. Aztán belevág. Legyen nyers, mondja, de azonnal kanyart vesz, versek helyett a köszöneteket mondja el. A kötet bűvös háromszögét: egy szerelem, egy barát és egy keresztapa között. Legyen meglepetés az olvasóknak. Eztán következhet a megváratott vers, elsőként a ciklusokból kiszakadt Szerelmes vers. Itt álljunk meg egy szóra! Ebből a versből ugyanis tökéletesen kitűnik PDL költészetének stílusjegye. Képzeljen el a kedves Olvasó egy verset, ami az említett címet viseli. Ha megvan, akkor jöhet az a két sor, hogy: „a szomszéd cigánylányok kis kemény/pöcsöm fogdosták csillogó szemmel”. Szerepelt az Ön szerelmi lírájában ilyen sor? Ha igen, akkor talán mégsem olyan különleges, de a hallgatóságára azon a kedd estén üdítő hatással volt. Nem botránkozik senki sem, minden sor, minden szó tökéletesen ül a helyén: ettől a mástól lesz szép.

És folytatja, immár a ciklusokkal, és egy majdnem címadó verssel. Egyszerű, miért nem: a Vörös halakat vacsoráztunk könyvcímhez triviális egy nagy, vörös hal, aminél jobban mutat a szerző portréja a címlapon. Így készült el a borító fotója a „cd-kötethez”, Napba hunyor-mosoly, cigi, galamb. Homok. PDL belenéz a szerelem romjaiba, és hiába égeti a retináját, ő csak röhög. Nem úgy a hét évvel ezelőtti szerelem történetén, és a Zöld-foki szigetek zöldszemű feketéin. Feltűnnek a kulturális különbségek (Olho azulLélekfa-lélek), ami persze mindig jó ötlet a megdöbbentésre. PDL meg „csakazértsem” használja ki, csupán a kulcsot adja a kézbe (a Lélekfa-lélek versben), magától értetődően és szinte mellékesen: „sejtem, hogy ez emberésszel felfoghatatlan”. Mindjárt el is kezdi a háttértörténetet, és sorban kiderül, hány világot utazott már át a költő. Így lehet a Zöld-foki szigetekről egyenesen elhajózni (nem felejteni el a halászatot!) egy vonatra (Vonaton ül, útlevél nélkül), schengeni határokkal tűzdelt Törökországba, ahonnan már csak egy köpésre van a ház, benne egy házassággal( Kis esti gyors, A törékeny mosdó alatt, Az ágy közös), és ha már azt is megunja ez a nyughatatlan lélek (Felesleges), hát Pest utcáira megy a szabadságért, ha úgy akarja köztársaságot dönt (Földrengés után), ha úgy, akkor kiruccan Alexandriába. És PDL úgy lubickol mindenhol, mintha egész életében ezt tette volna. Élt. Megint előre rohantunk, hiába, ennyi élménnyel és csodával nehéz tartani a tempót. Nem is akarja senki, ki Szíriában, ki Keszthelyen ragad, és közben robban a korábban előkészített telefon, legalábbis Pál Dani megnézi, megköszöni a figyelmet. Ő felépítette a szerelem romjait, takaros gúlába, innentől az Olvasóé a főszerep.

Csak két sláger mellett nem lehet elmenni erről a Greatest Hits könyvből (ezzel csupán kedved csinálva Önnek, leendő Olvasó): az egyik sorai ott csengenek a közönség közt üldögélő tudósító fülében, ahogy a vendégeknek kijáró pálinkát iszogatja, „Ülsz és iszol”, s bár közel sincs a harminchoz, mégis beültette PDL a hintába. A másik vers pedig olyan, mint szerzője szerint a szabad ember: történetei éltek és mindent megtehettek. Most él, és csak az a kérdés, mennyi mindent tehet meg?

Nem hiába.