Tag Archive: kritika


Kertész Imre: Mentés másként

Kertész Imre: Mentés másként

Kertész Imre Mentés másként című könyve súlyos, nehéz olvasmány. Mint egy zsák, összetört kő, amit egy véletlenszerű pusztaságban egy vándorló törzs elhagyott táborhelyén talál az ember, majd egy darabig cipeli magával, nem tudja mire lesz jó, jó lesz-e valamire. (Kertész Imre: Mentés másként (Feljegyzések 2001–2003). Magvető,Budapest, 2011)

A legelső kérdés a cím, amit eddig többen félreértettek, félreértelmeztek: objet trouvét, „talált tárgyat” láttak benne (pl. Szántó Domingo vagy Ács Pál). E felé a jelentésképződés felé visz az írás mint kultúrtechnika a szerző életében bekövetkezett kényszerű, radikalizálható váltása is. Kertész a korábban megszokott írástechnikáról „a Parkinson-kóros jobb kéz miatt” (10) áttér a számítógépes, digitális írásra. Efelé terel a könyv fülszövege is: „A Mentés másként című dokumentumot érdemes többször is megnyitni.” De éppen ellenkező irányba mutat az interneten sok helyen megtaláható könyvajánló: „A 2001 és 2003 között vezetett naplóból kiderül, hogyan élte meg Kertész Imre a Nobel-díj körüli világszenzációt, mit látott és mit álmodott, mi a véleménye az ezredforduló politikai káoszáról, és hogy miképpen menthető másként a szabadság és a személyiség.” (kiemelés tőlem)
.
A mentés szó itt kikerül a számítógépes, szoftveres jelentésmezőből, és visszatér egy „korábbi” jelentéséhez. A ’kimenteni’, ’megmenteni’ értelemben használt igéből képzett főnév a ’másik’ ebben az összetételben különös, idegen, furcsa világával egymás mellé állítva inkább hozza a kertészi életműből kisejthető szándékot, inkább közelebb áll Kertészhez.
.
Ebben az irányban továbbhaladva szeretném úgy olvasni Kertészt, hogy minden elutasítástól eltávolodva el tudjam magamnak menteni, ki tudjam magamnak menteni, meg tudjam magamnak menteni.
.
A második kérdés: a műfajiság
.
Ha a „Feljegyzések 2001–2003” alcímű, kronológiáját tekintve konvencionális (a bejegyzések dátumai egymást követik), önmagát többször naplóként identifikáló szöveget naplóként olvassuk, több kérdéssel is szembetalálkozunk.
.
Ha van némi fogalmunk, bármilyen felszínes ismeretünk a tárgyalt időszakról, a szerzőről, az majdnem olyan, mint egy film fordulatokra és meglepetésekre építő cselekményét ismerve megnézni a filmet. Tudjuk, „ki a gyilkos”, azaz jelen esetben tudjuk, hogy Kertész milyen cikkeket publikált, milyen nyilatkozatokat tett, milyen támadások érték, min dolgozott, és azt is, hogy lesz 9/11 és meg fogja kapni a Nobel-díjat. A valóság referencia: spoiler –, melyet nem tudunk maradéktalanul kizárni, és amely ismeretében az olvasás során kevésbé érdekes a megjelenítés hogyanja, mint az absztrakció-technikákat sem nélkülöző (ön)archiválás azonosítható építőelemeinek és az ezekkel kapcsolatos reflexióknak a jelenléte.
.
Egy napló érthetetlensége és élvezhetetlensége nem csak önmagától, az önmagában hordozott gondolati vagy szövegalkotó erőtől, szerkezettől és dramaturgiától (stb.) függ. Éppen érthetősége és élvezhetősége mentén ragadható meg leginkább a személyes és kollektív valósághoz fűződő hálózatos kapcsolata, egyfajta hypertext-elmélet felől megérthető leírhatósága. Az olvasás hermeneutikai kurdarcának realizálhatósága, e kudarc esélye is ebben a kettősségben jelenik meg: egy napló egyszerre értékes és értéktelen – amely eldöntése az olvasó szubjektum szerzőhöz mint valóságos személyhez fűződő viszonyában már jó előre úgy konstituálódik, hogy abban több lesz a determinizmus, mint a kíváncsiság és a felfedezés öröme. Szélsőségesen leegyszerűsítve: csak akkor tudom elképzelni, hogy egy (bármelyik élő) szerző naplója legyen az első tőle olvasott könyv, ha annak politikai kontextualizálhatósága vagy ennek bármiféle esélye van – pro vagy kontra. Hiszen ekkor nem művei jobb megértése, nem az adott naplóidőszakban létrejött művek keletkezéstörténete, gondolati és nyelvi előzményei, a kétségek és tisztulás küzdelme áll az érdeklődés homlokterében, sem egy intim emberi szféra nüanszai – főleg akkor nem, ha ez a szerző (Kertész Imre) nem jelentéktelenül megosztó személyiség –, hanem a közéleti-politikai lencsén át nézett, adott datált eseményhez köthető vagy abból az általános igazság, aktualizálhatóság felé kiemelhető, idézhető és felhasználható mondatok vadászata.
.
További kérdés, hogy egy napló kiadása hogyan intrerpretálható. Egy kiadott napló, minden kiadott napló kiadói konstrukció („merő konstukció, tűrhetetlenül hiányzik belőle az élet” (?) – 123) – főleg akkor, ha a szerző életében történik. Eleje és vége önkényesen kijelölt. A szöveg szerkesztettsége pedig mindenképpen egyfajta pózzal vagy szereppel ruházza fel a szerzőt – elég csak az önláttatás, az önmagamról való beszéd/írás minden őszintesége, öniróniája és éndestrukciója ellenére is egyszerre láttató és legalább ugyanannyit eltakaró önkéntelen vagy tudatos technikáira gondolni – , mely vagy építi vagy rombolja az álatala kialakított vagy a róla kialakult képet. A kiadásnak ilyen formában is tétje, jelentésessége lesz, amely ezen a szinten semmiképpen sem ártatlan aktus (ahogy egy bármilyen botrányesélyes szépirodalmi mű vagy esszékötet kiadása mégiscsak ártatlannak tekinthető), mögötte bizonyos – nem irodalmi kontextusokban ható – szándékoltságra lehet gyanakodni.
.
Egy nagy alkotó naplójának és egyéb személyes vagy intim használatra szánt egódokumentumainak (by György Péter) kiadása – talán nem alaptalan ezt leírnom – a sejett szándékoltság mellett egy szomorú előjelű másik dimenziót is magában rejt(het). Egy naggyá (díjesőben rongyá ázottá, kultikussá, világhírűvé stb.) vált alkotó e műveinek feldolgozása, gondozása, kiadása és kiadói, majd értelmezői beillesztése az életműbe az írói élet utolsó vagy a post mortem „élet” első fázisában történik. Ekkor kerülnek elő a személyes naplók, a jegyzetek, a levelezés (vö. Haldimann-levelek, Magvető, 2010), a befejezetlen vagy tűzre szánt művek – és ekkor kerülnek a széles olvasóközönség elé is, ám ezek fokozatos megjelenése és megjelentetése, kanonizálása és „filologizálása” valahol a szerző halálát jelentik, nem a barthes-i értelemben, hanem ténylegesen: fizikailag vagy alkotóilag.
.
A harmadik kérdés: a fikcionalizálhatóság
.
Ha a fentebb diskurzusba hozott szempontoktól – (1) a napló hypertextes függése a valóságtól, (2) a véleményalkotás binaritásába kényszerítő közlések direkt hatásmechanizmusa, (3) a szerző halálának árnyéka – szeretnék elvonatkoztatni, és másként menteni, kimenteni magamnak Kertészt, akkor ennek egyik lehetősége a Mentés másként mint napló fikcionalizálhatóságára tett kísérlet. (Egyébként a könyv bemutatóján a szerkesztő, Szegő János első kérdése is állítólag – nem voltam ott, csak a beszámolókra hagyatkozhatok – valami hasonlóra kérdez(het)ett rá: „Szegő János első kérdése, hogy mennyire fikciós napló a Mentés másként…” – Weiner Sennyey Tibor: Nemzetkritika másként. Irodalmi Jelen)
.
Ha minden paratextuális és önreferenciális egyértelműsítés ellenére megpróbálom a Mentés másként szövegét szépirodalomként látni, amelyben a hangsúly a fikción, illetve ebből következően a felépítmény konstruáltságán, dramaturgiáján, architektúráján (stb.) van – akkor az egész szöveg teljesen más módon lép működésbe. (Szélsőségesítve: „A mű szereplői és eseményei, bár helyenként valós dokumentumok ihlették őket, mind az írói fantázia szülöttei, a valósággal való bármiféle egyezés vagy hasonlóság a véletlen műve.”) Elfelejthetjük, egy virtuális szépirodalmi valósággal, mátrixszal helyettesíthetjük a valódi valóságot, a történelmi vagy irodalomtörténeti valóság linkjeit, az ezen tudás- és emlékdarabokból összerakott ismereteinket. A megjelenítés hogyanja ekkor ugyanannyira érdekes lesz, mint a szöveg felépítése, játékai stb.
.
Kertész Mentés másként című könyvében a fikcionalizálhatóság esélyét felkínáló elvonatkoztatás pontjai azok az epizódok, amikor magáról ír, amikor mintha távol-, s kívül állna az egészen, mintha „valaki más” lenne, amit majdnem mindig, azaz majdnem következetesen a nyelvtani szám-személy változása is jelez, amibe önkéntelenül beleérthetjük a(z elbeszélő) szubjektum nyelvben is megformált elbizonytalanodását.
.
„Egy művelt, kifogástalan képességű, magányos, hazátlan és védtelen író kapta [a Nobel-díjat], aki semmiféle »hivatalos« támogatásban nem részesült, nincs lobbyja, nem tud angolul, és igen sötéten látja a világot.” (2002. október 12.)
.
„Önarckép 2003. január 18-án, este 7 óra körül, a müncheni repülőtér egyik mellékhelyiségében: űzött külsejű, idősebb úr, fekete puhakalapban, mely alól, mint szalmabáb letakart kócfejéről, hosszú szálak ütköznek ki, s lógnak alá. A vizeldéből érkezik, illedelmesen kezet mos, miközben a tükörben látja félrecsúszott nyakkendőjét, félgallérosan magára ráncigált kabátját; arcán tegnapi borosta ütközik ki, szeme fáradt, tekintete éles, szája még mindig fiatalos, puha – és gondolom – érzéki benyomást keltő.” (2003. január 18.)
.
„A Parkinson-kór megbélyegez. Reszket a kezem, s ezt mindenki látja. »A pasas kiszállt a kocsiból; először a reszkető keze jelent meg – te, én nem tudtam, hogy ennek reszket a keze: valósággal megijedtem. Alig tudott kikecmeregni a kocsiból.«” (2003. január 21.)
.
„Önarckép, éjszaka három óra tizenkilenc perckor. Egy altatóval teleszívott agyvelő, egy a hátát fájlaló alak különböző mutatványok segítségével fölkel az ágyából, ahol addig tehetetlenül forgolódott, veszedelmes bizonytalansággal végigtántorog a félhomályos lakáson és leroskad a számítógép elé. Pizsamáján rongyos házi öltönyének kabátja, haja gyűrött csomókban tapad kopasz fejére…” (2003. április 23.)
.
Ezek az eltávolító szövegegységek az irónia hordozói, vagy iróniának látszó gesztusok. Ám tudomásul kell vennünk, hogy a szerzői szándékkal – mely az érzett abszurditást iróniával kezelné, de a felszínesség és tartalmatlanság elkerülése miatt a szellemességet kerülné – való kapcsolatunk sajnálatosan meghatározott, Kertészhez fűződő személyes, hozott vagy jelen könyv olvasása közben kialakuló viszonyunk szerint alakul az a megfoghatatlan kiterjedéssel és relatív határokkal bíró kognitív mező, ami az irónia. Nem véletlenül kezdtem el ragaszkodni csökönyösen tehát a Mentés másként másként mentéséhez – hogy egy kellemetlenkedő szójátékkal éljek –, a napló nem naplóként, hanem szépirodalmi műként való olvasásához. E transzformálás során az olvasás és értelmezés ABC-je, maga a kódkészlet cserélődik le egy másfajta kódkészletre: felszámolja a szerzőt és a hozzá fűződő mindenfajta viszonyt, s behozza az elbeszélőt, aki tabula rasa – tiszta lappal indul.
.
Megváltozik a tekintet és az értelmezés. Nem egy Parkinson-kórral küzdő, lassan leépülő, kényszerkepzetektől és önértékelési szélsőségektől gyötört valódi személyt látunk – aki mellesleg egy évtizedekkel korábbi (és egyszeri?) csúcsteljesítményéért – ténylegesen átveszi a Nobel-díjat, hanem egy szereplőt, aki ugyanezt teszi. Mindennek, minden apró jegyzetnek, érzületnek, esszétöredéknek, gondolatnak, indulatnak más színe és íze lesz.
.
Az Auschwitz és Nobel-díj odaítélés közötti árukapcsolásban konstruálódó feszültség abszurditása („…Auschwitz és a Nobel-díj között elég nehéz összefüggést teremteni. Végül is nem azért szerződtünk, hogy hat évtizeddel később Nobel-díjat kapok.” – 2002. október 27.) és a megélt öregség-betegség személyes tragikuma csak az irónia eszközével és eltávolító technikáival beszélhető el, ahogy Richard Rorty amerikai filozófus fogalmaz: az irónia használata segít megőrizni képességünket a szabadságra és megújulásra. Ez egyrészt empátiát ébreszt, másrészt aláássa a gondolat tekintélyét, a tartalom bizonyos hitelességét. Egy mélyen depressziós, sokszor hiszteroid, gyógyszerektől „teleszívott agyvelő”-vel gondolkodó és hiú öregember undorodó és keserű megfigyelései, (érték)ítéletei vagy véleménye csak és kizárólag konszenzuálisan, ideológiai és politikai erőterek mentén rendeződve lehetnek elfogadhatóak vagy elutasíthatóak – külön-külön vagy akár együtt.
.
Kertész „éles, világos, kegyetlen, kétségbeejtő és humoros” (Selyem Zsuzsa: Egész Európa szeretettel. ÉS) mondatai pontos és aktualizálható, azaz érvényes megfigyelések? Vagy épp ellenkezőleg: a mindenféle gyűlölet és elutasítás hatása alatt keletkezett éles, világos, kegyetlen, kétségbeejtő és humoros mondatai egy töredékes programszöveg-gyűjtemény vagy -eszköztár darabjai, azaz bármikor – például politikai kontextusban, pro vagy kontra – felhasználhatóak?
.
A konszenzusok ilyen brutális és kibékíthetetlen elkülönbözése mélységesen elbizonytalanít, s még azt sem tudom eldönteni, hogy ez részemről filozófiai, politikai, pszichológiai vagy milyen más elbizonytalanodás.
.
Pontos a megállapítás, ha személyes? Pontosan látja a maga helyzetét a világ vonatkozásában? Ezt pontosan megragadja? Vagy pontos korkritika lenne megfigyelése? S itt megjelenik az egyetértés és egyet nem értés kategóriája. Pontos-e, ha én nem úgy éltem, élem meg? Vagy esetleges profetizálása, aktualizálása, kecsegtető aktualizálhatósága teszi pontossá? De ez megint egyfajta átélés, azonosulás kérdése – részemről mint olvasó részéről. Ha én nem azonosulok, ha netalántán elutasítom, akkor mennyire pontos, vagy pontossága mennyire periférikus?
.
És itt, ezen a ponton lehet menekülés a Mentés másként naplóként való felszámolása és a szöveg/mű fikcionalizálása: szépirodalomtól máshogy fogadom el ugyanazt, mint egy (intim térben létrehozott, majd szerkesztett, tehát konstruált) „direkt” közléstől. A fikciós szépirodalmat máshogy engedem működni és hatni, vagy egyáltalán: szépirodalomtól elfogadom, másként mentem ki magamnak, személyes közlésként vagy esszéként pedig eltolom magamtól, el sem mentem, elutasítom ugyanazt.
.
Egy ilyen befogadói tekintet aktív figyelme során nem mindegy, hogy a szerző és elbeszélő mennyiben azonos vagy különíthető el. Nem mindegy az én hangulatom és politikai beállítottságom, és az sem, hogy ez mennyiben egyezik, mely pontokban talál egymásra Kertész hangulataival vagy politizálásával – akár időben visszagondolva, akár önmagán túlgondolt aktualitást látva benne. Félő, talán számomra ez a legijesztőbb: ez a kérdésfeltevés belevisz a Kertész személye körüli leginkább politikai konszenzusok vitájába, állásfoglalásra kényszerít, vagy akaratlanul is az állásfoglalók valamelyik konszenzuális csoportjába osztályoz engem, aminek következtében a szöveg előre úgy lesz determinált számomra, hogy bizonyos rétegei rejtve maradnak, el lesznek takarva, és önkéntelenül csak azt veszem észre, amire szükségem van egy másik (pl. közéleti vagy aktualizálhatóan politikai diskurzus) kontextusában. Sőt, az ezekről való beszéd során nem tudok úgy beszélni, hogy esetlegesen ne legyek megbélyegezve bizonyos eleve kódolt vádak és besorolások lehetőségétől.
.
Ez a folyamat tehát valamiképpen megfoszt az olvasás és értelmezés tisztaságától. Kertész annyira túlterhelt olvasóilag és értelmezőileg – a vélemények szélsőséges megoszlása miatt –, hogy képtelen vagyok, vagy iszonyú erőfeszítéssel vagyok csak képes őt, bármelyik művét, a Mentés másként címűt tiszta szemmel olvasni. Ahogy vannak terhelt szavak, úgy lehetnek terhelt olvasások is. És Kertész sok oldalról és szempontrendszer szerint túl van beszélve, agyon van terhelve.
.
Ezen a ponton menteném másként – mert fontos mentemen – a Mentés másként utáni Kertészt a fikcionalizálhatóság, a fikcionalizálás szerinti átfordítással. Amennyiben a fikcionalizálás a valóságtól és a valóság referenciáitól való elvonatkoztatás folyamatát indítja el, akkor egy konszenzusok fölötti, irodalmat interpretáló vagy esztétikai elfogadáshoz vezet. Vagy elutasításhoz, mert e folyamat során nem záródik ki, nem érvénytelenedik az esztétikai vagy szépirodalmi koverzációkban kirajzolódó tipizálhatóság, osztályozhatóság, kategorizálhatóság vagy stiláris értékelés – ám a diskurzus tere nem egy szerzővel (Kertésszel) vagy egy szerző (Kertész) ellenében generálódik, hanem úgy, ahogy egy irodalmi mű esetében, azaz nem vele viszonyt kialakítva, hanem róla – és ez e mű másként mentésének trükkje. Egy irodalmi irodalom vagy egy irodalmi irodalom szereplője, egyszerűbben: egy irodalmi alak másként lehet szimpatikus vagy ellenszenves, egyáltalán: máshogy beszélünk róla, mint egy valódian valós valakiről, és annak nyelvben és/vagy szövegben megjelenő reprezentációjáról.
.
Ha tehát e könyvet fikcióként látjuk, szépirodalomként, máshogy alakul a „szereplőről” alkotott képünk mintázata, és előkerülhetnek azok az irodalmi előképek, ahol jellegében valami hasonló zajlik, hasonló megjelenítéssel, hangulattal és kifuttatással. Akkor nem Bernhard és Gombrowicz naplói lesznek az előzmények – a napló műfaja és a gyűlölet- vagy undorretorika alapján –, hanem egy másik, szépirodalmi társaság, például Demian és Patrick Bateman, különböző – most szándékosan nem bemutatott – lehetséges analógiák alapján, viszont annak potenciáljával, hogy akár kereshetők így, érvényesek lehetnek így bizonyos analógiák.
.
Ugyanígy máshogy alakulhat bennünk az olvasás során létrejövő dekódolás is, főleg ha egyfajta generációs meghatározottság miatt bizonyos élmények a valóság referencialitásában megközelíthetetlenek, ám irodalomként mégis megérthetőek. Ha a valóság tömege nem nyomja a szöveget, akkor (jobban) kiemelkedik bizonyos részek allegorizálhatósága, szimbolikussága. Ilyen lehet például a Mentés máskéntben az írás mint kultúrtechnika paradigmaváltásának ábrázolása, a koldus érdeklődéssel figyelt és elképzelt sorsa, egy mű megírásának megjelenítése vagy az öregség és éjszaka kiasztikus kapcsolódása.
.
Kertész személyes kimentése és a mű más megvilágításának köszönhető újabb megfigyelések mellett a fikcionalizálásnak van legalább még egy fontos tétje: bizonyos kérdések a konszenzuális besorolást és a különböző rendű és rangú politikai vonatkozású konfliktusokat kikerülve feltehetőek róla vagy vele kapcsolatban úgy, hogy nem kényszerülünk feltétlenül nem-kívánt és nem-akart állásfoglalásra. Gyökeresen másként jelenik meg egy valódi valaki, akinek az emigráció szándékával össze van készítve a bőröndje (37), mentálhigiéniai kérdéssé teszi a hazájából való elköltözést (189) és Berlinben letelepszik (stb.), mint ugyanez a valaki, aki ugyanúgy gondolkodik és cselekszik, de tulajdonképpen egy irodalmi hős. Ha ez utóbbiról teszünk fel kérdéseket, és ez utóbbit akarjuk megérteni, motivációit megfejteni, akkor sokkal szabadabban gondolkodhatunk, nem „bezárva”, hanem kikerülve az író idő és tér tengelyein máskor és máshol megjelent nyilatkozataiban és írásaiban, például a Miért Berlin? című esszében megfogalmazott motivációit és érveit, hiszen nem egy valós személyről, hanem „csak” egy irodalmi figuráról beszélünk. Ebben az esetben nem kell félnünk a más, nem irodalmi kontextusban már terhelt, Kertésszel (vagy a „zsidó”-val, „európai zsidóval” stb.) való nexusában bemocskolt/tabuizált szavak és kifejezések használatától.
.
Ha tudjuk így nézni, akkor nem direkt beszédaktusokban megjelenő (aktuál)politikai dimenziókat látunk az írói szubjektum mint szereplő közérzetében lappangó, őt nyomasztó megfoghatatlan kísértetek (vö. freudi unheimlich fogalma) ábrázolásában, hanem valami olyasmit, mint amit akkor fogalmazunk meg, amikor a 19. század végének franciaországi spleenjéről vagy az 1920-as évek amerikai elveszettségéről mint látens, mindent átjáró és átformáló atmoszféráról, egyfajta megfoghatatlanságában mégis körülrajzolható Stimmungról beszélünk (vö. a Hans Ulrich Gumbrecht hamarosan könyv formában is megjelenő látencia-elméletével).
.
A negyedik kérdés: a generációs öntudat
.
Bizonyos részeit kiemelve hasonló problematika artikulálódott tavaly és tavalyelőtt a francia sajtóban Claude Lanzmann és Yannick Haenel között utóbbi Jan Karskiről írott könyve körül, melyben Lanzmann Shoah című filmjében is szereplő és beszélő lengyel ellenálló fikciós hős lett, alakjának történelmi valósága pedig a fikció áldozata lett, vagy nem lett. A vita egy pontján Haenel így ír Le recours à la fiction n’est pas seulement un droit, il est nécessaire (’Fikcióhoz folyamodni nem jog, hanem szükséges’) című szövegében: „Contrairement à ce tribunal de l’Histoire d’où parle Lanzmann, la littérature est un espace libre où la»vérité« n’existe pas, où les incertitudes, les ambiguïtés, les métamorphoses tissent un univers dont le sens n’est jamais fermé.” (“A Történelem e bíróságával szemben, ahonnan Lanzmann beszél, az irodalom szabad tér, ahol »igazság« nem létezik, és ahol bizonytalanságok, kétértelműségek és átváltozások szőnek egy univerzumot, melynek jelentése soha nem zárt.” – Le Monde, 2010. január 26.; a teljes szöveg itt olvasható.)
.
Talán nemzedéki különbségre és okokra vezethető vissza, talán más eredete és magyarázata van – és most tekintsünk el a vita részletes, más irányokba elvivő bemutatásától –, de én inkább Haenel fikció melletti érvelésével, azaz a fikció szabadságával értek egyet, azzal tudok jobban azonosulni. (Lásd például Roberto Benigni Az élet szép vagy Quentin Tarantino Becstelen brigantyk című filmjeinek gátlástalanságát, ahogy a felderített és archivált történelmi valóságot kezelik, önkényesen játszanak eredményeivel, tapasztalataival – nem feltétlenül, sőt egyáltalán nem azért, hogy bizonyos, dokumentumok hiányában a történelemben rejtve maradó szegmenseket alkotói eszközökkel jobban megértsenek.)
.
Úgy tudom, ezt az érzést talán a legjobban megragadni és elmondani, ha Kertész Imre Kié Auschwitz? című esszéjének első bekezdését („A túlélőknek bele kell törődniük: a korral mindinkább gyengülő kezükből lassacskán kicsúszik Auschwitz. De kié lesz majd? Ez nem is kérdés: az új, majd a mind újabb és újabb generációké – amennyiben persze igényt formálnak rá.”) más, új fénytörésben szeretném látni és értelmezni: nem keserűen szarkasztikus vádként, hanem a kollektív emlékezet és felejtés működésmechanizmusának megértése és elfogadása fölött érzett melankólia megfogalmazhatatlan megfogalmazásaként, és az ebből következő fogalmi, nyelvi és irodalmi szerepek és funkciók átalakulásának személyes megélőjeként.
.
Másként mentődik el Kertész, ha bizonyos sarkalatos esetekben máshogy, más módszerekkel, más értelemmel és tekintettel, valamint más atmoszférában más szándékokkal közelítek felé. Ha kudarcos lesz a fikcionalizálhatóságra tett kísérletem – ami egy lehetséges, de nem az univerzalizálhatóság szándékával létrehozott közelítésmód –, akkor vírussal fertőzött lesz vagy eltűnik a mentett fájl. Ha sikeres lesz, akkor Kertész megmarad, és ahhoz a belátáshoz vezet el, hogy én és nemzedékem másként menti el őt és témáit – például Auschwitzot –, mint ahogy szerette volna, ahogy félt tőle egy konszenzuális törésvonalak által meghatározott nyelvi térben.
Szirmai Péter: Mániákus bibliofília
Szirmai Péter: Mániákus bibliofília

„…e novellák az éjszaka mélyére visznek le minket, az emberi aljasság anatómiáját írják le, ontológiai problémákat boncolgatnak, azt sugallják, egyetlen lehetőségünk van csak: »innen el«. Erejük ennek a rettegéssel teli két szónak félelemnélküli kimondásában rejlik” – szól Szirmai Péter második kötetének fülszövege.

Erős szavak ezek, ahogy a Céline-től vett mottó is: „Amikor majd a gödör szélén állunk, nem lehet ugrálni, de felejteni se szabad, el kell mondani szóról szóra, hogy mennyi aljasság van az emberekben…” Ha elkapjuk a magas labdát, elfogadjuk ezt az irányt, akkor e könyv tétje is leegyszerűsödik – ami nem biztos, hogy a javára válik.

Ha az „innen el” undor- és menekülésfilozófia felől olvassuk a kötetet, egyfelől tematikusan széttartó lesz, másfelől minden széttartása ellenére a rövid, néhány oldalas novellák során kirajzolódik egy szépen befejezett ív, amely két dolog egyidejű jelenléte egyelőre egyfajta félretervezett vagy következetlen esetlegességet sugall. Harmadrészt a kötet maga üzenetté válik, maga a kötet lesz a mondanivaló, ami minden létélményben és -undorban gyökerező programszerűségével együtt túl direkt lesz: ellehetetleníti az olvasás szabad játékát – amire pedig sok lehetőséget és teret enged(né)nek az egyes szövegek.

Ha ellenben a cím (Mániákus bibliofília) által kijelölt térben kezdünk mozogni, a fentebbi konkrét határok elmosódnak, az éles fogalmazás szerencsésen tompul, és a szövegek (nem mindegyik!) sem akarnak kissé talán agresszívan behatolni az olvasó jaussi elvárási horizontjába, nem akarják a szerző vagy az elbeszélő világmegértésével befolyásolni az olvasó saját világmegértését, ezáltal pedig visszahatni társadalmi magatartására, átadni az „innen el” mozgáshiányos és depresszív állapotjelentés motiválta menekülési stratégia lehetőségének kizárólagosságát, vagy legalább ennek valamiféle hangulatát.

Ebben az olvasói és értelmezői térben szabadabban mozgunk, a fentebbi tematikus széttartás mint szempont meg sem jelenik, örülünk a különböző novellák változatos és motivikusan egymáshoz fűzhető világának – akkor is, ha sokszor azt érezzük, hogy a szöveg túl rövid, csak egy ötlet, ami nincs kidolgozva teljesen, csak egy vázlat, amire akár kisregény is ráépülhetne. Hasonlóan tudunk örülni a különböző, remekül érzett archetipikus vagy textuális motívumok fel- és visszatűnésének. Ilyenek például a „kafkoid”, allegorikusan világszervező utópiakezdemények (a közép-európai labirintusváros leírása a Használd a harmadik kezed!-ben vagy A katedrális klerikális szuperdiktatúrája), a borgesi ihletésű történetek (a címadó novella vagy az Argentínában játszódó szövegek), az irodalmi élet szarkasztikus ábrázolása (a Képzelt ebéd illúzionista kiadóvezetője, aSzerkesztőségi óra sznob macskatársasága) vagy a könyvekhez láncoló mánia – talán Canetti Káprázata is eszünkbe juthat – hol külső, hol belső ábrázolása.

Még jobban járunk, ha a másik fülszöveg „E kötet [Szirmai Péter] az utóbbi években írt legjobb novelláit tartalmazza.” mondtatát minden más ellenében a fentebb diskurzusba behozott két lehetséges olvasási irány és koordinátarendszer fölé helyezzük – öntörvényű, ám elképzelhető és lehetséges módon. Miért? Mert egy esztétikai szándékú olvasás és értelmezés tükrében a Céline-től induló szöveg hatásvadászata túl direkt és elzárkózó, a cím pedig a novelláskötetek címadási szokása szerint mint jelölő nem fedi – de nem is fedheti – az összes jelöltet, azaz kibontakozó témát és motívumot.

Ha még kevesebb a kötöttség, akkor még szabadabb a játék. Ez kifejezetten jót tesz Szirmai tényleg gazdag – ebből a szempontból! – anyagot felhozó vékony kötetének. Több szövegben is megjelenik a valószínűleg közeljövőben játszódó, világégés sci-fi, kiegészülve a kannibalizmussal mint szükséges elemmel (pl. az alkalmazottak testrészeit kínáló étterem a Hatszáz ember megvendégelésében, a gyógyíthatatlan gyermeket a szülői ház udvarán feldaraboló orvos a Természetes gyógymódokban). Más szövegekben a szubjektív szemlélő undorral és gyűlölettel átitatott, szociografikus szempontokat figyelembe vevő bernhardi eredeztethetőségű (vö. Irtás) mániákus elutasításretorikája bontakozik ki, sokszor kontextusból kitűnő mondatokban, máskor novellaszervező elvként (pl. Külvárosi életünk).

És ez, azaz a stilisztikai milyenség az, ahol hangsúlyossá válik az olvasási stratégiaválasztás fontossága, mégpedig a kötet egészének és felépítményének tekintetében. A külön időpontban – ez jelölve is van – született szövegek mindegyike egyes szám első személyben van írva, amely elbeszéléstechnikának megvan az oka és intenciózus vagy konvencionális hatásmechanizmusa, viszont ez hordozza magában a kötet gyengeségének, és az ebből következő olvasói elutasítás lehetőségét is. Az „innen el” filozófia mögé sejtett szerzői kiábrándulás az E/1 használata miatt sokszor keveredik, vagy szinte elválaszthatatlan az elbeszélői kiábrándulástól. S amíg az utóbbi a mű része marad, azaz olvasóként hiteles lesz, mert elsősorban esztétikai horizonton mozog, addig az előbbi, a szerző saját kiábrándulása irodalmi szöveg esetében nem jó, nemkellő választás elé állít. Amíg az elbeszélés szintjén dolgozó kiábrándultságot tudom akkor is élvezni, ha nem értek egyet, addig a szerző kiábrándultságát nem, mert mindenképpen választanom kell – egyetértek-e vele vagy sem –, és ez a választás kívül van, sőt kívül is szeretne lenni az irodalom terén, befogadásában és hatásában egyaránt.

Ez az a töréspont, amelyet felismerve nagyon el kell tudnom távolodni a Céline-mottóra épülő fülszöveg által sejtetett előítéleteimtől, hogy megközelíthessem a „másik” Szirmai Pétert, aki apróbb hibái és egyenetlenségei ellenére mégis tehetséges és remek ötleteket felskiccelő prózaíró.

(Szirmai Péter: Mániákus bibliofília (novellák). Hungarovox Kiadó, Budapest, 2011.)

Eredeti megjelenés: prae.hu

Az online kritika helyzetéről folyt a vita a minap a Ráday Képesházban, három irodalmi portál részvételével:

A prae.hu képviseletében Benedek Anna és Pál Dániel Levente jelent meg, a litera.hu-tól Szegő János és Szekeres Dóra – aki a Könyvesblog szerkesztője is egyben – vett részt a vitában, az ujnautilus.info küldöttei pedig Dobás Kata és Vincze Ferenc voltak. A beszélgetést Orbán György, a Ráday Könyvesház tulajdonosa moderálta, aki a vitát mint párbajt vezette be, ennek ellenére kötetlen, baráti beszélgetésre került sor, amelybe aktívan bekapcsolódott a közönség is. Két és fél óra múlva alig lehetett a társaságot szétkergetni, a beszélgetés egy sörözőben tovább folytatódott. A barátságos és közvetlen hangnem azért is nagy érdem, mert annyira különböző hátterű irodalmi orgánumokról van szó. A Prae és a Litera az online irodalmi világ „nagyágyúi”, a Nautilus egy spontánul szerveződő – évekig teljesen önfenntartó – egyetemi alkotóközösség honlapjából kinőtt irodalmi lap.

Miért is tekinthetjük ezt a beszélgetést úttörőnek? A 2000-es évektől kezdve forradalmi változásokat hozott az a mediális robbanás, melynek következtében széles körben elterjedt az internet; megjelent az ezzel együtt járó anonimitás és szólásszabadság, s ez a jelenség az irodalmi életre sem maradt hatás nélkül. A medialitás előtérbe kerülésének jelentős eredménye az irodalomtudomány területénaz online kritika megjelenése. Az addig főleg megszilárdult tekintélyeken alapuló és általuk uralt kritikai éra beszédmódja az internet közegében megváltozott, fellazult. Minderre a vita résztvevői is reflektáltak: Pál Dániel Levente példaként idézte Urfi Péter kritikáját, amelyben a szerző lehülyézte Nádas Pétert.

A nagy nevek, idolok, bevett formák és attitűdök mellett a fiatalság bontogathatja szárnyait a világhálón. Ilyen módon a különböző médiumok különféle olvasóközönséget is vonzanak magukhoz. Az érdeklődők könnyebben hozzáférnek az online tartalmakhoz, mint a kis példányszámban megjelenő lapokhoz. Szegő János vetette fel azt a kulturális élet egészét érintő problémát, miszerint ma Magyarországon nem létezik egy olyan művelt felső-középosztály, amely képes lenne el- és fenntartani a kulturális szférát.

A vitapartnerek mindegyike áttörésként értékelte, hogy a szubkultúrák, a különböző művészeti területek, sőt még az olvasói vélemények is helyet kapnak a portálokon. A szakmai elitizmus és a közbeszéd ilyen módon együttesen érvényesül az értékítélet diskurzusában, ám  – miként erre Vincze Ferenc is reflektált – ettől csak nő a szakadék a zsurnál kritika és az értekező, elemző kritika között. Egyáltalán milyen szerkesztői beavatkozást igényel az internetes kritika? Kell-e a kritikákat szerkeszteni? Az irodalmi honlapok gyakorlata különböző. Dobás Kata – aki nem mellékesen egy kritika-kurzust is vezet –, a szerkesztés fontosságát hangsúlyozta.

Minthogy egyre több fórum ad lehetőséget a megszólalásra az interneten, egyre gyorsabbá válik az információ áramlása, egyre szélesebb réteget lehet így megszólítani. A virtualitás számtalan lehetőséggel kecsegtet, ám ezt mintha nem használnák ki az irodalmi élet szereplői. Pál Dániel Levente hangsúlyozta, hogy a hipertext és a hiperlinkek alkalmazásával az egymás létezéséről sokszor nem is tudó kritikai hangok egymással is diskurzusba léphetnének, ezzel pezsdítve fel a kulturális vérkeringést. A dialógus az online közegben egyszerűbb, gyorsabb és intenzívebb lehetne, mint valaha – ám ezek a próbálkozások még gyerekcipőben járnak.

Bár a papíralapú irodalmi folyóiratok továbbra is alacsony példányszámban jelennek meg, a hierarchiában egyértelműen a nyomtatott lapok állnak magasabban a portálokkal szemben. A kritikaírás még mindig a tanulmányírás kisiskolája, a névszerzés, a debütálás színtere, ahol a presztízslapokban való publikálást megelőzően tapasztalatot lehet szerezni a tudományos diskurzusban. Benedek Anna nehezményezte, hogy kevesen maradnak a szakmából kritikusnak, a legtöbben egyfajta szükséges rosszként tekintenek a feladatra, amolyan mellékvágánynak a „komolyabb felkészülés” mellett.

A függetlenség témáját csak óvatosan merték felvetni a vita résztvevői. A netes kulturális fórumok szerkesztőire mint szabad szellemű, bátor, fiatalokra gondolunk, de ők is ugyanúgy függnek a „pénzosztó helyektől” (NKA), az irodalmi élet csoportosulásaitól, mint a nagyobb, nyomtatott irodalmi lapok. Pál Dániel Levente vetette fel a kérdést, hogy vajon merhet-e egy szerkesztő lesújtó kritikát hozni egy NKA-kurátor művéről vagy jobban teszi, ha óvatos marad?

A vitázó felek és a közönség abban a kérdésben is összecsaptak, hogy az internetes kritikaírás vajon megváltoztatta-e az irodalmi publicisztika nyelvét? Született-e egy új nyelv, vagy a kritikaírás „forradalmárai” csak a Magyar Narancs stílusforradalmának folytatói? Lenne-e igény egy másfajta, másképpen könnyed kritikai stílusra?

A vitatkozók a mai kritika mibenlétét igyekezték meghatározni; hogy milyen helyet foglal el a kulturális életünkben ez a műfaj – legyen szó akár a virtuális, akár a nyomtatott változatról. A jelenkori kritika helyzetét körüljárva, számos aspektusra rávilágítva olyan kérdések is terítékre kerültek, amelyek a zsurnál kritika és az elemző értekezés kapcsolatát járták körül az adekvát beszédmód(ok) mentén; felmerült a tekintélyelvűség problémája is, ennek a kapcsán pedig az, hogy ki, mit írhat meg kiről, és milyen stílusban – esztétikai szempontok alapján. A lényegi kérdés mégis az, hogy a kritikus elsődleges feladatának tekinthető-e, hogy mintegy „reklámozza” az adott szerző adott művét – az esetleges „viszontreklám” reményében, vagy inkább az irodalmi élet intenzivitása és dialogicitása a cél?

A kritika hálójában

Krizis, Kreténizmus, Kritika – beszélgetés a kortárs online és print kritikáról, ezek voltak a sarokpontjai a 9. Europoetica Fesztiválon megrendezett beszélgetésnek a Ráday Képesházban, amelyen az Újnautilus, a Prae és a Litera szerkesztői vettek részt. – Kassai Zsigmond beszámolója.

Hálás feladat a netes és print kritika viszonyáról beszélgetni, leginkább azért, mert még mindig sok a tisztázatlan probléma körülötte. Majdnem szűz terület, mondhatnám Bacsó Péter filmcímét idézve (a film egy prostituáltról szól), habár némiképp sántít a dolog, hiszen netes kritika már tíz éve is volt, nem is beszélve a neten terjedő/terjeszkedő költészeti, irodalmi csoportosulásokról. Volt rengeteg éles – és sokszor a szakmaiatlanság vádjával illethető – vita is. Ezek körül, elég csak a Telep-vitára gondolni, amiben éppen egy netes orgánum, a Könyvesblog játszott kulcsszerepet. Vagy ott van Dunajcsik Mátyás sokat vitatott esszéje, az Az olvasó lázadása, amely szintén inkább csak felveti a kérdéseket, minthogy választ találna rájuk. Egy szó mint száz, jó téma ez, csak veszélyes is, hiszen könnyen zsákutcába futhat. Krizis, Kreténizmus, Kritika – beszélgetés a kortárs online és print kritikáról, ezek voltak a sarokpontjai a 9. Europoetica Fesztiválon megrendezett beszélgetésnek Ráday Képesházban, amelyen az Újnautilus, a Prae és a Litera szerkesztői vettek részt.

A moderátori szerepet Orbán György, a Ráday Könyvesház vezetője látja el. Nincs könnyű dolga, mert olyasmiről kell kérdeznie, amihez csak külső nézőpontja van. Ez persze nem feltétlenül baj, hiszen a gyanútlan kívülálló gyakran igen éleslátó kérdéseket is feltehet. Bár amikor a beszélgetés elején arról esik szó, hogy a kritikák nagy részemegrendelésre készül, és erre naivan rácsodálkozik, mondván, jé, akkor ez valamitudatosságot feltételez, nos, akkor bizony mosolyogni támad kedvem. Persze, hogy van tudatosság, egy netes folyóirat kritikai rovatának közléspolitikája jó esetben éppen annyira tudatos, mint egy nyomtatott folyóiraté, a kettő közötti különbség tehát nem itt keresendő. Csak hát akkor hol is?

Pál Dániel Levente a Prae.hu szerkesztője szerint például a kritikák terjedelmében. Olvasásszociológiai kutatások igazolják, hogy a képernyőn olvasó embernek más a tűréshatára, rövidebb szövegeket vár el, és ezért a neten közölt kritika jó, ha rövidebb valamivel. Míg egy folyóiratban le lehet hozni tíz-tizenkétezer karakteres kritikákat, addig a neten – hiába szabad a pálya – érdemes öt-hétezer karakternél megállni. Félő hogy az olvasó nem fogja végigolvasni.

Hogy a netes kritika megszólalásmódja úgy általában eltérne a print kritikáétól, nos, ez sokkal bonyolultabb kérdés. Mennyire éles például a netes kritika, mennyire enged meg véleményformálást, ahelyett, hogy pusztán elemzésként működne – kérdezi Vincze Ferenc, aki az Újnautilus képviseletében érkezett. Szegő János erre azt mondja: kritikusa válogatja. Másképpen szólal meg Bán Zoltán András vagy Radics Viktória, akik talán ismertségükből adódóan élesebb véleményeket is megfogalmaznak, és megint másként egy kevésbé ismert, szerző. Persze arra is van precedens, hogy egy fiatalabb kritikus üt meg élesebb hangot. Legendás példa Urfi Péter Praen közölt kritikája Nádas Péter Hátországi napló című esszékötetéről. Ott írja le azt a sokat ostorozott, ám egy kultusz lebontását (és egy kritikusi karriert) előlegező mondatát, miszerint: „Nádas Péter hülye”. Szóval lehet kultuszdöntögető szövegeket írni, és ez bizony a neten könnyebb, ám a megszólalást itt is mindig inkább az teszi érvényessé, hogy mennyire képes érvekkel alátámasztani az észrevételeit.

A beszélgetők kitérnek arra is, hogy vajon általában mi engedhető meg, és hogy van-e úgynevezett független kritika? Pál Dániel Levente erre behozza az esztétikai protekcionizmus (lásd fent: prostitúció) fogalmát. Arról beszél, hogy a kritikus gyakran kétszer is meggondolja, hogy a fontos kuratóriumokban ülő szerző pocsék könyvéről írjon-e ledorongoló kritikát. Vagy inkább szépeket írjon róla, és akkor a folyóirata nagy valószínűséggel továbbra is megkapja a működéshez nélkülözhetetlen állami dotációt. Más megközelítésből: a független kritikusnak, aki sorozatosan megírja a rosszalló véleményét, számolnia kell azzal, hogy előbb-utóbb kevesebb munkája akad. Annak ugyanis, aki folyton csúnyákat irkál, hiába hozza a szövegeit a Jelenkor vagy a Holmi, egy idő után nem szívesen adnak könyvet a kezébe. Itt azért Szegő János megjegyezte, hogy nem árt csínján bánni az általánosításokkal, mert szerinte ahogyan igenis vannak független kritikusok, úgy vannak elfogulatlan kurátorok is.

Ami az internetes kritika nyelvét illeti: erről aligha lehet általánosan beszélni. A netes folyóiratoknak ugyanúgy van sajátos karaktere, mint a nyomtatottaknak, ezt pedig nagyrészt a szerkesztők és szerzők személye adja.

Szekeres Dóra szerint a Könyvesblog például azért tud olyan laza lenni, mert oda bárki bármit megírhat, a szerzőnek egyáltalán nem kell ismertnek lennie. A Könyvesblog szerkesztősége sokszor olvasóknak is kioszt könyveket, a szerzőik egy részét pedig éppen ezért nem is ismerik személyesen. Az egyetlen kritérium tehát, hogy legyen jó a szöveg. Van ugyanakkor olyan kritikus is, mondja Szekeres Dóra, aki a Könyvesblogon közölte az első szövegét, ma pedig már tekintélyes folyóiratokban publikál.

Vincze Ferenc azt mondja, az is fontos, hogy kinek szól a kritika. Tapasztalata szerint a közép-európai és a magyar kritikus hajlamos szakmai igényű elemző szövegeket írni kritika gyanánt, míg ellenben Franciaországban, vagy Luxemburgban nagyobb teret kapnak a személyes véleményeknek. Ami itthon ahhoz vezet, hogy a sok szaktudományos terminus között elvész a köznapi olvasó. Pál Dániel Levente erre a könyvajánló műfajával hozakodik elő, és megemlíti az Amazon.com rendszerét is, ahol az olvasók maguk értékelhetik, véleményezhetik a könyveket. Szerinte egyébként, amíg a különböző orgánumokon megjelent kritikák és kritikusok nem folytatnak egymással párbeszédet, aligha lehet elvárni, hogy szélesebb körű párbeszéd alakuljon ki az olvasók között. Szekeres Dóra szerint a Litera által működtetett Könyvkolónia, amely a Libri könyvközösségi oldala éppen arra példa, hogy a hazai olvasókban is megvan igény és kedv az önálló véleményformálásra.

Fentebb zsákutcát emlegettem, íme: Tapasztalatom szerint, ha irodalmárok ülnek össze beszélgetni, előbb utóbb szükségszerűen megállapítják, hogy az emberek bizony nem olvasnak. Ebből aztán mindig vicces dolgok sülnek ki, például olyan mondatok, amit az egyik hallgató fogalmazott meg, hogy persze, mert az Egri csillagok követhető mintákat kínál az olvasónak, megmutatja, hogyan kell férfinak, hősnek lenni stb., bezzeg a kortárs irodalom ilyen mintákkal nem tud szolgálni. A másik jellegzetes zsákutca az irodalomfinanszírozás kérdése. Erről is lehet panaszkodni, a beszélgetők majdnem meg is tették, ám ezúttal azért ennél komolyabb vélemények is hangot kapnak. Szegő János arról beszél, hogy a netes orgánumok finanszírozása problémásabb, mint a print folyóiratoké. Egy regionális folyóirat például túl azon, hogy NKA támogatást is kap, hozzájuthat települési önkormányzati vagy megyei közgyűlések által kiutalt támogatásokhoz is. Egy netes folyóirat viszont, amelyiknek nincs lokális jellege, az ilyen pénzektől alapból elesik. A harmadik jellegzetes zsákutca a kulturális elit kettéosztottságáról való beszéd. A résztvevők valami miatt ebbe is beleszaladnak. Persze, igaz, nagyon rossz, hogy az irodalom intézményrendszere átpolitizált, még rosszabb, hogy két párhuzamos intézményrendszer működik egymás mellett, és ez kihat a folyóiratkultúra működésére is. Csakhogy, amint Szegő János mondja, éppen itt lenne az ideje lebontani ezeket a korlátokat. Netes irodalom, netes kritika, pluralizmus és szólásszabadság: talán ez lehet a megoldás erre a problémára is.

Megváltoztatta-e az online irodalomkritika terjedése a hagyományos bírálat stílusát? Beszélhetünk-e internetes irodalomkritikáról, egyáltalán kritikáról a műfaj klasszikus értelmében, vagy az feloldódni látszik a különféle online műfajok, a publicisztikai témák és blogok vegyülékében? Az internetes kritikának vajon sikerült-e legalább részben segíteni a kortárs irodalom alacsony olvasottságán?

Ezek voltak a vasárnap délután, a 9. Europoetica Nemzetközi Költészeti-Művészeti Fesztivál keretében rendezett vitadélután legfontosabb kérdései. Elméletileg az Újnautilus elnevezésű irodalmi portál hívta szellemi „párbajra” két társlapját, a Prae és Litera képviselőit, ám az érvek szigorúan vett összeméréséből csakhamar mindenre kiterjedő, kötetlen beszélgetés kerekedett. Olyan technikai részleteket is megtudtunk például, hogy az olvasói tűréshatár valahol 5000 leütés környékén húzódik: ennél kisebb terjedelemben komolytalan, ennél nagyobban viszont reménytelen írni, hiszen a kattintó csakhamar tovább libben. A kötetlen terjedelemről szóló mítosz így a múlté, ám az online portálokra jellemző előnyök továbbra is élnek: a gyorsaság és a viszonylagos demokrácia (minden szerző egyenlő). A bárki írhat bármiről szabadságát leginkább a könyvesblogok (a legismertebb könyvesblog egyébként a Litera kistesvére) képviselik, ám a minőség itt is megmarad a legfőbb szerkesztői elvnek, így lehet, hogy a gyakorta csak dobbantónak tekintett fórumok végül elvezetnek a komoly folyóiratokban való, immár terjedelmesebb és komolyabb hangvételű közlésekig. További előny, hogy tematikailag sokkal tágabb teret nyithat az olvasmányélményeket megosztó felület: akár egy patológus is írhat önmaga örömére kiváló szöveget egy krimiről vagy vámpíros könyvről. Ráadásul ebben az esetben egynéhány egybecsengően kedvező véleménynek akár piaci hatása is lehet. Ez a kortárs irodalomban, a már eleve kis példányszámok miatt, alig mérhető. És nem is várható el ilyesmi a kritikustól, hiszen ő nem a reklámgépezet apró fogaskereke. Az ő dolga, hogy a művet elhelyezze az irodalmi kánonban.

Veszélyes viszont, hogy a klasszikus folyóiratok hol nyílt, hol burkolt lenézése miatt sok pályakezdő kritikus csak gyakorlótérként kezeli az internetes felületet. Egy helynek, ahol be lehet futni. Talán ezért is születhetett meg Urfi Péter „legendás” kritikája Nádas Hátországi naplójáról, amely az igen egyszerű, ám hatásos mondattal nyitott: Nádas Péter hülye. A nem öncélú szobordöntögetés, a szent tehenek profán döfködése más helyeken komoly problémákat jelentene (sőt, nagyon valószínű, hogy Urfi a mondatot sem írhatta volna le más közegben), az interneten viszont nagyon is a helyén lehet, sokkal élénkebb vitát generálhat Más kérdés, hogy a tabudöntögetés funkcióját korábban a kevésbé jelentős lapok munkatársai végezték el. A rugalmasságáról híres közeg sem kerülhette el viszont minden szabadság rémét, az intézményesülést. Bár az irodalmi portáloknak sosem lesz olyan intézményi háttere, mint amilyennel a klasszikus folyóiratok rendelkeztek a hetvenes, nyolcvanas években, a „merevedés” már elkezdődött, csakhogy ez nem járt együtt a támogatási rendszer átalakulásával. Míg egy vidéki folyóirat több helyről kaphat támogatást (önkormányzat), addig egy portál csak a fővárosi NKA-ban bízhat, miközben a papíralapú lobbi érdekérvényesítése továbbra is nagyon erős.

További veszély, amit Pál Dániel Levente, a Prae szerkesztője esztétikai protekcionizmusnak hív. Vagyis a pályakezdő kritikus azért ír kedvező méltatást az idősebb pályatárs köteteiről, hogy az később díjakban fejezze ki a háláját. Vagy támogatásban. Hiszen könnyen megeshet, hogy a negatív kritika miatt a „megtámadott” kuratóriumi tag a portálnak megítélhető támogatás ellen szavaz… A független kritikus viszont könnyen abba a helyzetbe kerülhet, hogy a kiadók, tartva a véleményétől, nem adnak neki recenziós példányt. Ezért is jegyezte meg valaki, hogy a függetlenség ott kezdődik, hogy a kritikus maga veszi meg a megítélni vágyott művet. Mert megengedheti magának…

S bár több kérdés körül élénk polémia bontakozott ki, abban egyetértettek, hogy a jelenlegi helyzetben legnagyobb hiány a kritikát befogadó vagy megcáfoló közönségben mutatkozik. Az a felső középosztály tűnt el, amely elmegy az előadásra, megveszi a kortárs regényt. Vagyis lábbal szavaz. És büszke is arra, hogy tartalmas szórakozásban volt része, és nem hagyta magát rábeszélni a kereskedelmi csatornák diktálta értékrendre.

2011. május 1. 17:30 – 19:00; Ráday Képesház, (Bp. Ráday u. 25.)

Megváltoztatta-e az online irodalomkritika terjedése a hagyományos (értsd: kanonizáló, szakmailag frusztrált avagy elitista, ergo funkcióvesztésre ítélt) kritika beszédrendjét? Beszélhetünk-e internetes irodalomkritikáról, egyáltalán kritikáról a műfaj klasszikus értelmében, vagy az feloldódni látszik a különféle online műfajok, a publicisztikai témák és a társművészetekről szóló szövegek mediális vegyülékében?

Az internetes kritikának vajon sikerült-e legalább részben segíteni a kortárs irodalom alacsony olvasottságán? Van-e mód arra, hogy az interneten keresztül az irodalom magasabb „fogyasztói értékre” tegyen szert, és népszerűvé váljon a szakmabeliek egymást olvasó (?) és kritizáló (?) klánjain túl is? És milyen kellene legyen a kritika nyelve, hogy ennek a közvetítő feladatnak meg tudjon felelni, ha egyáltalán meg akar bárminek is felelni?

Egy korábbi kritika-vita során többen a kritika nyelvének személyesebbé tételét tartották kívánatosnak. De az erre vállalkozó kritikusok, kritikus-csoportok olykor abba a csapdába eshetnek, hogy szubjektív ítéleteik semmitmondóak lesznek az egymást olvasók szűk körén kívül. Mennyiben lenne szükséges tehát a személyesség mellett egyfajta közérthetőségre is törekedni annak érdekében, hogy a kritika orientáló értékű lehessen? És persze: akar-e orientálni a kritika, vagy valami mást akar inkább? És mit?

Egy régebbi megállapítás szerint a jó kritika nem alkalmazott irodalomtudomány, nem is szubjektív ömlengés, hanem köznyelv. Segíti-e egy ilyen új köznyelv kialakulását az internetes irodalmi fórumok megszaporodása, vagy narcisztikus és premodern törzsek dialógusra képtelen egyvelegét nevezik eufemisztikusan „internetes irodalomnak”? Feladata-e, funkciója-e a kritikának a dialógus? Ha igen, kivel lép párbeszédbe? Ha nem, milyen új funkciói, módozatai alakultak ki?

Kompenzálhatja-e az internetes kritika az irodalom intézményeinek (tanszékek, nyomtatott folyóiratok, írószövetségek) funkcionális, anyagi, politikai és – sokszor – szellemi csődjét, vagy az online kritika maga is illeszkedik az intézményesség avíttas erőviszonyaihoz, és képtelen tereket nyerni az internetezők, a populáris irodalom iránt érdeklődők, a társadalom nem-olvasó tagjainak körében?

A fenti kérdésekről három, sőt négy internetes irodalmi portál képviselőivel szervez vitát az Újnautilus:

  • Benedek Anna (prae.hu)
  • Pál Dániel Levente (prae.hu)
  • Szekeres Dóra (litera.hu és könyves.blog.hu)
  • Szegő János (litera.hu)
  • Dobás Kata (ujnautilus.info)
  • Borbély András (ujnautilus.info)
Krízis, kreténizmus, kritika – Az internetes kritikaírás dilemmái

Krízis, kreténizmus, kritika – Az internetes kritikaírás dilemmái

Bartis Attila

Bartis Attila

Az ezredforduló környékén végigsöprő Bartis-láz nosztalgikus emlékével nyúltam legújabb „nem vékony” kötetéért, A csöndet úgyért. Reméltem, hogy a majdnem évtizedes hallgatás – A Lázár-apokrifeket soha nem tudtam könyvként komolyan venni – után felidéződik megint egy olyan lét-szöveg-élmény, mint akkor, A nyugalom idején. Tartott ez addig, amíg nyúltam, elmúlt, amikor kinyitottam: 365 mobiltelefonnal kattintott fotó, patinás Bartis-brand kötésben, a könyv végén a fotócímek 3 nyelven – mi ez?

Erre az egyszerű kérdésre adható megfoghatatlan választ nem tudom máshogy megkísérelni, mint a csalódás ellenszenve és az elméletalkotás álsemlegessége között feszülő ívben cikázva beszélni, vagy inkább fecsegni a könyvről.

Hogy „olvassam” a csöndet úgy?

Ehhez először mankót kapok: Naplóképek 2005. január – 2008. december. Négy csönddel teljes Bartis-év tehát, ami szépen összerendezve előttem hever: az elhallgatás metafizikáját, a nem-beszélés, nem-írás – a fülszöveg szerint: „kegyetlenül pontos … kíméletlenül homályos” – dokumentálását, négy év alászálló számadását, az elmondhatatlanul személyes térbe való behúzást kapom – egy ismeretlen márkájú mobiltelefonnal rögzítve, és különösebb referencialitás vagy kontextusba helyezés nélkül.

Elkezdek lapozgatni az alcím-műfajmegjelölés által sejtetett (vagy erőszakolt) narratíva szerint: az első fotó időben is az első, az utolsó időben is az utolsó. Még nem tudok mást, csak amennyit a képek mondanak egymás után, még nem gondolok másra, csak amennyit a képek engednek asszociálni a napló rigid időnarratívájában – hagyom magam szemlélődni az első fotó szövegcsonkot mutató metatextusától az utolsó fotó halottá fonnyadt öregemberarcáig. Próbálom kitölteni a szövegtelen űrben magukra hagyott árva fotók körül képződő űrt: ne váljanak a dekontextualizált Bartis-életdarabok jelentéktelenné, semmitmondóvá – nekem, az olvasónak.

Szeretném érteni, szeretném naivan nézni a képeket, szeretnék egy bennem összeálló történetet. Úgy, mintha egy régen elföldelt rokon szépen összerendezett, megsárgult fotóalbumát nézegetném ismeretlen arcú régi rokonok és barátok képeivel. Szeretném úgy – a Vilém Flusser-i értelemben – naivan nézni a képeket (külön is, és egymásutániságukban is), hogy valami mást jelentsenek, kiemelkedjenek a Bartis-albumon kívüli világból. Olyan jelenetek és jelenetsorok lehessenek, amelyben nem maguk az ábrázolt tárgyak és modellek, hanem a köztük lévő viszonylatok jelentősek – nem Bartis szemszögéből (hiszen ő nem objektív és dokumentarista fotós), hanem a hozzá kapcsolódó vélt szálak vélt történetisége szerint.

Hogy „olvassam” a csöndet máshogy?

Ehhez először mankót kapok: a kötet végén a megszámozott képekhez hozzárendelődik egy cím (három nyelven: magyarul, angolul, németül), egy helyszín és egy évszám – akár egy kiállítás katalógusában. Lapozok a képek között, és mindig hátra is – nem annyira az értelmezés lehetőségeinek paratextualitás általi korlátozásáért, sem a pontos hely-idő koordinátákért, inkább azért, hogy az első, naplószerű olvasás emlékeit és tapasztalatait feloldjam, és részese lehessek egy másfajta, a szerző által szintén előkészített olvasásnak. Akkor is, ha ez az olvasási lehetőség nagyjából-egészében szembe megy az előző olvasással – az értelmezés több lehetséges szintjén is.

Ahogy el kell felejtenem a könyv végén található „információs blokkot”, ha naplót szeretnék olvasni, úgy majdnem el kell felejtenem az alcím-műfajmegjelölést, ha így olvasok. Miért? Az évszámok szerint nem az időbeliség az, ami a képek sorrendjét meghatározza. Feltűnően szubjektív logikája van a rendszerezésnek, amelyhez az alcímben megjelölt időintervallum csak keretet ad, a műfajmegjelölésből következő strukturális felépítmény meghatározása esetében viszont némileg vagy teljesen félrevezet – attól függően, hogy a képcímek felől nézzük a képeket, vagy a képekhez társítjuk a képcímeket.

Ha a címek felől indulunk, az emlékezet működésének különös szerkezete jelenik meg – mintha pl. Douwe Draaisma Miért futnak egyre gyorsabban az évek? című tudománynépszerűsítő könyvének illusztrációja lenne A csöndet úgy. A fotók aszerint jönnek egymás után, ahogy a képzelt pszichoterapeuta és/vagy álomszövő kanapéján bukkannak elő a 2005. január – 2008. december közti időszak emlékei – hipnózishoz szocializálva, a mélytudat logikája szerint. Ha így olvassuk, akkor álom- vagy mélytudat naplót olvasunk – s ez csak abban a kivételes esetben élvezetes, ha napjaink vannak Bartis emlék-strukturáinak kibontására.

Ha viszont a képeket nézzük legeslegelőször, egy utólag tudatosan összerendezett, alcímmel naplónak álcázott optikai-vizuális asszociációgyűjteményt kapunk, amely talán ugyanakkora kísérletet tesz az emberi emlékezet működésének rekonstruálására, mint amennyire a fotózás lényegének feltárására, ahogy Susan Sontag fogalmazza: „A szürrealizmus a fotózás lényegében rejlik: abban, hogy megteremt egy másolatvilágot, egy másodfokú valóságot; ez szűkebb ugyan, de drámaibb, mint az a világ, melyet természetes látásunkkal fogunk fel. Minél kevesebb szakértelemmel készül a fénykép [hangsúlyozottan mobiltelefonnal, azaz egy fotóművészeti szempontból „buta” készülékkel – pdl], minél kevésbé kozmetikázzák [így a fülszöveg: „Ebben az alig-színű, rontott minőségű sorozatban…” – pdl] és minél naivabb [a sorozat szimbolizálható tematikájában és sokszor együgyű beállításaiban ez hangsúlyos és szándékolt – pdl], annál valószínűbb, hogy hiteles lesz.” (Susan Sontag: A melankólia tárgyai. In: A fényképezésről (Nemes Anna fordítása). Európa, 1981. 65. o.)

Így bárhogy is kezdjük „olvasni” Bartis könyvét – akár a mélytudat, akár a mélylényeg felé megyünk el – egy szürreális, szürrealizáló szándékot olvashatunk ki A csöndet úgyból. Talán azért, mert vannak dolgok, amelyek elmondhatatlanok – a körülöttük ordító csend tölti meg őket iszonyú hallgatással (ld. pl. Pilinszky esetét); talán azért, mert Bartis szerint így is elmondhatók ugyanakkora súllyal és mélységgel, mint írva; talán azért, mert egyfajta szóelvesztő (csáth-i) leépülésnek vagyunk olvasóként tanúi.

Hogyan „olvassam” a csöndet sehogy?

Bartis A nyugalom című regényében így ír: „…szerettem volna, ha látja az aszott testet, az utolsó éjszaka tövig rágott körmöket a görcsös ujjakon, rajtuk a hét emlékgyűrűvel, az évad Júliája emlékgyűrűtől a költészetbarátok emlékgyűrűjén át a moszkvai fesztivál emlékgyűrűjéig, amelyekről már régen lekopott az aranyozás, és zöldre vagy feketére színezték az ujjak tövét, attól függően, hogy rézből vagy alumíniumból készültek. Azt akartam, hogy lássa a lakktól ragacsos, szalmasárga hajat, amelyen évről évre egyre egyenetlenebbül kenődött el a festék, s amelyen már átderengett a fejbőr hamuszíne, a hullamerevségtől ismét feszes melleket, amelyekre hajdan alig másfél hónapnyi szoptatás után sót kent, nehogy a bimbók megnyúljanak, de leginkább azt szerettem volna, ha látja a halott tekintetet, azt a tekintetet, amely semmiben nem különbözött az élőtől, amelynek kékes derengése szombattól egy tizenöt éve üresen várakozó sír mélyét fogja bevilágítani, mert nem lehetett a szemét lecsukni.”

Így ír. Kegyetlenül és kegyetlenül pontosan – ahogy nem fényképez, amilyen mélységet a fentebbi agygyötrő értelmezési kísérletek egyike sem hoz elő belőlem azonnal és nyersen – csak némi filozóf kellemességet. Pont az veszik el, ami a legjobb volt Bartis könyveiben: a helyettesíthetetlen szöveg. Ezért jött elő szinte azonnal a csalódás és az ellenszenv. Aki így tud írni, az ne szórjon elém, az olvasó elé tehetsége helyett aprópénzt, az ne csapjon be elhallgatások helyett mobiltelefon-kattintgatással, megszenvedett szöveg helyett önmagát túl komolyan vevő fotóalbummal – mert az felesleges és elfogadhatatlan.

Eredeti megjelenés: prae.hu