Tag Archive: kulter.hu


Viccel a fiú. Már nem fáj, hirdeti félhomályban szempilláit rezegtetve a főként fiatal nők alkotta közönség előtt. Nagyon fáj pedig. Tudja, hogy tudjuk. Dönti le a pálinkákat, építi az új kártyavárat. Kicsit modoros – vagy csak tűnődően természetes? Buja SMS-ekből kreál játékos költeményt, kurválkodásból katedrálist. Billeg a borderline-on. De hát a határok azért vannak, hogy meghágjuk őket – tartotta egykor a merész alkotó.

A fiatalnak mondott Pál Dániel Levente – performansznak nevezett – emlékidéző felolvasás keretében mutatta be Hogy éltünk, nem hiába című, a FISZ-könyvek sorozatban megjelent verseskötetét a Kazimir bisztróban, április 16-án. Első hallásra ugyanazt adja a szerző, mint azÜgyvezető költő a 21. században (Palimpszeszt, 2010) című könyvében, csak a kábítószer helyett az alkohol és a fojtott érzelem lett több. A drog helyére beült a széplélek, torzítva a „klasszikust”.

Rögtön egy melankolikus, de mellbevágó költeménnyel kezd: szerelem, pöcs, ondó – ahogy megszoktuk tőle, mégis üt. A közönség együtt zümmögi vele, hogy „A szerelemnek múlnia kell”. Rezignáltan, előzékenyen tépi ki szívét, és nyomja az arcunkba. Szétnéz merengve és fanyar fejével biccent. Nem pöcsöl. Elmeséli a Műalkotás születésének némely ihlető elemét, de mivel szülei is részt vesznek az esten, erősen szelektál, csak olyan élményt oszt meg, melyre egyedül ő emlékezhet. Nehogy ellentmondásba kerüljön, tréfálkozik. Talán ez a baj, hogy szórakoztatni akar, megnevettetni, miközben a verseivel sorra viszi be a jobbegyeneseket. Örömet szeretne okozni azoknak is, akiket a művész szelleme helyett csak a teste izgat – vagyunk így jó páran –, ezért kedélyesen boncolva magát sztorizik.

Megtudjuk, hogy lisszaboni chatpartnere annyira behálózta hét-nyolc éve, hogy férjeként utazott el a Zöld-foki szigetekre, mert házaspároknak nagyon kedvezményes utazási lehetőséget kínált egy portugál iroda. Akkor még fiatal s bohó művészünk otthon azt mondta, elutazik a szakdolgozatához könyvtárazni, aztán a portugál fővárosból Afrikába indulás előtt megüzente az érte esetleg aggódóknak, hogy miért nem lesz elérhető egy hétig. A tengerparti bungaló franciaágyát ugyan kénytelen volt megosztani a feleségeként bejelentett hölggyel, de valahogy túljutott ezen a traumán. Ott találkozott sok kék vagy zöld szemű, fekete bőrű helybelivel, akik az Olhu azul ihletőjévé váltak, s ott táncolta át az éjszakát egyedüli fehérként – rendőri biztosítással – egy diszkóban. Tavaly tavaszig megtett bármit gátlástalanul, ha úgy hozta kedve. A vakmerőség és a merészség határa neki valahol a libanoni-szíriai határon húzódik. Ahol haditudósító haverjával együtt visszafordította ugyan a szír hadsereg, ám a fegyvercsempészekkel majdnem megállapodtak, hogy fizetnek száz dollárt, ha a kocsi csomagtartójában átviszik őket egy hegyi ösvényen. Egy terrorszervezet és a hadsereg által felügyelt területek közti senkiföldjén. Rosszarcú üzletfeleik és az eleredő eső miatt végül inkább lemondtak a megnézni tervezett szufi szertartásról. Másnap a hírekből megtudták, éjjel egy tankhadosztály szétlőtte a települést, így helyette végül a byblosi tengerparton söröztek.

Megfontoltabb lett azóta? Elmúlt harminc. Már nem indul be minden mell láttán a szopóreflex, de a reggeli merevedés még reményt kelt. „Ülsz és iszol.” Túl a csúcson. Túl jón, és…

Szép szerelmes verseket szaval, Pilinszky-parafrázist (Az ágy közös), forradalmi lángolást (Földrengés után). Undorítóan optimista időnként. Művei érzékenyek, magával ragadóak, ragacsosak. Úgy hiányzott ez a könyv már a hazai palettáról, mint egy jó szopás. Befejezetlen, nagy felejtésmunkája „kurvára kell mindenkinek” – dalolhatnánk a Költővel. De hagyjuk a lírát, az úgyis megvásárolható a Fiatal Írók Szövetségétől, mint az alkalmi szerelem. „Miért nem a Facebookon időnként közönségessé tett, kurvás életképeit jelentette meg?” – kérdik gyakorta. Ősszel arra is sor kerül valószínűleg, összegyűlt már ötven mikrotörténet. Szókimondó, mocskos szájú imidzsét erősítendő ízelítőt ad belőle, miként akarják a nyolcadik kerületben hazafelé tartva gyakran leszopni, csak mert olyan ábrándos tekintetű poéta. Mint az új kötet borítóján is látható, mely nyilvánvaló rájátszás a már fiatalon is militáns címeket használó humanista, Jászberényi Sándor Próbalövés című alapmunkájára. A cikluscímmé lefokozottVörös halakat vacsoráztunk helyett egyébként azért lett a Hogy éltünk, nem hiába a kötet címe, mert egy jóképű hal túl nagy konkurenciát jelentett volna a saját fényképe mellett, tréfálkozik. Néhányan nevetnek, örül neki, versei hallatán viszont az arcokra fagy a mosoly.

Háborús övezet a lélek, de élni kell a szakadék szélén is. Pál Dániel Levente hirdeti: a szerelem minden. Zsákmányát viszi át fogában tartva Alexandriába, s lesi a Boszporusznál az új ígéretet. Majdnem meggyőz. „Várom haza, ha hazája én vagyok, / várom, hazája én legyek.” (Vonaton ül, útlevél nélkül)

Eredeti megjelenés: kulter.hu

Reklámok

Mesélünk majd magunkról, meg verseket is olvasunk, szóval valami lesz, így szólt Jászberényi Sándor és Pál Dániel Levente közös felolvasóestjének koncepciója. Figyelemkeltő cím is társult hozzá, Almodovar után szabadon: Férfiak a teljes idegösszeomlás szélén.

Talán a Rézmál kávézó felett, a Marczibányi Téri Művelődési Központ egyik termében próbáló ír néptánccsoport és az általuk keltett dübörgés lehetett az oka. Vagy talán az elromló mikrofon, s a csendesebb, közvetlenebb emberi hang. De talán mégis inkább a kissé félreeső ülőhelyem, ahonnan a többséggel ellentétben nem szemből, hanem oldalról figyelhettem az est két főszereplőjét, ez a szokatlan perspektíva okozhatta, hogy időnként két védtelen és kiszolgáltatott fiatal fiút láttam magam előtt, s nem két harmincas pasast, akiket nemrég hasonló módon gyűrt meg az élet.

Talán ott kellett volna folytatniuk, ahol a Facebookon – az érdeklődés fenntartása végett kiposztolt egy-két történetfoszlánnyal, az olcsó garniszállókról vagy az ablakon át történő hirtelen távozásokról szóló mesékkel – félbemaradt.

Ám végül teljesen más hangnemben indult az este, ahogy szinte rögtön a tabutémákra terelődött a szó, amikről nem beszélnek, bár úgyis minden ezekről szól, s egy bizonyos térképen jól körül is járhatóak. Aztán egy-egy esetlen szófordulat, egy-egy nem feltétlen átgondolt gesztus sejtette, még nagyon képlékeny dolog beszélni róluk, nincsen még meg a biztos helye ezeknek a dolgoknak a magánmitológiákban.

Pedig ez az este végül mégiscsak az utóbbiakról szólt. Jól mutatta ezt, ahogy kettejük barátságáról s annak kezdetéről beszéltek. Vagy éppenséggel az őrültségről. Ahogy Jászberényi elmondta, hogy az ember életében van olyan szakasz, amikor nem tudja biztosan, hogy nem őrült-e meg. Ahogy PDL aztán hozzátette, hogy igazából nem az ember őrül meg, hanem egyszerűen vannak olyan életszituációk, amikor bármit is teszel, a reakciód őrültnek fog hatni.

Vagy ahogy kirajzolódott az Elégia című PDL-vers keletkezésének története.  Egyiptom, ami „mínusz kétszáz évet” jelent, ahol bármely utcasarkon befordulva a jelenből a középkorba léphetsz át, s amit PDL irigylésre méltóan át tudott érezni, miközben Jászberényi saját elmondása szerint nem tudott akkor látni semmit. A barát írta meg a másik életének egy fontos pillanatát, ő tudott szavakat adni ahhoz, amit a másik érzett.

Ezen az esten is kiváló volt kettejük közt az összhang, ahogy egymásnak adták a szót, ahogy gondolataik egymásba kapcsolódtak. Még a nagy előadópárosok klasszikus szereposztásának halvány körvonalai is felfedezhetők voltak:  „fehér arc” (Jászberényi) és „piros orr” (PDL), ami ez esetben a magába zártabb, illetve a fecsegősebb kettősségét jelentette. S azt is, ahogy a felolvasott versek között is ott feszült a disszonancia. Jászberényitől az Üzenet vagy a Próbáljuk meg nyers szókimondása hihetetlen távolságra van például PDL A test szabad című versétől, annak szűkszavú játékosságától, vagy éppen a nyitóverstől, a Nem volt szép nő címűtől.

Fontos része volt a programnak, hogy mindketten saját költészetükről beszéltek. Jászberényi számára például Egyiptomban fals lett a kötött vers. A rím idegen dolog, vetette közbe PDL, s Jászberényi rögtön visszadobta a labdát azzal, hogy a költészet eleve idegen a nyelvtől. Ő egyébként csak arról tud írni, ami vele történik. Nem a díjak és nem is a publikáció lehetősége érdekli, hanem hogy „mennyire tudsz levetkőzni”. A jambusokat is ezért kellett elhagyni.

PDL, bár épp fordított utat jár be szabad és kötött vers között, mégis arról beszélt hosszabban, hogy a szabad vers roppant nehéz dolog, mert ha van forma, akkor abban sokkal könnyebb elmondani valamit, ami ebbe beilleszthető, a szabad vers viszont sokkal nyersebb tudhat lenni, sokkal pontosabban tud valamit elmesélni.

Ez a nyersebb és pontosabb ábrázolás, úgy tűnt, Jászberényit most sokkal jobban izgatja. Beszélt például arról is, hogy fel szeretne dolgozni egy évet az életéből, mivel az írás számára egyfajta terápiás dolog, s hogy gátlás nélkül szeretné kiszórni a világba ezeket a feldolgozandó tapasztalatokat.

Szó volt még persze arról is, hogy a barátság egyben erős szakmai kapcsolat is, aminek rendszerint a Skype a kommunikációs színtere, s hogy PDL gátlástalanul gyalulja Jászberényi verseit.

Ha Skype, akkor internet, ha internet, akkor Facebook. Jászberényi arról beszélt, hogy akkor vagyunk a legmagányosabbak, ha mindenkihez szólunk, és nem egy konkrét illetőhöz. PDL a lájkok ösztönző erejét említette, ha felteszi egy versét, és jön tizenöt lájk, akkor lelkesedésből ír még egy verset. De azt mindketten nagyra értékelik, ha nem szakmabeliektől jön pozitív visszajelzés, ha olyanok osztják meg szövegeiket, akikről nem is gondolták volna, hogy verseket olvasnak.

Harminc című versnél (PDL) éreztem befejezettnek tudósítói feladatom, de úgy hírlik, hőseink utána még felolvastak néhány verset, majd kiültek egy kis időre a kávézó teraszára. Persze az is lehet, hogy egyszerűen fogták magukat és ellovagoltak a(z éjféli) lenyugvó napba.

Biztosra veszem, egyszer még elérik, hogy az utóbbit is elhiggyük nekik.

Férfiak a teljes idegösszeomlás szélén. Jászberényi Sándor és Pál Dániel Levente közös estje.Rézmál Kávézó és Terasz, 2012. szeptember 12. (A Férfiak a teljes idegösszeomlás szélén – ON TOUR következő állomása: Sopron, Pub Fiction Club, szeptember 28., 20:00)

(…)

A digitalitás volt az egyik hívószava a következő beszélgetésnek is, ami az elektronikus irodalom, a különböző e-olvasóeszközök és a rájuk épülő üzleti stratégiák elemzésével próbálta ezt a slágertémát körbejárni. A nagyívű, szinte sci-fibe illő víziók mellett (mint amilyen a moderátor, Áfra János felvetése volt, miszerint az általános iskolákban a tankönyveket e-olvasóknak kéne felváltaniuk) jobbára arról vitatkoztak, milyen módon lehet az e-bookokat vonzóbbá tenni az olvasók számára. Nyilvánvaló, hogy nem lehet minden szöveget, csak azért, mert szöveg, egy kalap alá venni: a bestsellertől kezdve a felsőoktatási szakkönyveken keresztül a napi- és hetilapokig más-más olvasási eljárások működnek, így a forgalmazóknak is külön stratégiákkal kell a részterületekre rástartolniuk. Az viszont nagy kérdés, hogy az e-bookokban rejlő technikai lehetőségek miként változtatják meg az olvasási szokásokat vagy a kiadói gyakorlatot: amióta az Amazonon több e-könyvet adnak el, mint nyomtatottat, úgymond a jövő elkezdődött. Érdekes volt Schein Gábor felvetése: szerinte az e-könyvek a hagyományos könyveket próbálják utánozni, emiatt pedig az energiák nem arra összpontosulnak, hogy a saját lehetőségüket minél alaposabban feltérképezzék. Valószínűleg a szépirodalom éppen az a szegmens, ahol a legtovább megmaradhat a hagyományos könyvformátum, már csak a „fogyasztók” konzervativizmusa miatt is.

(…)

Forrás és teljes szöveg: Pogrányi Péter: Besóvárgás. kulter.hu

A Színláz Teremben érdekes programnak lehettek részesei, akik lemerészkedtek a homályos folyosókra. A Debreceni Egyetem Irodalmi Kör szervezésében az alkotók online folyóiratuk legújabb számának ismertetése mellett egyik szerzőjük drámájának színpadi adaptációját isbemutatták, záróakkordként pedig egy nem szokványos beszélgetést hallhattunk a Prae és a PRAE.HU szerkesztőjével, Pál Dániel Leventével.

(…)

A műsor utolsó harmadában Pál Dániel Leventével Farkas Evelin, az Amúgy egyik szerkesztője beszélgetett. Szokatlan és érdekes megoldásként a kérdező a hallgatóság tagjait kérte egy-egy kiosztott cetli szövegének felolvasásával arra, hogy bevezessék a kifejtésre váró témákat. A többek közt költőként, szerkesztőként, sőt korábban performansz-művészként is tevékenykedő meghívott vendég sokszínű munkássága révén egy valóban szerteágazó, izgalmas, eleven beszélgetés bontakozhatott ki. Felmerült a kortárs magyar irodalom és a gimnáziumi nemzedék kapcsolatának problémája. Érdekes eszmefuttatást hallhattunk az említett korosztály érintettségéről, megszólíthatóságáról különféle, számukra is releváns témák kapcsán, továbbá a dalszövegek és a szövegbeli műfajok befogadhatóságának és hallgató/olvasó általi elsajátíthatóságának különbségeiről és összefüggéseiről, végül az egymásba átívelő művészeti próbálkozásokról. Megemlítésre került Pál Dániel Levente egy korábbi Literás netnaplója és performanszrendezései is, amelyből az alkotó kiemelte a látvány és a hangzás hatásának elemeit. Szó volt a Prae irodalmi folyóirat és a PRAE.HU szerkesztői munkásságáról, ezzel kapcsolatban pedig a Kötelező rovat „beavatási” jellegéről, amely – mint megtudtuk – bárkinek lehetőséget ad arra, hogy munkáit megossza másokkal és megméresse olvasóközönsége előtt.

Az idő rövidsége miatt a meghívott beszélgetőpartner saját írásművészetéről keveset hallhattak a megjelentek, de talán ez egy következő beszélgetés első témáját nyújthatja majd a jövőben. A résztvevők számára jó hangulatban és könnyedén telt ez a hétfői estbe áthajló irodalmi rendezvény, amely sokrétű programjával hálálta meg a hallgatók érdeklődését.

„A galegók mindig vagy kópék, vagy humoros fickók, a kópéság pedig a műveletlenek humora, mint ahogy a humor a tanultak kópésága.” – tanít minket Az üvegszem – egy csontváz vallomásai című novella sírkert-szociológus csont-krónikása. A pillangók nyelve – XX. századi galego próza című antológia novellái dermesztő humorral, festői leírásokkal és érzékletes jellemábrázolással rajzolják körül Galícia tájait, lakóit és epikai hagyományát.

A koporsólakó elbeszélő csípős iróniával mond keserű ítéletet az élőkről. Mostanában meglehetősen sok embert temetnek ugyan, de biztosan nem a forradalom az oka, hanem talán járvány tizedeli a gyáva népeket. De lesújtóan vélekedik a csontváz-világról is, ahol jó hangulatú haláltánccal feledik az élet súlyát, ráadásul a spanyolt sem beszélik helyesen, hiszen gége nélkül képtelenség erős h-hangot ejteni. Aztán, a sírhantmemoár írója bevégezvén munkáját, mindent látó üvegszemét, jegyzetfüzetét és ceruzáját egy falusi templomkertben pihenő barátjának sírjába földeli.

A pillangók nyelve című, a XX. századi galego prózát bemutató antológia első novellája előrevetíti a kötet írásainak hangulatát, érinti, vázolja a többi novella problémakörét, tematikáját és megelőlegezi azok jellemző elbeszélés-technikáját is: az áradó mesélőkedvet, valamint a legendák, a szóbeszédek, a misztikum és a groteszk erőteljes jelenlétét. A holtak és élők világának elválaszthatatlansága, összeérése, a gyászos dolgok, amiken nevetünk, a kacagtató történetek, amikbe beleborzongunk; a falu és a város közötti feszültség, a finom önirónia vagy a festményszerű, plasztikusan rajzolt táj mind-mind markáns karakterjegyei az antológia írásainak.

A galegók eredetileg Galíciának, Spanyolország északnyugati csücskének, no meg a környező kisebb-nagyobb tartományoknak a lakói. Nyelvük hosszú évszázadokon át nem volt irodalmi nyelv. Egészen a XIX. századi nemzeti ébredés koráig a parasztok szájhagyományában őrződtek meg történeteik. Jelentős epikai tradíció híján – tudjuk meg Bánki Éva kötetbevezető tanulmányából – a romantika korában a galegók folklorisztikus, mitikus gyökereikhez fordultak. Bánki úgy véli, a közösség identitásának a művészet eszközével történő, dicsőséges virágkor-mítoszok páncélzatába öltöztetett megacélozása – akkor még – nem járt sikerrel. A galego próza XX. századi megújulását viszont éppen az ősök hőstetteinek, a régmúlt mítoszokkal teleszőtt világának művészi újraírása tette lehetővé.

Az antológia lapjain halott galego királynők árnya sétálgat az esőáztatta utcákon, a hallgatag pontemili férfi egy rég elhalálozott úrnak végez sajtófigyelést heti két pesoért, don Merlin pedig, aki egy messzi országban látta meg a napvilágot, jóllakottan és elégedetten tűnődik mirandai birtokán. A csodavárás és a babonás félelmek, a hiedelmek és a mindennapok világa legszebben Ramón Otero Pedrayo A szirén című elbeszélésében mosódik össze. A novella félkegyelműnek tartott főhőse, Don Leonardo napokra eltűnik szülőfalujából, hogy aztán csodálatos és rettegett zsákmánnyal, a tenger csodaszép szirénjével térjen vissza. Don Leonardo a szirén képében – a mítoszi világból, az ősi és hatalmas tenger habjai közül – a halászok és földművesek erkölcsnemesítőjét, összetartásuk és felemelkedésük szimbólumát hozza el övéi közé. A kis galego falucska lakói pedig elégedetten félik a hiedelemvilágukból a mindennapjaik részévé váló csengő hangú, kacér szirént.

Pedrayo prózája körbevezet minket Galícia tájain. A sodró lendületű elbeszélővel a környék templomaiba, bíróságaira pillanthatunk be, földeken, szalonokban, ivókban időzhetünk. Mintha egy harsány színű, mozgalmas olajfestményt „olvasnánk”. A képszerűség egyébként a kötet több elbeszélésére is jellemző. Cunqueiro Amadeo de Sabres című története groteszk, füttyögő használati tárgyaival (pl. esernyő, facipő, kanál) hangulatában leginkább egy Magritte-képhez hasonlítható, Cunqueiro Merlin udvara című novelláját olvasva Velasquez portréi, a Yoana de Castro keresztülmegy a Quintanán szürreális szellemjárásáról pedig Dalí vásznai juthatnak eszünkbe. Xosé Luís Méndez Ferrín A meggyilkolt festmény című, két fiatal művész által megfestett, életre keltett, majd meggyilkolt gyengeelméjű teremtmény történetét elbeszélő novellája pedig nemcsak Oscar Wilde Dorian Gray-jét idézi, hanem olajszagú, kályha-melegFrankenstein-adaptációnak is tekinthető.

Az antológia elbeszéléseiben közös továbbá a történetmesélés vágya, az áradó mesélőkedv is. A szerzők gyakran narrációs cselekhez folyamodnak. A már említett Castelao-novellában egy sírásó találja meg a történetet elbeszélő csontváz vallomásait, a mesélő csak közreadja őket, illetve tulajdonába kerülésének körülményeit ismerteti. Merlin udvaráról Cunqueiro-nál a lovagi próza hagyományaival ellentétesen nem egy fényes páncélú, magas rangú úr, hanem don Merlin cselédje készít feljegyzéseket. Szintén Cunqueiro-nál egy másik történetben a Merlin udvarát felkereső vándor-mágus, Elimas veszi át a szót. Szindbád pedig olyan átéléssel, olyan színesen tudja elbeszélni a vele megesett kalandokat, hogy egy kasmíri uraság arra kéri, menjen el vele a vakon születettek negyedébe, és írja le a világtalanoknak a napvilágot.

Galíciában – úgy tűnik – mindenkinek vannak színes történetei, amelyeket szívesen megoszt asztaltársaságával, vendéglátóival, barátaival. Xosé Luís Méndez Ferrín Lorelai című elbeszélésének idős fogadósasszonya „akkor a legboldogabb, mikor vég nélkül mesélhet az elmúlt időkről.” Fontosabb kérdés viszont, hogy ki milyen nyelven, milyen nyelvjárásban szólal meg. Manuel Rivas A pillangók nyelve című novellájának elbeszélője a galego dialektust száműzni próbáló oktatásra úgy emlékszik vissza, „mintha kézzel tépték volna ki a manduláját, úgy tépte ki a tanáruk a há hangot a beszédükből, hogy ne mondjanak a gé helyett há-t, a grasziasz helyett hrasziasz-t.” Castelao Merlin asszonya – a távolról jött doňa Ginebra – régóta Mirandában él ugyan, de „néha-néha megbicsaklott beszédében, ha galegóul szólt.” A tárgyait előbb fütyülni, majd beszélni halló don Amadeo de Sabres kanala egy santiago-i kiskocsmában „ékes kasztíliai nyelven beszélt.” A legkülönösebb történet azonban minden bizonnyal annak a vadásznak az esete, aki álmában előbb (a városi szokásnak megfelelően spanyol akcentussal válaszoló) kutyájával, majd vadnyulakkal és özvegy pisztrángokkal állt szóba.

A kötet erénye, hogy szűk 160 oldalon sikerül felvillantania a XX. századi galego próza esztétikai és elbeszélés-technikai gazdagságát, meghozva ezzel a kedvet a galíciai próza olvasásához. Adósunk marad viszont egy alapos utószóval, amely taglalná egyrészről a kötet válogatási szempontjait, másfelől rövid helyzetjelentést adhatna a XX. századi galego próza jelentőségéről. Szívesen olvastam volna pár sort a galego irodalom jelen állapotáról, a kötetben olvasható szerzők recepciójáról is, valamint örömmel láttam volna az alkotók részletesebb, de legalábbis közel azonos hosszúságú ismertetését. Van olyan író ugyanis, akiről a kötet végén mindössze egy sort olvashatunk, Ramón Otero Pedrayo pedig nem csak az életrajzok közül, de a belső borító felsorolásából is lemaradt. Továbbá a világirodalmi tájékozódás szempontjából is segítségül szolgált volna, ha az eredeti cím és a fordító neve mellett a novella megjelenésének évét is feltüntetik a kötetben. Az antológia azonban apró hibái ellenére is fontos, hiánypótló kiadvány és élvezetes olvasmány. Elbeszélései közeli rokonságban állnak a mágikus realizmussal, a čapeki groteszkkel és a gogoli novellisztikával is. „A történeteknek – állítja Cunqueiro –, amiként a nőknek vagy húsoknak is, fűszeres pácra van szükségük.” A kötetet olvasva jól esik megízlelni a galego kispróza ízét. Bízzunk benne, hogy egy teljesebb, hosszabb válogatással a közeljövőben jól is lakhatunk.

A pillangók nyelve – XX. századi galego próza, Bp., PRAE.HU, 2010.

Forrás: KULTer.hu

Ügyvezető költő a 21. században

Ügyvezető költő a 21. században

A társadalmi kihívások következtében a 21. században kialakult egy új költőtípus: az ún. „ügyvezető költő”. Vagy ez csak egy ügyes marketingfogás lenne? Nehéz kérdés. Nem is célom eldönteni, mennyire életképes ez a szószerkezet és a mögötte megbúvó tartalom. Egyetlen kifogásom lenne a kritika felé, mégpedig: az eddigi értelmezések jobbára az ügyvezetőre helyezték a hangsúlyt, háttérbe szorítva ezzel Pál Dániel Leventét, a lírikust.

Mindjárt a legelején szeretném tisztázni a kötetkompozíció néhány problémáját. Olvasás közben végig az a dilemma lebegett előttem, ami a Neospenóttal kapcsolatban a szakmaiság előtt lebeg már egy jó ideje: egyesek szerint sok történetet kiolvashatunk az új irodalomtörténeti kézikönyvből, mások szerint egyet sem. Veszélyes terepre merészkedett Pál Dániel Levente, hiszen ha könyvét műfajok és stílusok „karneváljaként” értelmezem, teljesen szétesik az egész kompozíció, s csak az összedobáltság érzése marad bennem az Ügyvezető… olvasása után. Másrészt viszont, ha egy benne felsejlő metatörténetre fókuszálok, és egy önmagát kereső színészlelkű költő vagy költőlelkű színész (mikor melyik kerekedik felül) lírai naplójaként olvasom, élvezetes és rendkívül összetett könyvet kapok. Az utóbbi megközelítést választottam kritikám alapjául. Az említett metatörténet pedig az „ügyvezető költő” mítosza, melyet olvasás közben le kell rombolnom ahhoz, hogy közelebb juthassak a kötetben rejlő mélyebb lírai értékekhez.

Kezdjük a 2006-ra datált Mara és Szonyecska című ciklussal. A költői én két nő között vergődik: az egyik Mara, a kissé skizoid hajlammal megvert „fallikus anya” (Mara és én, én és Mara), a másik Szonyecska, a csak nevében orosz, vérmérsékletében inkább magyar prosti. A középpontban a testiség és a szerelem egymástól elválaszthatatlan, de jellegzetesen 21. századivá transzponált kettőssége áll. A férfi és a nő leginkább szexuális tárgyként van jelen a versben, bár olykor tanúi lehetünk mélyebb, érzelmi alapú kapcsolatok iránti igénynek (nem harag, nem gyűlölet). Feltűnnek a később is megjelenő bizarr képek, amelyek tulajdonképpen e líra frissességét adják: „az önkielégítés is gondolkodik” (Telefonszex), „Vérrel festem meg az ajtókeretet,/ beleimre akasztom könyveimet,/ gyomromat átsikálom…” (Most is mintha egy szürke szerelem).

A gyerekek szanaszét (2007) címet viselő második ciklus első verse (Pilinszky-trip) komoly lírikusi teljesítmény. Egy egész tanulmányt kellene arról írni, hogyan sikerül Pál Dániel Leventének a Pilinszky-lírából kölcsönzött képalkotást és szenzibilitást saját versvilágába átültetnie. Mert mindez valóban működni látszik, és még jól is áll neki. Lírai főhősünk utazást tesz a lényegében önmaga által konstruált emlékezetbe, a fiktív családi múltba, miközben ebben a ciklusban is a bizarr, talán brutálisnak nevezhető képiség uralkodik: „a tenger magzatvizelt kiszemelt homokomra” (a portugál törpe); „Hasba akartam volna nyomni a téglámmal, a hasa mindig jobban izgatott, mint a feje, aztán gyorsan átláttam helyzetem kilátástalanságát, a felkínálkozó lehetőséget, beletörődtem, hogy csak fejbe nyomhatom” (mielőtt minden este sokat imádkoztam). De ha megkaparom kicsit a felszínt, és nem csak az ilyen gyomorforgató mondatokra figyelek, mindjárt észreveszem a sorok között rejtőzködő költői érzékenységet, az irónia által sokszor takarásban lévő poétát (és nem a színészt): „két hónap múlva elvetélt / akinek pocakja megihletett / abban az órában kagylóimat tisztogattam” (ribizlibokor virágzik homokozóm hűlt helyén).

A harmadik szövegcsokor (annyit iszom, könnyes a májamon a pókháló, 2008) az „Aki dudás akar lenni / pokolra kell annak menni” népdalszerű, kocsmagőzös hangulatát juttatja eszembe. Ebből a ciklusból kiemelkedik a Hosszú nyelű késem című népdalparódia: „Ránézek a, ránézek a / hosszú nyelű késre. / Megfürdetem, / lefektetem, / bebújok melléje”, ezt az imitatív hangot mindenképp érdemes volna átvinni a következő kötetbe is. Tovább gondolkodhatunk a szerelem és a test filozófiáján: „Egy meztelen emberi test témája a születés, az öregedés és a halál. Két felöltöztetett test témája a szerelem érthetetlen, idétlen élménye” (Ha a sárga irigység a moziban lep el). Önkielégítéssel (Öreg cukor), alkalmi együttléttel (kétéjszakás nemkaland), boszorkánymesével (Boszorkány), beszívott létélménnyel (be vannak szíva) átitatott szövegek után jutunk el a Húsba töltött költő című szatíráig, mely Nemes Z. Márióról és a költészetét úgy-ahogy megértő (magukat sokszor túlértékelő) kritikusokról íródott.

A negyedik ciklus (sebhelyes férfitest, 2009) a leginkább kísérleti jellegű. Szerelem, szex, rengeteg nő és a saját hang továbbkeresése Baudelaire-től Adyn át Petriig. Pál Dániel Levente mintha minden szövegében kipróbálna egy új hangot, de nem vacakol vele sokáig, mire kiforrna a műalkotás, már máson gondolkodik. Ennek a „futtában-írásnak” tudható be a szövegek egymástól nagyon távol álló minősége. Jól sikerült a zárt formájú, rímes Elhagytam egy sebhelyet című vers, kevésbé a nincs neved kezdetű. Telitalálat a csutkára rágott az isten, ezzel szemben unalmas, közhelyes a drága lelked két kezemmel óvom és még folytathatnám.

A végére hagytam az Ügyvezető költő a 21. században című verset, amelyet én a kötet kontextusában legszívesebben egyfajta leltár-versként olvasok. A szerző körbenéz a világban és leltároz: neonfényt és speedet, jegyzetet és szerződéstervezetet, szerelmes sms-t és tiniportált stb., majd „lassan összeáll a kép, / összeáll, aztán újra szétesik”, akárcsak bennünk az alkotó világa. Az ügyvezető is egy szerep, olyan, mint a züllött, alkoholista vagy az állandóan a kék eget kémlelő költőé. Valaki jól tudja játszani, valaki nem annyira. De ha igazi lírára vagyunk kíváncsiak, akkor a szerepek mögé kell látnunk. Ebben a kötetben sok helyen fedeztem fel a költőt, néhány esetben viszont csak a színészig jutottam el.

Pál Dániel Leventét jó színésznek és költőnek tartom, a kötetet pedig egy intim, tabukat feszegető lírai naplónak. Ezért nem zavart olvasás közben a párbeszédek, prózai írások és versek gyakran következetlen váltakozása. Inkább a lemeztelenített, máskor kosztümbe és ósdi ruhákba öltöztetett emberi lélek érdekelt. Összességében jó könyvnek mondanám, még ha nem is hatott rám minden szöveg egyforma intenzitással.

Eredeti megjelenés: kulter.hu

Præ kortárs irodalmi-művészeti folyóirat 1999 decemberében indult. A Balogh Endre (főszerkesztő), Barta Bandika és H. Nagy Péter által indított művészeti lap negyedéves megjelenésű. Többségében szépirodalommal (vers, próza egyaránt), irodalmi témájú elemzésekkel, esztétikai tanulmányokkal foglalkozik. Az immáron 10 éves Præ mára a fiatal budapesti művészszcéna egyik meghatározó fórumává nőtte ki magát. Mint szakkritikák és művészeti ujjgyakorlatok tere, fontos lehet a következő művészgenerációk szempontjából, hiszen a lap és később a művészeti portál története nagyívű tehetséggondozásról, a marginális témák, gondolatok felkarolásáról árulkodik. A Præ missziója, hogy képviselje a művészet iránt érdeklődő, esetleg magukat abban kipróbálni vágyó, de lehetőségeikben korlátozott (zömében egyetemista) fiatalokat.

(…)

A PRAE.HU Kft. az online lap kiadása mellett foglalkozik könyvkiadással is – már több tucat könyv megjelenését jegyezték, ezek közül több nyelvészeti témájút is. A társaság 2008-tól a József Attila Kör Irodalmi Egyesület (JAK) társkiadója. A Præ stábja ezen felül foglalkozik programszervezéssel (2009-től az ELTE-BTK Trefort-kertjében heti rendszerességgel szervez különféle kulturális programokat), petíciókat hirdetett (többek közt a terézvárosi csendrendelet néven elhíresült törvénymódosítás ügyében), koncerteket bonyolít le (a Gödörtől a Millenárisig több kísérleti elektronikus zenei előadót mozgatott meg).

(…)

Præ olyan médiacsoporttá nőtte ki magát, ami túlmutat az irodalmi folyóirat, vagy akár az online felület lehetőségein, hiszen saját kulturális valóságot, saját szubkultúrát teremtett. Ebben meghatározó szerepe van a diffúz, szerzőt és szerkesztőt nem kifejezetten egymás alá-, fölérendelő szerkesztői rendszernek, a művészet szerepét illető antielitista felfogásának, illetve az integratív funkciókat ellátó egyéb tevékenységeknek. Az aktuális kérdések iránt érdeklődő egyetemistáknak érdemes tehát lapozgatni a folyóiratot és rendszeresen látogatni a PRAE.HU-t.