Tag Archive: Magvető


Pál Dániel Levente, a prae.hu főszerkesztő-helyettese június 8-án, pénteken, 13:20-tól a Magvető Kiadó Édes Hazám című antológájáról kérdez…

Édes hazám (Turi Tímeával és Bárány Tiborral)

Édes hazám (Turi Tímeával és Bárány Tiborral) Fotó: Irodalmi Jelen

….majd 9-én, szombaton 13:20-tól Szálinger Balázs Köztársaság című kötetével kalauzolja tovább a közönséget a kortárs politikai költészet rejtelmeibe.

Szálinger Balázzsal (Fotó: Bach Máté)

Szálinger Balázzsal (Fotó: Bach Máté)

Vasárnap, 16:20-tól pedig Nagy Bandó Andrással beszélget Százszorszép és Nagyon fájl című új könyveiről…

Nagy Bandó Andrással

Nagy Bandó Andrással (Fotó: Bach Máté)

Reklámok

A 83. Ünnepi Könyvhét egyik péntek délutáni izgalmas programja volt az Édes hazám című, a Magvető Könyvkiadó gondozásában megjelent antológia bemutatója, amelyen Turi Tímeát, a kötet szerkesztőjét és Bárány Tibort, a versek összeállítóját kérdezte Pál Dániel Levente.

A politikai-közéleti líra tulajdonképpen a rendszerváltástól kezdve létezik, csak korábban kevésbé figyeltünk fel rá. A tavaly az Élet és Irodalom folyóirat hasábjain megjelent, heves vitát kiváltó írások is közrejátszottak a kötet megszületésében. Az antológia ötletgazdája Radnóti Sándor volt – fejtette ki Bárány Tibor. Ezzel kapcsolatban Turi Tímea hozzáfűzte: meglepő volt számukra, mennyi mindent tartogat a magyar irodalom közéleti-politikai tarsolya. A kiadványban nem szerzők, hanem tematikus ciklusok szerint csoportosították a verseket. „Alapkérdése nem az, hogy egyes művek önmagukban hogyan ismertetik fel az olvasóval saját művészi és politikai természetű-igazságukat, hanem hogy egymás közvetlen környezetében milyen gazdag irodalmi dialógusba vonnak be minket, politikai kérdésekben makacsul elkötelezett olvasókat” – reflektál erre a kötet utószavában Bárány. Nem archívumot szándékoztak megjelentetni, amelyben felsorakoztatják ezeket a költőket, hanem inkább költői tradíciókon, világnézeteken átívelő párbeszédre törekedtek. A szerző személye ebben az esetben nem kap akkora fontosságot, mint maga a mű. A meghívottak elmondták: egyáltalán nem törekedtek valamiféle kanonizációra, csupán az elmúlt húsz-huszonöt év közéleti vonatkozású darabjait gyűjtötték egybe.

Turi Tímeának érdekes élményben volt része a szerkesztés során. Amikor először olvasta az alkotásokat, a szerzők neveit valamiért lehagyta a nyomtató, s a szövegeket olvasván több költőt nem sikerült beazonosítania. Sokkal több a közös vonás ezekben a költeményekben, mint gondolnánk – vonta le a következtetést.

Édes hazám (Könyvhét)

Édes hazám (Könyvhét)

„Hogy a haza fényre derüljön” – tulajdonképpen ezért rukkoltak elő egy ilyen tematikájú kiadvánnyal. Bárány Tibor szerint a mai politikai közbeszéd olykor alkalmatlan arra, hogy minket, olvasókat kizökkentsen egy megszokott gondolkodási sémából. Tele vagyunk előítéletekkel, amelyeket egy-egy ilyen vers olvasása közben talán fel tudunk függeszteni.

A folytatásra vonatkozóan elmondták: van olyan elképzelés is, hogy dalszövegek szülessenek a versekből, de ha valaki kedvet kap hasonló jellegű kiadványt publikálni, annak is örülnének, hiszen a versek közötti párbeszéd természeténél fogva bármikor folytatódhat.

Arra a kérdésre, hogy mi volna, ha egy „másik oldal” karolna fel hasonló ötletet, Turi Tímea frappánsan válaszolt: „Nincsen másik oldal, mindannyian egy oldalon állunk”.

Forrás (szöveg és fotó): Varga Melinda: Hogy a haza fényre derüljön. Irodalmi Jelen. 2012. június 10.

Kertész Imre: Mentés másként

Kertész Imre: Mentés másként

Kertész Imre Mentés másként című könyve súlyos, nehéz olvasmány. Mint egy zsák, összetört kő, amit egy véletlenszerű pusztaságban egy vándorló törzs elhagyott táborhelyén talál az ember, majd egy darabig cipeli magával, nem tudja mire lesz jó, jó lesz-e valamire. (Kertész Imre: Mentés másként (Feljegyzések 2001–2003). Magvető,Budapest, 2011)

A legelső kérdés a cím, amit eddig többen félreértettek, félreértelmeztek: objet trouvét, „talált tárgyat” láttak benne (pl. Szántó Domingo vagy Ács Pál). E felé a jelentésképződés felé visz az írás mint kultúrtechnika a szerző életében bekövetkezett kényszerű, radikalizálható váltása is. Kertész a korábban megszokott írástechnikáról „a Parkinson-kóros jobb kéz miatt” (10) áttér a számítógépes, digitális írásra. Efelé terel a könyv fülszövege is: „A Mentés másként című dokumentumot érdemes többször is megnyitni.” De éppen ellenkező irányba mutat az interneten sok helyen megtaláható könyvajánló: „A 2001 és 2003 között vezetett naplóból kiderül, hogyan élte meg Kertész Imre a Nobel-díj körüli világszenzációt, mit látott és mit álmodott, mi a véleménye az ezredforduló politikai káoszáról, és hogy miképpen menthető másként a szabadság és a személyiség.” (kiemelés tőlem)
.
A mentés szó itt kikerül a számítógépes, szoftveres jelentésmezőből, és visszatér egy „korábbi” jelentéséhez. A ’kimenteni’, ’megmenteni’ értelemben használt igéből képzett főnév a ’másik’ ebben az összetételben különös, idegen, furcsa világával egymás mellé állítva inkább hozza a kertészi életműből kisejthető szándékot, inkább közelebb áll Kertészhez.
.
Ebben az irányban továbbhaladva szeretném úgy olvasni Kertészt, hogy minden elutasítástól eltávolodva el tudjam magamnak menteni, ki tudjam magamnak menteni, meg tudjam magamnak menteni.
.
A második kérdés: a műfajiság
.
Ha a „Feljegyzések 2001–2003” alcímű, kronológiáját tekintve konvencionális (a bejegyzések dátumai egymást követik), önmagát többször naplóként identifikáló szöveget naplóként olvassuk, több kérdéssel is szembetalálkozunk.
.
Ha van némi fogalmunk, bármilyen felszínes ismeretünk a tárgyalt időszakról, a szerzőről, az majdnem olyan, mint egy film fordulatokra és meglepetésekre építő cselekményét ismerve megnézni a filmet. Tudjuk, „ki a gyilkos”, azaz jelen esetben tudjuk, hogy Kertész milyen cikkeket publikált, milyen nyilatkozatokat tett, milyen támadások érték, min dolgozott, és azt is, hogy lesz 9/11 és meg fogja kapni a Nobel-díjat. A valóság referencia: spoiler –, melyet nem tudunk maradéktalanul kizárni, és amely ismeretében az olvasás során kevésbé érdekes a megjelenítés hogyanja, mint az absztrakció-technikákat sem nélkülöző (ön)archiválás azonosítható építőelemeinek és az ezekkel kapcsolatos reflexióknak a jelenléte.
.
Egy napló érthetetlensége és élvezhetetlensége nem csak önmagától, az önmagában hordozott gondolati vagy szövegalkotó erőtől, szerkezettől és dramaturgiától (stb.) függ. Éppen érthetősége és élvezhetősége mentén ragadható meg leginkább a személyes és kollektív valósághoz fűződő hálózatos kapcsolata, egyfajta hypertext-elmélet felől megérthető leírhatósága. Az olvasás hermeneutikai kurdarcának realizálhatósága, e kudarc esélye is ebben a kettősségben jelenik meg: egy napló egyszerre értékes és értéktelen – amely eldöntése az olvasó szubjektum szerzőhöz mint valóságos személyhez fűződő viszonyában már jó előre úgy konstituálódik, hogy abban több lesz a determinizmus, mint a kíváncsiság és a felfedezés öröme. Szélsőségesen leegyszerűsítve: csak akkor tudom elképzelni, hogy egy (bármelyik élő) szerző naplója legyen az első tőle olvasott könyv, ha annak politikai kontextualizálhatósága vagy ennek bármiféle esélye van – pro vagy kontra. Hiszen ekkor nem művei jobb megértése, nem az adott naplóidőszakban létrejött művek keletkezéstörténete, gondolati és nyelvi előzményei, a kétségek és tisztulás küzdelme áll az érdeklődés homlokterében, sem egy intim emberi szféra nüanszai – főleg akkor nem, ha ez a szerző (Kertész Imre) nem jelentéktelenül megosztó személyiség –, hanem a közéleti-politikai lencsén át nézett, adott datált eseményhez köthető vagy abból az általános igazság, aktualizálhatóság felé kiemelhető, idézhető és felhasználható mondatok vadászata.
.
További kérdés, hogy egy napló kiadása hogyan intrerpretálható. Egy kiadott napló, minden kiadott napló kiadói konstrukció („merő konstukció, tűrhetetlenül hiányzik belőle az élet” (?) – 123) – főleg akkor, ha a szerző életében történik. Eleje és vége önkényesen kijelölt. A szöveg szerkesztettsége pedig mindenképpen egyfajta pózzal vagy szereppel ruházza fel a szerzőt – elég csak az önláttatás, az önmagamról való beszéd/írás minden őszintesége, öniróniája és éndestrukciója ellenére is egyszerre láttató és legalább ugyanannyit eltakaró önkéntelen vagy tudatos technikáira gondolni – , mely vagy építi vagy rombolja az álatala kialakított vagy a róla kialakult képet. A kiadásnak ilyen formában is tétje, jelentésessége lesz, amely ezen a szinten semmiképpen sem ártatlan aktus (ahogy egy bármilyen botrányesélyes szépirodalmi mű vagy esszékötet kiadása mégiscsak ártatlannak tekinthető), mögötte bizonyos – nem irodalmi kontextusokban ható – szándékoltságra lehet gyanakodni.
.
Egy nagy alkotó naplójának és egyéb személyes vagy intim használatra szánt egódokumentumainak (by György Péter) kiadása – talán nem alaptalan ezt leírnom – a sejett szándékoltság mellett egy szomorú előjelű másik dimenziót is magában rejt(het). Egy naggyá (díjesőben rongyá ázottá, kultikussá, világhírűvé stb.) vált alkotó e műveinek feldolgozása, gondozása, kiadása és kiadói, majd értelmezői beillesztése az életműbe az írói élet utolsó vagy a post mortem „élet” első fázisában történik. Ekkor kerülnek elő a személyes naplók, a jegyzetek, a levelezés (vö. Haldimann-levelek, Magvető, 2010), a befejezetlen vagy tűzre szánt művek – és ekkor kerülnek a széles olvasóközönség elé is, ám ezek fokozatos megjelenése és megjelentetése, kanonizálása és „filologizálása” valahol a szerző halálát jelentik, nem a barthes-i értelemben, hanem ténylegesen: fizikailag vagy alkotóilag.
.
A harmadik kérdés: a fikcionalizálhatóság
.
Ha a fentebb diskurzusba hozott szempontoktól – (1) a napló hypertextes függése a valóságtól, (2) a véleményalkotás binaritásába kényszerítő közlések direkt hatásmechanizmusa, (3) a szerző halálának árnyéka – szeretnék elvonatkoztatni, és másként menteni, kimenteni magamnak Kertészt, akkor ennek egyik lehetősége a Mentés másként mint napló fikcionalizálhatóságára tett kísérlet. (Egyébként a könyv bemutatóján a szerkesztő, Szegő János első kérdése is állítólag – nem voltam ott, csak a beszámolókra hagyatkozhatok – valami hasonlóra kérdez(het)ett rá: „Szegő János első kérdése, hogy mennyire fikciós napló a Mentés másként…” – Weiner Sennyey Tibor: Nemzetkritika másként. Irodalmi Jelen)
.
Ha minden paratextuális és önreferenciális egyértelműsítés ellenére megpróbálom a Mentés másként szövegét szépirodalomként látni, amelyben a hangsúly a fikción, illetve ebből következően a felépítmény konstruáltságán, dramaturgiáján, architektúráján (stb.) van – akkor az egész szöveg teljesen más módon lép működésbe. (Szélsőségesítve: „A mű szereplői és eseményei, bár helyenként valós dokumentumok ihlették őket, mind az írói fantázia szülöttei, a valósággal való bármiféle egyezés vagy hasonlóság a véletlen műve.”) Elfelejthetjük, egy virtuális szépirodalmi valósággal, mátrixszal helyettesíthetjük a valódi valóságot, a történelmi vagy irodalomtörténeti valóság linkjeit, az ezen tudás- és emlékdarabokból összerakott ismereteinket. A megjelenítés hogyanja ekkor ugyanannyira érdekes lesz, mint a szöveg felépítése, játékai stb.
.
Kertész Mentés másként című könyvében a fikcionalizálhatóság esélyét felkínáló elvonatkoztatás pontjai azok az epizódok, amikor magáról ír, amikor mintha távol-, s kívül állna az egészen, mintha „valaki más” lenne, amit majdnem mindig, azaz majdnem következetesen a nyelvtani szám-személy változása is jelez, amibe önkéntelenül beleérthetjük a(z elbeszélő) szubjektum nyelvben is megformált elbizonytalanodását.
.
„Egy művelt, kifogástalan képességű, magányos, hazátlan és védtelen író kapta [a Nobel-díjat], aki semmiféle »hivatalos« támogatásban nem részesült, nincs lobbyja, nem tud angolul, és igen sötéten látja a világot.” (2002. október 12.)
.
„Önarckép 2003. január 18-án, este 7 óra körül, a müncheni repülőtér egyik mellékhelyiségében: űzött külsejű, idősebb úr, fekete puhakalapban, mely alól, mint szalmabáb letakart kócfejéről, hosszú szálak ütköznek ki, s lógnak alá. A vizeldéből érkezik, illedelmesen kezet mos, miközben a tükörben látja félrecsúszott nyakkendőjét, félgallérosan magára ráncigált kabátját; arcán tegnapi borosta ütközik ki, szeme fáradt, tekintete éles, szája még mindig fiatalos, puha – és gondolom – érzéki benyomást keltő.” (2003. január 18.)
.
„A Parkinson-kór megbélyegez. Reszket a kezem, s ezt mindenki látja. »A pasas kiszállt a kocsiból; először a reszkető keze jelent meg – te, én nem tudtam, hogy ennek reszket a keze: valósággal megijedtem. Alig tudott kikecmeregni a kocsiból.«” (2003. január 21.)
.
„Önarckép, éjszaka három óra tizenkilenc perckor. Egy altatóval teleszívott agyvelő, egy a hátát fájlaló alak különböző mutatványok segítségével fölkel az ágyából, ahol addig tehetetlenül forgolódott, veszedelmes bizonytalansággal végigtántorog a félhomályos lakáson és leroskad a számítógép elé. Pizsamáján rongyos házi öltönyének kabátja, haja gyűrött csomókban tapad kopasz fejére…” (2003. április 23.)
.
Ezek az eltávolító szövegegységek az irónia hordozói, vagy iróniának látszó gesztusok. Ám tudomásul kell vennünk, hogy a szerzői szándékkal – mely az érzett abszurditást iróniával kezelné, de a felszínesség és tartalmatlanság elkerülése miatt a szellemességet kerülné – való kapcsolatunk sajnálatosan meghatározott, Kertészhez fűződő személyes, hozott vagy jelen könyv olvasása közben kialakuló viszonyunk szerint alakul az a megfoghatatlan kiterjedéssel és relatív határokkal bíró kognitív mező, ami az irónia. Nem véletlenül kezdtem el ragaszkodni csökönyösen tehát a Mentés másként másként mentéséhez – hogy egy kellemetlenkedő szójátékkal éljek –, a napló nem naplóként, hanem szépirodalmi műként való olvasásához. E transzformálás során az olvasás és értelmezés ABC-je, maga a kódkészlet cserélődik le egy másfajta kódkészletre: felszámolja a szerzőt és a hozzá fűződő mindenfajta viszonyt, s behozza az elbeszélőt, aki tabula rasa – tiszta lappal indul.
.
Megváltozik a tekintet és az értelmezés. Nem egy Parkinson-kórral küzdő, lassan leépülő, kényszerkepzetektől és önértékelési szélsőségektől gyötört valódi személyt látunk – aki mellesleg egy évtizedekkel korábbi (és egyszeri?) csúcsteljesítményéért – ténylegesen átveszi a Nobel-díjat, hanem egy szereplőt, aki ugyanezt teszi. Mindennek, minden apró jegyzetnek, érzületnek, esszétöredéknek, gondolatnak, indulatnak más színe és íze lesz.
.
Az Auschwitz és Nobel-díj odaítélés közötti árukapcsolásban konstruálódó feszültség abszurditása („…Auschwitz és a Nobel-díj között elég nehéz összefüggést teremteni. Végül is nem azért szerződtünk, hogy hat évtizeddel később Nobel-díjat kapok.” – 2002. október 27.) és a megélt öregség-betegség személyes tragikuma csak az irónia eszközével és eltávolító technikáival beszélhető el, ahogy Richard Rorty amerikai filozófus fogalmaz: az irónia használata segít megőrizni képességünket a szabadságra és megújulásra. Ez egyrészt empátiát ébreszt, másrészt aláássa a gondolat tekintélyét, a tartalom bizonyos hitelességét. Egy mélyen depressziós, sokszor hiszteroid, gyógyszerektől „teleszívott agyvelő”-vel gondolkodó és hiú öregember undorodó és keserű megfigyelései, (érték)ítéletei vagy véleménye csak és kizárólag konszenzuálisan, ideológiai és politikai erőterek mentén rendeződve lehetnek elfogadhatóak vagy elutasíthatóak – külön-külön vagy akár együtt.
.
Kertész „éles, világos, kegyetlen, kétségbeejtő és humoros” (Selyem Zsuzsa: Egész Európa szeretettel. ÉS) mondatai pontos és aktualizálható, azaz érvényes megfigyelések? Vagy épp ellenkezőleg: a mindenféle gyűlölet és elutasítás hatása alatt keletkezett éles, világos, kegyetlen, kétségbeejtő és humoros mondatai egy töredékes programszöveg-gyűjtemény vagy -eszköztár darabjai, azaz bármikor – például politikai kontextusban, pro vagy kontra – felhasználhatóak?
.
A konszenzusok ilyen brutális és kibékíthetetlen elkülönbözése mélységesen elbizonytalanít, s még azt sem tudom eldönteni, hogy ez részemről filozófiai, politikai, pszichológiai vagy milyen más elbizonytalanodás.
.
Pontos a megállapítás, ha személyes? Pontosan látja a maga helyzetét a világ vonatkozásában? Ezt pontosan megragadja? Vagy pontos korkritika lenne megfigyelése? S itt megjelenik az egyetértés és egyet nem értés kategóriája. Pontos-e, ha én nem úgy éltem, élem meg? Vagy esetleges profetizálása, aktualizálása, kecsegtető aktualizálhatósága teszi pontossá? De ez megint egyfajta átélés, azonosulás kérdése – részemről mint olvasó részéről. Ha én nem azonosulok, ha netalántán elutasítom, akkor mennyire pontos, vagy pontossága mennyire periférikus?
.
És itt, ezen a ponton lehet menekülés a Mentés másként naplóként való felszámolása és a szöveg/mű fikcionalizálása: szépirodalomtól máshogy fogadom el ugyanazt, mint egy (intim térben létrehozott, majd szerkesztett, tehát konstruált) „direkt” közléstől. A fikciós szépirodalmat máshogy engedem működni és hatni, vagy egyáltalán: szépirodalomtól elfogadom, másként mentem ki magamnak, személyes közlésként vagy esszéként pedig eltolom magamtól, el sem mentem, elutasítom ugyanazt.
.
Egy ilyen befogadói tekintet aktív figyelme során nem mindegy, hogy a szerző és elbeszélő mennyiben azonos vagy különíthető el. Nem mindegy az én hangulatom és politikai beállítottságom, és az sem, hogy ez mennyiben egyezik, mely pontokban talál egymásra Kertész hangulataival vagy politizálásával – akár időben visszagondolva, akár önmagán túlgondolt aktualitást látva benne. Félő, talán számomra ez a legijesztőbb: ez a kérdésfeltevés belevisz a Kertész személye körüli leginkább politikai konszenzusok vitájába, állásfoglalásra kényszerít, vagy akaratlanul is az állásfoglalók valamelyik konszenzuális csoportjába osztályoz engem, aminek következtében a szöveg előre úgy lesz determinált számomra, hogy bizonyos rétegei rejtve maradnak, el lesznek takarva, és önkéntelenül csak azt veszem észre, amire szükségem van egy másik (pl. közéleti vagy aktualizálhatóan politikai diskurzus) kontextusában. Sőt, az ezekről való beszéd során nem tudok úgy beszélni, hogy esetlegesen ne legyek megbélyegezve bizonyos eleve kódolt vádak és besorolások lehetőségétől.
.
Ez a folyamat tehát valamiképpen megfoszt az olvasás és értelmezés tisztaságától. Kertész annyira túlterhelt olvasóilag és értelmezőileg – a vélemények szélsőséges megoszlása miatt –, hogy képtelen vagyok, vagy iszonyú erőfeszítéssel vagyok csak képes őt, bármelyik művét, a Mentés másként címűt tiszta szemmel olvasni. Ahogy vannak terhelt szavak, úgy lehetnek terhelt olvasások is. És Kertész sok oldalról és szempontrendszer szerint túl van beszélve, agyon van terhelve.
.
Ezen a ponton menteném másként – mert fontos mentemen – a Mentés másként utáni Kertészt a fikcionalizálhatóság, a fikcionalizálás szerinti átfordítással. Amennyiben a fikcionalizálás a valóságtól és a valóság referenciáitól való elvonatkoztatás folyamatát indítja el, akkor egy konszenzusok fölötti, irodalmat interpretáló vagy esztétikai elfogadáshoz vezet. Vagy elutasításhoz, mert e folyamat során nem záródik ki, nem érvénytelenedik az esztétikai vagy szépirodalmi koverzációkban kirajzolódó tipizálhatóság, osztályozhatóság, kategorizálhatóság vagy stiláris értékelés – ám a diskurzus tere nem egy szerzővel (Kertésszel) vagy egy szerző (Kertész) ellenében generálódik, hanem úgy, ahogy egy irodalmi mű esetében, azaz nem vele viszonyt kialakítva, hanem róla – és ez e mű másként mentésének trükkje. Egy irodalmi irodalom vagy egy irodalmi irodalom szereplője, egyszerűbben: egy irodalmi alak másként lehet szimpatikus vagy ellenszenves, egyáltalán: máshogy beszélünk róla, mint egy valódian valós valakiről, és annak nyelvben és/vagy szövegben megjelenő reprezentációjáról.
.
Ha tehát e könyvet fikcióként látjuk, szépirodalomként, máshogy alakul a „szereplőről” alkotott képünk mintázata, és előkerülhetnek azok az irodalmi előképek, ahol jellegében valami hasonló zajlik, hasonló megjelenítéssel, hangulattal és kifuttatással. Akkor nem Bernhard és Gombrowicz naplói lesznek az előzmények – a napló műfaja és a gyűlölet- vagy undorretorika alapján –, hanem egy másik, szépirodalmi társaság, például Demian és Patrick Bateman, különböző – most szándékosan nem bemutatott – lehetséges analógiák alapján, viszont annak potenciáljával, hogy akár kereshetők így, érvényesek lehetnek így bizonyos analógiák.
.
Ugyanígy máshogy alakulhat bennünk az olvasás során létrejövő dekódolás is, főleg ha egyfajta generációs meghatározottság miatt bizonyos élmények a valóság referencialitásában megközelíthetetlenek, ám irodalomként mégis megérthetőek. Ha a valóság tömege nem nyomja a szöveget, akkor (jobban) kiemelkedik bizonyos részek allegorizálhatósága, szimbolikussága. Ilyen lehet például a Mentés máskéntben az írás mint kultúrtechnika paradigmaváltásának ábrázolása, a koldus érdeklődéssel figyelt és elképzelt sorsa, egy mű megírásának megjelenítése vagy az öregség és éjszaka kiasztikus kapcsolódása.
.
Kertész személyes kimentése és a mű más megvilágításának köszönhető újabb megfigyelések mellett a fikcionalizálásnak van legalább még egy fontos tétje: bizonyos kérdések a konszenzuális besorolást és a különböző rendű és rangú politikai vonatkozású konfliktusokat kikerülve feltehetőek róla vagy vele kapcsolatban úgy, hogy nem kényszerülünk feltétlenül nem-kívánt és nem-akart állásfoglalásra. Gyökeresen másként jelenik meg egy valódi valaki, akinek az emigráció szándékával össze van készítve a bőröndje (37), mentálhigiéniai kérdéssé teszi a hazájából való elköltözést (189) és Berlinben letelepszik (stb.), mint ugyanez a valaki, aki ugyanúgy gondolkodik és cselekszik, de tulajdonképpen egy irodalmi hős. Ha ez utóbbiról teszünk fel kérdéseket, és ez utóbbit akarjuk megérteni, motivációit megfejteni, akkor sokkal szabadabban gondolkodhatunk, nem „bezárva”, hanem kikerülve az író idő és tér tengelyein máskor és máshol megjelent nyilatkozataiban és írásaiban, például a Miért Berlin? című esszében megfogalmazott motivációit és érveit, hiszen nem egy valós személyről, hanem „csak” egy irodalmi figuráról beszélünk. Ebben az esetben nem kell félnünk a más, nem irodalmi kontextusban már terhelt, Kertésszel (vagy a „zsidó”-val, „európai zsidóval” stb.) való nexusában bemocskolt/tabuizált szavak és kifejezések használatától.
.
Ha tudjuk így nézni, akkor nem direkt beszédaktusokban megjelenő (aktuál)politikai dimenziókat látunk az írói szubjektum mint szereplő közérzetében lappangó, őt nyomasztó megfoghatatlan kísértetek (vö. freudi unheimlich fogalma) ábrázolásában, hanem valami olyasmit, mint amit akkor fogalmazunk meg, amikor a 19. század végének franciaországi spleenjéről vagy az 1920-as évek amerikai elveszettségéről mint látens, mindent átjáró és átformáló atmoszféráról, egyfajta megfoghatatlanságában mégis körülrajzolható Stimmungról beszélünk (vö. a Hans Ulrich Gumbrecht hamarosan könyv formában is megjelenő látencia-elméletével).
.
A negyedik kérdés: a generációs öntudat
.
Bizonyos részeit kiemelve hasonló problematika artikulálódott tavaly és tavalyelőtt a francia sajtóban Claude Lanzmann és Yannick Haenel között utóbbi Jan Karskiről írott könyve körül, melyben Lanzmann Shoah című filmjében is szereplő és beszélő lengyel ellenálló fikciós hős lett, alakjának történelmi valósága pedig a fikció áldozata lett, vagy nem lett. A vita egy pontján Haenel így ír Le recours à la fiction n’est pas seulement un droit, il est nécessaire (’Fikcióhoz folyamodni nem jog, hanem szükséges’) című szövegében: „Contrairement à ce tribunal de l’Histoire d’où parle Lanzmann, la littérature est un espace libre où la»vérité« n’existe pas, où les incertitudes, les ambiguïtés, les métamorphoses tissent un univers dont le sens n’est jamais fermé.” (“A Történelem e bíróságával szemben, ahonnan Lanzmann beszél, az irodalom szabad tér, ahol »igazság« nem létezik, és ahol bizonytalanságok, kétértelműségek és átváltozások szőnek egy univerzumot, melynek jelentése soha nem zárt.” – Le Monde, 2010. január 26.; a teljes szöveg itt olvasható.)
.
Talán nemzedéki különbségre és okokra vezethető vissza, talán más eredete és magyarázata van – és most tekintsünk el a vita részletes, más irányokba elvivő bemutatásától –, de én inkább Haenel fikció melletti érvelésével, azaz a fikció szabadságával értek egyet, azzal tudok jobban azonosulni. (Lásd például Roberto Benigni Az élet szép vagy Quentin Tarantino Becstelen brigantyk című filmjeinek gátlástalanságát, ahogy a felderített és archivált történelmi valóságot kezelik, önkényesen játszanak eredményeivel, tapasztalataival – nem feltétlenül, sőt egyáltalán nem azért, hogy bizonyos, dokumentumok hiányában a történelemben rejtve maradó szegmenseket alkotói eszközökkel jobban megértsenek.)
.
Úgy tudom, ezt az érzést talán a legjobban megragadni és elmondani, ha Kertész Imre Kié Auschwitz? című esszéjének első bekezdését („A túlélőknek bele kell törődniük: a korral mindinkább gyengülő kezükből lassacskán kicsúszik Auschwitz. De kié lesz majd? Ez nem is kérdés: az új, majd a mind újabb és újabb generációké – amennyiben persze igényt formálnak rá.”) más, új fénytörésben szeretném látni és értelmezni: nem keserűen szarkasztikus vádként, hanem a kollektív emlékezet és felejtés működésmechanizmusának megértése és elfogadása fölött érzett melankólia megfogalmazhatatlan megfogalmazásaként, és az ebből következő fogalmi, nyelvi és irodalmi szerepek és funkciók átalakulásának személyes megélőjeként.
.
Másként mentődik el Kertész, ha bizonyos sarkalatos esetekben máshogy, más módszerekkel, más értelemmel és tekintettel, valamint más atmoszférában más szándékokkal közelítek felé. Ha kudarcos lesz a fikcionalizálhatóságra tett kísérletem – ami egy lehetséges, de nem az univerzalizálhatóság szándékával létrehozott közelítésmód –, akkor vírussal fertőzött lesz vagy eltűnik a mentett fájl. Ha sikeres lesz, akkor Kertész megmarad, és ahhoz a belátáshoz vezet el, hogy én és nemzedékem másként menti el őt és témáit – például Auschwitzot –, mint ahogy szerette volna, ahogy félt tőle egy konszenzuális törésvonalak által meghatározott nyelvi térben.

A Magvető Kiadó 2011. október 12-én a világháló nyilvánossága előtt rendezi meg Balla D. Károly Tejmozi című, most kiadott regényének rendhagyó online bemutatóját, amely egyben sajtókonferencia is. Megszólalnak a szakma jeles képviselői, olvashatók és hallhatók lesznek részletek a könyvből, mód nyílik kérdések feltevésére és megválaszolására – a kiadó képviselői és a szerző két órán át állnak az újságírók és az érdeklődők rendelkezésére. A Magvető most tart először internetes könyvpremiert; helyszínül a kiadó Facebook-oldalát választották.

Akik a könyvről kisfilmen beszélnek:

Csobánka Zsuzsa, Grecsó Krisztián, Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos, Zalán Tibor, Závada Pál

Akik szintén megosztják véleményüket:

Benedek Szabolcs (Népszabadság), Dömötör Ágnes (origo.hu), Jánossy Lajos (litera.hu), Juhász Katalin (Új Szó, Pozsony) Károlyi Csaba (Élet és Irodalom), Király Levente (Magvető Kiadó), Laik Eszter(Nők Lapja), Pál Dániel Levente (Prae.hu), Sántha József (revizor.hu), Szabó Róbert Csaba (Látó, Marosvásárhely)

Az eseményre 2011. szeptember 12-én 15 órai kezdettel kerül sor az interneten, a Magvető Kiadó Facebook-oldalán.

Fotó: Bach Máté

A szöveg faragása közben is tudtam, hogy a könyv egyenetlen, de el kellett vállalnom, hogy az ember elgyengül, megbicsaklik, elveszti hangjának hevét – mondja Bíró Yvette. A Magvető gondozásában megjelent Futó című könyvének bemutatóján jártunk a Kino moziban, 2011. május 3-án.

Egy pesti moziban ülök, egy könyvbemutatón. Ha máshová írnék, illene említenem a sorban érkező író- és humán celebeket… dehogy celebeket, olyan beérkezőket (és beérkezetteket), akiknek – ki, mint vet, úgy olvas – valahogy köszönhetjük az elmúlt mondjuk negyven év sírásait, örömeit, rácsodálkozásait, mondatait és könyveit: azt, hogy milyen volt, milyen lett, milyen legyen a 20. század vége, és itt már a miért, hát ez az örökös miért nem kérdés. Az ő szavaik vannak – nyalva, máskor falva vagy utasítva, tolva, de mégiscsak vannak –, szavaik és szövegeik, és általuk vagyunk mi, mert valahol tagadhatatlanul csak általuk lehet lenni – ha olvasunk, ha olvastuk őket. Közéjük tartozik Bíró Yvette is – ha pár éve-évtizede olvastuk valamijét, vizsgáztunk belőle, ha megérintett egyszer is elméletalkotásának szárnyaló pontossága. Ha nem, akkor nem egy pesti moziban ülünk éppen, nem egy könyvbemutatón.

Borbély Szilárd moderál, nem áll jól neki a szerep, túl felkészült, túl zavart, önjogán-e vagy önmagát ebbe kényszerítve, nehéz eldönteni. Talán – ha sejthető – inkább nem moderálna, inkább beszélgetne, de leginkább csak ülne Yvette közelében hallgatag csendben, s ha jobban pislogunk harmadik szemünkkel, pillanatokra értjük is, miért. Dehogy értjük, csak amögé bújunk, mintha értenénk – túl sok a túl rövid idő alatt kifeszülő lelki szál köztük, ez bolygókat terelne más irányba, el fizikától, el törvényektől, el kelltől, ha lehetne, tehetné, de ez nem az az alkalom. Borbély közeledik-távolodik, keresi a megszólítás, az értelmezés nyelvét – hiába, mert kettejük között a megszólítás a tekintet, az értelmezés a csendes figyelem lenne.

Péczely Dóra beszélget még, ő a harmadik, ő szerkesztette a kötetet, mintha ő sem találná a helyét. Bújik egy harmadik nyelv mögé – a kiadót képviselő szerkesztő szerepének nyelve mögé. Közeledik ő is, távolodik ő is. Robbanna talán többször ki az őszinteség, a vágy a teljes és pucér őszinteségre, szavaival boldog-rajongó gyerekként ugrana Yvette nyakába, ha … ha nem jönne be újra és megint a felnőtt udvarias visszafogottsága, tartózkodó el- és feléhúzódása – szem és száj mást mond, érti, ki érti, érti, ki látja.

Az ember nem meri leírni, amit nem tud feldolgozni – mondja Yvette, és azt, hogy általában az ember élete során nem találja meg az identitását, de ebben a könyvben kétszer is meg kellett. Igen, szétszedhető mind e két állítás, hosszan el nem hihető, vitatható. Igen, ha – örökös ha – ezek nem egy olyan regény tapasztalatai lennének, mely közel sem tökéletes regény (l. fentebb), csak sors – olyan sors, mely leírva, szövegbe faragva egy regény előtti, egy archaikusabb gondolkodás tárgya inkább.

És bújás is, elbújás – gesztusaiban, koncepciójában és szövegezésében is. Nem egyértelműen – mert most ebben a pesti moziban még nem tudom, milyen sejtésemet igazolja vissza erőltetetten vagy hozzám simulva a könyv –, de megfogalmazott szerzői intenciókban: csalásból (sic!) zárlatnak tett Pilinszky-vers, egyes szám első személytől harmadikba konvertált távolság, és még annyi finom és intellektuális áthangolás – melyekhez sors kell, hogy értsük, vagy európai-görög-zsidó kultúrában szocializált tudat, hogy kihalljuk, mint például a példázat (Borbély Szilárd szép és súlyos szava) szerűség és a trauma-feldolgozás aktusa között.

És így maradok, indulok el zavaros-tiszta elmélyült, mélynek érzett hazaúton, várva magát a kinyitott könyvet, a válaszok esélyét, valami fel nem oldozó feloldozást a gúzsból, távoli halál közelségét, valami mégis távolító megértést, könnytelen könnyeket, szemhéj alatt maradó sót törölgető álmot, létezést, szöveget.

Eredeti megjelenés: prae.hu