Tag Archive: Népszabadság


A totális emlékezet tárházában, ha lenne ilyen, valamennyi rejtekező, illetve felszínre törő hagyománynak és műnek helyet kellene kapnia. Nem hiányozhatna belőle semmi, ami egyszer, valaha elhangzott, leíratott. Ha valaki mégis úgy gondolná, hogy merőben újat akar, először át kellene néznie, lapoznia az egymásra torlódott múltakat ebben a textusszőttesben.

De tudható, hogy egyetlen pillantás nem tudja átfogni az eddig eltelt időt, csak kis részletek kerülhetnek a szemlélődő látóterébe. Így előfordulhat, hogy már egyszer eszébe jutott valakinek, amit ötletként, felfedezett dologként napjainkban szűz újdonság gyanánt használnak föl. Ez nem plágium, hanem úgymond: a jelentés eljövetele, a működésben levő megértés, Maurice Blanchot szavaival. Ezért állhat szilárdan az a költészet, amelyen átüt több stílus vízjele, s a befogadó örömmel konstatálhatja, hogy nem zsákutcába vezették, hanem több be- és kijárata van a szövegnek. Ahová azután tetszés szerint közelíthet, és utazhat tovább az olvasó a szabad (és kompatibilis) vegyértékekhez.

Pál Dániel Levente ilyen utalásokkal dolgozó szövegközi szerző, aki hasonlóan első két verseskötetéhez (Sortűz a körkörös éjszakára, Ügyvezető költő a 21. században) ebben a harmadikban ugyancsak jelzi, hogy ismeri és használja a bejáratott megszólalási paneleket, de köszöni szépen, a saját útját kívánja járni.

Van benne új érzékenység, ironikus komolyság, neoavantgárd gesztus, mégsem egyértelműen klasszifikálható. Ez a szerencséje. A könyv nyitóverse a Szerelmes vers. „Hányszor lehetett, hogy vonásaid kerestem, ismeretlen, kerestem alföldi felhők bondoraiban? Első merevedésem is – talán négy, talán öt évesen, így igaz, miattad lehetett, szerelmesem.” Radnóti Sándor írta valahol Vajda Mihállyal kapcsolatban, hogy a nagy műnek „a megmaradó distancia ellenére kifejtett elementáris hatásában látja a művészet modern létmódját.”

Igen. Ez működik itt. Minden más kevesebb ennél. És a heideggeri mondat, mely szerint a nyelv a lét háza, szintén maxima, ami a jó vers kapcsán rögtön realitássá nemesül, mint a távolságtartás és az ennek ellenére mégiscsak erővel ható műalkotás libikókaelve, egymásba szőtt ikerdilemmája. Ahogy Korányi Mátyás írja Pál Dániel Leventéről: „Ez a költő nem pózol, önmagát adja és mutatja, ami talán az egyik legnehezebb mutatvány.”

Kérdés, egyáltalán lehetséges-e. A kötet négy ciklusból áll. Vörös halakat vacsoráztunk. Versek egy házasságból. Földrengés után. Átszállás és eltévelyedés nélkül. Egyre erősebb szövegek, exponenciálisan nő a hatásfok egy-egy egységgel minden rákövetkező lapon. Valóban átgondolt szerkezet, jó szerkesztői érzék rendezte sorba a műveket. Szálinger Balázs írja róla: „A romlás költészetének mifelénk illik lehangoltnak lennie – de az itteni sorok közül olyan tavaszi szél süvít, olyan ösztönös, megszolgált, kitanult és kiérdemelt életszeretet és kedély árad, ami minden korábbi rossznak értelmet ad.” Magyarul: frenetikus életkedvet sugároz. Nem azt a dögunalmat és skizofréniát, amit manapság általában a pusztán nyelvjátékokkal operáló reflexiók ontanak a folyóiratokba. Milyen a páli líra? Lüktet a szövegtér és kontextusa. Speciális szemszögből nézi a dolgokat, sokmás, speciális szemszög celofánján keresztül.

A nyelv retorikus beszéltetése helyett érzékeny-tartózkodó tárgyilagossággal közelít tárgyához, amit az időről időre a valóságot átszínező érces és határozott vonakodás szakít meg, aggály és szkepszis. Báthori Csaba egy másik szerző kapcsán elmélkedve írja a mai beszédmódok állapotáról, hogy „az utóbbi idő magyar költészetének egyik szembeötlő jegye, hogy szinte két fősodorban váj medret: bizonyos életművekben erősödik a formabűvészeti teljesítmény, de nyugtalanítóan késik a tartalmi elmélyedés, más irányban pedig több komoly – hovatovább lelkiismereti önvizsgálatból táplálkozó –korpusz jött létre, igaz, kezdetlegesnek tűnő kézművességi külalakban. Egyrészt bámulatos, egy Kosztolányi Dezső mesterségbeli rangján álló mutatványok gerjednek, másrészt viszont irodalmunk formai vaskorára emlékeztető, mégis megrázó darabok jönnek létre.” Mennyire igaz? Nagyon. Pál Dániel Levente mind a két típust bármikor gond nélkül, jó szinten hozza. Ezért is figyelmet érdemel különös, egyéni hangja.

S egy idézet a kötet legmeggyőzőbb verséből: „Csak egy fa bírt dacolni, életben maradni, csillámló pajzs vette körül, törte az átkot, a fényt, azon semmi áthatolni nem tudott, gyantakör vette körül, háromrétegű, varázslat, mint a csóké, bűbáj, mely nem a földbe verte gyökerét, hanem minden halandóba, akinek szeme volt látni egyszer is, ahogy belém is azon a télen, mikor a hideg futkosott száraz ágaim között, és evett a jég, zúzmara viselt hadat örökzöld magányom lidérces éjszakáin ellenem, akkor éreztem először, és azóta napra nap minden áldott és átkozott percben, hogy gyökerei lassan benövik lelkem.” (Lélekfa-lélek)

A vers olykor olyan, mint a dúdolgatás, a fogalmi gondolkodást kikerülve jut el egy fontos igazsághoz. Mert ha így jár el, nem korlátozza szűkös tudása.

Forrás: Népszabadság

Reklámok
EUPL

EUPL

Sokan még nem is hallottak róla, de máris a legnagyobb tekintélyű irodalmi díj kistestvérének szánják. Persze, hosszú út vezet odáig, hogy a 2009-ben alapított, kis Nobelként emlegetett EUPL (European Union Prize for Literature, az Európai Unió Irodalmi Díja) csak megközelítőleg hasonló rangot vívjon ki magának. Pedig volna miért drukkolnunk, az alapítás évében, 2009-ben egy magyar alkotó, Szécsi Noémi is átvehette az elismerést. Akkor a Kommunista Monte Cristo című regényt díjazták.

Igaz, az új elismerés tekintélyét nem csupán a több mint százéves hátrány, hanem az is csökkenti, hogy míg az irodalmi Nobelt évente egyvalaki kapja meg, addig az EUPL-t évente 12 ország alkotóinak adják át. Pozitívum viszont, hogy mivel egy-egy kiemelkedő alkotást ismernek el vele, így nagyobb esélyük van a fiatalabb szerzőknek is.

– Léteznek más művészeti díjak is, de az EU korábban nem hozott létre olyan elismerést, amely irodalmi lett volna, ilyen formában is hangsúlyozva az általa képviselt értékeket –magyarázza Pál Dániel Levente, a Magyarországot képviselő négyfős zsűri elnöke. Az elismerést az Európai Könyvkereskedők Szövetsége, az Európai Írók Tanácsa és az Európai Könyvkiadók Szövetsége alapította. Az alapító szervezetek fontosnak tartják a különböző kultúrák, irodalmak közti kommunikációt, hiszen sokszor a nem értés és az ebből eredő elutasítás vezet a különböző konfliktusokhoz. A díj ezért olyan hiánypótló elismerés, amelyet már az EU megalapításakor fontos lett volna létrehozni, hangsúlyozza Pál Dániel Levente.

Az odaítélés módja ciklikus, vagyis az Európai Unió Kultúra Programjában részt vevő 36 ország közül mindig 12-nek az írói kerülnek reflektorfénybe, ami azt jelenti, hogy háromévenként biztos, hogy magyar díjazottal (is) bővül a csakhamar tekintélyes méretűvé duzzadó lista. A nemzeti jelöltek mindegyike díjazott lesz, azaz nincs további versenyeztetés. Ezért nemzetközi, Európa-szintű lobbitevékenységre sincs szükség.

– A magyar zsűri idén szeretne egy olyan magyar szerzőt, illetve művet kiválasztani, aki a politikai és más érdekcsoportok fölött áll. Az elmúlt időszak hazai díjbotrányai és a kultúrpolitika túlzott belenyúlásai hozzánk nem jutnak el, ellenben az általunk kiválasztott szerző a hazai díjaknál egy jelentősebb és sokkal nagyobb reflektorfénybe kerülő európai díjat vehet majd át – mondja Pál Dániel Levente. A zsűri hitelessége és megvesztegethetetlensége a díj magyarországi presztízsének záloga, ez a szempont hangsúlyosan elő is került a jelölés folyamatának kezdetén, március 6-án, Brüsszelben. Tagjai: Barna Imre (az Európa Könyvkiadó igazgatója, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének elnöke), Garaczi László (író, a Szépírók Társaságának tagja) és Szentmártoni János (költő, a Magyar Írószövetség elnöke).

A magyarországi jelölés folyamata többlépcsős: több egyeztetés folyik Brüsszellel, és a zsűri jelentéseket is ír. Magát a jelölés folyamatát szigorú titoktartás övezi, annyi azért elmondható, hogy olyan szerző jelölhető, aki már több prózakötettel bizonyította tehetségét, és műve nem olyan szélsőséges szempontokat állít be pozitív fényben, mint a háborús bűnök, rasszizmus, idegengyűlölet vagy a pornográfia.

A győztes művek listáját októberben, a Frankfurti Könyvvásáron hozzák nyilvánosságra, a díjat novemberben adják át Brüsszelben. Ezt követően kezdődik a díjazott művek (és lehetőség szerint szerzők) majdnem egy évig tartó, jelentős médiafigyelemmel kísért európai és nemzetközi promóciós kampánya. Az EUPL tehát jelenleg inkább a könyvipar képviselőinek jelent tájékozódási pontot, mintsem az olvasóknak. Ha olyan magyar szerző veheti majd át a díjat, aki még nem ismert külföldön, akkor ez számára olyan kitörési pont, amely például több tucat fordítást, európai, esetleg globális figyelmet jelenthet.

Forrás: NOL/Papp Sándor Zsigmond

100 ezer költő a változásért (Fotó: © Fazekas István – HVG)

100 ezer költő a változásért (Fotó: © Fazekas István – HVG)

Forrás: Ilyen, amikor a költők megszállják a Műcsarnokot (hvg.hu)

(…) Ivan Tabeira spanyolul versel, Szkárosi Endre csinos kis performance-szal lép fel, Balla D. Károly Kárpátaljáról jelentkezik be, Csoóri Sándor elfelejt vagy nem tud eljönni, Bodor Béla lánya majdnem elsírja magát édesapja verseinek olvasása közben, Pál Dániel Levente pedig –megelőlegezve a jövőt – már nem papírból vagy a kötetéből olvas, hanem a táblagépéből. Lassan, dallamosan, fennkölten vagy épp póz nélkül, de mindenki kitölti a neki szánt 3-5 percet, mert ennyi idő jut mindenkire fejenként. Talán ez is magyarázza, hogy az írók miért nem jöhettek számításba, mert ez a rugalmasság nem a próza sajátja. (…)

Papp Sándor Zsigmond: Kilencvenöt országban százezer költő olvasott fel a változásért (Népszabadság Online)

(…) Később, ezt a bensőséges apa-lánya kapcsolatot házastársira váltva szállítja újra a családi meghittséget Csobánka Zsuzsa és Pál Dani. Ezt az is fokozza, hogy a színpadon csak ők ketten ülnek, míg a többi blokkban négy-öt résztvevő van fenn egyszerre. (…)

Fehér Renátó: Kuckó a fájdalom helyett (Litera)

Megváltoztatta-e az online irodalomkritika terjedése a hagyományos bírálat stílusát? Beszélhetünk-e internetes irodalomkritikáról, egyáltalán kritikáról a műfaj klasszikus értelmében, vagy az feloldódni látszik a különféle online műfajok, a publicisztikai témák és blogok vegyülékében? Az internetes kritikának vajon sikerült-e legalább részben segíteni a kortárs irodalom alacsony olvasottságán?

Ezek voltak a vasárnap délután, a 9. Europoetica Nemzetközi Költészeti-Művészeti Fesztivál keretében rendezett vitadélután legfontosabb kérdései. Elméletileg az Újnautilus elnevezésű irodalmi portál hívta szellemi „párbajra” két társlapját, a Prae és Litera képviselőit, ám az érvek szigorúan vett összeméréséből csakhamar mindenre kiterjedő, kötetlen beszélgetés kerekedett. Olyan technikai részleteket is megtudtunk például, hogy az olvasói tűréshatár valahol 5000 leütés környékén húzódik: ennél kisebb terjedelemben komolytalan, ennél nagyobban viszont reménytelen írni, hiszen a kattintó csakhamar tovább libben. A kötetlen terjedelemről szóló mítosz így a múlté, ám az online portálokra jellemző előnyök továbbra is élnek: a gyorsaság és a viszonylagos demokrácia (minden szerző egyenlő). A bárki írhat bármiről szabadságát leginkább a könyvesblogok (a legismertebb könyvesblog egyébként a Litera kistesvére) képviselik, ám a minőség itt is megmarad a legfőbb szerkesztői elvnek, így lehet, hogy a gyakorta csak dobbantónak tekintett fórumok végül elvezetnek a komoly folyóiratokban való, immár terjedelmesebb és komolyabb hangvételű közlésekig. További előny, hogy tematikailag sokkal tágabb teret nyithat az olvasmányélményeket megosztó felület: akár egy patológus is írhat önmaga örömére kiváló szöveget egy krimiről vagy vámpíros könyvről. Ráadásul ebben az esetben egynéhány egybecsengően kedvező véleménynek akár piaci hatása is lehet. Ez a kortárs irodalomban, a már eleve kis példányszámok miatt, alig mérhető. És nem is várható el ilyesmi a kritikustól, hiszen ő nem a reklámgépezet apró fogaskereke. Az ő dolga, hogy a művet elhelyezze az irodalmi kánonban.

Veszélyes viszont, hogy a klasszikus folyóiratok hol nyílt, hol burkolt lenézése miatt sok pályakezdő kritikus csak gyakorlótérként kezeli az internetes felületet. Egy helynek, ahol be lehet futni. Talán ezért is születhetett meg Urfi Péter „legendás” kritikája Nádas Hátországi naplójáról, amely az igen egyszerű, ám hatásos mondattal nyitott: Nádas Péter hülye. A nem öncélú szobordöntögetés, a szent tehenek profán döfködése más helyeken komoly problémákat jelentene (sőt, nagyon valószínű, hogy Urfi a mondatot sem írhatta volna le más közegben), az interneten viszont nagyon is a helyén lehet, sokkal élénkebb vitát generálhat Más kérdés, hogy a tabudöntögetés funkcióját korábban a kevésbé jelentős lapok munkatársai végezték el. A rugalmasságáról híres közeg sem kerülhette el viszont minden szabadság rémét, az intézményesülést. Bár az irodalmi portáloknak sosem lesz olyan intézményi háttere, mint amilyennel a klasszikus folyóiratok rendelkeztek a hetvenes, nyolcvanas években, a „merevedés” már elkezdődött, csakhogy ez nem járt együtt a támogatási rendszer átalakulásával. Míg egy vidéki folyóirat több helyről kaphat támogatást (önkormányzat), addig egy portál csak a fővárosi NKA-ban bízhat, miközben a papíralapú lobbi érdekérvényesítése továbbra is nagyon erős.

További veszély, amit Pál Dániel Levente, a Prae szerkesztője esztétikai protekcionizmusnak hív. Vagyis a pályakezdő kritikus azért ír kedvező méltatást az idősebb pályatárs köteteiről, hogy az később díjakban fejezze ki a háláját. Vagy támogatásban. Hiszen könnyen megeshet, hogy a negatív kritika miatt a „megtámadott” kuratóriumi tag a portálnak megítélhető támogatás ellen szavaz… A független kritikus viszont könnyen abba a helyzetbe kerülhet, hogy a kiadók, tartva a véleményétől, nem adnak neki recenziós példányt. Ezért is jegyezte meg valaki, hogy a függetlenség ott kezdődik, hogy a kritikus maga veszi meg a megítélni vágyott művet. Mert megengedheti magának…

S bár több kérdés körül élénk polémia bontakozott ki, abban egyetértettek, hogy a jelenlegi helyzetben legnagyobb hiány a kritikát befogadó vagy megcáfoló közönségben mutatkozik. Az a felső középosztály tűnt el, amely elmegy az előadásra, megveszi a kortárs regényt. Vagyis lábbal szavaz. És büszke is arra, hogy tartalmas szórakozásban volt része, és nem hagyta magát rábeszélni a kereskedelmi csatornák diktálta értékrendre.