Tag Archive: recenzió


A szabadság korlátai

A szabadság korlátai

Reklámok

Szépeszmény és brutalitás, avagy a gonzo-líra keservei Pál Dániel Levente frissen megjelent Hogy éltünk, nem hiába című harmadik kötetében.

Van egy férfi Budapesten, aki sápadt utcai lámpafény alatt állva is meg tudja mondani nekünk, merre van a legközelebbi börtöncsillag. Nem olyan nagy vaszizdasz ez, némi csillagászati ismerettel és a Kertész utca spontán, ámde beható tanulmányozásával könnyűszerrel, hogy azt ne mondjam: szimplán elsajátítható. Bár nem árt olykor némi nehéz szereket is beszereznünk hozzá. Egy bárt pedig biztosan.

Mivel én nem vagyok recinkvizítor, se Heródes, se Pilátus, de még csak római légiós sem, hogy két gerendát fogva a rövidebbiket közepénél, a hosszabbikat kábé kétharmadánál összecsavarozzam, aztán jöhet a szerző, három szög, kopp-kopp-kopp, hadd szóljon a lant’n’roll, talán lesz majd feltámadás is… Hurrá!

Kötetét olvasgatva, úgy látom, Pál Dániel Levente sem törekszik megváltói szerepre, rögtön roppant szimpatikus lett ez benne. Talán ezért is hiányoznak röpke “lelkesedésemből” a Szakmai Szakszavak és Konkrét Konkrétumok, amiről az olvasó is rövid időn belül megbizonyosodhat, kérem, készüljön fel erre és a szubjektivitásra, ha egyáltalán itt van még és folytatja az olvasást.

Térjünk a kötetre. A könyvborítón ugyan verőfényes napsütésben ácsorog a szerző, mellette egy ártatlannak tűnő városi galamb, de ez ne tévesszen meg senkit, pincébe zárt Béna lánca zörög a papírsúrlódás hangjaiban, könyvecskéjét lapozgatva. S vajon merrefelé néz a szerző a fotóról? Felfelé, miránk, a szemünkbe. Résre húzott tekintettel vizsgálódik, mert bizony mi magunk vagyunk a legközelebbi börtöncsillag, a pontként világító fegyintézet (illetve tölteléke), pár óra olvasás után helyére is kerül a magángalaxis rendszere: rabok vagyunk vagy börtönök, ez nem kérdés, de választhattok. Persze főleg mindkettő.

27 versből, négy rövid ciklusból áll az anyag. Gyorsan elolvasható, de nem könnyen, pedig sok lebegő szépség, érzékeny impulzus emeli a verseket. Sírdogálva azért ne kapjunk rögtön papír zsebkendő után, mert lehet, hogy előttünk ondós kézfejét törölgette belé egy kókusztej illatú nő. Minek is titkolnánk az ilyesmit. Sőt, a még ilyesmibbeket. Inkább csináljunk belőle lírát, nem jelszavas, hanem konkrét, letisztult irodalmat. S ha már szóba hoztam a csillagokat, kering bennem egy orbitális közhely: szerethető líra. Ha akarnék, tudnék fogást találni rajta… De nem akarok. És ezt a versek érték el.

Pályaudvarok bűze és a szerelem lassú extázisa: utazunk, próbáljuk abszolválni az érthetetlent, amit időnként giccsbe hajló romantikával úgy merünk nevezni: Élet. Nem félünk a félelemtől, régi alapszabály ez, a bátorság időnként meghunyászkodás, az alázat verekedés, a megszállottság pedig… Nem is tudom, talán egy szelet, párna alá rejtett penészes, összeszáradt vajas kenyér, amit az olvasó szomorú kamaszként majszolgat esténként, keserű szájízzel cigarettákra és nőkre (és/vagy férfiakra) gondolva, egzotikus álmok, tájak foglyaként. Belső vagy külső vidék, oly mindegy, hiszen a kényszer örök: leírni azt, amit senki más nem tud megfogalmazni, amit sem drogok, se szex, se a város vagy a legsúlyosabb perverzitás, az úgynevezett realitás sem tud reprodukálni: a tiszta önkívületet, ami egyetlen örökségünk ebben a sivár, beteg és meghasonlott világban, melyet nem átallanak egyesek Rendszernek becézni.

Már nem vagyunk gyerekek. Gyűlnek a sebek, behegednek, kemények lesznek, újabb sebek nyílnak, és mind a véres, mind az elvarrt vagy összenőtt részeknek egyre nagyobb igénye van valami ölelő, puha némaságra… “Egyre több a párna.” Kellenek a sanzonok, kell az éhes, korgó gyomrú, őszinte beszéd, mindenféle naivitás vagy vekengés nélkül, kortárs szövegek igényével.

A költő szerelmes, a költő házasodik, a költő utazik, a költő hülye, a költő skizofrén, iszik, dolgozik, gondolkozik és figyel, főleg figyel, környezetére és “belnyezetére”, de ez a költő nem pózol, önmagát adja és mutatja, ami talán az egyik legnehezebb mutatvány a dohány-, katlevél- és csepűrágók szűkülő és szűkölő társadalmában is. Véresen könnyű és nevetségesen komoly. Nem sasszézik a modorosság porcelánnippjein ez a költészet, pedig vannak benne balettmozdulatok és törékeny elemek is. Önazonos – számomra talán ez a legmegfelelőbb szó. És higgyék el, ritka teljesítmény ez manapság, mikor igen gyakran a képmutatás és megfelelési kényszer igazgatja az alkotó elmét. Nem vágja képünkbe önmagát, nem díszeleg-tetszeleg, nem köp ki megvetően. Művelt lélek szép beszédei, magától értetődő egyszerűséggel. Szarik ez kérem a világra. És milyen jól teszi.

14084_10151560069774917_756361414_n

 

 

A borítóról a szerző egész alakos fotója tekint ránk: fiatal költőnél szokatlan gesztus ez. Jelzi: a kötet fő témája és tétje az én artikulációja, a saját hang hallatása. A versek telítve vannak egyes szám első személyű igealakokkal és a beszélőre utaló más nyelvi elemekkel, de a póz egyáltalán nem adys.

A szövegekben megképzett én – jóllehet szexuális aktivitásáról és az utazás, sőt egzotikus helyek iránti rajongásáról is értesülünk – nem válik plasztikussá. Az öniróniától szinte teljesen mentesen kezelt alakmást a versekben leírt minitörténetek szinte agyonnyomják, eltüntetik, csak a könyv végén beköszönő frusztráció válik hiteles és integráns részévé. A költemények egy nagy tudatfolyam vagy álomvízió részei, abból kiemelkedő szigetek (hogy a kötetben fontos hajómetaforánál maradjunk). A halványan avantgárd reminiszcenciákat csillogtató szabad versek epikuma esetleges: sem kezdetük, sem lezárásuk nem kellően motivált, ahogy a rövid kötet négy szakaszra bontása is inkább a ciklikus építkezés iránti szándék jelzése, mint megvalósult poétikai koncepció.

A kötet élén Szerelmes vers hívogat, a záróciklus pedig főleg erotikus emlékeket gyűjt össze; Erósz ott lebeg a textus fölött. A képlet pofonegyszerű, ahogy az Elcsábítottam egy férjes asszonyt című vers zárlata filozofikus tömörséggel összegzi: “kisdrága, elviszlek, velem jössz, / ennyi kell, és semmi más.” A testi vágy megfogalmazása egy nagyszabású macsó diskurzusba illik (“Kegyetlen Isten, ez hogy szopott!”), de a költői nyelv zabolátlansága, olykor kattogóssá, ritmustalanná válása túlságosan eltávolítja az olvasót a szövegélménytől – ez az erős állítások élét is elveheti. A rímes szövegek, kötött formák a szabad verses vágtából puritán egyszerűségre váltanak. Vajon az eposzi tágasság és faék egyszerűségű sorpárok konfliktusa a költői program része? Túl nagy a fesztáv.

Forrás: Magyar Narancs

 

(…)

A leghátrányosabb, de a leglehetőségtelibb helyzet így

A pillangók nyelve

előtt adódik, lévén bejáratott szerzőkről és megfogható olvasótáborról nehéz lenne beszélni, de éppen ezért a merítés is végtelen – legalábbis elvben. A gyakorlatban viszont – ahogy legkésőbb Bánki Éva előszavából kiderül – erősen szűkíti a lehetőségeket a tény, hogy a jelenleg nagyjából hárommillió beszélővel rendelkező, észak-spanyol galegók semmilyen, huszadik század előtti epikai hagyományra nem építhetnek. A térség (Galegóföld vagy Galicia) egészen az 1970-es évekig túlnyomórészt agrárvidék, melyet a történelem jelentős részében gazdasági elmaradottság, magas analfabetizmus, jelentéktelen polgárság, láthatatlan értelmiség és széles körű kivándorlás jellemez. Ébredező nemzettudatának szárba szökkenését ráadásul a harmincas években derékba töri Franco heterogenitást tűzzel-vassal regulázó diktatúrája, így nem meglepő, hogy a kötet a huszadik század első és utolsó évtizedeiből építkezik. A többi három válogatástól eltérően itt különös hangsúly esik két szerzőre, a 2011-ben épp száz éve született Álvaro Cunqueiróra és az ötvenes évek végén induló Xosé Luis Méndez Ferrínre (némi szerkesztési kritika, hogy a bevezetőben és a szerzői életrajzok esetében is aránytalan a túlsúlyuk). Mindkettejükre, ahogy általában a kötetben szereplő novellistákra is, jellemző a ráérős, leíró, lassú elbeszélés: az időtlen mozdulatlanságba meredt galegó tájba nehezen is illene a vágtató, filmszerű, feszes próza, annál inkább az Artur-mondakört (vagyis a fiktív galego múltat) felhasználó, par excellence anekdotikus, folyamatosan oldalágakat hajtó udvari történetfűzés. S talán épp a néhol morbid humor „fűszeres pácába” (Cunqueiro) forgatott fikciók adják a reményt a túléléshez: merthogy a galegók története a nélkülözés, a kisemmizettség, a perifériára szorítottság története, s legyen bár a főhős éhező kisfiú vagy kommunistából lett multicéges alkalmazott, a tét pedig az emberiség sorsa vagy egyszerűen csak egy est a moziban, a vereség garantált. A kötet (a galegó irodalom?) erénye, hogy a csekély számú pozitív történés ellenére a keserédes a legrosszabb íz a novellákban – e tekintetben jó, akár programadó alternatíva ez önsajnálatban gazdag, kis magyar szenvedéstörténetünkre. Az olvasói orientáció érdekében emeljük most ki Carlos Casares „A zsidó Jákob” című tanmeséjét, Ferrín Borgest idéző kétpercesét, „A bakót”, Gonzalo Navaza és Manuel Rivas történelmi novelláit, a groteszk kedvelőinek pedig ajánljuk a Rui Cardoso Martinsban továbbélő Castelao csontvázmonológját.

(Szerkesztette Pál Dániel Levente, válogatta és az életrajzokat írta Pál Ferenc és Marga Chao, a bevezetőt írta Bánki Éva, fordította Bata Péter et al. Prae.hu, Budapest, 2010.161 oldal, 1790 Ft)

(…)

Eredeti megjelenés (és teljes szöveg): Élet és Irodalom. LVI. évfolyam. 19. szám, 2012. május 11.

Ügyvezető költő a 21. században

Ügyvezető költő a 21. században

Pál Dániel Levente kötetének címszereplője az első, még ciklusokon kívül álló tételben teremtődik meg – alakja azonban valahogy körüllengi az egész kötetet már messziről. Nehéz lenne megmondani, hogyan, vagy hogy miért is. Hiszen a szerzőportré helyén álló kép nemigen azt a keménygalléros-mandzsettás alakot illusztrálja, aki a napját percre pontosan megtervezve költő. A könyv mégis rávall pedig: gondosan négy, évszámmal is jelzett ciklusba rendezett versek, a fülszöveg ígérete szerint négy történet, számos elbeszélő – vagyis csupa olyasmi, amire a koncepciózusság bélyegét rá lehet sütni – tervezett, szervezett munka, ahol a versek helye nem véletlenszerű, sőt, talán maguk a darabok is kilépnek a költőknél tételezettesetlegességi mezőből (azt írok, ami érdekel, ami épp rám jött, stb.), azt sugallva: ebben a kötetben nem azért szerepelnek ezek a versek, mert a költő most (akkor) ezeket írta, nem – hanem mert ezeket kellett írnia ebbe a (nyilván előre) kitalált vázba.

Ez a tervezettség az, amelynek szépen alájátszik a prológ-vers eredetien eltalált figurája, a menedzser-költő. Ezentúl a fül említett, beidézett ígéret-részlete már csupa olyasmit „árul”, amit se menedzser-, se semmilyen más „típusú” költőtől nem várunk feltétlenül: történet(ek)et, elbeszélőket. Hogy az egész valamiféle narratíva-felé mutatna, ami úgy sajátja a mai verseskönyvek nagy részének, hogy így közvetlenül deklarálva egy kicsit talán gyanús is: olvasó, ne várj magukban feltétlen megálló erős, ütős verseket – ez narratív szerkezet, a versek együttműködnek, ha külön-külön nem is szólnak nagyot, csak azért van, hogy együtt majd…

Az ügyvezető költő a 21. században c. nyitódarab radikális ellentétpárokat helyez egymás mellé, rendez egy kifejezésbe, a szórend s a markáns szöveg sikeresen el is fedi, hogy egymástól fényévnyire eső dolgok tételeződnek ugyanabban a paradigmamezőben. Éppen csak részvényeket nem jegyez. A tételszerű sorjázás természetesen a Csáth-naplókat idézi, bár persze annak látványos kifordítását adja (az egyszem összekötő kapocs a kábítószer, de hát ami itt van, enyhébb fokozat, illetve természetesen ahhoz képest súlytalan, hiszen a Csáth-szöveg mégiscsak napló, nem játék). Felvetődik viszont, hogy a bizonyos négy történet elé emelt írás milyen pozícióba helyezkedik a történetekkel szemben. És hogy azok (el)beszélőihez képest hogyan is áll ez a bizonyos ügyvezető? Kívül áll azokon, azért került előre, vagy épp ő a főszereplő, s az előrehelyezés épp a bemutatás aktusa volna? Radikális megoldásként a két szerzői megnyilvánulás keretként való olvashatósága is adódhat: az első ez a vers, a második viszont a már említett, hátsó fülön szereplő kép, mely éppenséggel nem nevezhető klasszikus értelemben vett szerzőportrénak – annál inkább befogható a történetekben beszélő főszereplő megmintázásaként. Itt a két ellentét – a szöveg és a kép válasza a szerep és a megszólaló dilemmájára. Az olvasó természetesen ennek megfelelően ingázhat a két pólus között: nemcsak hogy engedélyt, de egyenesen „parancsot” kap rá.

Ha pedig már szélsőségek: a versek egyik szembetűnő vonása a szexus eltúlzott, gyakran karikatúrába illően torzított jelenléte. A férfi-nő viszony gépies-animális, említésszintű, felszínes és túlerőltetett jelenléte nyilván tudatosan szervezett dolog, hiszen a kötet igen jelentékeny vonulatát képezik az ide sorolható darabok. Az ügyvezető költő világában a férfi-nő kapcsolat naptárbejegyzésszerű aktusokban bonyolódik (megint Csáth), és bár a rendre ugyanazzal a névvel illetett szereplők keresik-kutatják egymást, hogy beszéljenek érzésekről ezekben a beszélgetésekben, csevegésekben nem esik szó. A beszélő-szereplőnek van valamely, az olvasó számára nem feltétlen megmutatkozó tulajdonsága, mely az általa használt nők számára azt jelzi, hogy valamiféle biztos pont ő az életben. Talán mert jól használja őket? A nőalakok sematikussága, az olvasó számára láthatatlan férfihoz való fordulása érzésem szerint épp azt kezdi ki, amit a trükkös fülszöveg szerint a szöveg és/vagy a szerkesztés ki akarna hozni belőle: a történetet. Az valahogy nem tud számottevően megképződni. Szó van valami történetről, ezek a versnyi csevelyek utalnak valamire, ami a versek, mint időbeli jelenségek közötti időbeli térben, a szóbeli kimondás eseményei között történnek, történtek, de hogy mi az, arról csak nagyon homályos fogalmai lehetnek az olvasónak. Amit a szó tetté válásakor lát, azok legfeljebb történések, vagy más szöveghelyektől elzárt történetek.

A versbeszéd sokszor átlépi a monológforma lehetőségeit és dialógusok töltik fel a versek szövegterét. Ilyen az első ciklus (Mara és Szonyecska) nyitódarabja, a Beszélgetés anyával, apával, vagy a hosszú, önmagában zárlatot exponáló, vagyis mindenképp epikus szerveződés felé mutatóSzonyecska és én, én és Szonyecska c. tétel több számozott része – ezek külsőre drámaformát idéznek (a dialógus mellett még kvázi-instrukciók is megtalálhatók), egy szövegen belül többen szólnak, szólalnak meg, akiknek elkülönülését a név jelzi, s a nevek közül az egyik mindkét szövegben az én. Ennek a bizonyos én­-nek egyfajta sajátos visszavonásaként is olvasható ez az eljárás, hiszen miközben mintegy alanyiságot deklarál (még akkor is, ha természetesen nem tételeződik problémaként, hogy ez az én felülírható-e a könyvborítón szereplő szerzői névvel/személlyel, hiszen az alakzat teljesen független ettől), vagyis éppenséggel nagyon is előtérbe kerül, a terep jelentős részét más beszélőknek engedi át, őket a versbe emeli/hívja, ezáltal megosztja saját megszólalását, bár természetesen az olvasó fenntarthatja magának a kétkedés jogát, hogy a megszólalók, megszólalások szervezése talán mégiscsak az én munkája.

Az épp említett Szonyecska és én… a kötet vegyesműfajúságának másik regiszterét is példázza már: míg egyes szakaszai dialógusformájúak, addig más részei próza-alakot öltenek magukra. Innentől kezdve egyre gyakoribbak a prózaszövegek, és bár egy-kettőnél ez talán csak tördelési kérdés, máshol valóban inkább prózával van dolga az olvasónak (pl. Kishúgunk, vagy a kötet egyik erős darabja, az Egy lövés emlékiratai). Mindezek a megszólalásmódok és formák-alakzatok egy(néhány) fékezhetetlen (el)beszélőt feltételeznek, akinek a megfelelő kifejezésmód utáni szenvedélyes kutatása végül nem lesz más, mint a kifejezés maga.

Éppen rárímelve fönt vázolt, narratívát alkotó, vagy annak látszatát kelteni akaró verskötetekre vonatkozó megjegyzéseimre, azokat a tételeket érzem erősebbnek a kötetből, melyek a történeteket alkotó darabok közé annyira nem is illenek, szétfeszítik kissé talán a kereteket – bár versekből megalkotandó narratívák esetében tán sosem lehet elég tág keretekről beszélni. Így például a kötet legerősebb darabja feltétlenül a gyerekek szanaszét ciklus felütése, a Pilinszky-trip. Repetitív, folyamatosan táguló (koncentrikus?) körökben kibomló mantra. Teremtés és megsemmisülés szinkronicitásában, az éppen a világba-vetés pillanataiban vagyunk, miközben a külvilág baljós előjelekben megtestesülve szemlél (Egy nagy fej sok szemét figyeli / odújából a bámuló madárhad (…) Indulok. A madarakkal / a kifordított égen.”), s azután mégsem születés – annak helyén már-már brutális nyers aktusok („Fekszem, ahogy megnyitják anyuka / testét (…) Kidarabol / egy kedves arcú doktor”), s bár a vége tulajdonképp csak abból tudható meg (ha megtudható), hogy van, aki beszél, mégis a zárás inkább melankolikus (lehajtja fejét egy sokszemű virág) – a gyerekistent világra vágták, nem fából ugyan, de ugyanúgy késsel.

Pál Dániel Levente második kötete nagy kísérlet – beszédmódokkal, formákkal, alakzatokkal, eseményekkel. Valóban olyan, mint egy kutató laboratóriuma. Mondható, hogy sok az írás, hiszen az olvasó enciklopédiaszerűen sokfelé nyúlhat a tételek között, de éppen öt év telt el a debütáló kötet óta, vagyis éppen mennyiségi túlzásokkal semmiképp sem vádolható a költő. Talán több tétet tartó, önmagában erős darab látványosabban tud helyzetet, történetet teremteni, mint szétszórt, sokszor esetleg túlbeszélt darabok, de tulajdonképpen ha ötévente egynéhányÜgyvezető költő…, Pilinszky-trip vagy épp Egy lövés emlékiratai szintű szöveggel számolunk csak, már akkor is jól áll a szerző. Pál Dániel Levente a fiatal líra egyre karakteresebb alakja, noha e karakter határai, kintje és bentje érzésem szerint még épp annyi szóval írható csak le hozzávetőleg pontosan, mint ahány e kötetében van. Az olvasó bízik a letisztulásban, az egyre több önmagában is megálló, erős versben. Ki tudja, lehet, csak a bátorság hiányzik hozzá.

Eredeti megjelenés: Kántás Balázs: Kísérleti trip. A Vörös Postakocsi, 2011/tavasz

Ismerős tájakon járunk. Olykor nem is tudjuk, honnan olyan ismerős, de mégis, mintha már olvastunk volna valami hasonlót. Lehet, hogy sose hallottunk a galegókról, mert diszkrétebbek, mint a katalánok és a baszkok, de az El Caminót csak el tudjuk helyezni a térképen, mióta újjáéledt a középkorban annyira népszerű, zarándoklattal egybekötött turizmus. Nos, az El Camino Santiago de Compostelába vezet: és ott bizony galegók élnek.

Van egy érdekes sajátságuk ezeknek a népeknek: az ő nyelvük, amely valahol a kasztíliai (spanyol) és a portugál között lebeg, hol erre, hol arra billen, illetve billentik: főleg a politikusok és a feltörekvő, öntudatos galego fiatalság. Ha azonban mondjuk Santiago utcáin galegóul kívánna az ember beszélni, könnyen hülyének nézhetik, és csakis spanyolul fognak válaszolni. (Katalóniában pedig a spanyolul próbálkozónak válaszolhatnak angolul. Ilyen is van …)

A galego nyelvvel ugyanis az a helyzet, hogy nem igazán nagy a presztízse. A középkorban volt neki bőven, mert a galego-portugál számított a líra nyelvének (ekkor a galego és a portugál nem vált még szét, és némelyek szerint ez máig nem történt meg), aztán körülbelül fél évezredig az észak-nyugat-spanyolországi Galícia tartományban legfeljebb konyhanyelvként élt tovább a helyi idióma: se a templomban, se az iskolában, se a hivatalokban nem lehetett használni.

Nem akarunk most belemenni a galego nyelv és irodalom történetének hosszas tárgyalásába, de elkerülhetetlen, hogy erről is szót sejtsünk, mikor az antológiáról beszélünk, hiszen egy „ismeretlen” nép ismeretlen irodalmának néhány darabját kapjuk meg szép magyarsággal a fiatal fordítóktól és szerkesztőtől: de az ismeretlenség mégiscsak inkább látszólagos, mint valódi. Európában vagyunk, no meg egy kicsit Dél-Amerikában is. Merthogy rengeteg galego tántorgott ki Dél-Amerikába, talán ezért is szüremkedett be annyira a mágikus realizmus a galego irodalomba.

A galego írók spanyol írók is. Ahogy a katalán írók is spanyolok, köteteik gyakran mind a két nyelven megjelennek. Mikor saját nyelvükön alkotnak ezek a művészek, egyfajta aszkézist is gyakorolnak, galegóul vagy katalánul írni elhivatottság, tán hazafiság kérdése is. Mert nagy tömegeket nem lehet ezzel megcélozni. De az irodalmat életben kell tartani. A galegót a romantika élesztette fel tetszhalálából, de egy 500 évig csak családi körben használt nyelvet modernizálni nem kis feladat. És ez ma is meglátszik a nyelven – vagy mondhatnám úgy is, a galegóhoz tartozó dialektusok összességén. Mert amolyan igazi, standard galego nyelv nincs is – illetve van, de senki nem érzi sajátjának. Merthogy műanyag.

De térjünk rá magára a kötetre, melyben hosszabb-rövidebb elbeszélések kínálkoznak, összesen tizenhárom szerzőtől: közülük Álvaro Cunqueiro (1911-1981) és Xosé Luís Méndez Ferrín (*1938) a legnagyobb nevek, ami persze nem jelenti azt, hogy az „átlag” magyar olvasó, vagy fogalmazzunk úgy: az ibériai irodalmakat egyébként nem ismerő olvasó számára ezek a nevek mondanának valamit. Noha az előszót jegyző Bánki Éva szerint a kortárs spanyol (vagy mondjuk úgy: hispániai) irodalom legnagyobbjai közé tartoznak, mivel nem az általában mindenütt jelentősebb ismertséget biztosító regényírói pályát választották, külföldön nem igazán váltak népszerűvé. A galego irodalomra egyébként is a kis műfajok jellemzőek inkább, így ez a novelláskötet nagyon jó keresztmetszetet ad róla.

Ez a lírához és a kis műfajokhoz való vonzódás talán a nyelv középkori szerepére is visszavezethető, de ennél talán többről van szó, és a galegók ebben is nagyon hasonlítanak az észak-portugálokra, nem csak a beszélt nyelvük szókincsében és kiejtésében bukkanhatunk meglepő párhuzamokra: szegény, de kis földdel, házzal rendelkező népesség jellemzi ezeket a tájakat, egyik faluból a másikba átmenni külön kaland, az alapélmény a bezártság és nem a nagy puszta szabadsága, talán ezért nem is honosodott meg az epika … Finom megfigyelések, cizellált leírások, fanyar humor, abszurd helyzetek, kísértetek és legendák mindenütt. Galícia a kelta, keltibér gyökerekre büszke, és középkori irodalmuk ilyetén kötődése, az Artúr-mondakör mindenütt tapasztalható jelenléte kapóra jön, ha a földhözragadt paraszttársadalmat mítoszok ködébe, vagy éppen fényébe akarja felemelni az író. A XX. században azonban már nincs igazi funkciójuk a XII-XIII. századi lovagregény-hősöknek, rájuk sem ismerünk, csak a nevükről rémlik valami: Merlin, Ginevra, Galván … (Hozzáteszem, a középkori irodalmat kevéssé ismerő magyar olvasó számára ezek a nevek talán nem is mondanak semmit, esetleg nem ártott volna néhány lábjegyzettel megvilágítani, ki kicsoda.)

Ahogy Bánki Éva is említi, az elbeszélések nagy részében alig történik valami, vagy éppenséggel semmi nem történik, az idő is meglehetősen képlékenynek tűnik, olykor, mintha nem lenne világos, melyik korban járunk, de nem is számít igazán, ennek a félig szendergő, félig ébredező, cseppet sem dinamikus népnek a tagjai nem sietnek sehová, és nem reménykednek semmiben, nem is nagyon bánják, ha nem jutnak el oda, ahová elindultak. Halottnak vagy élőnek lenni se nagy különbség, ahogy CastelaoAz üvegszem – Egy csontváz vallomásai című írása bizonyítja, amely egyébként az észak-portugál António Nobre verseinek világát idézi fel bennem.

Mivel számos rövid és érdekes, olykor borzongató, olykor megható, olykor csak gyönyörködtető elbeszélés szerepel a kötetben, és mindről lehetetlen írni, hármat emelnék ki, mint számomra legemlékezetesebbet: a Castelao-féle, ugyancsak középkort idéző A kristálykád és az ördög című történetet (vajon miben fürödtek az apácák?), a Cunqueiro által jegyzett Ta pura mikala című, az állatok titkos nyelvéről szóló írást, és a Márquez világát felidéző A bakót Méndez Ferrín tollából: mind a három csattanóval végződő történet, ezért a tartalmi elemzésükre most nem is kerítek sort.

Ami a kötet címét illeti, az ugyan költőire sikeredett, és ebből a szempontból illik is a benne szereplő elbeszélésekhez, de nem mondhatnánk, hogy igazán ütős lenne. Pedig akár lehetett volna ennél karakterisztikusabbat is választani. Persze, értem én, a nyelv kettős jelentéstartalmával játszik a címadó, mégis úgy érzem, szerencsésebb lett volna erőteljesebb cím mellett dönteni. Az Egy csontváz vallomásait például jóval többen levették volna a polcról – szerintem.

A fordítók (Bata Péter, Gergely Veronika, Jablontzay Katinka, Kovács Lenke és Szelényi Zsolt) teljesítménye nem csupán azért tiszteletreméltó, mert szép magyarsággal sikerült visszaadniuk a jobbára költői, sok leírással, hangulatfestéssel operáló, olykor kifejezetten nehéznek számító prózaszövegeket (ez persze a szerkesztő, Pál Dániel Levente érdeme is), hanem azért is, mert, ahogy ugyancsak galego szövegek, esetemben versek fordításánál megtapasztalhattam, igazán megbízható szótár se nagyon létezik, és minden író kicsit másfajta nyelvet használ, olykor valóságos rejtényfejtéshez hasonlít a fordítási folyamat.

Bánki Éva előszavában nem hazudtolja meg saját medievista mivoltát, sem azt a törekvését, hogy valahogy mindent közelebb hozzon a magyar kultúrához: én nem hiszem, hogy erre feltétlen szükség lenne. A magyar olvasó nem azért fog a kezébe venni egy külföldi novelláskötetet, hogy párhuzamokat keressen a maga irodalmi hagyományával, inkább épp a másra, az eltérőre kíváncsi. Ha nem tudjuk meg, mi közünk van a galegókhoz, az sem tragédia, bár a Cunqueiro-féle Szindbád kapcsán Krúdy mindenképpen eszünkbe fog jutni.

A kötetben szereplő írások válogatásért (és az életrajzokért) Marga Chao galego irodalmár és a portugál irodalom ismerője, sőt, jeles fordítója, Pál Ferenc felelnek, igazán szép és sokszínű antológiát állítottak össze. A rövid műfaj kedvelőinek mindenképpen ajánlom!

Eredeti megjelenés: Lazarillo.hu

A pillangók nyelve – XX. századi galego próza

A pillangók nyelve – XX. századi galego próza

A Spanyolország területén élő kisebb népek ismertségéről az utazási irodák és a terrorakciók gondoskodnak. A galegók nem tartoznak ide, ők nem robbantanak, mint a baszkok, nem gazdagok, mint a katalánok, és nem is döngetik büszkén a mellüket. Épp ettől olyan szerethetőek. FÜRTH ESZTER ÍRÁSA.

„Hogy mi dolgunk nekünk a galegókkal?” – áll a kötet fülszövegében a kérdés, legnagyobb kíváncsiságunk ellenére megválaszolatlanul. És tényleg, vajon mi? Lássuk be, ha az átlag magyar honpolgárnak azt mondom: galego, rávágja, hogy Asterix és Obelix, pedig ők gallok, nem pedig galegók. A káoszt fokozza az említett képregényhősök Galliája, valamint a közép-európai, történelmi Galícia (Halics, Gácsország) és az ibér Galicia nevének zavarba ejtő hasonlósága. Ne csodálkozzunk hát, ha az egyszeri olvasó a XX. századi galego prózakötetet kezébe véve hirtelen nem tudja eldönteni, miféle nép, miféle kulturális identitásának megőrzéséről van is szó. Szóval az első dolgunk a galegókkal az, hogy elhelyezzük őket Spanyolország észak-nyugati ficakjában, utána meg az, hogy belefeledkezzünk meséikbe, fanyar humorukba, és felfedezzük megtépázott, de élő nemzeti identitásukat.

A grammatikájában a portugálra, kiejtésében a spanyolra hasonlító galego nyelv a középkorban a magaskultúra nyelve volt, még a kasztíliai király is galegóul írt szerelmes éneket, majd több évszázadon át az egyszerű emberek, a földművesek által használt nyelvjárásként élt a köztudatban. A romantika, majd a XX. század számukra is a nemzeti identitás keresését jelentette, de nem agresszív formában. A galegók nem idegenkednek attól, hogy spanyolul beszéljenek, hiszen szeretnék megmutatni az arra járóknak, tudnak ők „rendesen” is beszélni, nem csak az egyszerű földművesek nyelvén. A „nacionalista” étterem itt mindössze galego nyelvű étlapot jelent, mint ahogy irodalmukban is a legfőbb „lázadást” maga a nyelv jelenti. A Pillangók nyelvecímű kötet szerzői sem hozakodnak elő semmiféle hangsúlyozott nemzetőrzéssel, nem kiabálják önfeledten, hogy márpedig ők nem spanyolok, hanem galegók. Viszont épp ettől válik olyan szerethetővé ez a kis népcsoport, meg az a bizonyos identitásőrzés.

Persze túlzás lenne azt állítani, hogy a kötetben semmi nem utal a szerzők galego származására. Ahogyan Bánki Éva is kifejti az előszóban, a nemzeti romantika korának vívmánya volt például a nép keltákkal való rokonítása, ami az elbeszélések tematikájában is megmutatkozik. A kötet egyik legjelentősebb alkotója, Cunqueiro egész novellafüzért szentelt Merlinnek és udvartartásának, újraírva a kelta rokonság gondolatát, el is játszva ezzel az irodalmi hagyománnyal. A kelta és breton mondák megidézése nemcsak a romantikus eredetkereséssel hozható összefüggésbe, hanem a galego irodalom középkori virágzásával is. A trubadúrlíra szerelmes énekei az Ibér-félszigeten galegóul láttak napvilágot, csakúgy, mint a helyi sajátosságnak számító barátdalok és csúfolódó énekek. A szerelmes költészet a mai Dél-Franciaországból érkezett ide, amiben nagy szerepet játszott a Santiago de Compostelába vezető zarándokút is. Az udvari szerelem énekeivel és történeteivel összefonódnak az okszitán irodalom lovagi erkölcséből és a kelta hagyományból táplálkozó legendái, amelyekre Cunqueiro elbeszéléseiben is rábukkanhatunk.

Merlin és családja című elbeszéléskötetből több szöveg is bekerült ebbe a válogatásba. Erre ugyanakkor semmi nem utal, és csak némi utánajárással deríthető ki, hogy a Merlin udvara, az Elimas történetei és az Esmelle erdeje egy kötetből származik. Cunqueiro novelláskötetének darabjai eleve lazán kapcsolódnak egymáshoz, itt a kötetben pedig csak sejthető az összefüggés a csodás történetek közt. Az Ezeregyéjszaka meséire hajazó, nagymesélő Elimast egyébként is inkább Cunqueiro másik művének főhőséhez, Szindbádhoz kötnénk szívünk szerint, ha az meg nem ösztökélné olyan hevesen a magyar olvasót a mi, Krúdy-féle hősünkkel való összeolvasásra. A kötetben megjelent részlet a Ha az öreg Szindbád visszatérne című könyvből a nőket és a jóféle ételeket kedvelő, emlékről emlékre lendülő, valós és fiktív világokat összemosó figurát állít elénk, mintha Krúdy Szindbádja bújt volna galego bőrbe.

A galego népre egyéb tematikai elemek is utalnak. Itt vannak mindjárt Cunqueiro egy másik elbeszéléskötetéből, az Emberek innen-onnan című munkájából származó részletek (amelyek szintén forrásmegjelölés nélkül, elszórva kaptak helyet a kötetben). A részletekben egy-egy mókás vagy kesernyés helybéli sorsát ismerhetjük meg, mint például a tárgyak füttyentését meghalló Amadeo de Sabresét, vagy Rellóét Pontemilből, aki egy halott embernek gyűjti a híreket. A furcsa, fanyar humorú galego emberről a kötet elején található Castelao-elbeszélés meséli el a legtalálóbb történetet. Az üvegszem – egy csontváz vallomásai a kötet talán legkiemelkedőbb szövege, és egyike azon keveseknek, amelyek ebben a kötetben láttak először napvilágot magyarul. A cím nem metafora, valóban egy csontváz vallomását olvashatjuk, aki beavat minket a temető mozgalmas életébe. Igazi galego világ ez, ahol spanyolul nem is lehet beszélni, hiszen gége nélkül nem lehet erős ’h’ hangot ejteni. Alhas nélkül pedig nevetni képtelenség, így a csontvázak jobb híján ugrándoznak, ha mókás dolgot észlelnek, ami pedig gyakran megesik, hiszen „egy csontváznak jó humorérzéke kell legyen, s egy galego csontváznak még annál is inkább.”

Kópé figurák és kópé történetek sorakoznak a kötetben, amelyek egy kissé a székelyek komoly arccal tréfálkozó, mindig furfangosan gondolkozó mentalitását idézik. Nincsenek nagy hősök (a forradalmi szórólapot terjesztő fiút is csak az apja náspángolja el otthon), vannak viszont szirének, akik az egész nép anyjává emelkednek. Na meg humoros csontvázak, akik igen sokat ugrándoznak.

Eredeti megjelenés: Revizor Online

Ügyvezető költő a 21. században

Ügyvezető költő a 21. században

Az eddig tárgyalt költőket összekapcsolja, hogy nagyon ritkán, és legfeljebb kivételes, jelölt, legtöbbször ironikus módon fordulnak a hagyományos verseléshez, inkább csak egy-egy sor erejéig – egyáltalán, a versforma megválasztása és tradíciója mintha nem is különösebben érdekelné őket. E tekintetben (is) némileg más a helyzet Pál Dániel Levente: Ügyvezető költő a 21. században című kötetének szövegeivel: vannak itt prózák, sőt jelenet is; vagyis hát nehéz megállapítani, hogy a próza-alakú (s nem is szükségképpen hagyományosan elbeszélő) szövegek minek volnának tekinthetők. Van olyan eset, amikor akár hosszú mottóként is olvashatjuk őket, a rákövetkezők elé; van, amikor prózaversekként érdemes értelmezni őket. Megvan ennek az alakításnak az a veszélye, hogy kevésbé regulázza a megszólalást, a sorokba tördelés több fegyelmet, tömörítést hozhat magával. Pál Dániel Levente esetében viszont, úgy vélem, nem a kötet verseinek egységességét (vagy egymáshoz való hasonlítását) kell megtennünk az értelmezés egyik (fontos) kritériumává, hanem magának a kötetnek a felépítettségét. Magyarán, a kötet négy egysége (egyenként és egymáshoz képest) nagyon is tudatos szerkesztés révén alakul ki, és mintha éppen ez volna itt a lényeg – nem az egyes versek, hanem az építmény a fontos (amibe tehát sokféle anyag és forma épül bele). Noha a szövegek gyakran erősen erotikusak (és, megint: test-közeliek, a nemiség kimondásától sosem tartózkodóak), más és más az a funkció, amit a kötet egyes egységeiben betöltenek. Anélkül, hogy készpénznek vennénk a szerzői útmutatásokat, amelyek a kötet hátsó borítóján olvashatók, világos, hogy például a harmadik rész szókimondása az utca, a kocsma, a „gengszterek és boszorkányok” trágársága – míg a negyedik részben a szerelmes versek leghagyományosabb hangjával keveredve ugyanez (vagyis: éppen hogy nem ugyanez) a nőhöz, a női testhez, a nőkhöz fűződő kapcsolathoz tartozó intimitás kifejeződése; az első rész a fikció terepére vezet („egy orosz utcalány és egy paranoid skizofrén vamp” világába), a második pedig a gyermekkorba. Mindezekben az egymástól igen távol álló világokban versek és prózák (sőt regényrészlet!) kavarognak, s olykor megszokott költői hangon, máskor durván, ijesztően abszurd jeleneteket idézve, akár szimplán malackodó szólamokkal alakítják ki azt a szöveg-terrénumot, amit bejárunk. Nagyon gondosan szerkesztett és izgalmas kötet, jóllehet a „szerethető” szót aligha lehetne használni vele kapcsolatban.

Eredeti megjelenés: Kálmán C. György: Ex libris. Élet és Irodalom, LV/14. 2011. április 8.

 

“Mintha kézzel tépték volna ki a manduláját, úgy tépte ki a tanáruk a há hangot a beszédükből, hogy ne mondjanak a gé helyett hát, a grasziasz helyett hrasziaszt.”  Mert a spanyol, portugál és a galego nyelv között elég sok, elég nagy különbség van. Az öntudatok között is.

Nézelődöm a könyvesboltban, sorozatok állnak hegyekben: huszadik századi osztrák novellák, latin-amerikai novellák, indiai,  kínai, skandináv, lengyel, cseh, jaj, még német és orosz novellák is. Tengeren innen és túli írók válogatásai egyen-kötetekben. Az arculati egység nyomasztó is lehet.

A XX. századi galego próza üdítő kivétel, még akkor is, ha szerzői közül többen haltak, mint élnek. Van rendes címe is: A pillangók nyelve. Elképzelem, milyen lehet a pillangók nyelve, érteném-e. Nos, “a pillangók nyelve igazából egy cső, amely úgy van összetekerve, mint az óra rugója. Ha valamelyik virág odavonzza magához, a pillangó letekeri ezt a csövet, beledugja a kehelybe, és elkezdi vele kiszívni a nektárt. Ha belemártjuk a nedves ujjunkat a cukorba, – közben szinte már érezzük is az édes ízt a szánkban, ugye? Mintha az ujjbegy lenne a nyelvünk hegye, az ujjunk pedig a cső… Hát így működik a pillangók nyelve.”

A novella hőse Veréb, aki most kerül iskolába, és galego létére meggyőződése, hogy ezt a pillangószerű nyelvét majd kitépik. Mert galegoul beszél, a galegok pedig csak megtűrt, szégyenletes népek. “Mintha kézzel tépték volna ki a manduláját, úgy tépte ki a tanáruk a há hangot a beszédükből, hogy ne mondjanak a gé helyett hát, a grasziasz helyett hrasziaszt.” Mert a spanyol, portugál és a galego nyelv között elég sok, elég nagy különbség van. Az öntudatok között is. A galegok (magyarban galjégók, én is így hallottam a Zorroban) különleges helyen, elzártan, Spanyolország északnyugati részén élnek, Galícia autonóm közösségben. A terület, hasonlóan Baszkföldhöz és Katalóniához, nyelvi autonómiával rendelkezik. A pillangók nyelvével.

A kötethez Bánki Éva, a  középkori és portugál irodalom szakértője  írt bevezetőt. Részletes történelmi hátteret ad az előző századok galego irodalmáról, rávilágítva a hétköznapokra, és a mítoszt vegyítő írásmódra, mely a kötetben szereplő írók zömének sajátja. A könyvben tizenhárom szerző huszonnégy novellája és rövidprózája található. Cunqueriro és Ferrín, a két húzónév több írással szerepelnek a kötetben. Finom ecsetvonások, a vidéki emberek mindennapjai, szerelmi szálak – ez Cunqueriro receptje; Ferríné pedig, Bánki Éva szavaival, “sosem hallott, Isten háta mögötti falvak királylánya, parafrazeált kelta hős, lágy szívű, óriás szarvasbogarak – bizony Ferrínhez hangulat, és főleg érzék kell…”

A szövegekből néha előszivárog a galegok megvetése, önsajnálata, múlt iránti szeretete, ezek az adalékok azonban jobbá, ízesebbé teszik őket. Cunqueriro is ezt vallja: „A történeteknek, amiként a nőknek vagy a húsoknak, fűszeres pácra van szükségük.” Egyetértünk. Mind megesszük, még Leiras süteményét is, a hetvenedik oldalról. Találunk ott őszibaracklekvárt, meggydarabkákat pörkölt mandulával, fahéjas cukorral. Az egész kötet ilyen. Egyszerű történetek, pici finomságokkal.

„A galegók mindig vagy kópék, vagy humoros fickók, a kópéság pedig a műveletlenek humora, mint ahogy a humor a tanultak kópésága.” – tanít minket Az üvegszem – egy csontváz vallomásai című novella sírkert-szociológus csont-krónikása. A pillangók nyelve – XX. századi galego próza című antológia novellái dermesztő humorral, festői leírásokkal és érzékletes jellemábrázolással rajzolják körül Galícia tájait, lakóit és epikai hagyományát.

A koporsólakó elbeszélő csípős iróniával mond keserű ítéletet az élőkről. Mostanában meglehetősen sok embert temetnek ugyan, de biztosan nem a forradalom az oka, hanem talán járvány tizedeli a gyáva népeket. De lesújtóan vélekedik a csontváz-világról is, ahol jó hangulatú haláltánccal feledik az élet súlyát, ráadásul a spanyolt sem beszélik helyesen, hiszen gége nélkül képtelenség erős h-hangot ejteni. Aztán, a sírhantmemoár írója bevégezvén munkáját, mindent látó üvegszemét, jegyzetfüzetét és ceruzáját egy falusi templomkertben pihenő barátjának sírjába földeli.

A pillangók nyelve című, a XX. századi galego prózát bemutató antológia első novellája előrevetíti a kötet írásainak hangulatát, érinti, vázolja a többi novella problémakörét, tematikáját és megelőlegezi azok jellemző elbeszélés-technikáját is: az áradó mesélőkedvet, valamint a legendák, a szóbeszédek, a misztikum és a groteszk erőteljes jelenlétét. A holtak és élők világának elválaszthatatlansága, összeérése, a gyászos dolgok, amiken nevetünk, a kacagtató történetek, amikbe beleborzongunk; a falu és a város közötti feszültség, a finom önirónia vagy a festményszerű, plasztikusan rajzolt táj mind-mind markáns karakterjegyei az antológia írásainak.

A galegók eredetileg Galíciának, Spanyolország északnyugati csücskének, no meg a környező kisebb-nagyobb tartományoknak a lakói. Nyelvük hosszú évszázadokon át nem volt irodalmi nyelv. Egészen a XIX. századi nemzeti ébredés koráig a parasztok szájhagyományában őrződtek meg történeteik. Jelentős epikai tradíció híján – tudjuk meg Bánki Éva kötetbevezető tanulmányából – a romantika korában a galegók folklorisztikus, mitikus gyökereikhez fordultak. Bánki úgy véli, a közösség identitásának a művészet eszközével történő, dicsőséges virágkor-mítoszok páncélzatába öltöztetett megacélozása – akkor még – nem járt sikerrel. A galego próza XX. századi megújulását viszont éppen az ősök hőstetteinek, a régmúlt mítoszokkal teleszőtt világának művészi újraírása tette lehetővé.

Az antológia lapjain halott galego királynők árnya sétálgat az esőáztatta utcákon, a hallgatag pontemili férfi egy rég elhalálozott úrnak végez sajtófigyelést heti két pesoért, don Merlin pedig, aki egy messzi országban látta meg a napvilágot, jóllakottan és elégedetten tűnődik mirandai birtokán. A csodavárás és a babonás félelmek, a hiedelmek és a mindennapok világa legszebben Ramón Otero Pedrayo A szirén című elbeszélésében mosódik össze. A novella félkegyelműnek tartott főhőse, Don Leonardo napokra eltűnik szülőfalujából, hogy aztán csodálatos és rettegett zsákmánnyal, a tenger csodaszép szirénjével térjen vissza. Don Leonardo a szirén képében – a mítoszi világból, az ősi és hatalmas tenger habjai közül – a halászok és földművesek erkölcsnemesítőjét, összetartásuk és felemelkedésük szimbólumát hozza el övéi közé. A kis galego falucska lakói pedig elégedetten félik a hiedelemvilágukból a mindennapjaik részévé váló csengő hangú, kacér szirént.

Pedrayo prózája körbevezet minket Galícia tájain. A sodró lendületű elbeszélővel a környék templomaiba, bíróságaira pillanthatunk be, földeken, szalonokban, ivókban időzhetünk. Mintha egy harsány színű, mozgalmas olajfestményt „olvasnánk”. A képszerűség egyébként a kötet több elbeszélésére is jellemző. Cunqueiro Amadeo de Sabres című története groteszk, füttyögő használati tárgyaival (pl. esernyő, facipő, kanál) hangulatában leginkább egy Magritte-képhez hasonlítható, Cunqueiro Merlin udvara című novelláját olvasva Velasquez portréi, a Yoana de Castro keresztülmegy a Quintanán szürreális szellemjárásáról pedig Dalí vásznai juthatnak eszünkbe. Xosé Luís Méndez Ferrín A meggyilkolt festmény című, két fiatal művész által megfestett, életre keltett, majd meggyilkolt gyengeelméjű teremtmény történetét elbeszélő novellája pedig nemcsak Oscar Wilde Dorian Gray-jét idézi, hanem olajszagú, kályha-melegFrankenstein-adaptációnak is tekinthető.

Az antológia elbeszéléseiben közös továbbá a történetmesélés vágya, az áradó mesélőkedv is. A szerzők gyakran narrációs cselekhez folyamodnak. A már említett Castelao-novellában egy sírásó találja meg a történetet elbeszélő csontváz vallomásait, a mesélő csak közreadja őket, illetve tulajdonába kerülésének körülményeit ismerteti. Merlin udvaráról Cunqueiro-nál a lovagi próza hagyományaival ellentétesen nem egy fényes páncélú, magas rangú úr, hanem don Merlin cselédje készít feljegyzéseket. Szintén Cunqueiro-nál egy másik történetben a Merlin udvarát felkereső vándor-mágus, Elimas veszi át a szót. Szindbád pedig olyan átéléssel, olyan színesen tudja elbeszélni a vele megesett kalandokat, hogy egy kasmíri uraság arra kéri, menjen el vele a vakon születettek negyedébe, és írja le a világtalanoknak a napvilágot.

Galíciában – úgy tűnik – mindenkinek vannak színes történetei, amelyeket szívesen megoszt asztaltársaságával, vendéglátóival, barátaival. Xosé Luís Méndez Ferrín Lorelai című elbeszélésének idős fogadósasszonya „akkor a legboldogabb, mikor vég nélkül mesélhet az elmúlt időkről.” Fontosabb kérdés viszont, hogy ki milyen nyelven, milyen nyelvjárásban szólal meg. Manuel Rivas A pillangók nyelve című novellájának elbeszélője a galego dialektust száműzni próbáló oktatásra úgy emlékszik vissza, „mintha kézzel tépték volna ki a manduláját, úgy tépte ki a tanáruk a há hangot a beszédükből, hogy ne mondjanak a gé helyett há-t, a grasziasz helyett hrasziasz-t.” Castelao Merlin asszonya – a távolról jött doňa Ginebra – régóta Mirandában él ugyan, de „néha-néha megbicsaklott beszédében, ha galegóul szólt.” A tárgyait előbb fütyülni, majd beszélni halló don Amadeo de Sabres kanala egy santiago-i kiskocsmában „ékes kasztíliai nyelven beszélt.” A legkülönösebb történet azonban minden bizonnyal annak a vadásznak az esete, aki álmában előbb (a városi szokásnak megfelelően spanyol akcentussal válaszoló) kutyájával, majd vadnyulakkal és özvegy pisztrángokkal állt szóba.

A kötet erénye, hogy szűk 160 oldalon sikerül felvillantania a XX. századi galego próza esztétikai és elbeszélés-technikai gazdagságát, meghozva ezzel a kedvet a galíciai próza olvasásához. Adósunk marad viszont egy alapos utószóval, amely taglalná egyrészről a kötet válogatási szempontjait, másfelől rövid helyzetjelentést adhatna a XX. századi galego próza jelentőségéről. Szívesen olvastam volna pár sort a galego irodalom jelen állapotáról, a kötetben olvasható szerzők recepciójáról is, valamint örömmel láttam volna az alkotók részletesebb, de legalábbis közel azonos hosszúságú ismertetését. Van olyan író ugyanis, akiről a kötet végén mindössze egy sort olvashatunk, Ramón Otero Pedrayo pedig nem csak az életrajzok közül, de a belső borító felsorolásából is lemaradt. Továbbá a világirodalmi tájékozódás szempontjából is segítségül szolgált volna, ha az eredeti cím és a fordító neve mellett a novella megjelenésének évét is feltüntetik a kötetben. Az antológia azonban apró hibái ellenére is fontos, hiánypótló kiadvány és élvezetes olvasmány. Elbeszélései közeli rokonságban állnak a mágikus realizmussal, a čapeki groteszkkel és a gogoli novellisztikával is. „A történeteknek – állítja Cunqueiro –, amiként a nőknek vagy húsoknak is, fűszeres pácra van szükségük.” A kötetet olvasva jól esik megízlelni a galego kispróza ízét. Bízzunk benne, hogy egy teljesebb, hosszabb válogatással a közeljövőben jól is lakhatunk.

A pillangók nyelve – XX. századi galego próza, Bp., PRAE.HU, 2010.

Forrás: KULTer.hu