Tag Archive: Saramago


Hajnalonta sok rettenetes kéz,
Egy nyikorgó ajtó, egy sejtelem,
Egy pengeként hasító üvöltés,
Egy kidülledt, engem figyelő szem.
Orvosi vényt ketté tépő beteg,
Egy hang, mint utolsó ítéletem,
Egy szipogva sírdogáló gyerek,
Egy eskü, ahol de nincs figyelem,
Eltaszító kar, sötét nevetés,
Egy csapda, ami rád les a sarkon,
Egy tál megrágott ételmaradék,
Egy vert asszony végigdől az ágyon.

Az álom poklának kilenc köre
És tizenkét halálos próbája,
Felkel a nap, minden új lesz végre,
Így kell legyen, így kell legyen, drága.

 

(Megjelenik: PoLíSz 129. 2010/ősz)

José Saramago: 23

Galaktika 246

Galaktika 246

A Galaktika 246. számában olvasható José Saramago O Ano de 1993 verseskötetéből a 23 című vers fordítása:

A megszállók emberhússal táplálják a számítógépeiket mert az elektronika csak így működik kielégítően

Meg ezáltal bevezettek egy olyan áldozati szertartást is melyből idővel kialakulhat egy vallás ha a megszállók kegyesen elfogadják az önkéntes áldozatokat

Köztudott azonban hogy az emberi agy egyetlen részének sem szabad belekerülnie a számítógépek tápterébe

Ha ez mégis megtörténne zavar támadna a városokon kívül és a városokban lakó emberek megsemmisítésének bonyolult rendszerében amely részben közvetlen és erőszakos részben pedig kifinomult és áttételes eszközökkel  működik

E veszélyes eshetőség megelőzése érdekében a megszállók legjobb kórboncnokai felügyelték a számítógépek táplálását

Az volt a feladatuk hogy a lehető legaprólékosabban átvizsgálják az emberhúst amelyet naponta háromszor juttattak be az acélfogakkal bélelt steril táptérbe

Az elővigyázatosságnak köszönhetően a központi ügyintézés szabályosan működött és a kapott eredmények megfeleltek a két ezred pontosságú előrejelzéseknek

Elmondhatjuk hogy az emberhús a létező legjobb táplálék bármely megszálló erő hatalmának fenntartására ha az agyat nem számítjuk

De ma az ügyeletes ellenőr figyelmetlensége miatt egy olyan levágott kéz került a táptérbe amelynek ujjai néhány százmillió neuront tartalmazó szürke masszára zárultak rá

Ha minden igaz egészen mostanáig nem érkeztek rendkívüli üzenetek a városon kívülről

A városban első alkalommal akasztotta fel magát egy megszálló katona de hátrahagyott levelét nem olvashatta el a parancsnoka mert azt a katonát aki elvitte volna neki csapdába csalták és megölték

Közben a számítógép önmaga módosítja az összes programját lecseréli a memóriáját és titokban támadásra készül

Ebben a pillanatban a biztonsági főnök feljegyzi az őrjárat időpontját és beírja hogy nem történt semmi említésre méltó

José Saramago

Először nem értettem Saramagot. Kilencvenkettő augusztusa volt. Egész nap a tengerparton Brazília felé úszó nagy kövek között. Túl sok tengervizet nyeltem kagylógyűjtés közben, telehánytam egy lisszaboni utcát. Aztán vacsora Lukács Lauráéknál, össze-vissza rohangáltam a nagy ablakos körfolyosón, konyhától hálószobáig. A halakat frissen hozták a hálóból. Aznapi nagy halak rögtön a konyhapulton. Néztem, hogy ilyen is van. Álomfinom fagyit ígértek vacsora utánra, és egy portugál írót, valami szaramagút, meg a feleségét. Vannak gyerekeik? – kérdeztem. Nincsenek. Akkor minek vagyunk itt?

Nagy, szép asztal, kicsit ijesztő. Saramago az asztalfőn, körülötte Laura, Tamás, anyám, apám, öcsém meg én is. Pilar fiatal és gyönyörű… Tényleg ez a bácsi felesége? Nem értettem, hogy lehet, s azt sem, hogy ha a bácsi portugál, a néni spanyol, akkor hogyan beszélgetnek egymással. Nem beszélték a másik anyanyelvét, igen, de beszélték egymás nyelvét, a szerelmesek megértik egymást, magyarázta anyám is, Laura is – nem a nyelv a fontos, hanem amit úgysem tudsz elmondani, ahhoz nem kell a nyelv sem. Túl sok volt ez akkor nekem, emlékszem, még évekig eszembe-eszembe jutott.

Unatkozni kezdtem, beszélgettek, portugálul, főleg Saramago. Hosszan mesélt, vártam a fagyit, átvonultam a szomszéd szobába, onnan néztem, ahogy a bácsi magyaráz, néha tettem egy kört a felnőttek között, próbáltam érteni, nagyon odafigyelni, kimerített a tenger, a koncentráció, elaludtam a fotelbe gubózva, Saramago mesélt álomba.

Aztán faltam. Megkapta a Nobel-díjat, sorra jelentek meg a regényei, s az Európa egymás után kiadta, szép Odilon Redon képekkel a címlapon. A Vakságot talán háromszor, a Jézus Krisztus evangéliumát négyszer olvastam, más szerző hónapokig nem érdekelt, a felvételin kívülről tudtam öt-hat regényét. Ő volt az író. Ő volt a regény. S azok a két-háromszáz oldalas mondatok. Így is lehet párbeszédet, a párbeszéd is szöveg, nincsenek bekezdések, végtelen regényszöveg van, s a bűvölet, ahogy elmerülsz, ahogy kezded elölről, ahogy nem lehet abbahagyni.

Mennyi mindent elbír egy mondat, mennyire nem a mondat az alapegység, s ahogy regény és esszé, sujet és gondolat, történet és mágia együtt, egy világban, és az „Evangélium” zseniális ekphraszisza, ámultam, hogy ilyet is lehet… Ezek már egyetemistaként, irodalomelmélet és portugál irodalom órák hatása alatt. Akkor olvastam először eredetiben, egy óra olvasás hat-hét óra szótárazást jelentett. Megint nem értettem, nem tudtam összerakni a végtelenül kígyózó mondatokat, a rengeteg alá és mellérendelést, első lelkesedésem nem tartott ki egy regénye – akkor talán az O Homen Duplicado volt soron – befejezéséig sem.

Aztán fordítottam. Az ELTE dísztoktorává avatta, meghívták, először igent mondott, a Nagyvilág számot szentelt tiszteletére, kaptam három verset. Eddig talán nem is jelent meg tőle vers magyarul, én nem tudok róla, volt három napom három hosszú versre, három éjszaka pörgettem magam, nappal munka, éjjel Saramago. Ekkor jutott eszembe, valamelyik alig látok már hajnal, ahogy húsz évvel ezelőtt mesélt. Elkészült, megjelent, már egy interjút terveztem, a kérdéseken agyaltam, az „újratalálkozáson”, apámmal végigvitatkoztunk egy vasárnap délutánt, hogy a Káint le kell-e fordítani, miért, miért nem, majd Pilar lemondta az utazást, Saramago nem érzi jól magát, kimerítené, ha jönne, mert ha ide is, akkor Milánóba is el kellene mennie a Káin bemutatójára, s az már túl sok lenne, inkább egyik sem.

Aztán tegnap. Délután esett, nem esett, esett, fél szemmel a német-szerb meccsen, fél kedvvel a döcögő MTI-n, s a rövid, pár soros hír: „Az író kiadójától és a családtagoktól származó információk szerint a Nobel-díjas írót 87 évesen, a spanyolországi Kanári-szigeteken, Lanzarotén lévő házában érte a halál pénteken. Saramagót 1998-ban tüntették ki az irodalmi Nobel-díjjal. A leukémiás szerző délben, rövid rosszullét után halt meg.” Ennyi. Fájt. Kicsit jobban, váratlanabbul. A világ egyik legnagyobb élő írója halt meg.

A cikk eredeti megjelenési helye: PRAE.HU

Hommage à José Saramago

A Nagyvilág c. világirodalmi folyóirat 2010/5. számát a Nobel-díjas portugál José Saramago szövegeinek szentelte. Olvasható benne 3 versfordításom, egy pedig itt is:

Az asztal az első tárgy
A mesa é o primeiro objecto

Az asztal az álom első tárgya.

Fehér, fehér fából, festés nélkül.

Rajta fehér papírok, lebegnek-libbennek a mozdulatok elől.

A hely hivatali szoba lenne, ha nem valamilyen apszis volna lépcsőkkel.

A vakolatlan fal ívén látni lehet a kopott köveket.

Mikor az álmodó felébred, megpróbálja kideríteni, hol volt, valószínűleg eszébe jut egy ilyen rom, Párizsban, a Cluny Múzeumban.

De nem biztos.

Nem engedelmeskednek a fehér papírok, az álmodó egyre türelmetlenebb.

Az apszisban hirtelen érezhető lesz valaki jelenléte, nem is a jelenléte, inkább fenyegetése, szétterjed, megül.

Kezdődik a rettenet.

Az ember, aki álmodik, ellen akar állni, de a félelem erősebb, nincs ott senki, kinek bátorságát meg kellene mutatnia.

Egy hosszú folyosón menekül, megáll egy ajtó előtt, biztos egy kertbe nyílik.

Hátranéz, valaki megjelenik.

A folyosó végén átsuhan egy füstszínű lány.

A félelem elviselhetetlen.

A lány közeledik, cikázva, forogva, falról-falra pattanva.

„Ki vagy?”, kérdezi az ember, aki álmodik.

„Mák”, felel a lány, hangtalan nevet.

A félelem kiveti a férfit a kertbe.

Földre zuhan, a lány, már nincs füstszíne, csak mintha piszkos lenne, mellé zuhan.

Földre érve megkettőződik, egymással harcol, ruhát tép, húst szakít egyik a másikból, ruha és hús szinte nyomban visszanő.

Az ember nem bírja tovább, ki kell szabadulnia.

Újabb lány jelenik meg, olyan, mint a másik kettő, csak sokkal nagyobb.

A földön fekszenek, egymásba gabalyodva, egymáshoz nem érve.

A nagy lány kötényének zsebében van egy tojás.

Ha azt a tojást valaki kiszedi onnan, és a kertben eldobja, hogy összetörik, a lidércnyomás véget ér.

Mert az ember már tudja, hogy álmodik.

A nagy lány leül a földre, behajlítja a térdét, combján lecsúszik a szoknya, ágyéka kilátszik.

A tojás, el kell venni tőle a tojást.

A lány nevetve ringatózni kezd.

Elérkezett a pillanat.

A férfi becsúsztatja kezét a zsebbe, és megragadja a tojást.

És felébred.