Tag Archive: szerkesztés


A (szépirodalmi) szerzők egyik állandó panasza, hogy amikor befejezik remekművüket, és elküldik egy folyóiratnak vagy egy kiadónak, akkor nemhogy másnap nem kapnak választ – elutasítót vagy kedvezőt –, hanem sokszor hetekig-hónapokig kell várakozniuk tűkön ülve, hogy egyáltalán egy rövid hivatalos levélre méltassa őket a nagytiszteletű szerkesztő vagy még nagyobb megbecsülésű kiadó.

A szépirodalom területén dolgozó szerkesztők egyik állandó panasza, hogy annyi remekmű kézirata érkezik be hozzájuk hetente, hogy alig-alig tudnak megbirkózni a mennyiséggel. Nekik egyrészt ugye az a feladatuk, hogy a már elfogadott kéziratok nyers szövegeiből mű, illetve könyv legyen. Ehhez meg elsősorban idő kell, pepecselés, hosszas elmélázások, beszélgetések a szerzővel, dolgos jegyzetelések és váratlan tüneményes ötletek. Emellett kellene érdemben, rendesen, böcsülettel elolvasniuk a rengeteg beérkezett művet, és felfedezni a tömegben a kincset, a disznók közt a gyöngyöt.

Az irodalomhoz közeli emberek állandó panasza, hogy már mindenki ír, mindenki író akar lenni, de legalább könyv címlapján szerepelni, és ez a lelkesültség nemhogy alább hagyna, hanem egyre csak terjed, megállíthatatlanul.

Így egyre több a kézirat, egyre több a szépreményű mű, egyre több az olvasnivaló, egyre nagyobb mennyiséget kell ahhoz feldolgozni, hogy abból ki lehessen választani azt a párat, amiért érdemes ezt az egészet csinálni, végeredményben élni. Ugyanez igaz akkor is, ha egy szerkesztőségben ülünk, és bociszemekkel nézzük a befutó szöveganyagok nem csökkenő valós vagy virtuális bábeli tornyát, és igaz akkor is, ha egy valós vagy virtuális könyvesboltban állunk a szemet gyönyörködtetően sokszínű, hatalmas választék előtt, és csak annyit szeretnénk, hogy egy jó könyvet adjon valaki a kezünkbe.

Utóbbi esetben persze van segítség, a kifogástalan modorú, nagy műveltségű, bibliofil könyvesbolti eladók helyét lassan átveszik az ízlésünk minden kis apró rezdülését figyelő programok, amelyek rögtön olyan könyveket és egyéb termékeket ajánlanak nekünk, amilyeneket minden bizonnyal szeretnénk.

Kiismerik a kattintásainkat, figyelik minden mozdulatunkat, és amikor újra belépünk a (valós, de ez esetben inkább virtuális) könyvesboltba, pontosan azokat az olvasnivalókat dugják az orrunk alá, amelyeket mindig is el szerettünk volna olvasni – akkor is, ha erről két perccel korábban halvány lila fogalmunk sem volt.

Előbbi esetre – a túlterhelt szerkesztők nyavalyáira – ez eddig még nem volt orvosság. A kéziratokat ugyanis valakinek el kell olvasnia, meg kell ítélnie annak milyenségét, és ha megnyerő, akkor érdemeiről meg kell győznie előbb a főszerkesztőt, majd a kiadó vezetőit: érdemes az anyag, jó a szerző.

Ez edig nem volt, de aztán belefutottam a Flavorwire oldalon Jonathon Sturgeon rövid esszéjébe: The End of the Human Publisher? Introducing the First Novel to Be Chosen by an Algorithm (Az emberi könyvkiadás vége? Az első algoritmus által kiadásra érdemesnek talált regény bemutatása).

A cikk apropója, hogy még április végén a berlini székhelyű Inkitt vállalat bejelentette együttműködését a Tor Books kiadóval, ami nem más, mint annak a hagymázas álomnak a megvalósítása, hogy egy ember helyett egy prediktív algoritmus válassza ki a beérkező kéziratrengetegből a kiadásra érdemes remekműveket.

Emberi erőforrásra tehát ebben a nyűgös munkafázisban nincsen szükség, elég csak a számítógépet megetetni minden kézirattal, megnyomni a start gombot, és várni, amíg a szövegeket átszkennelő mesterséges intelligencia megnyitja a szerkesztő előtt a következő Nagy Mű nyersanyagát.

És a gép természetesen már meg is hozta első döntését, Erin Swan Bright Star (Fényes csillag) című young adult fantasyjére esett a választása. Ehhez még annyit érdemes tudni, hogy az Inkitt egy olyan írói közösségi oldal, ahová bárki feltöltheti írásait, a többiek hozzászólhatnak, kritizálhatják, dicsérhetik, fel- vagy lepontozhatják – jelenleg körülbelül félmillió aktív tagja van.

Rendelkezésre álló szöveg volt tehát bőven, elegendő volt csak szabadjára engedni a kis programot, az választott, és a regény hamarosan meg is jelenik.

„Ennek a könyvnek az esete is világosan jelzi, hogy könyvkiadás jövője a prediktív adatelemzés” – nyilatkozta Ali Albazaz, az Inkitt alapítója és vezetője, majd felvázolta további terveit, amelyek, bármennyire hihetetlennek tűnnek, de annyira azért mégis komolyan veendők, hogy az alig egyéves berlini cégről szakmai körökben már úgy beszélnek, mint az Amazon – és a Kindle Direct self-publishing modellje – egyik lehetséges és komolyan veendő kihívójáról.

Hogy igaza lesz-e abban, hogy az ügynökök és a kiadói munkatársak, szerkesztők helyét átveszi-e a mesterséges intelligencia, még nem tudhatjuk, ez a jövő zenéje. De arra nagyon kíváncsi vagyok máris, hogy mekkora siker lesz Erin Swan regénye – illetve regénysorozata –, egyezik-e a gép által összerakott esztétikai horizont az olvasók tömegének ízlésével.

És végül is arra megy majd a világ, amerre ez a tömeg szavaz – nem máshogy, hanem a legszentebb olvasói állásfoglalással: a vásárlással.

LINK

11008787_10153197908904917_8423821114968635546_n

Ez az a (szerkesztői) szemlélet, ami egy ideje Magyarországon nem divat (volt valaha?), se a kultúrában, se a közéletben, se a kultúrpolitikában (stb.), se az egyik vagy a másik vagy a harmadik oldalon (vö. haverok, vö. esztétikai korrupció, vö. kánonpánikkeltés). Álomvilágban élnénk, hogy évtizede ezt képviseljük, és a továbbiakban is ezt fogjuk? 😀 >>> “…olyan felfogásban képzeljük el a kultúra és a tudomány mintázatait, amely nem rendezi azokat hierarchikus szerkezetbe, sokkal inkább mellérendelő és egymást értelmező viszonyban gondolja el őket. Irodalmi kínálatunk elsődleges célkitűzése továbbra is annak a profilnak a megőrzése, amely az alakuló kortárs literatúrában képes a folyamatos megújulásra, a beszédmódokat pedig nem bemerevíti, hanem párbeszédbe hozza.” (by L. Varga Péter, a fotó is tőle 😉 )

Forrás: prae.hu

Megjelent és már digitálisan is elérhető (cikkenként vagy pdf-ben) a Gyógypedagógiai Szemle 2013. évfolyamának második száma. A szám tanulmányai többek az adaptív viselkedés mérésével, a segítőkutyák segítségével történő társadalmi szemléletformálással, az SNI tanulók oktatásával, a Diszkalkulia Pedagógiai Vizsgálatával (DPV), a hangképzési zavarok kezelésének egészségügyi jelentőségével, illetve az írásbeli kommunikáció fejlesztésével foglalkoznak.

LINK

Már nyomtatásban és digitálisan is elérhető a Gyógypedagógiai Szemle 2012/2. száma. E szám jubileumi szám – a MAGYAR GYÓGYPEDAGÓGUSOK EGYESÜLETE megalakulásának 40. évfordulójára. Különszámunk egy válogatást tesz közzé azokból a közlésre beérkezett anyagokból, amelyek jól példázzák a gyógypedagógia alapproblémáinak interdiszciplinaritását a nyelvészet, a pszichológia, a medicina, illetve a gyógypedagógia elméleti és gyakorlati aspektusából.

LINK

(…)

A leghátrányosabb, de a leglehetőségtelibb helyzet így

A pillangók nyelve

előtt adódik, lévén bejáratott szerzőkről és megfogható olvasótáborról nehéz lenne beszélni, de éppen ezért a merítés is végtelen – legalábbis elvben. A gyakorlatban viszont – ahogy legkésőbb Bánki Éva előszavából kiderül – erősen szűkíti a lehetőségeket a tény, hogy a jelenleg nagyjából hárommillió beszélővel rendelkező, észak-spanyol galegók semmilyen, huszadik század előtti epikai hagyományra nem építhetnek. A térség (Galegóföld vagy Galicia) egészen az 1970-es évekig túlnyomórészt agrárvidék, melyet a történelem jelentős részében gazdasági elmaradottság, magas analfabetizmus, jelentéktelen polgárság, láthatatlan értelmiség és széles körű kivándorlás jellemez. Ébredező nemzettudatának szárba szökkenését ráadásul a harmincas években derékba töri Franco heterogenitást tűzzel-vassal regulázó diktatúrája, így nem meglepő, hogy a kötet a huszadik század első és utolsó évtizedeiből építkezik. A többi három válogatástól eltérően itt különös hangsúly esik két szerzőre, a 2011-ben épp száz éve született Álvaro Cunqueiróra és az ötvenes évek végén induló Xosé Luis Méndez Ferrínre (némi szerkesztési kritika, hogy a bevezetőben és a szerzői életrajzok esetében is aránytalan a túlsúlyuk). Mindkettejükre, ahogy általában a kötetben szereplő novellistákra is, jellemző a ráérős, leíró, lassú elbeszélés: az időtlen mozdulatlanságba meredt galegó tájba nehezen is illene a vágtató, filmszerű, feszes próza, annál inkább az Artur-mondakört (vagyis a fiktív galego múltat) felhasználó, par excellence anekdotikus, folyamatosan oldalágakat hajtó udvari történetfűzés. S talán épp a néhol morbid humor „fűszeres pácába” (Cunqueiro) forgatott fikciók adják a reményt a túléléshez: merthogy a galegók története a nélkülözés, a kisemmizettség, a perifériára szorítottság története, s legyen bár a főhős éhező kisfiú vagy kommunistából lett multicéges alkalmazott, a tét pedig az emberiség sorsa vagy egyszerűen csak egy est a moziban, a vereség garantált. A kötet (a galegó irodalom?) erénye, hogy a csekély számú pozitív történés ellenére a keserédes a legrosszabb íz a novellákban – e tekintetben jó, akár programadó alternatíva ez önsajnálatban gazdag, kis magyar szenvedéstörténetünkre. Az olvasói orientáció érdekében emeljük most ki Carlos Casares „A zsidó Jákob” című tanmeséjét, Ferrín Borgest idéző kétpercesét, „A bakót”, Gonzalo Navaza és Manuel Rivas történelmi novelláit, a groteszk kedvelőinek pedig ajánljuk a Rui Cardoso Martinsban továbbélő Castelao csontvázmonológját.

(Szerkesztette Pál Dániel Levente, válogatta és az életrajzokat írta Pál Ferenc és Marga Chao, a bevezetőt írta Bánki Éva, fordította Bata Péter et al. Prae.hu, Budapest, 2010.161 oldal, 1790 Ft)

(…)

Eredeti megjelenés (és teljes szöveg): Élet és Irodalom. LVI. évfolyam. 19. szám, 2012. május 11.

Gyógypedagógiai Szemle 2011/3-4

Gyógypedagógiai Szemle 2011/3-4

Már nyomtatásban és digitálisan is elérhető a Gyógypedagógiai Szemle2011/3-4., logopédiával foglalkozó dupla száma. A lapszám szerkesztését is ez az inter- és intradiszciplinaritás határozta meg. Elsősorban olyan eredeti közleményeket kívántunk publikálni, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy a határtudományok kutatásai – például a nyelvészeti, fonológiai irányultságú kutatások (tipikus, atipikus egy- és kétnyelvű gyermekek esetében – Sebestyénné Tar Éva és Bóna Judit tanulmányai), a pszichológia (Lajos Péter), a foniátria (Szamosi Tímea–Mészáros Krisztina–Nagy Éva– Banai János) vizsgálati eszközei – hogyan gazdagítják a logopédia elméletét, válnak nélkülözhetetlen tudássá nemcsak a tudomány, de a szakma számára is. (Részletes tartalom beljebb…)

Ismerős tájakon járunk. Olykor nem is tudjuk, honnan olyan ismerős, de mégis, mintha már olvastunk volna valami hasonlót. Lehet, hogy sose hallottunk a galegókról, mert diszkrétebbek, mint a katalánok és a baszkok, de az El Caminót csak el tudjuk helyezni a térképen, mióta újjáéledt a középkorban annyira népszerű, zarándoklattal egybekötött turizmus. Nos, az El Camino Santiago de Compostelába vezet: és ott bizony galegók élnek.

Van egy érdekes sajátságuk ezeknek a népeknek: az ő nyelvük, amely valahol a kasztíliai (spanyol) és a portugál között lebeg, hol erre, hol arra billen, illetve billentik: főleg a politikusok és a feltörekvő, öntudatos galego fiatalság. Ha azonban mondjuk Santiago utcáin galegóul kívánna az ember beszélni, könnyen hülyének nézhetik, és csakis spanyolul fognak válaszolni. (Katalóniában pedig a spanyolul próbálkozónak válaszolhatnak angolul. Ilyen is van …)

A galego nyelvvel ugyanis az a helyzet, hogy nem igazán nagy a presztízse. A középkorban volt neki bőven, mert a galego-portugál számított a líra nyelvének (ekkor a galego és a portugál nem vált még szét, és némelyek szerint ez máig nem történt meg), aztán körülbelül fél évezredig az észak-nyugat-spanyolországi Galícia tartományban legfeljebb konyhanyelvként élt tovább a helyi idióma: se a templomban, se az iskolában, se a hivatalokban nem lehetett használni.

Nem akarunk most belemenni a galego nyelv és irodalom történetének hosszas tárgyalásába, de elkerülhetetlen, hogy erről is szót sejtsünk, mikor az antológiáról beszélünk, hiszen egy „ismeretlen” nép ismeretlen irodalmának néhány darabját kapjuk meg szép magyarsággal a fiatal fordítóktól és szerkesztőtől: de az ismeretlenség mégiscsak inkább látszólagos, mint valódi. Európában vagyunk, no meg egy kicsit Dél-Amerikában is. Merthogy rengeteg galego tántorgott ki Dél-Amerikába, talán ezért is szüremkedett be annyira a mágikus realizmus a galego irodalomba.

A galego írók spanyol írók is. Ahogy a katalán írók is spanyolok, köteteik gyakran mind a két nyelven megjelennek. Mikor saját nyelvükön alkotnak ezek a művészek, egyfajta aszkézist is gyakorolnak, galegóul vagy katalánul írni elhivatottság, tán hazafiság kérdése is. Mert nagy tömegeket nem lehet ezzel megcélozni. De az irodalmat életben kell tartani. A galegót a romantika élesztette fel tetszhalálából, de egy 500 évig csak családi körben használt nyelvet modernizálni nem kis feladat. És ez ma is meglátszik a nyelven – vagy mondhatnám úgy is, a galegóhoz tartozó dialektusok összességén. Mert amolyan igazi, standard galego nyelv nincs is – illetve van, de senki nem érzi sajátjának. Merthogy műanyag.

De térjünk rá magára a kötetre, melyben hosszabb-rövidebb elbeszélések kínálkoznak, összesen tizenhárom szerzőtől: közülük Álvaro Cunqueiro (1911-1981) és Xosé Luís Méndez Ferrín (*1938) a legnagyobb nevek, ami persze nem jelenti azt, hogy az „átlag” magyar olvasó, vagy fogalmazzunk úgy: az ibériai irodalmakat egyébként nem ismerő olvasó számára ezek a nevek mondanának valamit. Noha az előszót jegyző Bánki Éva szerint a kortárs spanyol (vagy mondjuk úgy: hispániai) irodalom legnagyobbjai közé tartoznak, mivel nem az általában mindenütt jelentősebb ismertséget biztosító regényírói pályát választották, külföldön nem igazán váltak népszerűvé. A galego irodalomra egyébként is a kis műfajok jellemzőek inkább, így ez a novelláskötet nagyon jó keresztmetszetet ad róla.

Ez a lírához és a kis műfajokhoz való vonzódás talán a nyelv középkori szerepére is visszavezethető, de ennél talán többről van szó, és a galegók ebben is nagyon hasonlítanak az észak-portugálokra, nem csak a beszélt nyelvük szókincsében és kiejtésében bukkanhatunk meglepő párhuzamokra: szegény, de kis földdel, házzal rendelkező népesség jellemzi ezeket a tájakat, egyik faluból a másikba átmenni külön kaland, az alapélmény a bezártság és nem a nagy puszta szabadsága, talán ezért nem is honosodott meg az epika … Finom megfigyelések, cizellált leírások, fanyar humor, abszurd helyzetek, kísértetek és legendák mindenütt. Galícia a kelta, keltibér gyökerekre büszke, és középkori irodalmuk ilyetén kötődése, az Artúr-mondakör mindenütt tapasztalható jelenléte kapóra jön, ha a földhözragadt paraszttársadalmat mítoszok ködébe, vagy éppen fényébe akarja felemelni az író. A XX. században azonban már nincs igazi funkciójuk a XII-XIII. századi lovagregény-hősöknek, rájuk sem ismerünk, csak a nevükről rémlik valami: Merlin, Ginevra, Galván … (Hozzáteszem, a középkori irodalmat kevéssé ismerő magyar olvasó számára ezek a nevek talán nem is mondanak semmit, esetleg nem ártott volna néhány lábjegyzettel megvilágítani, ki kicsoda.)

Ahogy Bánki Éva is említi, az elbeszélések nagy részében alig történik valami, vagy éppenséggel semmi nem történik, az idő is meglehetősen képlékenynek tűnik, olykor, mintha nem lenne világos, melyik korban járunk, de nem is számít igazán, ennek a félig szendergő, félig ébredező, cseppet sem dinamikus népnek a tagjai nem sietnek sehová, és nem reménykednek semmiben, nem is nagyon bánják, ha nem jutnak el oda, ahová elindultak. Halottnak vagy élőnek lenni se nagy különbség, ahogy CastelaoAz üvegszem – Egy csontváz vallomásai című írása bizonyítja, amely egyébként az észak-portugál António Nobre verseinek világát idézi fel bennem.

Mivel számos rövid és érdekes, olykor borzongató, olykor megható, olykor csak gyönyörködtető elbeszélés szerepel a kötetben, és mindről lehetetlen írni, hármat emelnék ki, mint számomra legemlékezetesebbet: a Castelao-féle, ugyancsak középkort idéző A kristálykád és az ördög című történetet (vajon miben fürödtek az apácák?), a Cunqueiro által jegyzett Ta pura mikala című, az állatok titkos nyelvéről szóló írást, és a Márquez világát felidéző A bakót Méndez Ferrín tollából: mind a három csattanóval végződő történet, ezért a tartalmi elemzésükre most nem is kerítek sort.

Ami a kötet címét illeti, az ugyan költőire sikeredett, és ebből a szempontból illik is a benne szereplő elbeszélésekhez, de nem mondhatnánk, hogy igazán ütős lenne. Pedig akár lehetett volna ennél karakterisztikusabbat is választani. Persze, értem én, a nyelv kettős jelentéstartalmával játszik a címadó, mégis úgy érzem, szerencsésebb lett volna erőteljesebb cím mellett dönteni. Az Egy csontváz vallomásait például jóval többen levették volna a polcról – szerintem.

A fordítók (Bata Péter, Gergely Veronika, Jablontzay Katinka, Kovács Lenke és Szelényi Zsolt) teljesítménye nem csupán azért tiszteletreméltó, mert szép magyarsággal sikerült visszaadniuk a jobbára költői, sok leírással, hangulatfestéssel operáló, olykor kifejezetten nehéznek számító prózaszövegeket (ez persze a szerkesztő, Pál Dániel Levente érdeme is), hanem azért is, mert, ahogy ugyancsak galego szövegek, esetemben versek fordításánál megtapasztalhattam, igazán megbízható szótár se nagyon létezik, és minden író kicsit másfajta nyelvet használ, olykor valóságos rejtényfejtéshez hasonlít a fordítási folyamat.

Bánki Éva előszavában nem hazudtolja meg saját medievista mivoltát, sem azt a törekvését, hogy valahogy mindent közelebb hozzon a magyar kultúrához: én nem hiszem, hogy erre feltétlen szükség lenne. A magyar olvasó nem azért fog a kezébe venni egy külföldi novelláskötetet, hogy párhuzamokat keressen a maga irodalmi hagyományával, inkább épp a másra, az eltérőre kíváncsi. Ha nem tudjuk meg, mi közünk van a galegókhoz, az sem tragédia, bár a Cunqueiro-féle Szindbád kapcsán Krúdy mindenképpen eszünkbe fog jutni.

A kötetben szereplő írások válogatásért (és az életrajzokért) Marga Chao galego irodalmár és a portugál irodalom ismerője, sőt, jeles fordítója, Pál Ferenc felelnek, igazán szép és sokszínű antológiát állítottak össze. A rövid műfaj kedvelőinek mindenképpen ajánlom!

Eredeti megjelenés: Lazarillo.hu

Gyógypedagógiai Szemle 2011/2

Gyógypedagógiai Szemle 2011/2

Már nyomtatásban és digitálisan is elérhető a Gyógypedagógiai Szemle2011/2., szometopedagógiával foglalkozó száma. A lapszámban többek között tanulmány olvasható Benczúr Miklósnétól, Kullmann Lajostól, Berényi Marianne–Katona Ferenctől, Lénárt Zoltántól, valamint a DIS-QOL életminőség vizsgáló eljárás hazai eredményeiről. (Részletes tartalom beljebb…

Alább olvasható a Magyar Gyógypedagógusok Egyesületének készített féléves jelentés egyszerüsített, rövidített változata, mely röviden és statisztikai adatokkal megerősítve bemutatja a Gyógypedagógiai Szemle Online eddigi történetét, a laparculat bővülését, az olvasószám emelkedését, illetve röviden kitér a jövőre, a tervekre is.

A teljes anyag ide kattintva olvasható.

A pillangók nyelve – XX. századi galego próza

A pillangók nyelve – XX. századi galego próza

A Spanyolország területén élő kisebb népek ismertségéről az utazási irodák és a terrorakciók gondoskodnak. A galegók nem tartoznak ide, ők nem robbantanak, mint a baszkok, nem gazdagok, mint a katalánok, és nem is döngetik büszkén a mellüket. Épp ettől olyan szerethetőek. FÜRTH ESZTER ÍRÁSA.

„Hogy mi dolgunk nekünk a galegókkal?” – áll a kötet fülszövegében a kérdés, legnagyobb kíváncsiságunk ellenére megválaszolatlanul. És tényleg, vajon mi? Lássuk be, ha az átlag magyar honpolgárnak azt mondom: galego, rávágja, hogy Asterix és Obelix, pedig ők gallok, nem pedig galegók. A káoszt fokozza az említett képregényhősök Galliája, valamint a közép-európai, történelmi Galícia (Halics, Gácsország) és az ibér Galicia nevének zavarba ejtő hasonlósága. Ne csodálkozzunk hát, ha az egyszeri olvasó a XX. századi galego prózakötetet kezébe véve hirtelen nem tudja eldönteni, miféle nép, miféle kulturális identitásának megőrzéséről van is szó. Szóval az első dolgunk a galegókkal az, hogy elhelyezzük őket Spanyolország észak-nyugati ficakjában, utána meg az, hogy belefeledkezzünk meséikbe, fanyar humorukba, és felfedezzük megtépázott, de élő nemzeti identitásukat.

A grammatikájában a portugálra, kiejtésében a spanyolra hasonlító galego nyelv a középkorban a magaskultúra nyelve volt, még a kasztíliai király is galegóul írt szerelmes éneket, majd több évszázadon át az egyszerű emberek, a földművesek által használt nyelvjárásként élt a köztudatban. A romantika, majd a XX. század számukra is a nemzeti identitás keresését jelentette, de nem agresszív formában. A galegók nem idegenkednek attól, hogy spanyolul beszéljenek, hiszen szeretnék megmutatni az arra járóknak, tudnak ők „rendesen” is beszélni, nem csak az egyszerű földművesek nyelvén. A „nacionalista” étterem itt mindössze galego nyelvű étlapot jelent, mint ahogy irodalmukban is a legfőbb „lázadást” maga a nyelv jelenti. A Pillangók nyelvecímű kötet szerzői sem hozakodnak elő semmiféle hangsúlyozott nemzetőrzéssel, nem kiabálják önfeledten, hogy márpedig ők nem spanyolok, hanem galegók. Viszont épp ettől válik olyan szerethetővé ez a kis népcsoport, meg az a bizonyos identitásőrzés.

Persze túlzás lenne azt állítani, hogy a kötetben semmi nem utal a szerzők galego származására. Ahogyan Bánki Éva is kifejti az előszóban, a nemzeti romantika korának vívmánya volt például a nép keltákkal való rokonítása, ami az elbeszélések tematikájában is megmutatkozik. A kötet egyik legjelentősebb alkotója, Cunqueiro egész novellafüzért szentelt Merlinnek és udvartartásának, újraírva a kelta rokonság gondolatát, el is játszva ezzel az irodalmi hagyománnyal. A kelta és breton mondák megidézése nemcsak a romantikus eredetkereséssel hozható összefüggésbe, hanem a galego irodalom középkori virágzásával is. A trubadúrlíra szerelmes énekei az Ibér-félszigeten galegóul láttak napvilágot, csakúgy, mint a helyi sajátosságnak számító barátdalok és csúfolódó énekek. A szerelmes költészet a mai Dél-Franciaországból érkezett ide, amiben nagy szerepet játszott a Santiago de Compostelába vezető zarándokút is. Az udvari szerelem énekeivel és történeteivel összefonódnak az okszitán irodalom lovagi erkölcséből és a kelta hagyományból táplálkozó legendái, amelyekre Cunqueiro elbeszéléseiben is rábukkanhatunk.

Merlin és családja című elbeszéléskötetből több szöveg is bekerült ebbe a válogatásba. Erre ugyanakkor semmi nem utal, és csak némi utánajárással deríthető ki, hogy a Merlin udvara, az Elimas történetei és az Esmelle erdeje egy kötetből származik. Cunqueiro novelláskötetének darabjai eleve lazán kapcsolódnak egymáshoz, itt a kötetben pedig csak sejthető az összefüggés a csodás történetek közt. Az Ezeregyéjszaka meséire hajazó, nagymesélő Elimast egyébként is inkább Cunqueiro másik művének főhőséhez, Szindbádhoz kötnénk szívünk szerint, ha az meg nem ösztökélné olyan hevesen a magyar olvasót a mi, Krúdy-féle hősünkkel való összeolvasásra. A kötetben megjelent részlet a Ha az öreg Szindbád visszatérne című könyvből a nőket és a jóféle ételeket kedvelő, emlékről emlékre lendülő, valós és fiktív világokat összemosó figurát állít elénk, mintha Krúdy Szindbádja bújt volna galego bőrbe.

A galego népre egyéb tematikai elemek is utalnak. Itt vannak mindjárt Cunqueiro egy másik elbeszéléskötetéből, az Emberek innen-onnan című munkájából származó részletek (amelyek szintén forrásmegjelölés nélkül, elszórva kaptak helyet a kötetben). A részletekben egy-egy mókás vagy kesernyés helybéli sorsát ismerhetjük meg, mint például a tárgyak füttyentését meghalló Amadeo de Sabresét, vagy Rellóét Pontemilből, aki egy halott embernek gyűjti a híreket. A furcsa, fanyar humorú galego emberről a kötet elején található Castelao-elbeszélés meséli el a legtalálóbb történetet. Az üvegszem – egy csontváz vallomásai a kötet talán legkiemelkedőbb szövege, és egyike azon keveseknek, amelyek ebben a kötetben láttak először napvilágot magyarul. A cím nem metafora, valóban egy csontváz vallomását olvashatjuk, aki beavat minket a temető mozgalmas életébe. Igazi galego világ ez, ahol spanyolul nem is lehet beszélni, hiszen gége nélkül nem lehet erős ’h’ hangot ejteni. Alhas nélkül pedig nevetni képtelenség, így a csontvázak jobb híján ugrándoznak, ha mókás dolgot észlelnek, ami pedig gyakran megesik, hiszen „egy csontváznak jó humorérzéke kell legyen, s egy galego csontváznak még annál is inkább.”

Kópé figurák és kópé történetek sorakoznak a kötetben, amelyek egy kissé a székelyek komoly arccal tréfálkozó, mindig furfangosan gondolkozó mentalitását idézik. Nincsenek nagy hősök (a forradalmi szórólapot terjesztő fiút is csak az apja náspángolja el otthon), vannak viszont szirének, akik az egész nép anyjává emelkednek. Na meg humoros csontvázak, akik igen sokat ugrándoznak.

Eredeti megjelenés: Revizor Online