Tag Archive: ügyvezető


Ügyvezető költő a 21. században

Ügyvezető költő a 21. században

Pál Dániel Levente kötetének címszereplője az első, még ciklusokon kívül álló tételben teremtődik meg – alakja azonban valahogy körüllengi az egész kötetet már messziről. Nehéz lenne megmondani, hogyan, vagy hogy miért is. Hiszen a szerzőportré helyén álló kép nemigen azt a keménygalléros-mandzsettás alakot illusztrálja, aki a napját percre pontosan megtervezve költő. A könyv mégis rávall pedig: gondosan négy, évszámmal is jelzett ciklusba rendezett versek, a fülszöveg ígérete szerint négy történet, számos elbeszélő – vagyis csupa olyasmi, amire a koncepciózusság bélyegét rá lehet sütni – tervezett, szervezett munka, ahol a versek helye nem véletlenszerű, sőt, talán maguk a darabok is kilépnek a költőknél tételezettesetlegességi mezőből (azt írok, ami érdekel, ami épp rám jött, stb.), azt sugallva: ebben a kötetben nem azért szerepelnek ezek a versek, mert a költő most (akkor) ezeket írta, nem – hanem mert ezeket kellett írnia ebbe a (nyilván előre) kitalált vázba.

Ez a tervezettség az, amelynek szépen alájátszik a prológ-vers eredetien eltalált figurája, a menedzser-költő. Ezentúl a fül említett, beidézett ígéret-részlete már csupa olyasmit „árul”, amit se menedzser-, se semmilyen más „típusú” költőtől nem várunk feltétlenül: történet(ek)et, elbeszélőket. Hogy az egész valamiféle narratíva-felé mutatna, ami úgy sajátja a mai verseskönyvek nagy részének, hogy így közvetlenül deklarálva egy kicsit talán gyanús is: olvasó, ne várj magukban feltétlen megálló erős, ütős verseket – ez narratív szerkezet, a versek együttműködnek, ha külön-külön nem is szólnak nagyot, csak azért van, hogy együtt majd…

Az ügyvezető költő a 21. században c. nyitódarab radikális ellentétpárokat helyez egymás mellé, rendez egy kifejezésbe, a szórend s a markáns szöveg sikeresen el is fedi, hogy egymástól fényévnyire eső dolgok tételeződnek ugyanabban a paradigmamezőben. Éppen csak részvényeket nem jegyez. A tételszerű sorjázás természetesen a Csáth-naplókat idézi, bár persze annak látványos kifordítását adja (az egyszem összekötő kapocs a kábítószer, de hát ami itt van, enyhébb fokozat, illetve természetesen ahhoz képest súlytalan, hiszen a Csáth-szöveg mégiscsak napló, nem játék). Felvetődik viszont, hogy a bizonyos négy történet elé emelt írás milyen pozícióba helyezkedik a történetekkel szemben. És hogy azok (el)beszélőihez képest hogyan is áll ez a bizonyos ügyvezető? Kívül áll azokon, azért került előre, vagy épp ő a főszereplő, s az előrehelyezés épp a bemutatás aktusa volna? Radikális megoldásként a két szerzői megnyilvánulás keretként való olvashatósága is adódhat: az első ez a vers, a második viszont a már említett, hátsó fülön szereplő kép, mely éppenséggel nem nevezhető klasszikus értelemben vett szerzőportrénak – annál inkább befogható a történetekben beszélő főszereplő megmintázásaként. Itt a két ellentét – a szöveg és a kép válasza a szerep és a megszólaló dilemmájára. Az olvasó természetesen ennek megfelelően ingázhat a két pólus között: nemcsak hogy engedélyt, de egyenesen „parancsot” kap rá.

Ha pedig már szélsőségek: a versek egyik szembetűnő vonása a szexus eltúlzott, gyakran karikatúrába illően torzított jelenléte. A férfi-nő viszony gépies-animális, említésszintű, felszínes és túlerőltetett jelenléte nyilván tudatosan szervezett dolog, hiszen a kötet igen jelentékeny vonulatát képezik az ide sorolható darabok. Az ügyvezető költő világában a férfi-nő kapcsolat naptárbejegyzésszerű aktusokban bonyolódik (megint Csáth), és bár a rendre ugyanazzal a névvel illetett szereplők keresik-kutatják egymást, hogy beszéljenek érzésekről ezekben a beszélgetésekben, csevegésekben nem esik szó. A beszélő-szereplőnek van valamely, az olvasó számára nem feltétlen megmutatkozó tulajdonsága, mely az általa használt nők számára azt jelzi, hogy valamiféle biztos pont ő az életben. Talán mert jól használja őket? A nőalakok sematikussága, az olvasó számára láthatatlan férfihoz való fordulása érzésem szerint épp azt kezdi ki, amit a trükkös fülszöveg szerint a szöveg és/vagy a szerkesztés ki akarna hozni belőle: a történetet. Az valahogy nem tud számottevően megképződni. Szó van valami történetről, ezek a versnyi csevelyek utalnak valamire, ami a versek, mint időbeli jelenségek közötti időbeli térben, a szóbeli kimondás eseményei között történnek, történtek, de hogy mi az, arról csak nagyon homályos fogalmai lehetnek az olvasónak. Amit a szó tetté válásakor lát, azok legfeljebb történések, vagy más szöveghelyektől elzárt történetek.

A versbeszéd sokszor átlépi a monológforma lehetőségeit és dialógusok töltik fel a versek szövegterét. Ilyen az első ciklus (Mara és Szonyecska) nyitódarabja, a Beszélgetés anyával, apával, vagy a hosszú, önmagában zárlatot exponáló, vagyis mindenképp epikus szerveződés felé mutatóSzonyecska és én, én és Szonyecska c. tétel több számozott része – ezek külsőre drámaformát idéznek (a dialógus mellett még kvázi-instrukciók is megtalálhatók), egy szövegen belül többen szólnak, szólalnak meg, akiknek elkülönülését a név jelzi, s a nevek közül az egyik mindkét szövegben az én. Ennek a bizonyos én­-nek egyfajta sajátos visszavonásaként is olvasható ez az eljárás, hiszen miközben mintegy alanyiságot deklarál (még akkor is, ha természetesen nem tételeződik problémaként, hogy ez az én felülírható-e a könyvborítón szereplő szerzői névvel/személlyel, hiszen az alakzat teljesen független ettől), vagyis éppenséggel nagyon is előtérbe kerül, a terep jelentős részét más beszélőknek engedi át, őket a versbe emeli/hívja, ezáltal megosztja saját megszólalását, bár természetesen az olvasó fenntarthatja magának a kétkedés jogát, hogy a megszólalók, megszólalások szervezése talán mégiscsak az én munkája.

Az épp említett Szonyecska és én… a kötet vegyesműfajúságának másik regiszterét is példázza már: míg egyes szakaszai dialógusformájúak, addig más részei próza-alakot öltenek magukra. Innentől kezdve egyre gyakoribbak a prózaszövegek, és bár egy-kettőnél ez talán csak tördelési kérdés, máshol valóban inkább prózával van dolga az olvasónak (pl. Kishúgunk, vagy a kötet egyik erős darabja, az Egy lövés emlékiratai). Mindezek a megszólalásmódok és formák-alakzatok egy(néhány) fékezhetetlen (el)beszélőt feltételeznek, akinek a megfelelő kifejezésmód utáni szenvedélyes kutatása végül nem lesz más, mint a kifejezés maga.

Éppen rárímelve fönt vázolt, narratívát alkotó, vagy annak látszatát kelteni akaró verskötetekre vonatkozó megjegyzéseimre, azokat a tételeket érzem erősebbnek a kötetből, melyek a történeteket alkotó darabok közé annyira nem is illenek, szétfeszítik kissé talán a kereteket – bár versekből megalkotandó narratívák esetében tán sosem lehet elég tág keretekről beszélni. Így például a kötet legerősebb darabja feltétlenül a gyerekek szanaszét ciklus felütése, a Pilinszky-trip. Repetitív, folyamatosan táguló (koncentrikus?) körökben kibomló mantra. Teremtés és megsemmisülés szinkronicitásában, az éppen a világba-vetés pillanataiban vagyunk, miközben a külvilág baljós előjelekben megtestesülve szemlél (Egy nagy fej sok szemét figyeli / odújából a bámuló madárhad (…) Indulok. A madarakkal / a kifordított égen.”), s azután mégsem születés – annak helyén már-már brutális nyers aktusok („Fekszem, ahogy megnyitják anyuka / testét (…) Kidarabol / egy kedves arcú doktor”), s bár a vége tulajdonképp csak abból tudható meg (ha megtudható), hogy van, aki beszél, mégis a zárás inkább melankolikus (lehajtja fejét egy sokszemű virág) – a gyerekistent világra vágták, nem fából ugyan, de ugyanúgy késsel.

Pál Dániel Levente második kötete nagy kísérlet – beszédmódokkal, formákkal, alakzatokkal, eseményekkel. Valóban olyan, mint egy kutató laboratóriuma. Mondható, hogy sok az írás, hiszen az olvasó enciklopédiaszerűen sokfelé nyúlhat a tételek között, de éppen öt év telt el a debütáló kötet óta, vagyis éppen mennyiségi túlzásokkal semmiképp sem vádolható a költő. Talán több tétet tartó, önmagában erős darab látványosabban tud helyzetet, történetet teremteni, mint szétszórt, sokszor esetleg túlbeszélt darabok, de tulajdonképpen ha ötévente egynéhányÜgyvezető költő…, Pilinszky-trip vagy épp Egy lövés emlékiratai szintű szöveggel számolunk csak, már akkor is jól áll a szerző. Pál Dániel Levente a fiatal líra egyre karakteresebb alakja, noha e karakter határai, kintje és bentje érzésem szerint még épp annyi szóval írható csak le hozzávetőleg pontosan, mint ahány e kötetében van. Az olvasó bízik a letisztulásban, az egyre több önmagában is megálló, erős versben. Ki tudja, lehet, csak a bátorság hiányzik hozzá.

Eredeti megjelenés: Kántás Balázs: Kísérleti trip. A Vörös Postakocsi, 2011/tavasz

Reklámok

Ügyvezető költő a 21. században

Ügyvezető költő a 21. században

Az eddig tárgyalt költőket összekapcsolja, hogy nagyon ritkán, és legfeljebb kivételes, jelölt, legtöbbször ironikus módon fordulnak a hagyományos verseléshez, inkább csak egy-egy sor erejéig – egyáltalán, a versforma megválasztása és tradíciója mintha nem is különösebben érdekelné őket. E tekintetben (is) némileg más a helyzet Pál Dániel Levente: Ügyvezető költő a 21. században című kötetének szövegeivel: vannak itt prózák, sőt jelenet is; vagyis hát nehéz megállapítani, hogy a próza-alakú (s nem is szükségképpen hagyományosan elbeszélő) szövegek minek volnának tekinthetők. Van olyan eset, amikor akár hosszú mottóként is olvashatjuk őket, a rákövetkezők elé; van, amikor prózaversekként érdemes értelmezni őket. Megvan ennek az alakításnak az a veszélye, hogy kevésbé regulázza a megszólalást, a sorokba tördelés több fegyelmet, tömörítést hozhat magával. Pál Dániel Levente esetében viszont, úgy vélem, nem a kötet verseinek egységességét (vagy egymáshoz való hasonlítását) kell megtennünk az értelmezés egyik (fontos) kritériumává, hanem magának a kötetnek a felépítettségét. Magyarán, a kötet négy egysége (egyenként és egymáshoz képest) nagyon is tudatos szerkesztés révén alakul ki, és mintha éppen ez volna itt a lényeg – nem az egyes versek, hanem az építmény a fontos (amibe tehát sokféle anyag és forma épül bele). Noha a szövegek gyakran erősen erotikusak (és, megint: test-közeliek, a nemiség kimondásától sosem tartózkodóak), más és más az a funkció, amit a kötet egyes egységeiben betöltenek. Anélkül, hogy készpénznek vennénk a szerzői útmutatásokat, amelyek a kötet hátsó borítóján olvashatók, világos, hogy például a harmadik rész szókimondása az utca, a kocsma, a „gengszterek és boszorkányok” trágársága – míg a negyedik részben a szerelmes versek leghagyományosabb hangjával keveredve ugyanez (vagyis: éppen hogy nem ugyanez) a nőhöz, a női testhez, a nőkhöz fűződő kapcsolathoz tartozó intimitás kifejeződése; az első rész a fikció terepére vezet („egy orosz utcalány és egy paranoid skizofrén vamp” világába), a második pedig a gyermekkorba. Mindezekben az egymástól igen távol álló világokban versek és prózák (sőt regényrészlet!) kavarognak, s olykor megszokott költői hangon, máskor durván, ijesztően abszurd jeleneteket idézve, akár szimplán malackodó szólamokkal alakítják ki azt a szöveg-terrénumot, amit bejárunk. Nagyon gondosan szerkesztett és izgalmas kötet, jóllehet a „szerethető” szót aligha lehetne használni vele kapcsolatban.

Eredeti megjelenés: Kálmán C. György: Ex libris. Élet és Irodalom, LV/14. 2011. április 8.

 

Ügyvezető költő a 21. században

Ügyvezető költő a 21. században

A prae.hu főszerkesztőjének közel egy éve megjelent második kötetének fülszövege szerint a szerző most belevág. Üssük fel és nézzük: mibe is.

Nehéz lenne a kötetcím bizonyos mértékű helyrepakolásának kísérlete nélkül kezdeni bármilyen kritikát Pál Dániel Levente érettebbnek, bevállalósabbnak, belemenősebbnek pozícionált második kötetéről. Az Ügyvezető költő a 21. században cím adekvát értelmezésének tűnhet a költői szerep megjelölése, ilyenformán pedig az egész kötet alaphangját adó kezdő vers programversként való értelmezése.

21. századiság ebben az esetben a konvencionális lírai szerepekkel való leszámolásként is értelmezhető, a praktikum, a gyakorlat, a hétköznapi lét tagadhatatlan térhódításaként a hagyományos költői szerepek kibontakozásával szemben – azaz: a líra profán, prózai kátyúba keveredéseként per se. Egy rideg és első kézből való referenciális olvasat azonnal tisztázná is, hogy ügyvezető költő persze, hiszen a XXI. században már pláne nehéz olyan szépírónak, szerzőnek megmaradni, aki legalább egy kényszervállalkozás erejéig nem ügyvezetője saját számlaképességének. Sőt! Egy sikeres kortárs magyar szerzőnek a kiváló nyelvzsonglőrségen túl még számlaképesnek is kötelező lennie – ebben nincs semmi fikció.

Épp a fikció ilyetén hiánya az, ami a lírikusra mint referenciális létezőre (rá)ül, (rá)telepszik a kötetbe rendezett négy szövegcikluson. Ahogyan az Ügyvezető költő a 21. században című program- és/vagy lista-vers felsorolásában sem kapnak helyet a hagyományosan ihletté formálható külső környezeti illetve belső, kontemplatív gesztusok, úgy az egész további kötet magán viseli ezt a hiány-paradigmát. Vagyis a szerelem-ciklusban nincs szerelem, a gyermek-ciklus pedig az egész kötet tartalmi hátterén átsejlő vetélés sztorit, vagyis a születés lehetőségének elvesztését beszéli el. A kocsmai szakasz fájdalmasan színjózannak tűnik, a sebhelyes férfitest pedig felszínesen sértetlennek.

A fent lefülelt tartalmi és gesztusbeli hiányok az egyes szövegek változékony minőségével összekeveredve könnyedén kelthetik a rossz kötet benyomását, hiszen a tartalmilag kicsontozott szövegek csak ritkán képesek továbblépni egy kezdeti, felületi feszültség mímelt játékán – azaz: mintha mégsem lennének annyira nagyon belemenősek, ahogyan azt a fülszöveg ígéri. A betépés, a lélektelen dugások, a levegővétel gyakoriságával megjelenő önkielégítés, a csonkítások és a vérfröcsögés szavak szintjén történő megjelenése nem jár együtt a tartalom sugalmazta bensőséges vég-tapasztalat megjelenésével. Az olvasói elvárás pedig nem feltétlenül tud visszapattanni az általános turgenyevi nihilizmus riposztjáról, hiszen a dolog annyira meg nincs kidolgozva.

A kevés, ám annál értékesebb és reményt keltőbb kivétel között van például a Kettejük között című versfüzér, melynek megnyerő prozódiája és apró, de dinamikus snittjei szép, már-már tóth árpádi szinesztézikus párhuzamban állnak egymással: „amíg a kés kiszenved… /…a szél seperte őszi szürkület / a fáit lóbáló Klauzál tér / felett, semmi teste se és süket / a szürkület, hogy hagyja, hogy a szél…. // …ahogy hagyja, hogy a szél / sörtés nagy faszával / seggbe bassza hűvös őszi testét… // …semmi teste hullámzik körbe / a tér pulzáló mély legközepén, / semmi nénike, vézna nénike, / őszhöz öltözve dünnyög, átsétál / a Klauzál tér ánusz-gyűrűjén.”

Összességében a kötetben túlsúlyban vannak a lírai kereteket valamilyen formában őrző, minőségi szövegek, míg a prózavers-kísérletek vagy prózai történetek a nagy szavak ellenére is jórészt alul maradnak a színvonalban. Pedig nem kellene hozzájuk túl sok. Az Elefánt pajzán vacsorai beszélgetése például hatalmasat tudna szólni egy leheletnyivel több öniróniával, ahogyan aBoszorkányban is sok lehetőség van. Ez utóbbi a történet elmismásolt rétegeinek kidolgozásával megszabadulhatna a Fuharosok-referenciától, s minden lehetősége megvolna arra, hogy egy újraírott népmesei boszorkánytörténet ízig-vérig eleven és gazdag XXI. századi olvasata legyen (ha már annyira fontos nekünk a század). Pál Dániel Levente olyan lírikusnak tűnik, aki mintha menekülne a felismeréstől, hogy igazából sokkal több verset és sokkal kevesebb álsötét prózai szöveget kellene írnia, hiszen azokban tudna igazán a saját végére érni, a szó fallikus és fenomenológiai értelmében egyaránt.

Vö. Molnár Illés: Arckép szövegszerkesztővel
Csordás László: Színészleklű költő vagy költőlelkű színész?

Eredeti megjelenés: Revizor – a kritikai portál

Ezt a rendhagyó magyarórát a József Attila Kör Irodalmi Egyesület támogatja, hiszen a kortárs költészet oldaláról is megfogalmazódott az igény, hogy diákokkal találkozhassanak mint leendő olvasóikkal. Délutáni programról lévén szó, a 8 évfolyamos gimnázium bármely diákja részt vehet a foglalkozásokon, általában 7.-11. osztályosok jönnek el. Kortárs irodalom, drámapedagógia és élménypedagógia, ezek azok az elvek, melyekre épül a programsorozat. Következzen belőle némi ízelítő.

Első vendégem Pál Dániel Levente volt, akinek a Könyvhétre jelent meg 2. kötete, Ügyvezető költő a 21. században címmel. Egy rövid bemutatás, beszélgetés után a kötet címére és az új költőstátuszra tértünk rá. A „költő”, „menedzser” és „ügyvezető költő” szavak szóasszociációi a kötet jellemzőire mutattak rá anélkül, hogy előtte olvastunk volna belőle bármit. A kettősség kirajzolódott, az ügyvezető költő, a menedzser költő ezek szerint egy kettős életet élő, széttartó figura, aki valószínűleg nehezen egyezteti össze kétlakiságát. Új perspektívát kínált mindez az eddigi költőszereppel szemben, a 21. századi költőt erősen befolyásolja a fogyasztói társadalom, mesélte PDL. A költő mint brand, márkanév kell, hogy megjelenjen, illetve nagyon nagy a felelőssége abban, hogy saját magát és a könyveit mint terméket reklámozza, fogyaszthatóvá tegye. Ez egészen más perspektívát kínált a többnyire még csak klasszikusokkal találkozó diákoknak.

A fiatal költő Pilinszky-trip című versét vizsgáltuk először: 3 csoportra osztottam a diákokat. Az alapkérdés az volt, hogy mit látunk, miket látunk, és mi történik.

Az egyik csoport a faragott nagy fej, a második csoport a faragó gyerekisten, a harmadik csoport pedig a bámuló madárhad versbéli figuráihoz talál ki közösen három mozdulatot. Ezt a három csoportot a képnek megfelelően, belül a faragott fej, körülötte a gyerekistenes csoport diákjai, majd a madárhadat játszó diákok helyezkedtek el. A három kör tapsra csinálta a három mozdulatot, melyben megmutatták, hogy milyen lehet a vers kezdő szituációja, egy lehetséges olvasatot, látványt, ami az olvasó elé tárul.

A továbbiakban ez zenével is kiegészíthető, különböző megadott instrukciókkal: pl. legyen benne fokozás, amiről beszélgetünk előtte, milyen irányú fokozást enged meg a vers világa, halkuljon vagy hangosabb legyen. És a figurákhoz tartozó zenék ugyanúgy összeereszthetőek, mint a mozdulatok, végül így hozva létre egy fúgához hasonló képződményt. Segítő kérdésként bevethetjük, hogy induljanak ki abból, milyen hangja lehet a faragásnak, a bámuló madarak tollai vajon milyen hanghatással rezegnek, a fejet faragó kezű gyerekisten az alliterációk által nyújt segítséget az induláshoz a dupla „f”-fel.

A másik lehetséges vizsgálódási felület a vers formai jellemzői felől építkezik. A 2. és a 4. versszakban megjelenő ismétlés újraindítja a verset, ez biztos szembetűnik, a lírai én alakot nyer a 4. versszakban: „Egy ember formájú hámlik az égről…”. Aztán vizsgáljuk meg, milyen igék, mozgások jelennek meg, ezek vajon milyen többletet hordoznak. Pl. figyelnek, állnak, bóbiskolnak, szorongatják, és ezzel szemben a hámlik, zuhan igék. Jól látszik, hogy a 2. versszakban belső feszültség, visszafojtottság és figyelem, várakozás áll szemben a 4. versszak passzív cselekvéseivel, ahol a feszültség ebből a magatehetetlenségből fakad. Mondattanilag ráadásul a 2. versszakban szaggatott, rövid mondatok jelennek meg az álomszerűséget ellenpontozva, a 4. versszakban a magatehetetlenség folyamatos lélegzetvételű, összetett mondatokból építkezik, a hámlás mozgásával ellentétben, a zuhanással párhuzamba állítva. Forma és tartalom így egészítik ki egymást. A két versszak között lévő 3. tovább fokozza a feszültséget: az ismételt „nem rettegek”, a „faszilánk” mint fegyverként megjelenő tárgy, illetve a „hunyorítok” koncentrációja az előkészületet, az összpontosítást fokozza. Azonban nem lehet nem megvizsgálni az egész vershez kapcsolódó alapmotívumot, a szülést, amely mind formailag, mind tartalmilag a vers gerincét alkotja. Az előbb vizsgált mondatszerkezetek a szülés töredezett, olykor szakaszos, máskor folyamatszerű mozgásait példázza, tartalmilag pedig a faragás, a születés, formálódás figyelhető meg.

A második ismétlődő szerkezet: „A kerti székben egy gyerekisten/ farag egy sokszemű nagy fejet…” 5. versszakbeli ismétlése hozza meg a változást: a „hirtelen megnövő virág” és a „megrúgom” ige az eddigi mozgásokhoz képest látványosan produkálja a szülés utolsó erőbedobással végzett mozgását. Szépen lezárja az ereszkedő erdő képével, mely maga is izgalmas téma, nőiségszimbólum, összetettség, homály és kuszaság húzódik mögötte.

És a harmadik ismétlési forma, a „Bóbiskolnak. Szorongatják/ egymás kezét.” sorok is átértékelődnek ezáltal, a vers zárása pedig József Attila-i Altatóra emlékeztető megnyugvást hoz.

A lírai én felől vizsgálva meg a mozgásokat, indulok, hunyorítok, felveszek, indulok, megrúgom, fekszem,hasonlóképpen mutatja a megbékélést, a „valaminek a végére érés”-t. A zárósorban a lírai ént kidarabló doktorra rímel a „lehajtja fejét egy sokszemű virág” – a virág lehet ő maga, mely átváltozása előtt még sokszemű nagy fejként jelent meg.

És hogy hogyan csapódott le mindez? Megszületett-e az a bizonyos hang? Következzenek a gyerekektől kért értékelések, hangulatjelentések: ”Élmény volt. A Drága lelked két kezemmel óvom című vers telitalálat volt. Teljesen átéreztem, élveztem, és élvezet volt látni, hogy mindenki mennyire figyelt.” ”Igazán élvezetes és tanulságos volt. Élmény volt betekinteni egy igazi költő költészetébe. A versek csodálatosak voltak.” ”A költészet és a művészet lényege szerintem az, hogy a művész saját szórakoztatására alkot. Általában mások a mű mögött álló érzelmeket nem ismerik. Saját magukat látják a sorok között. Én is megtaláltam magamat ma, többször is. Köszönöm!”

 

Három költő vonul vörös szőnyegen a Műcsarnokba: Marno János, Pál Dániel Levente, Pollágh Péter. Ezt adta idén a PRAE.HU+Palimpszeszt a magyar költészethez: A semmi esélyét, az Ügyvezető költő a 21. századbant és az este premierjeként, k. kabai lóránt bemutatásában A Cigarettást!

Időpont és helyszín: 2010. november 17. 19:00 Műcsarnok

Ügyvezető költő a 21. században

Ügyvezető költő a 21. században

A társadalmi kihívások következtében a 21. században kialakult egy új költőtípus: az ún. „ügyvezető költő”. Vagy ez csak egy ügyes marketingfogás lenne? Nehéz kérdés. Nem is célom eldönteni, mennyire életképes ez a szószerkezet és a mögötte megbúvó tartalom. Egyetlen kifogásom lenne a kritika felé, mégpedig: az eddigi értelmezések jobbára az ügyvezetőre helyezték a hangsúlyt, háttérbe szorítva ezzel Pál Dániel Leventét, a lírikust.

Mindjárt a legelején szeretném tisztázni a kötetkompozíció néhány problémáját. Olvasás közben végig az a dilemma lebegett előttem, ami a Neospenóttal kapcsolatban a szakmaiság előtt lebeg már egy jó ideje: egyesek szerint sok történetet kiolvashatunk az új irodalomtörténeti kézikönyvből, mások szerint egyet sem. Veszélyes terepre merészkedett Pál Dániel Levente, hiszen ha könyvét műfajok és stílusok „karneváljaként” értelmezem, teljesen szétesik az egész kompozíció, s csak az összedobáltság érzése marad bennem az Ügyvezető… olvasása után. Másrészt viszont, ha egy benne felsejlő metatörténetre fókuszálok, és egy önmagát kereső színészlelkű költő vagy költőlelkű színész (mikor melyik kerekedik felül) lírai naplójaként olvasom, élvezetes és rendkívül összetett könyvet kapok. Az utóbbi megközelítést választottam kritikám alapjául. Az említett metatörténet pedig az „ügyvezető költő” mítosza, melyet olvasás közben le kell rombolnom ahhoz, hogy közelebb juthassak a kötetben rejlő mélyebb lírai értékekhez.

Kezdjük a 2006-ra datált Mara és Szonyecska című ciklussal. A költői én két nő között vergődik: az egyik Mara, a kissé skizoid hajlammal megvert „fallikus anya” (Mara és én, én és Mara), a másik Szonyecska, a csak nevében orosz, vérmérsékletében inkább magyar prosti. A középpontban a testiség és a szerelem egymástól elválaszthatatlan, de jellegzetesen 21. századivá transzponált kettőssége áll. A férfi és a nő leginkább szexuális tárgyként van jelen a versben, bár olykor tanúi lehetünk mélyebb, érzelmi alapú kapcsolatok iránti igénynek (nem harag, nem gyűlölet). Feltűnnek a később is megjelenő bizarr képek, amelyek tulajdonképpen e líra frissességét adják: „az önkielégítés is gondolkodik” (Telefonszex), „Vérrel festem meg az ajtókeretet,/ beleimre akasztom könyveimet,/ gyomromat átsikálom…” (Most is mintha egy szürke szerelem).

A gyerekek szanaszét (2007) címet viselő második ciklus első verse (Pilinszky-trip) komoly lírikusi teljesítmény. Egy egész tanulmányt kellene arról írni, hogyan sikerül Pál Dániel Leventének a Pilinszky-lírából kölcsönzött képalkotást és szenzibilitást saját versvilágába átültetnie. Mert mindez valóban működni látszik, és még jól is áll neki. Lírai főhősünk utazást tesz a lényegében önmaga által konstruált emlékezetbe, a fiktív családi múltba, miközben ebben a ciklusban is a bizarr, talán brutálisnak nevezhető képiség uralkodik: „a tenger magzatvizelt kiszemelt homokomra” (a portugál törpe); „Hasba akartam volna nyomni a téglámmal, a hasa mindig jobban izgatott, mint a feje, aztán gyorsan átláttam helyzetem kilátástalanságát, a felkínálkozó lehetőséget, beletörődtem, hogy csak fejbe nyomhatom” (mielőtt minden este sokat imádkoztam). De ha megkaparom kicsit a felszínt, és nem csak az ilyen gyomorforgató mondatokra figyelek, mindjárt észreveszem a sorok között rejtőzködő költői érzékenységet, az irónia által sokszor takarásban lévő poétát (és nem a színészt): „két hónap múlva elvetélt / akinek pocakja megihletett / abban az órában kagylóimat tisztogattam” (ribizlibokor virágzik homokozóm hűlt helyén).

A harmadik szövegcsokor (annyit iszom, könnyes a májamon a pókháló, 2008) az „Aki dudás akar lenni / pokolra kell annak menni” népdalszerű, kocsmagőzös hangulatát juttatja eszembe. Ebből a ciklusból kiemelkedik a Hosszú nyelű késem című népdalparódia: „Ránézek a, ránézek a / hosszú nyelű késre. / Megfürdetem, / lefektetem, / bebújok melléje”, ezt az imitatív hangot mindenképp érdemes volna átvinni a következő kötetbe is. Tovább gondolkodhatunk a szerelem és a test filozófiáján: „Egy meztelen emberi test témája a születés, az öregedés és a halál. Két felöltöztetett test témája a szerelem érthetetlen, idétlen élménye” (Ha a sárga irigység a moziban lep el). Önkielégítéssel (Öreg cukor), alkalmi együttléttel (kétéjszakás nemkaland), boszorkánymesével (Boszorkány), beszívott létélménnyel (be vannak szíva) átitatott szövegek után jutunk el a Húsba töltött költő című szatíráig, mely Nemes Z. Márióról és a költészetét úgy-ahogy megértő (magukat sokszor túlértékelő) kritikusokról íródott.

A negyedik ciklus (sebhelyes férfitest, 2009) a leginkább kísérleti jellegű. Szerelem, szex, rengeteg nő és a saját hang továbbkeresése Baudelaire-től Adyn át Petriig. Pál Dániel Levente mintha minden szövegében kipróbálna egy új hangot, de nem vacakol vele sokáig, mire kiforrna a műalkotás, már máson gondolkodik. Ennek a „futtában-írásnak” tudható be a szövegek egymástól nagyon távol álló minősége. Jól sikerült a zárt formájú, rímes Elhagytam egy sebhelyet című vers, kevésbé a nincs neved kezdetű. Telitalálat a csutkára rágott az isten, ezzel szemben unalmas, közhelyes a drága lelked két kezemmel óvom és még folytathatnám.

A végére hagytam az Ügyvezető költő a 21. században című verset, amelyet én a kötet kontextusában legszívesebben egyfajta leltár-versként olvasok. A szerző körbenéz a világban és leltároz: neonfényt és speedet, jegyzetet és szerződéstervezetet, szerelmes sms-t és tiniportált stb., majd „lassan összeáll a kép, / összeáll, aztán újra szétesik”, akárcsak bennünk az alkotó világa. Az ügyvezető is egy szerep, olyan, mint a züllött, alkoholista vagy az állandóan a kék eget kémlelő költőé. Valaki jól tudja játszani, valaki nem annyira. De ha igazi lírára vagyunk kíváncsiak, akkor a szerepek mögé kell látnunk. Ebben a kötetben sok helyen fedeztem fel a költőt, néhány esetben viszont csak a színészig jutottam el.

Pál Dániel Leventét jó színésznek és költőnek tartom, a kötetet pedig egy intim, tabukat feszegető lírai naplónak. Ezért nem zavart olvasás közben a párbeszédek, prózai írások és versek gyakran következetlen váltakozása. Inkább a lemeztelenített, máskor kosztümbe és ósdi ruhákba öltöztetett emberi lélek érdekelt. Összességében jó könyvnek mondanám, még ha nem is hatott rám minden szöveg egyforma intenzitással.

Eredeti megjelenés: kulter.hu

Ügyvezető költő a 21. században

Pál Dániel Levente második kötetét olvashatjuk ugyan szilnánkosra tört regénytörmelékként, én legszívesebben mégis portrékötetnek hívom.

Pál Dániel Levente korunk új irodalmi típusfiguráját rajzolja körül hosszabb-rövidebb szövegeivel, melyek a megszokott műnemi felosztásoktól mintha függetlenek lennének. Szigorúan nézve, találhatóak a kötetben lírai, prózai és drámai szövegek, ezek teljesen vegyesen helyezkednek el négy laza tematikai egységben.

Mindegyiket összefogja ás újraértelmezi azonban a könyv címe és az azzal azonos című, kötetindítő vers, amely önmagát a fenti okokból kényszerűen programadó szövegként olvastatja. Érdemes tehát neki külön figyelmet szentelnünk. Az Ügyvezető költő a 21. században című vers a kötet főhősének egy éjszakáját mutatja be. Az egyes szám első személyű hős neonfények és monitorok között éjszakázik, tiniportálok szlogenjét és klipek szinopszisát írja, cikkeket javítgat, szerződéstervezetekkel babrál, és fórumokhoz szól hozzá, azaz nyelvi kreativitását nem korlátozza az irodalom területére. Mindeközben speedezik, hogy bírja a gyűrődést. A vers csak dokumentál. Ha az egész kötet ilyen lenne, egy lírai Bret Easton Ellist harangoznék most be, de nem teszem, Ellis különben is a nyolcvanas-kilencvenes években volt menő, PDL pedig a 21. század költőjének szobrát farigcsálja, a további szövegekben a költő egyáltalán nem fél a személyességtől, így ennek a versnek a száraz dokumentarizmusa is gesztusértékű lesz. Mint ahogy gesztusértékű az ügyvezető költő univerzális, kreatív, az írást szabadpiaci viszonyok között hasznosító alakja, mert nem hányaveti módon hátat fordít, hanem inkább daccal szembefordul a máig élő romantikus, hölderlini toronyban köldökét néző félőrült-félalkoholista dekadens költőképpel. Hiszen olykor maga is játszik ezzel.

A kötet első minidráma-szerű dialógusában egy visszatérő szlogen hangzik el többször is: “Csak az a tiszta ember, akit bolondok vagy kurvák szeretnek” – ezt a mondatot talán már Baudelaire sem írta volna így le, a szerző is ironikus pozícióban veti föl: édesanyjának címzi egy párkapcsolatokról folytatott beszélgetésben, amit anyja ezzel zár le: “Ez nem trendi.”

PDL mintha nem is próbálna trendi lenni, verseiben olyan fogásokkal él, melyek abszolút kívül esnek napjaink paradigmáján: népies fogásokkal él (ugyan ironikusan, de most épp az irónia sem trendi): “Ránézek a ránézek a / hosszúnyelű késre”, máskor viszont jól alkalmazza az élőbeszédszerű lírát is (Telefonszex).

A párkapcsolati dialógusokban hasonlóan erős szerepet kap a testiség és a dekadencia. Maja, Szonyecska, csupa XIX. századi párizsi lokálba való név. Hisztérikus nők és rideg, macsó férfiak beszélgetnek. Felöltözött testek, lemeztelenítik egymást, nincsenek tekintettel semmire. A történetek elmennek akár a világháborús legendáriumokig (Kishúgunk), máskor pedig maiak, de a nők szinte mindig boszorkányok, a történetek pedig mágikusak, szűkszavúak és kegyetlenek. A szűkszavúság néha odáig megy, hogy egy laza (folyt. köv.)-vel elintézi az egyik legérdekesebb elbeszéléstöredéket  (Elefánt), amely egy már-már Lynchet idéző torzszülöttről szól, akinek minden vére a péniszébe áramlott, a teste pedig emiatt elsorvadt.

A szó legjobb értelmében érdekes szöveg a Nemes Z. Máriót és a hozzá viszonyuló kritikusokat rövid kis képekben felmutató Húsba töltött költő című tárcanovella, melyben minden olyan közhely elhangzik NZM költészete kapcsán, ami unalmas kritikákban és kocsmai beszélgetésekben elhangozhat: Petri, Taxidermia, megfilmesítés, paranoid kritikusfélelmek a konkurenciától.

Nemes Z. Márió felemlegetését megint csak gesztusértékűnek vélem, hiszen annak ellenére, hogy a szerző szinte minden lehetséges irodalmi pozíciót sorra vesz, a legjobban mégis akkor működnek szövegei, mikor erőteljesen és gátlástalanul ír a testről. A Telefonszex című szöveg: “Egyszer önkielégítés közben értettem meg / a férfi-nő kapcsolat lényegét” és az Öreg cukor (“Nejem fotel”) egyaránt a ledöntött tabuk botrányos nyelvén túl igyekszik a kapcsolatok önzéséről, nárcizmusáról, birtoklásról és tárgyiasításról érvényes módon beszélni; egy kötéltáncos precizitásával egyensúlyozik a közhelyek és az antiközhelyek között, a mindkettő feletti szédítő magasságban. Ez nem Nemes Z. embertelen testisége, ez inkább emberi, nagyon is emberi, és épp ezért lefegyverzi olvasóját, koncentráltan hat.

A kötet bemutatóján a szerző arról beszélt, tudatosan szerkesztette vegyes műfajúra, többregiszterűre a kötetet, hogy úgymond “mindenki találjon benne kedvére valót”. Ennek a szerkesztői elvnek előnyei és hátrányai vannak. Előnye, hogy a legkülönbözőbb olvasói elvárásoknak is megfelel, azaz a szerkesztői szándék valóban működik. Kétélű fegyver azonban a kötet plurális ‘saláta’-jellege: elkerülhetetlen az egyenetlen színvonal.

Az ügyvezető költő legnehezebben értelmezhető, és leggyengébb darabja az utolsó 4-5 vers. A párversek: a Mail és Re:mail szerelmi vallomásai és érzelmi túlfűtöttségei, József Attila-reminiszcenciái egyszerűen nem mondanak semmi olyat, amit ne mondtak volna már el sokan szinte ugyanígy. Az élet egy folyója pedig ugyanez: az életet allegorizáló folyó akármennyire is igyekszik bennemaradni a folyóképben és nem túlallegorizálni magát, hiányzik az olvasást élménnyé tevő ráismerés, nem szórakoztat, nem gyönyörködtet, nem izgat és sajnos ugyanez igaz az “Aludj, szerelmem szerelme” zárlatú újraírásra is: gyenge zárlat.

Pedig a címben és az indításban nagyot vállalt PDL, és vannak olyan pontok a kötetben, amelyek megfelelnek ennek a kihívásnak.

A szerző nem egy összetett, koncepciózus, paradigmaváltó kötetet szándékozott felmutatni, hanem fricskákat szórni a paradigmának és az azt pátyolgató kritikai elvárásoknak. Inkább egy hanyag, ámde következetes, paradox módon őszinte szereplírából és jól retorizált, irodalomelméletekre is reflektáló prózatöredékekből elnagyolt szövegportrét festett egy  anakronisztikusságában is nagyon mai kötettel. Mert épp erről szólna a mai, szilánkokra hullott YouTube/iPod-nyilvánosság: ne legyenek uralkodó hangok, mindenki találja meg a neki tetszőt és hallgassa, nézze, olvassa stb. Ezért került egymás mellé vers, drámatöredék és karcolat, ezért szólal meg hol a dekadens dac, hol a játékos irónia, hol az összetett, testet boncolgató agyonretorizáltság. Nem paradigmát vált tehát PDL, hanem bejelenti a paradigmák végét, és az Ügyvezető Költő eljövetelét, aki lejön az elefántcsonttoronyból és céget alapít, ezerféle teendője mellett ír, de nem roppan össze önnön nagysága alatt, sőt: jól szórakozik magán, és feltehetően rajtunk is. Legjobb, ha mi is vele szórakozunk.

Eredeti megjelenés: litera.hu

Pál Dániel Levente második kötetében nagy lépést tesz az elsőhöz képest, mely voltaképpen a felnőtté válás narratívájaként is volt olvasható. AzÜgyvezető költő a 21. században ízig-vérig posztmodern verseskötet, mely egyrészről kihasználja az irónia és az önirónia napjainkban oly divatos alakzatait, másrészről halálosan komolyan szólítja meg a mindenkori olvasót.

A kötet a címadó verssel indul, mely elkülönül a további négy nagyobb ciklustól, s lényegében egyfajta költői programként is olvasható. Az első ciklus, a Mara és Szonyecska voltaképpen a költői beszélő két nő közötti vergődését beszéli el, ám ironikus módon egyik alternatíva sem kifejezetten álomszerű – Mara egy hisztérikus, a költői utalásokból kitűnően egyenesen pszichiátriai problémákkal küszködő fiatalasszony, míg Szonyecska egy orosz prostituált. A második, gyerekek szanaszét című ciklus voltaképpen a költő saját kisgyermeke elvesztésének tragédiáját beszéli el, s bár az irónia alakzata itt is megfigyelhető, inkább a versek őszinte komolysága az, ami megteremti a ciklus nyomasztó atmoszféráját. A harmadik, annyit iszom, könnyes a májamon a pókháló már az irónia és az önirónia ciklusa, melyben a lírai beszélő a marginalizált, kocsmajáró értelmiségi poziciójából szólal meg, ahol jóformán csupán nőtől nőig viszi a sors, ám megnyugvást sehol sem lel. Az utolsó, sebhelyes férfitest címet viselő egység a megnyugvás lírai narratívájaként olvasható, amelyben a költői beszélő végre megleli azt a nőt, akit keresett, ám talán a szerelem sem jelenthet teljes megnyugvást egy olyan korban, ahol minden érték megkérdőjelezhető, minden bizonytalan.

Az Ügyvezető költő a 21. században azért is érdekes kötet lehet, mert korunk költői létélményét eredeti, egyéni, ugyanakkor átélhető módon fogalmazza meg. A narrativitás olyan értékes jegye a kötetnek, mely mindenképp kiemelést érdemel, hiszen bár műfajára nézve lírai alkotásról van szó, az voltaképpen a költő hányadtatásait beszéli el. A kötet esetleges hátránya ugyanakkor, hogy a szerző időnként mintha túlzott erővel igyekezne használni az iróniát, s az őszinte hangnem olykor-olykor hatásvadászatba torkollik. A kevesebb néha több, ez a kissé banális, ám mindenképpen igaz megállapítás pedig talán Pál Dániel Levente második kötetére is állhat. Megítélésem szerint a kötet rövidebb, fegyelmezettebben szerkesztett darabjai színvonalukat, mélységüket illetően mindenképp jobbnak mondhatóak, mint a hosszú, időnként tudatfolyamszerűen megszólaló, kissé fegyelmezetlen szabadversek.

Felróható hibái mellett persze a kötet így is értékes irodalmi műalkotás, mely mindenképpen hitelesen fogalmazza meg posztmodern korunk költői létélményét, a széthullást és a bizonytalanságot, ebből kifolyólag pedig mindenképpen olvasásra érdemes mű.

Itt a link!

Angol nyelvű előzetes az Ügyvezető költő a 21. században című könyvemhez. Teljesen posztmodern! Tele referenciákkal! Tele előképekkel! Tele hatásokkal! Tele hatásvadászattal! Hála és köszönet a zseniális rendezőnek, Nicolas D.-nek! 🙂