Pál Dániel Levente új kötetének címe (Hogy éltünk, nem hiába) összegző igényt sugall, ám a szövegvilág épp azt látszik példázni, hogy összegezni csak időlegesen lehet, a létezés bizonyos szakaszai számára, mindig csak a pillanatnyi döntés előtt. Nagy összegzés már csak a létezés teljességének és lezáratlanságának hiánya miatt is lehetetlen. Aki ezek után filozofikus költészetre számít, téved: a szerző legfeljebb a férfi–nő viszony, az intimitás hétköznapi bölcseletét kínálja a vers regisztereinek olykor szélsőséges szembeállításával: „Valahogy így, és pénzünk elfogyott, / egy kislány sírjánál várt a búcsú, / Tibi nem bírta, ülve könnyezett, / »Kegyetlen Isten, ez hogy szopott!/« / Álltunk ott, árnyékunk összeért, / s tudtuk, hogy éltünk, nem hiába, / ezt el nem adnánk bármi összegért”.

Ez a férfias hang a vágáns költészet modern újjáéledésének nyíltságát is jelentheti, ami nem mond ellent az olyan ciklusok szövegvilágának sem, mint a Versek egy házasságból sorozat egészen különleges darabjaiéi, hiszen a stabilitást földrengés követi. Ez a földrengés nyelvi természetű is: a költői hagyomány stabil magaslatait is leomlasztja vagy lapályait is felmagasztosítja. „Az ágy közös és egyre több a párna” – kezdődik az egyik költemény és máris személyre szabott történetet kerít a Pilinszky-enigmához.

A kötet fontos motívuma az idegenség és annak egzotikus varázsa, e varázs olykor radikálisan énelvű kisajátítása, a szerelmi vágyat természetesen éltető önzés, illetve nárcizmus. Az idegen tájak, szokások, a bemutatott, az ismert és a fel nem ismert szabályok, elvek, tradíciók nyelvi kérdéssé válnak, s az idegenségmetafora a költőn keresztül megszólaló másik pozícióját képezi le (Te vagy a nyelvem, ami idegen). Ugyanakkor a létezés alaptapasztalata, hogy a nyelv nem pusztán szavakban képezhető le, hanem minden gesztus, mozzanat nyelvvé válhat, s olykor a mondanivaló helyett a mondanivaló sejtetését, esetleg a mondás módját fejezi ki, s ugyanazt a célt éri el: „Azt a szép vallomást / gondolom kettőnk közé, / amit leírni már nem tudok”.

Pál Dániel Levente kötetét az élet szeretetének energiái töltik be még akkor is, amikor egy szerelem utáni lepusztult, romos területre kalauzolja a versolvasó katasztrófaturistát. Itt mindig van mit fényképezni.

(Pál Dániel Levente: Hogy éltünk, nem hiába, Budapest, FISZ, 2013).

Forrás: Új Szó