Tag Archive: Vécsei Rita Andrea


Mostanában kutyákról álmodom. Nyúl-urak és csaholó kutyák esnek térdre minden kupleráj előtt, / hogy elfelejtsék Isten ostorát. Ahol ébrenlét és álom összeérni látszik, az a horizont. Érdemes a meghatározásokat néha kifordítani, rájössz, hogy jön kutyához Pál Dani. Úgy, hogy éltünk, nem hiába. Kötet, Budapest, 2013.

Van látszólagos és látható határ, közöttük ott a depresszió, nem vicc, horizontális depressziónak nevezik. Cosinus gamma meg Földsugár ér szemmagasságig. Még föntebb a cukros-habos kékség, föltűnik benne rögtön egy repcsi. Közbevetés, Az Úr Nyolcadik Kerülete. Facebook, 2013, jelenleg is. Részlet:

Práter utca, fiatal anyuka tolja kislányát egy babakocsiban.
gyermek: (felmutat az égre) “Kejmtéj.”
anyuka: “Repülő az, kincsem.”
gyermek: (mutat fel az égre) “Kejmtéj.” (És elpityeredik.)
anyuka: “Kicsim, kicsim, csak egy repülő…”

Dani rám csörög, mielőtt az isztambuli gépre felszáll, hogy kéne róla írni valamit. Este már a Küçük Ayasofya Camiinál fog verseket olvasni. Ez az a pasi, akit anyád vejéül kíván. (Nehogy baj legyen belőle aztán.) Sorrendiség nélkül pár dolog, hogy miért. (Legizgalmasabbak a kontrasztok.) Mathématiques sans frontières és Kölcsey, Rimbaud, Miatyánk-parafrázis plusz kémia, mozgásszínházi adaptáció, HVG Golden Job vs. korai fejlesztés, ügyvezető főosztályvezető, alapító-helyettes, projekt-asszisztens, ösztöndíjazott zsűrielnök. Azt mondja, szeretné körbejárni és leírni, hogy a lineáris (vagy vektoriális) és/vagy hálózatos szövegtartományok mellett harmadikként milyen szövegtartomány létezhet és létezik – egyelőre a technikai fejlődést megelőzve, pusztán informatikai-matematikai-logikai alapon. Simán bele lehet veszni.

Ha például grönlandi nő vagy, máris a tiéd. Milyen élet vagy halál vár az eszkimó asszony ágyában, / tettem fel a kérdést többször is, / vagy írtam egy elhullott állat fagyott lábával a hóba (…) egy régi történet bűvkörében indultam / hó fölött lebegve, átfúrva magam hatalmas dombokon, / hogy nyugat felé vagy északon / talán megtaláljam, megtaláljam talán / annak a régi mesének eszkimó asszonyát.

Vagy ha őt nem, egy másikat. A játék folyton az, mik voltunk, és mivé leszünk. Hogy mi lehettünk volna, az nyír ki igazán. Lehettünk volna festmény egy úriház / falán, vagy elkent úriház egy festmény / hátoldalán, vagy egymásnak épp háttal / két keresztény, hogy megfeszítve rajtam / száddal keresd az istentagadást, vagy / maradást kérj, néhány skiccelt arcvonást / egy képen, amin egyikünknek talán / helye van, hogy másikunk vázlat legyen / neki épp háttal egy elkent úriház / falán kifeszített kép hátoldalán.

Miért nem a kurvás versek, rá lehet kérdezni, ahogy Danitól kérdezték egykor, ő azt válaszolta, idő előtti volna, majd ősszel. Közben kiderült, a kurvák ideje sose telik le, ez egy másik ősz, hát tessék, szabályos gyöngyszem a nyolcadikból:

kurva: “Szia. Szex?”
én: “Nem, dehogy.”
kurva: “Akkor nem veszel nekem egy csokit?”
én: “Dehogynem!”

Ti, szép, olcsó vagy drága lányok, ha egyszer lágy szívvel jön felétek, Cadburyjét el ne eresszétek, majd miután elmajszoltátok, simogassátok meg álmotokban a kutyátok, itt futnak, amott a múltat csaholják – vidáman ráztuk szaladva körbe / nőink nyakunkra kötött láncát.

A teljes szöveg az ICA oldalán

MAGYARKÁK

MAGYARKÁK

Könyvbemutató, Kazimir Bisztró, emelet plusz FISZ, 2013. április 16., este 7.

Kazinczy utca, magassarkúban kockázatos macskakő, belekarolás nélkül sziszifusz a végigséta. Esti drapp minden, járda és házfalak, kötethez díszlet, mintha hozzá tervezték volna a borítót. Pál Dániel Levente is ugyanúgy áll rajta, mint itt az ajtóban, csak most nincs micisapka, és garbó helyett csíkos ing van, viszont pont ugyanúgy mosolyog, cigivel a szájban. Idefelé azon gondolkodom, hova lesznek azok a nagy szeretések, amibe még belehalni is jó volna, mi lesz velük. Hogy éltünk, nem hiába,új verseskötet, ez lesz belőlük például.

Önálló performansz lesz, semmi dialóg, csak a felvezetés Borbáth Pétertől. Aztán marad Pál Dani egyedül, nagy, barna faasztal mögött ül, az asztalon két mécses. Nem tudom eldönteni, melyikünk ki, védőügyvédeket és elítélteket képzelek hasonlóképpen beszélőn, ez a barna félhomály, halvány lobogás. Vagy mint egy régi festmény, jó kis van Meytens ezerhétszázból. Sokféle tudósítás létezik, ez most olyan, hogy magára hagyom a költőt a saját szavaival, ha már nem kér a máséból, csak néha szólok közbe. PDL (Pál Dániel Levente): Sokféle kötetbemutató létezik, többnyire valaki beszélget a szerzővel, sok jót mond a szerzőről. Még akkor is, ha én moderáltam, általában halálra untam magam, udvariasan megvártam a végét, kevéssé udvariasan a pulthoz vonultam. Itt egyedül én fogok beszélni arról, mi van a könyvben, mi miért van benne. Nem akarom, hogy valaki mellettem üljön, és kérdezzen, akár előre megbeszélt, irányított kérdéseket. A verseket is olvashatta volna gyakorlott felolvasó, egy színművész, de úgy a legnyersebb, ha ezt is én teszem. Ha pedig nem sikerül, máskor, másként újracsinálom, és újra és újra.

Kicsike rémület, hogy oké, menjen így, csak valahogy olyan védtelen. Pedig pont azt szeretné, hogy ne támadják meg, ne értsék félre, ne kérjenek rajta semmit se számon. Előveszi a telefonját az óra miatt, hogy figyelni tudja, mert nem akar sok lenni. Tessék, hiába vagány, laza, huszonegyedik századi, a költő az könnyen sérülő költő marad.

PDL: Bonyolult koreográfiát találtam ki, végiglapozom a könyvet, felolvasok és hozzáfűzök ezt-azt. Három ember bűvkörében alakultak ezek a szövegek, az általuk rajzolt háromszög által nyernek értelmet. Egy szerelem, egy keresztapa és egy barátság, kétharmaduk nem lehet itt, ugyanis egyikük Afrikában, másikuk Ázsiában van. Nekik ajánlom a könyvet az elején, rögtön utána a ciklusba nem tartozó Szerelmes vers következik. Valóságos elemeket tartalmazó, alternatív valóságokkal feldúsított emlékek ezek. Saját mitológiát építek, szórakoztatni akarok, vagy egyszerűen csak úgy szeretném beállítani magamat, ahogy.

Vörös halakat vacsorázunk,
 az első cikluscím, ez lett volna a kötetcím is, de akkor kellett volna valami hatalmas vörös hal a borítóra, nem mutattunk volna túl jól együtt.

A második vers hét-nyolc évvel ezelőttre vezet vissza. Egy portugál lány fölvetette, látta egy utazási irodában, hogy házastársi kedvezménnyel el lehet jutni a Zöld-foki szigetekre. Elintéztük a szükséges dolgokat, itthon azt mondtam, kimegyek Lisszabonba a szakdolgozatomhoz könyvtárazni, majd egy körímélben megírtam, itt hagyom Lisszabont, és elmegyek a Zöld-foki szigetekre, nem kell aggódni értem, mert békés vidék. El is mentünk, kénytelenek voltunk elviselni a közös bungalót közös ággyal egy hétig. Fekete bőrű embereket láttunk meglepő kék vagy zöld szemmel, különös genetikai adottságuk eredettörténetéről szól ez a vers: Olho azul.Mert könnyebb csak egyet lapozni, jöjjön a Lélekfa-lélek.Fogalmam sincs, miről szólhat ez a vers, talán arról, hogyan tépi ki a szívéből az egyik szerető ember a másikat.

PDL tovább: Versek egy házasságból a következő ciklus. Vonaton ül, útlevél nélkül, valaki másnak előbb, Ázsiába, majd pedig: kevesebb fával, növénnyel egy házasság, hogy milyen. A törékeny mosdó alatt, Az ágy közös, aztán történt ez-az, kiderül, mi, és hogy kivel: Felesleges.

Amikor kiposztoltam, hogy lesz könyvbemutató, megkérdezték, miért nem a kurvás versek? Azok majd ősszel, a párbeszédek, de itt van belőlük ízelítőül egy. Megvárt a bolt előtt a harmincas csaj: szopás? Nem. Akkor nem tudok vacsorát venni a kislányomnak. Veszek valamit neked, a kislányodnak. Nem, olyan fiatal vagy és helyes, inkább leszopnálak.

Még egy vonatúton lett vers: Nyelved, zsákmányom viszem Alexandria felé, / ölemben óvom, elaludni nem lehet, / tengerbe merítem majd a lelkedet. Család, gyerek, kenyér, mosoly a történet vége, mindaz, ami nem jut: Várni vétek, lábra álltam, / Hiába rúgtad ki a lábam, / Lehúztam a lista felét, / Mosoly, kenyér éppen elég.

Hatott a dolog eléggé, jött a döbbenet, nyilván mindenki húzkodta elő a saját véget-ért-történetét, ha nem is húzkodta, bújt az elő minden hasadékból, csak úgy recsegtek-ropogtak az eresztékek. Nem is nagyon tudtam figyelni, fél füllel hallottam, hogy “Magyarország jelenlegi helyzetéről lesz szó, Földrengés utáncikluscím, benne a címadó vers”, de annyira a helyzet nem érdekelt, inkább érdekel a sajátom, amit előhozott az előbb, a verset meg amúgy is olvastam az ÉS-ben március tizenötödikén. A baromfiudvar istenénél még máshol voltam, arra tértem vissza, észre, hogy A test szabad.

PDL: Megkérdezett egyszer egy újságíró, hogy mit gondolok a szabadságról. Addig szabad az ember, amíg mindent meg mer tenni gátlástalanul. Ezen felbuzdulva csináltam ezt-azt, aztán vagy megbántam vagy nem. Tavaly áprilisban volt valami, amit nem mertem megtenni, ezúttal nem azt mondom, hogy éltünk, nem hiába, hanem, hogy élünk, az nincs hiába. A libanoni-szír határon ugyanis egy szufi szertartást terveztünk megnézni, de az utolsó katonai checkpointnál leszállítottak a kisbuszról bennünket, és vissza kellett mennünk a legközelebbi faluba. Rosszarcú kelet-szír fegyverkereskedőkkel alkudtunk, hogy átcsempésszenek minket. Fejenként 100 dollárra nyomtuk le az árat, de gyanús lett, túl hamar túl jó üzletet sikerült kötni. Közben zuhogni kezdett az eső, ezt is jelnek tekintettem, mint azt is, amit a haverom a végén kérdezett: menjünk, életünk élménye lesz, te úgyis tanultál valami küzdősportot, nem? Másnap megnéztük a híreket, a szír hadsereg tankjai feldúlták a helyet, ahová készültünk, sokan meghaltak, sokan eltűntek. Ennyit a szabadságról, és még ennyit: Harminc,Megérted a szempontokat, / ki becsapott, visszafogad. / Ülsz és iszol.

Ülsz és iszol, mert Pál Dani meghívott téged is egy pálinkára, vagy mindegy, mire, amit akarsz. Közben meg a füledbe cseng a kötet címadó versének (Hogy éltünk, nem hiába) egyik sora. Címadó, itthon ki sem ejtem, kell nekem, hogy azzal jöjjön pár kölök, hol itt a cím, mikor a borítón nincsenek betűk, csak egy pasi vigyorog micisapkában a galambjával. Ja, a Tandori, mondja a kicsi, kis ostoba, madár meg sapka neki egykutya. És ott cseng a sor, szépen-csúnyán: S a nők, lehetne róluk is, nem érdemes.

Forrás: prae.hu

Bírom, ha az élet szaggatta kemény fickók összenevetnek. Pont jól találom magam kívül, épp csak annyira, hogy érzem a titok szagát, fölborzolódnak a kis pihék a vállamon. Jászberényi Sándor és Pál Dániel Levente a férfiak a Férfiak a teljes idegösszeomlás szélén performanszban. A legszabályosabban dőlnek lazán hátra, teszik keresztbe a lábukat. Rövid úton eljutunk, mert be kell, hogy kússzon Almodóvar, Banderasig. (Rézmál Kávézó és Terasz, 2012. szeptember 12-én este nyolc.)

Beszédhibás macsók, azt mondják, mindkettőjüknek beszédhibája van, ezt vállalják is, kitört fog például. Ettől biztos bájosak lesznek, várom, hol pöszülnek el, de semmi. Valaki azt írta, melankolikus önhősképzők, látatlanban tényleg fölmerülhetett a gyanú, láthatóan viszont a srácok ennek durván ellene mennek. Néha nem durván, de ellene. Bemutatom Danit, nagyon kedves fiú, így kezdődik el. Történettel vagy nem történettel, rajzolódik ki a koncepció, legyen mégis vers. Egy Nem volt szép nő-t követ PDL utcákon át, Jászberényi a lélek legszebb éjszakáján Cairo blues-ba merül. Fölöttünk ír néptánc-próba, patkós cipőorrok ütik a ritmust.

Van pár tabutéma, nem fognak beszélni róla, végig arról beszélnek, az egész arról szól, körbejárnak egy térképen. Nincsenek elfojtásaink, mondják, nem élünk egyetlen elfojtással se. Elkezdődik a történetrész, Jászberényi, mint egy észak-afrikai herceg, vendégül látta PDL-t és az egyik tabut Kairóban, ott született a fenti vers. A herceg első meséje: Barátságunk érdekesen alakult, az ügyészséggel fenyegettem be az egész szerkesztőséget, ahol dolgozott. Nem lehetsz abban biztos, hogy nem vagy teljesen őrült. Üvölt az ember agyában a vészcsengő, hogy valami nagyon hibádzik, kezdesz megőrülni, mindaz, amit képzelsz az életről, a te fejedben történik. Egy csávót pofán kellett volna vernem, de nem vertem pofán, mert azt hittem, képzelgek. Daninak köszönhetem, hogy igazolva látom, nem vagyok őrült. A józan eszemet köszönhetem neki.

PDL első meséje: Első közös programunk a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen volt, ahol kurzust tartottam, és meghívtam, beszéljen a leendő katonáknak, mint harcedzett újságíró. A Fészek Klub rettenetesen rossz diszkójában ért véget az az életszakasz, ahol a helyzet volt annyira őrült, amitől maga az ember tűnt őrültnek. Jászberényi Üzenetén és PDL Elégiáján át pörög a kocka, minden oldal barátságuk egy-egy fragmentuma.Dani egy csomó olyan verset írt, ami az én életem. Aztán átvette az élete, mintegy visszavette ezeket a verseket. Pörög. Sanyi ihlette ezt a verset, egy Kairó–Alexandria vonatút alatti beszélgetésünk. Pörög. Alexandria, Közel-Kelet, mínusz kétszáz év. Átléptél a középkorba. Daninak ment, hogy lásson, nekem nem, a piálással voltam elfoglalva, irigyeltem őt.

Jöjjön itt akkor egy kis verstan, épp csak érintve, némiképp ellentmondásosan, megint csak párbeszédesen. Jászberényi kötött formában írta az első verseit, mert az összetart. Kellettek a csilingelő ritmusok, egy szonett erősen tud hatni, azonnal átmegy. Most a klasszicizáló szövegekkel nem tud mit kezdeni. PDL: a rím idegen dolog a nyelvtől. Jászberényi: a költészet idegen dolog a nyelvtől. Nem rajongókat akar szerezni a verseivel, nincs koncepciója, nem verseskötet ír, mindegy, ki mit szól a szövegekhez. El kellett hagynia a jambikusságot, mert túl általános, így nem elég egyenes. Most célirányosan ír, egészen konkrét dolgokról. PDL szerint sokkal nyersebb valóságábrázolás a szabadvers, sokkal működőképesebb, a valóságról szól, sokkal pontosabban mutat meg, nem torzítja a műnyelviség, a ritmus, a rím. Jászberényi: Hogy miért szabadverset írok? Csak. És felolvas egy szonettet, Lefekvés közben. PDL: Elkezdtem egyre kötöttebb verseket írni. Amit az előbb mondtam, az mind hülyeség. És felolvas egy kötetlent: Hogy éltünk, nem hiába.

A műhelytitkok pedig úgy alakulnak, hogy mennek a versek Kairó és Budapest között. Ha tizenkét órán belül nincs válasz a másiktól, hogy milyen, mennyire jó vagy szar, kezdődik a hiszti. Az egymás figyelése, posztoltál a Facebookon, de nekem meg nem mondasz semmit, nulla vélemény. Figyelj, merre lépsz, az álmaimon lépdelsz – kevés ember van, akivel megbeszéled ezeket a technikai dolgokat, akinek hagyod, hogy gátlás nélkül gyomlálja a szövegedet. Jászberényi: Szeretnék feldolgozni egy évet. Olvassák majd, azonnal absztrahálódik, mert minden narráció. Ha egy kurva évet sikerül feldolgoznom, akkor megmentettem a lelkemet. PDL: megírom, felteszem, és tizenöt like annyi töltetet ad, hogy írok még egyet. Amikor elkezdik fiatal kortárs írók-költők nem lájkolni a verseket, az jelent igazán valamit, azért érdemes. Máshonnan nem jön taps, gratuláció, levél. Jászberényi: elemi magány, amikor mindenkinek beszélsz. Mindenkinek hallania kell. A Szép Versek, az ÉS annyira nem érdekel, mint az, amikor egy csomóan olyanok osztják meg, akikről sose gondoltad, hogy egyáltalán olvasnak verseket.

Ekkor csap le a következő kör, beüt a krach, lenyom a katarzis, és csak hallgatod a csávót, a messziről jött haditudósítót, aki azt állítja, hogy legalább nyolc éve nem olvasott föl, most meg olvas, bele a gyomrodba a szorítást, Próbáljuk meg, ja, próbáljuk meg: A hold végigfolyik a bőrén, ránk gondol. / Nem szárítja semmi könnyeit, mert zsigerből érzi: / Mi köztünk volt, az több, mint különleges. (…) hogy kihullik szemének színe nélkülünk / és életében a mi nevünk volt a szerelem – / Próbáljuk meg elképzelni, hogy nem basszák. A másik fickó pedig épp az ellenkezőjével hat, szikár szavak, szétszedett sms-üzenetek: A test szabad“Hi, akarod egy istennő testét?” / “Sajnálom, felejtsünk együtt.” “Régen / vártam erre.” “Kire gondolsz éppen?” / “Küldök egy fotót.” “Kívánlak.” “Tetszem?”

Egymáshoz igazított versek, közös történetek, visznek magukkal. Megsorjáznak a Holtak Városával. PDL turista, Jászberényi bennfentes, mennek együtt, az egyik először látja, a másik beköltözött valamikor egy időre. Az mindenképpen rákendroll, hogy együtt lógnak, sötétedik, az utcakölykök köveket dobálnak. Belefutsz egy csapat közel-keleti kóbor kutyába, néha megesznek egy-két embert. Néha lelövöldözik őket. Flash. Mindenféle kutyák, korcsok, sakálszerűek. Oda szívesen elviszek bárkit, mondja Jászberényi, és A jövővel búcsúzik el: Homokvihar a ház előtt / az alkoholtól kiszárad a szád / vér és whisky / whisky és vér / jön a száraz évszak. PDL Szerelmes verssel köszön: Emlékszem, szinte pontosan, ahogy / a szomszéd cigánylányok kemény kis / pöcsöm fogdosták csillogó szemmel … // és fitymámból vagy a pöttynyi nedvből, / nem tudom már … a te nevedet olvas- / ták ki, így igaz, jósolták nekem.

Ül két férfi egymás mellett, körülöttük a földön versek. Hátradőlnek, lábukat lazán rakják keresztbe. Hátterük egy újságokkal kitapétázott fal. A fekete ventilátor mozdulatlan. Fekete és szépia váltja egymást. Fülledt a levegő, sűrű a csönd, amikor felállnak.

Helyszín: Ipolyság (Šahy)

Időpont: 2012. július 27. (péntek) 20:00

Vécsei Rita Andreával bemutattuk a Prae-t, prae.hu-t. Ő olvasott, én beszéltem, válaszoltam.

“A héten rengeteg folyóirat bemutatkozott, rengeteg program volt, talán túl sok is. A Szőrös Kő, az Ambroozia, a Palócföld mellett bemutatkozott a Prae és a Bárka is. Előbbiekben a jelenlévők egy része már publikált, utóbbiak voltak „a nagy durranások”. A Prae-t Pál Dániel Levente és Vécsei Rita Andrea képviselte, akik egy meglehetősen interaktív bemutatkozást tartottak: a felolvasások mellett végre arról beszéltek, ami a pályakezdőket érdekli, kérdés-felelet formájában folyt a beszélgetés. “

Három PRAE.HU & Palimpszeszt verseskötet jelent meg idén: Marno János A semmi esélye, Pál Dániel Levente Ügyvezető költő a 21. században és a legújabb, Pollágh Péter A Cigarettás – utóbbit k. kabai lóránt mutatta be –, a költők pedig felolvastak november 17-én 19 órától a Műcsarnokban.

Elejétől fogva Morriconét hallottam, a legnagyobb csöndben is, a versek szép dala közben. Szóltak szépen, csöndesen a versek, a bemutatás, de Morricone csak nem hagyta abba. Látni véltem Clint Eastwood, Lee Van Cleef és Eli Wallach arcélét is egy pillanatra. Nem volt felesleges szöveg, csak nézések. Nem volt bevezetés, felvezető, ráhangolódás. Derékszögbe állított két kanapén ültek a költők egymás mellett szögletesen. Általában cigarettáztak. Általában egyikük lazán hátradőlt, a másik előrehajolt, aztán fordítva. Egyikük keresztbe fonta a lábait, a másik széttárta, aztán fordítva. Nem volt több mozgás. Mindig csak egyikük beszélt. Olvasott, nem beszélt. Nem kérdezett senki.

Pál Dániel Levente hat verset olvasott fel, de hét olvasás volt, mert egyet kétszer, áthajolva és nem hajolva, a reménytelen soráthajlást: „gyenge vagy, bizakodsz, mindhiába/ menekülsz előre, futsz, hátha/ majd te leszel, aki több lehet/ mint aki bárha lehettél volna”Az öreg cukrot: „Nejem közönyös, mert fotel. Ilyenkor besüt a nap, nézem az eget, meditálok, hunyorgok, kiverem. A nap felé. Hátha eltalálom. Máskor éjszaka, ez sokkal intimebb. Benéz egy műhold. Kinézek a műholdra, ráverem. Leginkább a fotelre.”, és Az élet egy folyóját: „ Nincs emlék, ha mindet elmesélem,/ egy folyóba bevezetlek szépen./ Nincs varázslat, mit a parton hagytunk volna/ levetett ruháinkkal egybehajtogatva”.