Tag Archive: Zanin Éva


Ügyvezető költő a 21. században

Ügyvezető költő a 21. században

A prae.hu főszerkesztőjének közel egy éve megjelent második kötetének fülszövege szerint a szerző most belevág. Üssük fel és nézzük: mibe is.

Nehéz lenne a kötetcím bizonyos mértékű helyrepakolásának kísérlete nélkül kezdeni bármilyen kritikát Pál Dániel Levente érettebbnek, bevállalósabbnak, belemenősebbnek pozícionált második kötetéről. Az Ügyvezető költő a 21. században cím adekvát értelmezésének tűnhet a költői szerep megjelölése, ilyenformán pedig az egész kötet alaphangját adó kezdő vers programversként való értelmezése.

21. századiság ebben az esetben a konvencionális lírai szerepekkel való leszámolásként is értelmezhető, a praktikum, a gyakorlat, a hétköznapi lét tagadhatatlan térhódításaként a hagyományos költői szerepek kibontakozásával szemben – azaz: a líra profán, prózai kátyúba keveredéseként per se. Egy rideg és első kézből való referenciális olvasat azonnal tisztázná is, hogy ügyvezető költő persze, hiszen a XXI. században már pláne nehéz olyan szépírónak, szerzőnek megmaradni, aki legalább egy kényszervállalkozás erejéig nem ügyvezetője saját számlaképességének. Sőt! Egy sikeres kortárs magyar szerzőnek a kiváló nyelvzsonglőrségen túl még számlaképesnek is kötelező lennie – ebben nincs semmi fikció.

Épp a fikció ilyetén hiánya az, ami a lírikusra mint referenciális létezőre (rá)ül, (rá)telepszik a kötetbe rendezett négy szövegcikluson. Ahogyan az Ügyvezető költő a 21. században című program- és/vagy lista-vers felsorolásában sem kapnak helyet a hagyományosan ihletté formálható külső környezeti illetve belső, kontemplatív gesztusok, úgy az egész további kötet magán viseli ezt a hiány-paradigmát. Vagyis a szerelem-ciklusban nincs szerelem, a gyermek-ciklus pedig az egész kötet tartalmi hátterén átsejlő vetélés sztorit, vagyis a születés lehetőségének elvesztését beszéli el. A kocsmai szakasz fájdalmasan színjózannak tűnik, a sebhelyes férfitest pedig felszínesen sértetlennek.

A fent lefülelt tartalmi és gesztusbeli hiányok az egyes szövegek változékony minőségével összekeveredve könnyedén kelthetik a rossz kötet benyomását, hiszen a tartalmilag kicsontozott szövegek csak ritkán képesek továbblépni egy kezdeti, felületi feszültség mímelt játékán – azaz: mintha mégsem lennének annyira nagyon belemenősek, ahogyan azt a fülszöveg ígéri. A betépés, a lélektelen dugások, a levegővétel gyakoriságával megjelenő önkielégítés, a csonkítások és a vérfröcsögés szavak szintjén történő megjelenése nem jár együtt a tartalom sugalmazta bensőséges vég-tapasztalat megjelenésével. Az olvasói elvárás pedig nem feltétlenül tud visszapattanni az általános turgenyevi nihilizmus riposztjáról, hiszen a dolog annyira meg nincs kidolgozva.

A kevés, ám annál értékesebb és reményt keltőbb kivétel között van például a Kettejük között című versfüzér, melynek megnyerő prozódiája és apró, de dinamikus snittjei szép, már-már tóth árpádi szinesztézikus párhuzamban állnak egymással: „amíg a kés kiszenved… /…a szél seperte őszi szürkület / a fáit lóbáló Klauzál tér / felett, semmi teste se és süket / a szürkület, hogy hagyja, hogy a szél…. // …ahogy hagyja, hogy a szél / sörtés nagy faszával / seggbe bassza hűvös őszi testét… // …semmi teste hullámzik körbe / a tér pulzáló mély legközepén, / semmi nénike, vézna nénike, / őszhöz öltözve dünnyög, átsétál / a Klauzál tér ánusz-gyűrűjén.”

Összességében a kötetben túlsúlyban vannak a lírai kereteket valamilyen formában őrző, minőségi szövegek, míg a prózavers-kísérletek vagy prózai történetek a nagy szavak ellenére is jórészt alul maradnak a színvonalban. Pedig nem kellene hozzájuk túl sok. Az Elefánt pajzán vacsorai beszélgetése például hatalmasat tudna szólni egy leheletnyivel több öniróniával, ahogyan aBoszorkányban is sok lehetőség van. Ez utóbbi a történet elmismásolt rétegeinek kidolgozásával megszabadulhatna a Fuharosok-referenciától, s minden lehetősége megvolna arra, hogy egy újraírott népmesei boszorkánytörténet ízig-vérig eleven és gazdag XXI. századi olvasata legyen (ha már annyira fontos nekünk a század). Pál Dániel Levente olyan lírikusnak tűnik, aki mintha menekülne a felismeréstől, hogy igazából sokkal több verset és sokkal kevesebb álsötét prózai szöveget kellene írnia, hiszen azokban tudna igazán a saját végére érni, a szó fallikus és fenomenológiai értelmében egyaránt.

Vö. Molnár Illés: Arckép szövegszerkesztővel
Csordás László: Színészleklű költő vagy költőlelkű színész?

Eredeti megjelenés: Revizor – a kritikai portál

Reklámok

Egyre több művészethez vagy kultúrához köthető társaságban találkozni azzal az igénnyel, hogy komolyabban kellene venni a készülő „produktumok” marketingjét, professzionalizálni kellene a kultúra kommunikációját. Egy pozitív, társadalmi szintű paradigmaváltás előtt állunk, amiben a kultúra narratívái végre nem a posztszocialista berendezkedés, hanem tényleg a piacgazdaság szabályai szerint rendeződnek. A nemsokára egyéves Sonntag Media is az egyik fontos szereplője ennek a váltásnak – a maga nemében első a kulturális kommunikáció szűz területén.